– A ribanc anyád fulladna vérbe!

A lovag bozontos arcán érzelmek vihara tombolt. Némán állt, mint egy villámsújtotta ősöreg tölgy, addig derűs tekintetéből most sütött a gyűlölet. Kezében a pecsétes levéllel visszaereszkedett a zsámolynak használt hordóra.

– Hogy az a jó ribanc anyád fulladt volna a vérébe, te mocsok!

A taverna népe már tudta, mire számítson a fekete vértes alaktól. Ha magas kedvében találták, akkor sem volt veszélytelen, így joggal rettegték a férfi kedélyének váratlan elkomorulását. Csend szállt a teremre. A vörös loboncú, szakállas alak két éjszakát duhajkodott végig cimboráival az útszéli fogadóban, melyből Erigow árnyas fasorai mentén tizenhárom egy tucat. A műintézmény berendezése, személyzete, de még a vendégkör is megsínylette, mikor a kompánia tagjai eleresztették a gyeplőt. Akkor hordószám nyakalták felváltva a testes toraniki syraht és a torokkaparó toroni égetett szeszt, és a kezdeti halk hangú bölcselkedés lassan a halál fenségének magasztalásába, majd teli pofájú, öblös röhögésbe fordult. A férfipróbának szánt széktérdeltetés sem maradt el egyik este sem.

Maremiták.

A vörös és fekete lángok újjáéledése óta a pyarroni halálisten lovagpapjait sehol sem fogadták kitörő örömmel, de a háziak legalább számíthattak rá, hogy készleteiken jó áron tudnak túladni, és a károkozás sem maradt soha térítetlenül. A nehézfegyverzetű harcosok többnyire hangulatos italmérésekbe érkeztek és távoztukkor ócska lebujokat hagytak maguk után. A lovagtestvérek java nem egy taverna büszke tulajdonosa lehetett volna a summából, amit jóvátételként fizetett a megnyomorított kocsmák birtokosainak.

A gonddal lakkozott kőrisfa asztal körül négy férfi és egy pelyhes állú siheder foglalta el aznapra kijelölt állomáshelyét. Ittak, tréfálkoztak, ahogy két napja tették, már-már megszokott időtöltésüket egy szürkeruhás küldönc szakította félbe, aki Rodator hadnagyot szólította, akit a lovagok vezetőjében talált meg. A kyrvörös pecséttel lezárt üzenetet míves, toroni merített papírra rótták. A medveforma alak olvasott, a többiek érdeklődve sandítottak a megtermett celeritor felé.

– Elhagyott a babád, hadnagy? – a széken is kapatosan dülöngélő kölyök ajka a füléig szaladt. Az ifjú Gus csak a csapatnak volt teljes jogú tagja, a beavatottak körének még nem.

– Oly szépen táncolt a raveeni vásáron, hogy eladták házőrzőnek! – élcelődött tovább Akren.

A vezér körbehordozta asztaltársain fagyos tekintetét, ami az ifjún állapodott meg.

– Az ásókat, kölyök! Darton dologra szólít.      

 

* * *

 

A temetési szertartás nélkülözött minden cifraságot, de mikor a koporsó elérte a sírgödör alját, a lovagok egy emberként lendítették jobb öklüket bal vállvasukhoz. Rodator ökölbe szorított baljából sötét vér csorgott a sírgödörbe; a borotvára fent tollazatú varjú-szimbólum mély sebeket vájt a tenyerén. Társai vastagnyelű ásólapátot markoltak, a nedves rögök zord himnuszt doboltak a diófakoporsó fedelén.

Az eltávozottat mindannyian tisztelték, de Rodator testvéreként szerette Assort. A sír körül állókhoz hasonlóan, ő is varjúlovag volt, a rend beavatottja. Befelé forduló művészlelke erőszakosságra legfeljebb akkor vetemedett, ha egy-egy kiadós vedelést követően elhatalmasodott rajta Darton szent őrülete. Évtizedes múltban gyökeredző barátságukat csak még erősebbé kovácsolta vállalása, miszerint fegyverrel kívánja szolgálni a Hallgatag Urat. Rodator, akit rendbéli fegyvertársai csak Vörös Medvének neveztek, örömmel vállalta fel akkor, hogy patrónusául szegődik, és vele együtt járta végig a paplovaggá váláshoz szükséges beavatási zarándoklat kilenc stációját. Assorban minden megvolt ahhoz, hogy a rend erős támasza lehessen. Ékes beszédével, ügyes szénrajzaival számos formában volt képes lenyűgöző módon tolmácsolni a Lelkek Bírájának kegyelmét. Idő kellett hozzá, hogy Assor fattyúkardja is olyan mély nyomokat hagyhasson, mint a mesterien kezelt szénirón, de a befogadó szellemű lovagjelölt végül választott fegyverének is avatott forgatójává lett. Rodator sosem vonta kétségbe, hogy fogadott fivérét Darton áldása övezi.

