Mintha egy jeges kéz kaparintotta volna markába a Hajnali szellőt és a fiúkat, mióta Mordak itt hagyott bennünket. Hamarost követte a kapitány is. Többfelé akadt dolga az utolsó kikötőnkben, mindig maga szervezte a kontraktusokat, a Moltfert Házat eddig nem érdekelte. Bekapott valami undok kórságot, így az utóbbi időben már rendre magam álltam a kormánynál, míg ő többnyire az orrban kornyadozott. Ugyanott búcsúztunk tőle is, ahol a jó Mordaktól, valamiféle csendes megállapodás született a fiúkkal, hogy ha tehetjük, a Hallgatag Úr magunkfajta, rendes hajósoknak fenntartott szentélyében tisztelgünk az eltávozott előtt.

Kenyéradó gazdáink eddig nem törődtek vele, merre visz az utunk, ha a hózárlatkor teljesíteni tudtuk a szerződött kötelezettségeket. Sosem volt vele gond. A kapitány tudta, mikor merre vegye az útját, kivel akasszon tengelyt, és ki előtt hajtson fejet. Kereskedtünk és verekedtünk is eleget, sosem panaszkodott senki, megvolt mindenünk. Erre most az öreg Moltfert báró a nyakunkra ültette ezt a takonygerinc gyereket, aki valami kékvérű okosítótól tanulta a hajózás mibenlétét. Még az sem lenne baj, hogy nem találja a kormánykereket, elvégre itt vagyok én, az ő tisztelettudó elsőtisztje – hogy rohadna ki az összes foga, egy fájós kivételével! – én meg elboldogulok a hajóval. De mióta a kis ebihalat kell pátyolgatnunk, jobban a körmünkre néznek, és hol vannak már a könnyű portyák és az embert próbáló utak! Persze a nagyképű barma véletlenül meghallotta a kóró Abreno siránkozását, és eldöntötte, hogy kipróbálja a kevésbé egyenes utat. Ezt mi is támogattuk volna, de persze cseszett ránk hallgatni, mikor intettük tőle, hogy nekitámadjon egy felfegyverzett, független galleonnak. A fiúk kétharmada ott veszett, és kész csoda, hogy Darton kegyelméből maroknyian megúsztuk ép bőrrel!

Darton lesújt rád! Az alkonyi félhomályban lassan tudom csak kibetűzni a cirkalmas feliratot az oltár felett. Úgy legyen! Eszeveszett, hülye kölyke! Abreno többet nem horkol, mint egy részeg anyamedve, Portokh nem okítja az ifjakat a hajító pengék előnyeire, és a simaképű Eilert sem takargatja már azt a hófehér, kislány bőrét a déli nap elől! Mert neki játszania kellett! Ha pedig Dartonnal játszol, játssz keményen, vagy ne játssz egyáltalán! Volt időm megtanulni új uram ezen igazságát is. Nem foglalkoztam én a pyarok isteneivel sosem, mióta a tenger az otthonom, mindig beértem a csillagok útmutatásával, az imádkozást meg a suttogó-üvöltő szelekre bíztam. Pedig a Hallgatag Úr tanítása némán is oly beszédes.

A tenger változékony, jóllehet, az emberi természet is az. Nemrég még a Buffatag Ribancba tértünk volna két meglett cimborámmal, hogy néhány kupa karcos szesszel adózzunk az elvesztett társak emlékének. Most Mokány és Szíj úr is a Hullámsír Szentélyben imádkoznak, míg én előrejöttem ide, hogy Darton büntetését kérjem erre az agyatlan kurafira, ki ha minden így megy tovább, bizonnyal elveszejt mindnyájunkat.

Lelkeink Bírája! Emeld fel rettentő ökleid, és sújts le rá olyan haraggal, mely minket, hátramaradottakat feszít! Pusztuljon ebből az életből, hajózzon a te sötét vizeiden! Vedd gondodba az eltévelyedett nyomorultat, és mi fennszóval hirdetjük hatalmad örökkön! S minthogy úgysem tart semmitől sem, legsötétebbik mosolyod villantsd reá, hadd csináljon bele a cifra gönceibe!

Nyúl úr mellette kuporgott a lépcsőn, és rendíthetetlen nyugalommal igyekezett takonnyá ázni. Üveges szemei párásan meredtek a szemközti ház verandáján álló szakadt virágláda felé. Bajuszt nem rezdített, egyebe sem mozdult, ily módon eszményi hallgatóságnak bizonyult a cudar hangulatban leledző lovag számára. Amaz egy pillanatra abbahagyta a káromkodást, felmordult és vállon ragadta tarka és rendkívül nedves társát.

Harákolt egyet és hegyeset köpött az előtte gyűrűző pocsolyába.

- Na, Nyúl uram! – mondta a párás szemekbe nézve. – Itt vagyunk, az istenek háta mögött, hogy dicső kriptaőrünk varjúi kárognák körbe az egészet! Nagyobb a szar, mint amekkora a kospofájú papriogató gyapjas seggén kifér, és nagyon úgy fest, hogy nekünk kell feltakarítanunk az egészet!

- Ideje dologhoz látni, Kreig – mondta csendesen a nyúl.