Mióta az Északi Szövetség és Toron közötti törékeny béke ismét megbomlott, Medve csapata felderítő- és toborzóosztagból újra a kis létszáma dacára is ütőképes, viszonylag fürge csapásmérő raj szerepét öltötte magára. Assorra vártak csupán az útmenti csapszékben, de nem számítottak rá, hogy fegyvertársukat csak holtában látják viszont.

 

* * *

 

– Mit akarsz tenni, Medve?

– Hát, ’gyünk, oszt’ kicsináljuk, nem-e?

– Kitől a levél, hadnagy? Assor írta?

Az olajbarna bőrű con Tradato, a karóvékony Szíj Úr és a mokány Akren eladdig eredménytelenül faggatta Medvét az üzenet tartalmáról. Kérdéseikre csupán dörmögés és morgás érkezett válaszul.

– Egy mocsadék toroni gané írta. A neve Echnessyr Hyssar-on Hisdassyn. Egyszerűen meggyilkolta Assort. De ezért még megfizet! Saját kezemmel küldöm Urunk elé a nyomorultat!

– Hogyan történt a dolog?

– Assor részeg volt. Az a féreg lemészárolta.

– A rohadt disznaja!

– Miféle fattyú ez a Hisdassyn, hadnagy? – kérdezte Akren, Darton egykori papja, aki mind tagbaszakadt termetével, mind kaján természetével remekül illett a Sötét Próféta újkeletű felekezetébe.

– Valami gárdista. Aljas gyilkosok azok mindahányan.

– Nem hinném, hogy fattyú volna. Hyssar-on. A neve alapján famornak mondanám… – töprengett Szíj Úr.

– Oszt’ mit számít a’? Assort se’ érdekelte, engem se’ fog. Megnyuvasszuk a dögöt, oszt’ annyi – con Tradato szavainak az asztalon csattant ökölcsapás adott nyomatékot.

– Felkutatjuk és végzünk vele.

– Számíthatsz ránk, hadnagy. Legyen meg Darton akarata – vágta rá Szíj Úr.

 

* * *

 

Szíj Úr valaha az élet árnyékosabb felén folytatta tevékenységét. Karcsú ujjai számos bőrerszény tartalmának könnyű megszerzéséhez segítették hozzá a keserű bükköktől övezett sírkertekben. Kétes üzelmeit egészen addig folytatta, míg egyszer közvetlen közelről mosolygott rá a halál, Akren ásójának képében. Egy látványos sebhellyel gazdagabban, a nyugodt öregkor reményétől végképp megfosztva ért véget számára a találkozás. Darton nekropolita papja nem állt meg a tolvaj elfogásánál és megtörésénél, a lelkét is magának követelte. Választást kínált a bűnösnek: azonnal odaveti őt a halálnak vagy megadja neki az önkéntesség kevésbé drámai lehetőségét. Szíj Úr fürge elméje rögvest felismerte a menekedés módját. Felhagyott a sírok, kripták és látogatóik fosztogatásával, fordított egyet kámzsás köpönyegén és az őrzők közé állt.

Már fegyvertársakként rótták végenincs strázsaköreiket, mikor Darton vitézlő rendjének híre fülükbe jutott. Kevésmosolyú társaik a Holtak Urának szolgálatában sosem állhatták a tolvajból lett temetőőrt és zömökagyú mesterét, a páros maradi szemléletű papokhoz fűződő viszonya mindvégig feszült volt. A maremita lovagok engedékeny krédója, összetartozásuk ereje az egész világgal szemben nem csak csábítóbbnak, de lehetőségekben is gazdagabbnak tűnt. Megértették, hogy a halál kriptaszagú véglegessége felett széles mosollyal ül tort a Sötét Tréfák Atyjának tanításait hirdető rend.

A Vörös Medve osztagában egyetlen elvet kellett szem előtt tartaniuk: mindenki dolgozik, senki sem sunnyog. A szerepek egyértelműek voltak. A parancsokat Medve osztotta, a goradonból lett con Tradato, a szentelt ásóját forgató Akren, a hórihorgas Szíj Úr és a hallgatag Assor pedig tűzön-véren át követték azokat. Négy év telt el mióta hozzájuk csapódott Gus, a kölyök; az erioni sírkőfaragó elárvult gyermeke eleinte mindenesként, majd fegyvernökként szolgált a csapat mellett.

Rodator kedélyes ember volt. Egyedül parancsmegtagadás esetén dühödött fel igazán, de olyankor sem élő, sem élettelen nem lehetett biztonságban tőle. Nem csupán köpcös termete, de habitusa is medvére hajazott; ha felbosszantották, dörmögött pirkadattól alkonyatig, és rettentő ereje birtokában sosem tartott senki emberfiától. Apjának, egy külvilágba szakadt tarran kalandornak a természetét örökölte, és bő évtizede kóborolt már a világban, hűséggel követve a Próféta által felfedett ösvényt. A hit, harc, halál hármas alapelvének érvényesítéséhez a paplovagi rend tökéletes terepet szolgáltatott. Az evilági árnyékbirodalom ügye még alig volt több kósza ködképnél, mikor letette esküjét.

 

* * *

 

Szíj Úr és a nemesembernek csupán nevében számító con Tradato külön úton indultak el, hogy hírekre vadásszanak. Eközben a csapat másik fele a legújabb tájékoztatásokra építve délnyugatnak vette az irányt, hogy az Unió határvidékén portyázva akadályozzák a toroniak előrenyomulását. Kompániájuk útközben kiegészült a larkhemi Sziklatemplom pusztulása után vezető nélkül maradt hosszútucatnyi lovagtestvérrel, akik örömest csatlakoztak a Medve vezette vakmerő alakulathoz. Csapatuk hidakat rongált meg, lest vetett az utánpótlást szállító szekérkaravánoknak és minden lehetséges módon hátráltatta az ellen hadmozdulatait.

A toroni-dwoon határsávban portyázva a kemény hang és vaskesztyűs ököl elérte, amire az aranykoronák nem voltak képesek: Szíj Úr és Tradato különítménye megtudta, hogy egy toroni hadképelemző a Vihargárda egyik eprimorának ad találkát egy kyr ősút mellett épült ódon kéjpalotában. A kulcsfontosságú tájékoztatás birtokában Medve úgy határozott, kockát vet Dartonnak, de nem merészkedik be a kaptár belsejébe, a gyilkos méhek közé, és inkább az úton állít csapdát a népes kísérettel utazó toroni méltóságnak. Nem láthatták előre, hogy az északkeletnek nyomuló csapat által kísért alak a gárdatiszt vagy a stratéga lesz-e. Az utóbbiról is csak annyit sikerült megtudniuk, hogy egy igazi kéjéhes disznó, aki a süldőlányokon és kisfiúkon túl, az aprójószággal bujálkodást sem veti meg. A hírhozók köteles beszámolója után a rendet támogató Arsenor gróf egyik vidéki udvarházában került sor a rögtönzött haditanácsra. A vendéglátó hadastyán az asztalfőn, a lovagok körben foglaltak helyet, még Gusnak is jutott egy kiszolgált lóca az alvégen.

– A bordélyba nem tehetjük be a lábunkat, ezért az úton fogunk lecsapni rájuk – kezdte Rodator.

– Igazán merész vállalkozás lesz, uram – mondta Gus halkan az asztal végéről.

– Megtámadni egy famort kísérő vértes osztagot nem merészség, inkább ostobaság! – csattant fel Szíj Úr.

– A hírek szerint hüllőfejű szerzetesek, félszáz lovag, meg legalább egy átkozott magitor tart velük – csatlakozott hozzá Akren is.

– Ne feledjétek az arcátlanság bénító erejét – vigyorgott Medve.

– Akkor is, hadnagy, ez őrültség!

– Nincs más választásunk. Felkészülünk a támadásra, embereket fogadunk, és tesszük, amit kell.

– Ha neked olyan sietős, hogy parolázz Urunkkal, csak rajta, de ebben én nem veszek részt – vetette ellen Szíj Úr.

– Ha elfelejtetted volna, ezt az osztagot én vezetem, te pedig azt teszed, amit parancsolok! Megértetted? – Medve dörmögése lassan erősödött mennydörgéssé, ahogy ültéből ökleivel az asztallapra támaszkodva emelkedett fel.

– Igen, uram – felelte meghunyászkodva Szíj Úr.

– Van még valakinek ellenvetése?

Senki nem szólt.

– Helyes. Készüljetek, mert hajnalban indulunk.

 

 

* * *

 

A csapat alig pár órája várakozott a leshelyén, mikor Rodator érzékei veszélyt jeleztek. Az út kanyarulatában hamarost feltűnt a dísztelen batár, jó ötvenfőnyi lovas kíséretében. Az alapos tervezés meghozta gyümölcsét: a fedezékből két oldalról előrontó lovagok rendes riadalmat keltettek a túlerőben lévő védők oszlopában. Megtévesztésnek szánt, zajos rohamuk közepette a rajtaütésre felbérelt erigowi számszeríjászok szabadon tehették a dolgukat. Szinte egyszerre bukott alá a csapat vezetésére beosztott testőrkapitány és a kocsis, őket követte a batárból előmerészkedő bíborkámzsás magitor, majd szintén acélvesszőtől átjárt torokkal hanyatlott el a kocsit hátulról fedező sárgacsuklyás hüllőpap. Négy mesterlövész, négy mesteri lövés – csupán ennyi volt a dolguk. Alaposan megszolgálták a kövér aranykoronákat.

Rodator sem késlekedett tovább, con Tradato és Szíj Úr fedezete mellett vágtatott a batár felé, áttörve a védelmére összezáró zsoldosok között. Hatalmas lendülettel tépte fel a kocsi oldalajtaját, és egy szemvillanás alatt a selyemmel húzott párnák között termett. Korsónyi öklével nagyot húzott a puhos kyrfajzat halántékára, nem várva be, hogy amaz akár csak egy szót is szólhasson. A pillanat törtrészébe telt csak, hogy a lova nyergéhez erősített kötelet meghurkolja áldozata hóna alatt, és máris újfent a nyeregben termett.