- Majd pont te fogod megmondani nekem, hogy mit és mikor tegyek! – horkant fel dühösen.

Persze Nyúlnak volt igaza, amit jobb napokon hajlamos is lett volna belátni, de a mai nem tartozott a jobb napok közé. Ráadásul utált beszélgetni vele miután éppen a vérét szívta. Rühellte magát ezért, de mégiscsak Nyúl úr vére volt az, ami átsegítette a nehéz napokon, és igazi erővel töltötte meg fáradt tagjait és még fáradtabb elméjét. Szükségét érezte még egy kortynak, ezért újra fogai közé kapta a karcsú nyakat.

- Nem volt még elég? – méltatlankodott amaz.

- Jólvanna! – újabb jókora köpettel igyekezett emelni a tócsa küllemén, sikertelenül. – Dologra!

Nehézkesen feltápászkodott, és Nyúl úrral együtt becammogott az ivóba. Az épület kongott az ürességtől. A kinti zápor mintha bűzös ködpamacsokkal töltötte volna meg, melyek zöldesszürke lustasággal kavarogtak elő a homályba burkolózott sarkokból. Kreignek hányingere volt az egésztől, de a faluban ez volt az egyetlen fogadó, ráadásul az ágyában meglepően kevés poloskával találkozott az itt töltött két éjszaka során. A szobájába érve felragadta a durván ácsolt asztalról a tekercs kötelet a csáklyával és a gondosan előkészített fáklyákat. Batyujába dobálta őket, majd néhány gyertya és a kis kulacs kíséretében a bőrbe kötött énekeskönyvet is utánuk küldte. A füstölőtartó maradt az asztalon, mert azt már komolyan túlzásnak érezte.

- Vidd a bárdot is – szólalt meg Nyúl úr bal felől.

Elgondolkodva nézett a sarokba, ahonnan a jókora, kétkezes csatabárd fejének vésetei hunyorogtak vissza rá halvány fénnyel. Nem mintha mágikus lett volna. Valami dzsad alkimistánál látta egyszer ezt a betegzölden derengő festéket. Egy időre képes volt emlékezni azt őt ért fényre, ahogy azt a sima beszédű méregkeverő magyarázta, és aztán szemtelenül sokat kért érte. Kreig leszurkolta az egy ezüstöt, majd egy félbevágott rézpetákkal fizetett egy ecsetért is, és azon az estén, négy gyertya fényénél jó fertályórán keresztül pingálta a büdös vackot a csatabárd véseteibe. Ahhoz képest, hogy nem volt semmiféle piktori vénája, egész elégedett volt az eredménnyel, noha a fél kocsma rajta röhögött, mikor a nagy mű befejeztével lement inni egy pofa sört. Még a füle hegye is világított, mint valami elcseszett erdőpille töke és Nyúl úr is csak hülyén vihogott a dolgon. Azóta minden nap gondosan feltöltötte fénnyel a véseteket, hogy szépen derengjenek, ha a szükség úgy hozza.

- Eddig elég volt az ásó – mondta.

- Eddig.

Nyúl szemei diadalmasan csillogtak. Kreig a hátára csatolta a bárdot, felkapta az ásót és kiviharzott a szobából. Az ajtót azért bezárta. Nem rajongott a lefekvés előtti csúnya meglepetésekért, pláne, hogy volt már benne része az első itt töltött éjszaka során.

A falucska temetőjéig tartó, majd félórás sárdagasztás nem emelt sokat a csapzott paplovag kedélyén. Közben két helybélit látott csak, de egyik sem jött a közelébe. Egyik a kovács volt, aki a műhelyében bámulta a zsarátnokot. A másik, valami mosónőféle lehetett, kissé romos állapotban igyekezett bejutni a ház ajtaján, ami talán a sajátja lehetett. Kreig elgondolkozott azon, hogy esetleg tarkón csapja az ásóval, de aztán letett róla. Lesz még rá bőven alkalom és nem volt kedve az egész felszerelés mellett plusz teherrel evickélni.

A temetőkapu persze zárva volt, maga zárta be, mikor tegnap estefelé végzett. A kulcsot persze elfelejtette magával hozni, ami ismét ízes káromkodásra adott okot. Morogva pislogott ki a fekete viaszosvászon csuklya alól a párába burkolózott, vízfüggönnyel takart szélső házak felé, ahonnan érkezett.

- A kulcs, mi? – vihogott Nyúl úr.

- Anyátokba azzal a tetves kulccsal! – bődült fel dühösen a lovag és teljes erőből belerúgott a rozsdás kapuba. A zár kettétört, a kapu kicsapódott és nyikorogva lengett az ódon zsanérokon.

- Íme, a Sírkertek Őrzőjének bajnoka, ki fényes diadalt aratott a sírkert ártatlan kapuján! Lássátok Darton igaz lovagját! – szavalta gúnyosan a nyúl.

- Kussolsz, bolhabölcső!

A temetőben már szerencsére megúszta a sárdagasztást, mert valami jótét lélek lekövezte a kis kápolnáig vezető utat. Na persze könnyen lehet, hogy éppenséggel ugyanaz a jótét lélek szögezte ki az itt szolgáló pátert is a templomajtóra néhány nappal ezelőtt. Átkoknál soha nem tudhatja az ember, ez pedig itt nagyon annak tűnt. Méghozzá a rohadtabbik fajtából. A gonosz állatok ácskapcsokkal fogatták oda az öreg pátert, és csuklóknál, bokáknál, és olyan mélyen ütötték be a vasakat, hogy azok összezúzták szegény fickó csontjait. Kreignek feszítővasat kellett kerítenie, hogy levakarhassa onnan, és tisztességgel elhantolhassa.

Ahogy benyitott a kápolnába, gurgulázó dörmögést hallott jobb felől. Szinte oda se nézve vágott arra az ásóval. Lendületesen, fejmagasságban, ahogy a rendházban tanították. A szerszám émelyítő, nedves reccsenéssel vágódott a nagydarab fickó fejébe és a falnak taszította. Kreig elengedte a nyelet, mielőtt az eltántorodó test megrándította volna a csuklóját. Az ásó hegye hangosat csikordult a kőpadlón, ahogy a lovag fél lábbal rátaposott a szerencsétlen barom mellkasára. A néhai pór hörögve vergődött, vakon karmolászta a vasalt csizmát. Mielőtt fogást talált volna rajta, Kreig két kézzel megragadta a vaskos fanyelet és nagyot csavart rajta. A zaurak feje szétszakadt, a szerszám kiszabadult. Kreig újra és újra lecsapott vele minden végtagra, izületre, szabályosan feldarabolva a rángatózó tetemet. Végül levette róla a lábát és az ásót a holttest mellkasába vágta.

- Na! – kiáltotta vidoran, a szerszám nyelére támaszkodva. – Mondom én, hogy elég az ásó! A szerszámok legnemesebbike!

- Mondja ezt egy férfi! – jegyezte meg Nyúl úr epésen.

- Én is szeretlek! – vigyorgott vissza rá a lovag. – Akkor meg is van a mai első versenyző. Nem tudod hová tettem azt a ragyaverte talicskát?

Mikor Kreig két nappal ezelőtt, estebéd táján hullafáradtan megérkezett a faluba, még nem tűnt fel neki a dolog. Az út hosszú volt, ráadásul az utolsó szakaszon a nyilván kitolásból rásózott, rozzant gebe már csak poroszkálni volt képes. Ami azt illeti, az utolsó pár mérföldön már kantáron kellett vezetnie, különben kidöglött volna alóla. Rendtársai közül nem egy kaphatott heveny csuklási rohamot mire a lovag elérte a porfészek fogadóját. Nyúl úrnak nem volt hozzáfűznivalója a dologhoz. Egész úton alig szólt hozzá, még a szokásos okoskodásai is elmaradtak.

Lovászfiút nem is próbált keríteni, kérdés nélkül bekötötte a kis istállófélébe a gebét. A fogadóst nem találta sehol, de nem is volt kedve megvárni. Leakasztott egy kulcsot a söntés mellett lógó szegről, hagyott egy fél marék rezet az asztalon és megkereste a megfelelő ajtót. Bár tudta, hogy láncingben aludni csak az állandó üldözési mániában szenvedők és az egészen hülyék szoktak, miután becsukta az ajtót azonnal az ágyra dőlt és elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy valami felmordul az ágya mellett. Na ettől, meg a nagy konyhakés villanásától nyomban felébredt. Szerencsére a testére kapott döfés nem hatolt át a láncingen, de szép lila foltot szerzett vele. Jókora rúgással taszította a szemközti falnak támadóját, aztán ugrott is utána nyomban. Elkapta a sonkányi kezet, kicsavarta belőle a kést és a fickó bordái közé döfte. Az ilyesmibe az emberfélék rendszerint bele szoktak dögleni, így hátralépett, mint aki jól végezte dolgát. Jól is tette, mert a támadó válaszcsapása így is majdnem a szemeit érte. Ekkor jutott el agyáig az illető szaga. Halott volt. Többnapos fajta, ám ehhez képest szokatlanul virgonc. Ekkor csatabárdot ragadott és addig csépelte, válogatott káromkodások közepette, míg pecsenyének való darabokra nem vagdalta.

Remegő kézzel markolta meg a nyakában lógó szent szimbólumot, és fényért fohászkodott. Darton áldásának hűvös, kékes fényében összeszedte a holmiját, és másik szobába költözködött. Nyúl úr továbbra sem kommentálta az eseményeket. Rezignáltan fogadta, hogy a lovag újfent megcsapolt vérével oltotta szomját. Kreig ezúttal gondosan bezárkózott, fertályórát imádkozott a Hallgatag Úrhoz, majd nyugtalan álomra hajtotta fejét.

Kora reggel körbejárta a falut és döbbenten konstatálta, hogy a lakosokat valamiféle átkos nyavalya egytől egyig kipusztította. Ráadásul mindegyikük mocskos, istentagadó, élőholt létre ébredt. Az előbbit okozhatta sima ragályhalál, ami időnként felüti a fejét itt-ott, az utóbbi azonban egyértelműen sötét mágia műve. Afféle rontás, amivel az inkvizítorok szokták riogatni a népeket. Az ilyesmit pedig, Darton akaratának megfelelően, el kell rendezni. A zuhogó esőben botorkálva megkereste a temetőt, ahol a kápolna ajtaján rálelt a vén papra, aki az üzenetet küldte a rendháznak.