Először oldalirányba, majd a menet céljával ellentétesen lódult neki. Ahogy visszapillantott, látta, ahogy a toroni vértesek körülzárják Szíj Urat, de megmaradt lovagjai és üldözőik hűségesen követték. Átdübörögtek a fél mérföld után elért fahídon, lesben álló emberei megrántották a tartóoszlopokhoz csomózott köteleket. A korhadás-rúnákkal telirótt, mértani pontossággal befűrészelt pilléreken nyugvó építmény fülsértő recsegés közepette tette leküzdhetetlenné a huszonötlábnyi távolságot.

  

* * *

 

Az elhagyatott istállóban a kiömlött vér szaga keveredett a nyirkos szalmáéval. Medve társai a sebeiket ápolták szerény ismereteikre hagyatkozva, míg hadnagyuk azon munkálkodott, hogy újabbakat nyisson a hájas hadtudor testén. Haladása a kínokozás terén kétségtelennek tűnt: törött orr, felrepedt szemöldök és tucatnyi kiköpött fog. Az eredmények már annál kevésbé voltak meggyőzőek. A nyomorult egyetlen kérdésre sem volt hajlandó egyenes választ adni. Rodator sokadszorra veselkedett neki egy újabb nyolcvanfontos pofonnak, mikor Akren, szentelt fegyvere, a vállára vetett ásó, társaságában lépett oda hozzá.

– Hadnagy, egy szóra csak!

Medve félbehagyta a mozdulatot és fegyvertársához fordult.

 

– Tudom én – mondta Akren –, hogy a medve is játszik a gerinctörött byzonnal, de ha így folytatod tovább, időnek előtte Urunk színe elé segíted ezt az átkozottat! Magad is láthatod, hogy kiképezték az ilyen esetekre! Máshogy kellene megpróbálnunk szóra bírni…

– Ez a mocsok nyilván nem járatlan az elme védelmének fortélyaiban! Kétlem, hogy finomkodással bármire jutnátok vele, de… rágja varjú! Szólj Tradatonak vagy valakinek, aki járatosabb a szellemtanokban! Én addig iszom egy kortyot.

Akren a gerendához kötözött toroni elé kuporodott a padlóra, és felvette a dzsad hemheritek nyakatekert meditációs pózát. Közben Medve kiadósat húzott a borostömlőmből, majd egyre azon gondolkodott, lesz-e eredménye Szíj Úr áldozatának. Erősen hitte, hogy a hórihorgas lovag már Darton jobbján vedeli a gazdagon habzó sört, és zsírtól tocsogó szakállal röhög, miközben közös kalandjaikat meséli asztaltársainak.

Akren homlokán elmélyültek a koncentráció véste ráncok, azt próbálta feltérképezni, miféle erők védelmezik a stratéga elméjét. Végül visszatért a Belső Síkokról, és a szellemi tanokban leginkább járatos két fegyvertársáért kurjantott.

– Ahogy sejteni lehetett, kyr metódusra épülő, dupla szellempajzsok védik a görényt. Nem magának csinálta, ez kiderül a mintázatukból. Nyilván a magitor munkája. Ha a testvérek közül páran besegítenek, a külsőt biztosan le tudjuk bontani, de a belsőn nem tudom, sikerül-e kifognunk. Ha igen, nem lesz nehéz dolgod. Ha nem, akkor nyugodtan halálra verheted.

– Rajta, csináljátok, mert időnek erőst híján vagyunk.

Két idősebb lovag csatlakozott Akrenhez, és megkezdték a munkát. Mindketten kissé törődöttnek tűntek, mikor újra elfoglalták őrhelyüket, de Akren készülődéséből látszott, hogy fáradtságuk nem volt hiábavaló. A valaha volt pap már jó fertályórája térdepelt lehunyt szemekkel, mikor orrából-füléből keskeny vérpatak kezdett csordogálni, de mire Medve mellette termett, hogy felsegítse, már talpon is volt. Elégedett vigyorgással törölgette sápadt ábrázatát.

– Nesze, hadnagy! Csupasz már, akár egy házasincs csiga. Egy beavatkozással arról is tettem, hogy immár önszántából akarjon csevegni, de azért olvass még rá, hogy ne tódíthasson!

– Abban nem lesz hiba.

Halk mormolás hallatszott, ahogy a kényszerítő litánia igéi darabosan koppantak a csendben. A hadnagy sosem volt igazán az alkalmazott szakralitás híve, de tudta, hogy ezúttal minden eszközt meg kell ragadnia a cél érdekében. Befejezte a fohászt, mely biztosította, hogy a fogoly ne szólhasson valótlant.    

– Mit tudsz Echnessyr Hyssar-on Hisdassynról? Kicsoda a fickó és hol találom meg?

A hájas toroni ernyedt némaságban himbálódzott. Rodator parancsára a lovagok egy vödörnyi vízzel löttyintették pofán, mire azonnal beszélni kezdett.

– Ősi kyr család sarja… a Vihargárda egyik eprimora… lovag és hős. Gazdag és hatalmas. Igazi úr – kásásan formálta a szavakat, eleinte alig lehetett érteni, mit beszél.