A virgonc halottaknak az éjszaka során, mi sem természetesebb, volt idejük elrágódni Kreig istállóban felejtett lován. Szegény pára védekezni sem igen tudott a fáradtságtól, így a lovag már csak a megcsócsált csontokat találta a vérben ázó, sovány szalmán.

A Sírkertek Urának helyi szolgája számos alkalommal hívta már fel a Szentszék képviselőinek figyelmét az errefelé zajló gyanús eseményekre, de nem kapott választ tőlük. Kétségbeesésében a szakadárok közeli rendházához fordult segítségért, hogy küldenének egy lovagot, aki segíthet neki fényt deríteni a mesterkedésre. Kérése meghallgatásra talált, de láthatóan elkésett a dologgal, és a saját szolgálati helyén csináltak belőle morbid ajtódíszt a gonosz állatok. Kreig leszedte, és gondos ceremóniával eltemette, majd nekiállt szép sorban a föld alá segíteni a falusiakat. Fáradtságos munka volt. Az eső megállíthatatlanul szakadt, a tetemek mindenfelé csatangoltak a vidéken, és szó szerint vagdaltat kellett csinálni belőlük ahhoz, hogy végre nyugton maradjanak. Ráadásul egy-egy ilyen akció után a szerencsétlent csupán talicskába szedegetve lehetett a temetőbe juttatni, ami a felázott utak miatt önmagában is szép mutatványnak bizonyult. Kreig egész életében rendkívül komolyan vette a feladatait, és modora, valamint gondosan titkolt szenvedélye dacára folyamatosan élen járt a rendbéli kötelességek teljesítésében. Minden megátkozott férfi, nő és gyermek feltrancsírozott teteme fölött hosszasan imádkozott. Gyertyát, mécsest gyújtott, s mikor kifogyott a saját készletekből, elhasználta a kis kápolnában találhatóakat is. Egy reggel Nyúl úr javaslatára összegyűjtötte a falu házaiból az összes fellelhető gyertyát. Fél napos szertartással szentelte meg őket. Néhányat felhasználva készített egy alkarnyi méretű ünnepi gyertyát is. Az öntéshez a fogadó konyhájában szerzett kondért, öntőformát az ács szerszámaival eszkábált hozzá. A kanóchoz a saját váltás ingéből szerzett sodorni való anyagot. A viaszba fanyar fűszereket szórt, hogy a gyertya füstje a Hallgatag Úr szentélyeinek áldott légkörét, az elmúlás csodás misztériumának auráját idézze a kis templom oltára köré.

Kreig egy idő után elvétette a napok számlálását. A feladat minden lépése új és új borzalmakkal ismertette meg. Emberi tragédiákkal. Senkit nem lehetett csak úgy elkaparni egy lyukba és földet szórni rá, mintha magot vetne az ember. Egyenként meg kellett tisztítani lelküket az élőholt lét stigmájától és visszavezetni őket Dartonhoz. Ehhez pedig meg kellett ismerni őket, nyomozni, átnézni a hátrahagyott holmikat, otthonokat. Az azonosítás azonban így is szinte a lehetetlenséggel volt határos, ezért rengeteg sír kezdetleges fejfájára került az ismeretlen halottak szomorú, magányos szimbóluma.

A zaurakok napról-napra egyre rozogábbak lettek. Bármilyen erős, förtelmes mágia hozta is létre őket, nyilvánvalóan egyiküket sem szánták tartósnak. A nyüvek, bogarak és az egyre nagyobb csapatokba verődő varjak sokukat borzalmasan megtépázták. A környéken mindenütt érezhető volt a bomlás, rothadás gyomorforgató bűze. A kezdetben furcsa, zaurakoktól szokatlanul békés magatartás az idő előre haladtával egyre agresszívebbé vált, egyre vadabb harcokhoz vezetett.

Kreig emberfeletti munkát végzett, bár egyre inkább hajlott arra, hogy Nyúl úr véleményére hallgatva tömegsírba temesse a megmaradt több tucat élőholtat. Szerencsére a falu távol esett a gyakran használt útvonalaktól, de szerencsétlenség így is történt. A lovag éppen a temetőben foglalatoskodott, mialatt egy gyanútlan utazót széttéptek a megmaradt zaurakok. Bár a távolság nem volt nagy, a szerencsétlenül járt ember kiáltásait elnyomta a zuhogó eső, így Kreig csak órákkal az eset után vette észre a félig felzabált holttest körül tolongó élőholtak miatt. Darton igéivel, szent szimbólumával és néhány jól irányzott rúgással sikerült elkergetnie őket, a vándor maradványait pedig illő végtisztességben részesítette. Másnap, mikor az eső alábbhagyott kissé, figyelmeztető táblákat eszkábált, és kirakta azokat az a falu határától két-két mérföldnyire.

A legrosszabbak minden kétséget kizáróan a gyerekek voltak. Sok gyermek élt a faluban, mikor a kórság a maga tessék-lássék módján aratást végzett köztük. Kreig a söntés mögül előhalászott fél üveg savanyú lőrével, és Nyúl úr véréből egy jó nagy nyelettel öblítette le a félszemű kislány elhantolását. Mikor rátalált, a mágiától hajtott gyermektetem éppen sikerrel perelte vissza egy hollótól kilopott bal szemét, de aztán láthatóan nem tudott vele mit kezdeni. Csak ült szétvetett lábakkal a sárban, átázott darócruhája esőtől, vértől és egyéb kimondhatatlan, bomlásból származó nedvektől volt mocskos, lehajtott fejjel értelmetlenül gurgulázva babusgatta a jobb napokat látott szemgolyót.

- Bájos – jegyezte meg Nyúl úr Kreig bal válla alól.

Kreig térdre esett és görcsösen hányni kezdett. Látott már csúf dolgokat nem egyszer, de soha nem volt képes belefásulni. Valahol minden borzalom mélyen megérintette. Eddig sikerrel fojtotta magába, sikerrel nyomta el, de az elmúlt napok lélekpróbáló mészáros munkája túl sok volt. És most ez a gyermek…

Köpenye sarkába törölte a száját, ivott egy kortyot a savanykás lőréből, amit az egyik viskóban talált fertályórával korábban. Elszántan markolt rá az ásó nyelére és a kislány felé lépett.

A hatodik napon az eső verőfényes napsütésnek adta át a helyét, a falu pedig pár órán belül miazmás gőzfürdővé változott. Förtelmes bűz terjengett a párás levegőben, mindenütt varjúcsapatok jelezték a még mozgó tetemeket.

Kreig napok óta nem tudott rendesen aludni. Ha csak lehunyta a szemét, makacsul visszatérő rémálom kísértette, amiben rothadó testű zaurakként kóborolt a település kihalt házai között, vég nélkül, magányosan csoszogva a sáros utcákon. Az ásó véres szélű barázdát szántott mögötte. A varjak az álomban már nem tűntek Darton szent állatainak. Gonosz károgással lesték, mikor bukik fel végre, hogy asztalt terítsen nekik. Rájuk akart kiáltani, de csak bomlott agyú hörgésre futotta.

Olykor ezzel a képpel a fejében riadt fel. Máskor Nyúl úr torz, felnagyított mása jött szembe vele a felázott úton, a temető felől, ahogy ő teszi napra-nap. Ásót cipelt, az övéhez hasonlót, és ahogy odaért, a homloka felé lendítette. A reccsenés hangja ébredés után is sokáig ott kísértett a fülében.

Ahogy kiért a fogadóból, megcsapta a párás meleg és a förtelmes bűz. Éles fény mart a szemébe, hunyorogva kuporodott a lépcsőre. Elkapta Nyúl úr torkát és keményen ráharapott. Szüksége volt rá.

- Hagyjál már! – méltatlankodott egyetlen társa.

- Kussolj! Kell! Kell! – ordított rá Kreig olyan erővel, hogy a varjak is felröppentek a környező háztetőkről.

A hetedik délelőttön arra eszmélt, hogy már négy sírgödröt ásott a temető puha földjébe, és éppen egy következőnek veselkedett neki. Motyogva fordult társához, de Nyúl úr nem volt ott. Vadul hunyorogva nézett körül a ragyogó napsütésben, de továbbra se látta sehol. Idegesen nyalta meg kicserepesedett száját, szakálláról egy légy röppent odébb, ezúttal a szemöldökén vert tanyát.

- Nyúl!

A kiáltás hosszan visszhangzott a forró, rezzenetlen levegőben. Egy lélek sem mozdult, csupán a madarak fújták szokásos dalukat a környező fák ágairól.

- Hol a fenében vagy? Nyúl! – ordított ismét, dühösen.

Ismét körbefordult, megszédült, bevérzett szemei előtt torz hullámokat vetett a durván faragott fejfák tengere. Mintha odébb, a temetőkapu mellett mozdult volna valami. Mintha valaki járna ott, a remegő légfüggönyön túl.

Két marokra fogta az ásónyelet és öles léptekkel megindult a rozsdás kapu irányába. Egyenesen ment, átgázolt a régebbi hantokon, majdnem hasra esett, de észre se vette. Innen nem tudta kivenni, hogy kiféle-miféle lehet az alak. Elmosódott foltnak látszott csupán. Repedezett, kiszáradt ajkain sípolva járt ki és be a levegő.

Odaért a kapuhoz, de a jelenés már nem volt ott. A falu felé vezető úton, a dombtető közelében pillantotta meg, éppen eltűnt volna a túloldalon. Ordítva iramodott utána.

Nyúl úr nem került elő este sem. A hold vörös szemként ragyogott az égbolt csillaghímes kárpitján. Kreig a szokott helyén, a kocsma előtti lépcső második fokán ücsörgött. Körötte üres palackok hevertek mindenütt, de még mindig szomjasnak érezte magát. Arcán sár és vér szétkent nyomai száradtak a többnapos borosta szálai közé, mocskos kezén kifakadtak a hólyagok.

Felnézett, mikor hangot hallott szemből. A vörhenyes fényében darócruhás kislány táncolt elő a verandás ház árnyékából. Arcán boldog mosollyal, valami ostoba kis rigmus ütemére lépkedett, pördült, aztán lehuppant az elképedt lovag elé a porba. Haja szemei elé lógott, kis, koszlott kezeiben alig maroknyi, fehér labdaféléket forgatott, kisebbeket, mint amilyeneket a nagyvárosok labdaházaiban látni.