– Mit értesz az alatt, hogy igazi úr az a mocsadék?

– Famor. A Császár igaz szolgálja. A tisztesség szobra, becsületén makulányi foltot sem tűr meg.

– Hát persze, magasztos kyr lélek, mi? Nyomorult, aljas gyilkos, mint minden toroni káoszfattyú! Mint te magad, te ocsmány förtelem! Nem úgy volt, hogy a Kín és Kéj Templomában adtok találkát egymásnak?

– Holnap éjszaka, nekem valóban a templomban kellene áldoznom, de a találkozóinkon sosem jelenik meg személyesen. A nemes Hisdassyn undorodik a látásomtól – a toroni gurgulázva felröhögött. – Parancsuk szerint a Vihargárda egy hét múlva éri el a Davalon alatti síkság főtáborát.

Medve két kézzel ragadta meg a fogoly fejét, és vicsorogva csavart rajta egyet.

 

* * *

 

Medve kompániája egy álló hete gyarapította a swanuli dombok tetején állomásozó vértes sereg sorait. A Rend és támogatóinak színe-virága megjelent: vagy háromezer lovag-pap, a világi szárny még számosabban, és a Hallgatag Úr legújabb katonái, a nehézgyalogos fehérork osztagok, lélekszámuk a lovagokét is erősen felülmúlta.

A hadnagy szokásos dörmögésével nyugtázta a parancsot, miszerint rangja dacára az általa hadba szólított világi lovagok az ő pálcája alatt szolgálnak, így közel másfélszáz férfi tartozott egységéhez. A régi fegyvertársait rajkapitányokká léptette elő, hogy élhető parancsnoki láncolatot építhessen ki alárendeltjei között. Akren és con Tradato mindent megtett, hogy táborukban a morál a lehető legmagasabb legyen.

– Ugyan már, hadnagy uram, jöjjön bártan, szívesen leveszek egy-két gondot a... válláról! – A forradásos képű tábori lotyó féloldalas mosolyt villantott Medvére, lazára oldott ruhája látni engedte löttyedt keblét. A nő durván a szoknyája ráncaiba markolt. – Olyan forró az ölem!    

– Köszönet, leányom, de inkább az ifjaknak ajánlgasd… vagy süssél benne gesztenyét!

A körben felcsapó röhögés nem zavarta a szebb napokat látott kurtizánt, a varjak körében ritkán panaszkodhatott tétlenségre. Medve egyetlen napot sem mulasztott el, hogy együtt igyon és virtuskodjon embereivel, de az alant elterülő végtelen síkság terepszemléjére is gondot fordított. Bőven volt ideje áttanulmányozni a csapattestek felállását és hadmozdulatait.

Nem örült, hogy tétlenül kellett néznie a Sagrahas síkján két napja dúló gigászi ütközetet. Minthogy a dwoon Naplovagokat és fejszéseket sem viaszból gyúrták, sokadszorra verték vissza Gro-Ugon hitetlen orkjait. Mögöttük azonban ott sorakozott a Vihargárda, és közöttük valahol gyűlölt ellenfele, a kacifántos nevű Hisdassyn, a lelketlen mészáros, aki fogadott családjának legkedvesebb tagját küldte a Kárpiton túlra.

Megvolt rá a terve, hogyan leljen a toroni nyomára, de osztaga mellett nem szolgált hadtápos káplár, így az erioni Darton Ujja rendházból érkezett testvéreket kereste fel. A patkányképű ellátmányozási tiszt dörzsölt bitang hírében állt, de tudta, hogyan értsen szót a fajtájával.

– Te vagy Donk, igaz? Úgy hallom veled érdemes játszani. Derék holmikkal licitálsz. Ha hajlandó lennék feltenni ezt a ládikát egy parti két kettes-négy négyesben, mit tudsz bedobni a pinkába? – kyr ornamentikával díszes, kisebb fémládát cipelt magával. A néhai hadképelemző hagyatékát a döbbent káplár kezébe nyomta.

– Van súlya, az már igaz. És szépen is csörög! – Donk a füle mellé emelte a készséget és alaposan megrázta. – Úgy saccolom, lehet benne legalább félszáz jóféle arany…

– Meghiszem azt!

A kufár lerámolt a kordéjáról néhány értékesebb árut egy dibdáb asztalra. Míves, ezüstmarkolatú tőr a kegyelemdöféshez, háromcsatos bőröv rejtekzsebekkel, egy butykosban gianagi kovapálinka, egy szütyőnyi dzsad pipadohány, és egy rugós mechanikájú hárítótőr került elő.          

– Hitvány jószágok, mind egy szálig. Ha nincs legalább egy godorai távollátód, ebből nem lesz játszma…

– Hogyne volna, hadnagy uram, hozom is! – A káplár bőrbe bugyolált hengerforma csomagot tett az asztalra. Medve bólintott és mellé került a kyr kincses ládika is.

A szokásos kilenc leosztásból Medve négyet vitt el.

– Virít, borít, megnyomorít! – rikkantotta a patkányképű alak. – A láda az enyém!

Rodator zord ábrázata láttán visszább fogta kicsit örömét.

– Ne mondd, hadnagy, hogy takonygerinc vagyok: vidd a messzelátódat és rendben vagyunk…

Medve felkapta a csomagot az asztalról.

– …úgyis repedt benne az üveg.

– Akkor valóban rendben vagyunk – felelte a lovag. – A ládika nyitjára ugyanis, egy hete nem lelt rá senki…

 

***

 

Darton fekete lovagjain és fehér orkjain kívül két másik tétlen egység is akadt a sagrahasi sík peremén, de Rodator tudta, hogy az aszisz Szigetbirtok hadaitól nincs félnivalója. Karnelian keménytökű falanxharcosai táboroztak odaát, akik több toroni csapattestet is összezúztak tekintélyes kerülővel megtett, hosszú útjuk során, míg messzi otthonukból Davalon falai alá értek. Egyelőre saját erőik sem mozdultak, de biztosra vette, hogy a domb tetején magasodó sátorban a két vezér minden változást figyelemmel követ, és csak a megfelelő pillanatra vár, mikor Darton ökle ereje teljében sújthat le hite ellenségeire.

A lovagtársak zúgolódtak a kényszerű várakozás miatt, szemeikben már az eljövendő harc tüze lángolt, és várták a percet, mikor förgetegként zúdulhatnak az ellen nyakára. Rodator egyre türelmetlenebb lett. Viszkető tenyerén nem segített már sem a bornak titulált savanyú lőre, sem a tábori szajhák folytonos ajánlkozása. Az ő dühe nem az arctalan ellenséget célozta, személyes bosszúja beteljesítésének reménye lobogott lelkében. Órákig figyelte a gárda sorait a törött lencséjű távollátóval, mely nem volt ugyan teljesen használhatatlan, de alig könnyítette meg a dolgát. Noha szemtől-szemben még sosem látta a toronit, tudta, mit és kit keressen: ezüstszín, hosszú haj, bíbor köpönyeg, a mellvérten szikrázó karmazsin-arany címerrel, rajta héja és oroszlán.

A toroni hadtestek fegyelmezett rendben várakoztak, bármely szekundumban bevetésre készen, mégsem történt semmi. Aztán egyszerre csak változott a csatakép: Ral da Ranga lovagjai előretörtek, és a Vérivók orkjai riadtan iszkoltak hátrafelé. Közben a Vihargárda soraiban is mozgolódás támadt. A rohamcsapatok vérzivatart fakasztva robbantak egymásnak, a pengék és vértek csattogása a dobok dübögése közepette is a swanuli magaslatig hallatszott.

Rodatoron tébolyult izgalom lett úrrá, ahogy távolbalátójának terében egy tisztforma alak tűnt fel. A Vihargárda elöljárója az első sor elé léptetett, szemét elernyőzve járatta végig tekintetét a maremiták sorain. A hadnagy fejében egy pillanat alatt összeállt a kép: ez csakis Hisdassyn lehet! Egy pillanatra a tehetetlenség szobrába dermedt, de hamarost átjárta egyfajta forró magabízás, így lépteit a vezérkari sátor felé irányozta.

Tisztában volt vele, hogy joga ugyan lenne éppen, de nyomós oka már nem igazán akad megzavarni a bent tanácskozókat, mégsem tudta visszafogni magát. Határozottan lépett a sátorba, vaskesztyűs jobb öklét szertartásos tisztelgéssel lendítve bal vállvasához.

A puritán berendezésű sátor közepén tábori asztalt látott, rajta hevenyészett térképvázlat a környékről, a bőrdarabot ezüstkupák és tőrök rögzítették. Szemben, két ülve is hatalmas termetű alak tornyosult, Rodator medvelétére is eltörpült mellettük. Airun Al Marem és Alex con Arvioni hanyagul trónolt az asztal mellett. A nagymester hátradőlve hintázott székén, a világi szárny vezetőjének acélcsizmás lábai keresztbe téve nyugodtak az asztalon. Nem úgy tűnt, mintha a hadvezetés feladatai vagy a kint tomboló csata folyása kicsit is nyomasztaná őket. Alex szájának sarkában különös mosoly játszott, Airun aludni látszott félig hunyt szempillái mögött.

– Az északiak nem bírják már sokáig, uram. A Vihar­gárda készülődik. Talán ideje volna... –alig találta a szavakat, zavarában hol egyik, hol másik lábára helyezte testsúlyát.

– Nem, még nincs itt az ideje… – dünnyögte Airun oda sem pillantva, miközben a sorsát eldöntő kérdésre kimondatlan paranccsal felelt.

Rodator tisztelettudóan fejet hajtott, és szó nélkül kihátrált a sátorból, nehogy olyat mondjon vagy tegyen, amit utána keservesen megbánna.    