- Játszol velem? – kérdezte csilingelő hangon.

Kreig nem tudott szólni. Kiszáradt ajkai tátva maradtak a megdöbbenéstől.

- Miért nem játszol velem?

A lovag nem nézett rá, lesütötte a szemét és a csizmája orrát bámulta.

- Miért öltél meg minket? – a kislány hangjába idegen zöngék vegyültek.

Jeges borzongás futott végig Kreig gerincén. A hold fényében vérezni látszott még a puszta föld is.

- Miért öltél meg minket? – ez nem a lánygyermek volt.

Rettegve kapta jobbra a tekintetét. Egy fiú, nyolcévesforma. Mint amilyet a pataknál kapott el tegnapelőtt.

- Miért tetted, lovag?

Mindenfelől özönlöttek, mintha holmi gyűlésre jönnének. A házak közül szivárogtak elő, a rőtes fényben lépések százai neszeztek. Gyermekek, nők, férfiak. Halk zsolozsmájuktól remegni látszott a meleg, nyári éjszaka. Kreig egyre növekvő iszonyattal nézett végig a közeledő tömegen. Tekintetét kétségbeesetten ejtette vissza a csizmája orrára, fáradt, lázas elméjében kapkodva igyekezett felidézni a sok éven át tanult, begyakorolt imák valamelyikét. Bármelyikét! De egy sem jutott eszébe. Mintha szemfedél borult volna minden tudására, tapasztalatára, emlékére. Lehunyta szemét, de ez sem segített. Érezte, hogy ott vannak körülötte. Már nem kérdezgették. Csak álltak néma csendben, mintha várakoznának. Érezte.

- Nézz rám, lovag! – parancsolta a kislány. Csendes szavaiba beleremegtek a házak, mintha a hold is le akart volna zuhanni az égről. Előrenyújtotta mocskos kezeit, mintha a labdákat akarná átadni a lovagnak. Kreig felnézett.

- Hol a jó modor, lovag? A szemembe nézz, ha hozzád beszélek! – kiáltotta a kislány. Feje felett sötét glórián lobbant utolsót a vörös holdfény. A nyitott, véres tenyerekről ragyogó zöld szempár meredt egyenesen Kreig szemébe. A lovag felordított, és jött a sötétség.

A fény és a forróság ébresztette fel, de nem bírt mozdulni. Szemei nyíltak ugyan, de mintha ezernyi tűt szúrtak volna beléjük. Csak foltokat látott, és a kép lassan tisztult. Tapogatózó balja lépcsőt, utóbb valamiféle fanyelet talált. Az ásó. Eszébe jutott a feladat. Hogy menni kell. Tenni kell. Temetni kell.

Árnyék vetült rá. Hangokat hallott, egyik mintha őt szólongatta volna.

- Atyám! Hé, lovag atya! – férfihang volt.

Kreig felemelte a fejét. Valami kék átalvető, rajta címer. Éles fény csillan a láncba burkolt karokon, fémsisakon. Borotvált ifjúarc. Az egyik kar végén kesztyűs kéz. Nyúl úr torkát szorítja.

- Nyúl! – pattant fel sebzett vadállatként ordítva. Védhetetlen mozdulattal lendítette meg a súlyos ásót. A szerszám feje hatalmas csattanással pattant le a fémsisakról, a megviselt nyél kettétört, de a célját így is elérte. A kéz gazdája elhanyatlott és Nyúl úr kiszabadult.

- Köszönöm, Kreig – suttogta a nyúl.

A lovag dühödt hörgéssel kapta el a torkát, ráharapott, és mohón inni kezdte Nyúl úr vérét. Az izgatott kiáltásokat már nem hallotta. Nem érezte a fájdalmat sem, ahogy fél tucat rövid, súlyos nyílvessző csapódott a testébe.

A katonák szomorúan, lehajtott fejjel álltak a friss sírhant körül. Bertran atya érces szavai a lelkük mélyéig hatoltak.

-… és vedd magadhoz lelkét, Urunk, és engedd meg neki, hogy bűneitől megszabadulva visszatérhessen az örök körforgásba, miként azt akaratod szerint való!

Tybar, aki alig két hónapja volt a nagyúr őrségének tagja, elgondolkodva forgatta kezében horpadt sisakját, és a halott lovag utolsó kiáltásán töprengett. Feje még jó fél nap elteltével is zúgott az irgalmatlan ütéstől, de komolyabb baja nem történt.

Mikor a többiek elindultak, ő továbbra is merengve állt ott. Aztán elővette iszákjából a jókora kulacsot. Kinyitotta, és beleszagolt. A méregerős pálinka szaga szinte lemarta az orrát. Komoly képpel intett vele a sír felé:

- Dartonra, lovag uram! – mondta, és nagyot kortyolt az italból.

Aztán visszatette a fejet a furcsa, kitömött nyúlba varrt kulacs nyakára, és ráültette a szerencsétlenül járt lovag testét borító sírhalomra.