Kilépve a levegőre megszédült egy pillanatra, a gyomra helyén mázsás jégtömböt érzett. Az lehetetlen, hogy az a ganéj kicsússzon a markából! Tudta, ha most nem ragadja meg az alkalmat, talán sosem lesz rá módja, hogy törlesszen az anyaszomorító dögnek. Nem félt találkozni urával, de nem engedhette, hogy dolgavégezetlenül térjen meg Darton színe elé. Az befejezetlen lenne, és legfőbb vállalásának csúfos kudarcát jelentené. Rettegett tőle, hogyha elfogadja a nagymester parancsát, akkor talán valamelyik testvére végzi be küldetését, és ezzel kiforgatja jogos bosszújából. Ha századával a toroniak ellen ront, megszegi lovagi fogadalmát, amivel a rend és az eljövendő birodalom szolgálatára kötelezte el magát.

Néha csak rossz választásod lehet – villant eszébe a patrónusától tanult katekizmus alapvetése, amit a gyakorlatban nem egyszer volt módja megtapasztalni. Darton híveinek egyik közkedvelt halálbölcsességébe kapaszkodott hát – mindig van másik part! –, és a lova felé indult.

A harci nyereg mellől leakasztotta kedves csatabárdját, és felszállt a szénszín csődörre. Legyen meg a Hallgatag Úr akarata! Látta, hogy Akren és con Tradato értetlen pillantásokkal méregetik. Felugrottak ültükből és hozzá siettek, nyomukban Gus törtetett, aki megtanulta, hogy legjobban akkor jár, ha mindig figyel, és a közelében marad. Ezúttal sem kellett csalódnia benne.

– Riadóztassam a fiúkat? – kérdezte con Tradato, és derékszíjáról előkanyarintotta bőrrel szegett dobját, kezében a semmiből termett ott a dobverő.

– Hagyd, Trad! A nagymester még kivár, marad hát a sereg is. Azt viszont nem hagyhatom, hogy az a mocsok elinalhasson a csata sűrűjében. Csak a gyávák nem magányosak, emlékszel, kölyök? – kacsintott ifjú patronáltjára.

– Inkább vagyok ostoba, mint gyáva… – con Tradato vicsorogva tornázta nyeregbe magát, de a másik kettő sem késlekedett.

– Cimborák, ma este már Darton asztalánál vacsorázunk! – harsogta Rodator, ahogy még egyszer szemügyre vette az alant készülődő Vihargárda jobbszárnyát. Hisdassyn kiléptetett a sereg arcvonalából, és attól jó húszlábnyira állt meg. Hatalmas kardja a hüvelyében, páncélkesztyűs keze a nyeregkápán.

– Hagyjátok meg nekem! – dörmögte Medve. – Mindenki itt marad, ez parancs!

– De mester, nem lehetne mégis, hogy…?

– Gus, egyet jól jegyezz meg! A parancsot nem basszuk meg, mert szaporodik!

– Miért? Te éppen mit csinálsz?

 

***

 

Rodator lefelé léptetett a domb tetejéről, ügetésre váltott, majd vágtába ugratta lovát. Száguldás közben felmagasodott a nyeregben, és egyetlen pillantást kockázatott meg a háta mögé. A látványtól tagjait Darton sötét kegyének hatalma járta át. Hűséges lovagtársai, tisztelgésre emelt fegyverrel álltak sorfalat a dombtetőn.

– Darton! Papod szégyenteljesen szolgált, de egyenes derékkal hal meg! – üvöltötte, szemét a célra szegezve.

A várakozó gárdisták ajkán furcsa kardal kélt, egy emberként csatlakoztak a kórushoz, amiben Rodator a hírhedt moracasst, a toroni lovagok haláldalát vélte felismerni. Nyilván megfélemlítésnek szánták, de tomboló dühe süketté tette próbálkozásukra.

Közben a magányos gárdatiszt is megindult a domboldal felé. Rodator tudta, mit ér a nagyobb lendület. Ahogy lesújtott, marka megszorult az irdatlan csatabárd nyelén, szikrák csaptak fel, mikor a savval maratott pofa találkozott a mágiával kovácsolt mellvérttel. Ezúttal sem csalatkozott fegyverében: a feketére edzett csatabárd nem akadt el a nehéz vértezetben. Az iszonyatos csapás kirepítette ellenfelét a nyeregből.

A kyr nagyúr nehézkesen lábra állt, és a továbbvágtató maremita után fordult.

Rodator jobbfordulóba ösztökélte hátasát, és újabb rohamra indult.

Hisdassyn ezúttal elkerülte a támadás ívét, kilépett előle, majd fordulásból vágott vissza. Kardja Rodator lovának hátsó lábát érte. Szerencsétlen pára megbicsaklott, majd kidőlt a lovag alól. Alig volt érkezése levetni magát a nyeregből.

Medve szörnyen lomhának érezte a mozdulatot, amivel feltápászkodott. Jobb lába sajgott, arcán széles sebből csorgott a vér. Elméje minden erejét megfeszítve söpörte tisztára a fájdalom felhőjébe vesző gondolatait, aztán épp csak rámarkolt a csatabárdra, hogy lábon fogadhassa a toroni következő támadását. Elhajolt a lesújtó penge elől, és viszonozásként ferde szögben felfelé lendítette meg a bárdot. Nem ért célt.