Forrás: a novella Jace Brennan tollából származik, amelyet ezúton is köszön Airas, az írás szerkesztője

Felnőtt fejjel persze teljesen más színben látom a Hallgatag Úr házát. Komor, tiszteletet parancsoló és rideg, pont, mint a templomot ölelő sírkert maga. Csend és hűvös árnyékok mindenütt. Felkészülésnek bizonyosan kiváló. Furcsa a számomra, hogy végül már én sem látok más kiutat, mint hogy magától a Halál Istenétől kérjek útmutatást elveszettnek látszó harcom támogatásához! Sosem hittem volna, hogy akad nagyobb hatalom a tudásnál, ezért világ életemben Krad könyvtárait és rendházait látogattam nagy hitbuzgalommal.

Majd az egész város vádol tehetetlenségem miatt. Bár tudnák, én hogyan sanyargatom magam, és naponta mennyit kesergek kudarcom felett. Ráadásul, még olyan szóbeszédet is hallottam, hogy apósom hurcolta be a kórt a peremvidékről. És ha igen? A katona is szolgál, a kirurgus is. A jó strázsamestert sógorom, az iszákos Jaklim követte, nem lehettem ott, hogy segítsek rajtuk. Örökkön mosolygós feleségem kishúga is eltávozott, ő már a karjaimban halt meg, sem a köhögéscsillapító tinktúrák, sem a Norlin által a Lelkek Bírájához intézett imák nem tudták megmenteni.  

Képtelen vagyok rájönni a megfelelő formula összetételére! Hiába a számtalan órányi tallózás a poros fóliánsok között, régmúlt idők kórságairól és ritka nyavalyák gyógyításáról, hiába a majd holdhónapja tartó levelezés a Lar-dori Magasegyetem adeptusaival, csak nem lelem módját, hogyan fékezzem meg a ragályt, ami szeretett városunkra települt! Idestova két évtizede szolgálok, mint végzett orvosdoktor, de most minden praktikám eredménytelennek bizonyult.

Norlin után már Horat is bíztatott – ügyes kezű segéd és hithű dartonita – hogy esetleg látogassak el ebbe a szentélybe, hátha a fekete lángokba bámulva rálelek a megoldásra, vagy legalább saját mély fájdalmamra vigasztalást találok. Mikor belépek a Máglya Szentélybe, zsigeri mozdulattal ragadok fel egy nyeles kanalat a jobboldali állványról, majd kevés bort merítek a márványtálból, és az oltár hideg lángjaira locsolom. Lám, a nemesi neveltetés és a könyörtelen apai szigor nyomai mégiscsak kitörölhetetlenek.

Eszembe ötlik, mikor balga fejjel egymagam beszöktem a templomba, átrohantam a Kapu Szentélyén, fityiszt mutattam a Tenyér oltárának, lapos kavicsot vetettem tengeri oltár vizébe, mécsest csentem a Varjúszárny Szentélyéből, majd nagyon büszkén bort szürcsöltem az egyik fakanálból. Majd újra. Amikor az a dísztelen reverendás fiatal férfi megjelent a lépcső tetején, nem tudtam nem rá nézni. Csak állt ott, egyetlen szót sem szólt, lassan csóválta a fejét, míg szemeiből olyan átható, váddal vegyes szánalom sütött, hogy a lelkem is belereszketett. Éreztem, amint a félelem felkúszik a gerincemen, mégis sikerült mozdulnom. Kirohantam a templomból, hogy soha többé ne térjek vissza, hogy sose kelljen azt a rettenetes, fagyos tekintet látnom.

Itt vagyok újra, és itt van a lépcső is, ahol a diakón állt. Mögötte a festett elválasztófal, melynek képei egy hitében megtévedt, bűnbánó felcser életútjáról regélnek. Elgondolkodva szemlélem a történetet, melyet a kulisszák szélső fapanelein követek végig. Talán az elbizakodottság tényleg komoly hiba. Ifjabb éveimben, miután odahagytam a Nagyunivezitást, magam is forogtam nem egy csatában, szolgáltam kötözőként, majd felcserként, végül magam irányítottam az egész lazarettet. Épp úgy, mint Szent Traquo. Nekem talán könnyebb a dolgom. Még senkit sem kellett a kegyes halál adományában részesítenem. Mind ugyanúgy végzik. Először csak simán megsüketülnek. Aztán jön az elerőtlenedés, majd a végállapot, a vérokádás. Alattomos rontás ez, nem néz nőt, sem gyereket, az áldozat lehet erőtől duzzadó férfiú vagy reszketeg aggastyán, minddel végez néhány héten belül.

Jól van hát, Darton! Itt állok előtted, pőre lélekkel, én, sebek és kórságok gyógyításának tudora, ki túlzott magabízással kezdtem unalomig ismert feladatom teljesítésének, és most már látom, mily rútul elbuktam, mikor a te törvényeddel próbáltam szembe menni! Ellenfél voltál mindig, akin győzedelmet kell venni, minden áron. Talán nem kell. Talán nem is tudok már. Bánom már, hogy szembeszegültem veled! Csak annyit engedj, hadd tegyem a dolgom! Bánom bűneim, ifjúkori csínytevéseim, és hogy elfordultam tőled! Most visszatértem. És visszatérek mindaddig, míg el nem fogadod felajánlásomat! Vajon bűnbánó hívednek, Szent Traquonak megbocsátottál? Gondolom, igen, különben nem lehetne tanulságaid hirdető szented. Bár ezt egy pap biztosan jobban tudja. Jól van hát. Legközelebb megkérdezem valamely szolgádat, ha belepusztulok is jeges pillantásába! Irgalmazz rettentő hatalmaddal, Darton!

Már jönnek is kifelé. A lépcsősor tetején félreállok, hadd férjenek el, a legtöbben úgyis szeretik mielőbb letudni a kötelességüket istenük felé, és visszatérni a napfényre, visszatérni megszokott életükhöz. Főleg férfiakat látok, de van néhány asszony, sőt gyermek is. Két-három család. A legtöbbjüket ismerem, kimérten biccentek feléjük. Ő is itt van. Azóta, az egész família együtt látogatja a pihenőnapi istentiszteletet a Varjúszárny Szentélyében, pedig korábban még a templomba sem léptek be soha. Nem tudok abban hinni, hogy ez a javamra szolgál majd, mikor Darton trónja elé térdelek.

Elindulok befelé, de nem időzöm hosszasan az első termekben, persze a tiszteletet minden esetben megadom. Már nincsenek sokan idebent. A legtöbben a közös szertartásra jöttek el, a templom szinte kiürülni látszik. Már csak egyetlen lépcsősort kell megmásznom – a lábaim már nem bírják úgy a megterhelést, mint régen – és Gyertyaoltó Szent Drezodar kulisszái között a Varjúszárny Nagyszentélybe érkezem.

Sehol egy lélek, magam vagyok a hatalmas szentélyben, egyedül a négy szent szobra kínál társaságot. Jobb is így. Odaát sem lesz könnyű. Ketten leszünk ott is mindössze, maga Darton és én. Végigjáratom tekintetemet a falakon, a reggeli fény némi meghittséget kölcsönöz a komor teremnek, persze az én lelkembe többé semmilyen fény nem süthet be. Egész életemben hittem hatalmában, olvastam tanításait és eszerint éltem. Mégis, hogy lehettem ennyire ostoba! Grengo-t és Zirkaan-t többé már nem láthatom viszont. Két gyönyörű, erős fiam! Már egyedül Darton kegyelmében bízom, ők legalább kiérdemelték. Én? Nem. Azt nem. Soha.

Amikor a Könyörületes elé térdelek imádkozni, mindig hinni próbálok valami reményféleségben. Darton kegyes! Valahogy mégsem ezt látom. Hinni hiszem, persze, így tanultam, de aki az ő hitében nevelkedett, tudnia kell, mire számítson a kárpit túlfelén. Imádkozom tovább, imádkozom minden nap, de magamért kár esedeznem. Azelőtt kellett volna józan belátással élni, mikor a városszéli kunyhó ajtaján kopogtattam. Mindig mondták a görnyedt hátú Sűrű Anyóról, hogy nem jó cimborálni vele. Nekem persze segített, és azt a három hízott kappant nem tartottam magas árnak a kotyvalékért.

Darton, végtelen bölcsességedben nézz le a kegyelmedért imádkozó ostobára, ki rettegi hatalmad és tiszteli neved, kérve kér, adj nyugtot a harcokban odaveszett két fiának! Fogd a kezüket, és vezesd őket a te igaz ösvényedre! Hadd pihenjenek meg félelmes, fekete csöndedben! Nem katonák voltak, csupán vargainasok! Nem is valami kétbalkezes kutyaütők! Persze neki nem voltak elég jók. Egyikük sem. A céh befogadta volna őket, de az öreg mester szigorú szemének egyik bekecs sem bizonyult elég jó mesterremeknek. Erősek voltak és ügyesek is szerfelett, bezzeg az a sebhelyes képű toborzótiszt az elsők között választotta ki őket! De neki ez a dolga, a vén cserző meg… Lehetetlen, hogy nem volt elég jó egyik darab sem. Nem elég jó. Így mondta. Kétszer is. Legyek átkozott, amiért még mindig Garlo-t okolom! Hát nem volt elég az értelmetlen bosszú? Hiszen megöltem őt!  

Az iszákomból újabb három fehér gyertyát veszek elő, és ahogy eddig is tettem, az utolsó szent, Imádságtevő Beleon szobrának talapzatára állítom őket. Grengonak bort adj uram, az sem baj, ha savanyú, csak sok legyen! Zirkaan pedig hadd száguldjon végtelen mezőkön, egy remek mén nyergében, ó, mennyire imádta a lovaglást! Te pedig, Garlo Kull, nyugodj békében, és bocsáss meg szörnyű tettemért, amiért elvakultságomban siettettem utadat a Hallgatag Úrhoz! Amíg még élek, minden nap megkövetlek, minden percemben átkozom magam őrületemért!

Mielőtt hazafelé indulnék, megállok a gyönyörű főoltár előtt, szívemre tett kézzel, némán citálom a Mi Őrünk sorait. Mikor az utolsó mondathoz érek, lassan, kétkedve, tagadólag ingatom a fejemet, és még akkor sem hagyom abba, mikor kilépek a főkapun.