Hisdassyn – mintha csak ősei kastélyában tartózkodna –, nyugodt mozdulattal igazította vissza homlokára a perdüléskor félrecsúszott, vérszín diadémot. Kezében szilaj táncba kezdett a remekmívű másfélkezes penge. Szája szegletében kegyetlen mosollyal nézett rá, ő is tudta, talán egy percük sem maradt, hogy bevégezzék, ami hátravan. Fekete és ezüstszín acél villogott, ahogy Rodator követte a kyrt a táncba, melyet páratlan fürgeségével valóban a gárdatiszt vezetett. Darton lovagja kényes kisasszonynak érezte magát, ahogy ügyetlenül próbált felelni a villámgyors mozdulatokra.

A medve is tud ám táncolni! – villant át agyán, ahogy egy hirtelen jött ritmusváltás lélegzethez juttatta. Egy félvilági fogással ügyesebb balkezébe kapta fegyverét, majd rézsút felfelé vágta a gárdatiszt oldalába. Nem akadt ideje örvendezni a jól kivitelezett támadás miatt; Hisdassyn szinte fel sem vette a rettenetes sebet, Medve mégis érezte, hogy a gárdista irama csökkent. A toroni védekezésbe szorult. Csapás csapást követett, az összecsókolódzó pengék sötét násztáncában nem volt megállás. Mikor Hisdassyn egy ügyetlenebb hárítása nyomán Rodator hibát vélt felfedezni a gárdista védelmére emelt acélhálóban, mohón nyomult be a felkínált résbe. A csapda bezárult.

Medve rohama közben Hisdassyn oldalra tört ki, és kardja játszi könnyedséggel talált utat a bal hónalj puha posztóborításán át, egészen a szívig. Rodator üvöltött volna, de hangok helyett csak forró-sós vér ömlött ki száján, majd erőtlenül ellenfele lába elé rogyott. Még felpillantott rá, de diadalittas mosoly helyett csak szánakozást látott a gleccserkék szemekben. Hisdassyn néma tisztelgésre emelte kardját, majd lesújtott.

 

* * *

 

Medve pártfogoltja tehetetlenségétől bénultan, heves izgalommal figyelte, ahogy mestere és a Vihargárda eprimora gyilkos táncba kezdett. Gus ilyen távolságból nem tudta kivenni, melyik fél állt jobban, de volt annyi sütnivalója, hogy elképzelje, mi fog történni, ha patrónusa kerekedik felül. Medve jól kitanította, mennyire tartsa az aljas toroni söpredéket, különösen a Vihargárda rettegett halálkufárait. A gárdisták körülzárják majd a számos sebből vérző győztest, hogy aztán ocsmány dalukat zengve végezzenek Darton kiváló szolgájával.

Az ifjú fegyvernök visszajáró gondolatába merült, miközben odalent az ádáz összecsapás zajlott. Egyre ugyanaz a kérdés foglalkoztatta: van-e feltétlenül erősebb a személyes meggyőződés, a rangbéli feljebbvaló utasítása és az isteni rendelés parancsa között? Mindenki választ valahogy, ahogy a Vörös Medve is tette. Darton majd eldönti, mivel szolgálják érdemesebben…  

A dombtetőn felsorakozott lovagok javán már eluralkodott a szent düh és a közelgő összecsapás láza. Mindnyájan a völgyben zajló párbajt figyelték. Egyelőre fegyelmezték indulataikat, de közben elöljáróik utasításait lesték.

Vezető hitsorsosuk elestét egyre fokozódó ordibálás kísérte, mire a vezéri sátorból maga a nagymester lépett elő. Komótos léptekkel sétált a gyülevész csoportosulás felé. A fegyvernökbe egy pillanatra belévillant, milyen nevetséges is, amit tenni készül, de tizennégy megért tavaszának minden összekapart önérzetével nyugalmat erőltetett magára. Airun Al Marem elé állt, feszes vigyázzba vágta magát, és igyekezett szabatos jelentést adni, mielőtt még másvalaki tette volna meg.

– Uram, fegyvernökként jelentem, hogy patrónusom, Rodator Tremora hadnagy, parancsod ellenére rohamra indult a Vihargárda ellen, és személyes indíttatásból párbajt vívott az ellenség egyik lovagjával. A hadnagy ottveszett a toroni kutya csapásai alatt. Véleményem szerint ostobaság volt egyedül szállnia szembe vele, sokszáz bajtársa segíthette volna harcában, ha…

– Csihodj, kölyök! Darton lovagjai nem ostobák, legfeljebb túlontúl vakmerőek néha… Ezt jól jegyezd meg. Mesterednek bizonyára jó oka volt rá, hogy Urunkhoz siessen, és nyilván nem távozott méltatlanul. Most pedig eredj és szólj a lovászoknak, hogy vezessék ide hátasainkat!

– Igenis, uram! – az ifjú tisztelgésként a szívéhez csapta öklét, és eliramodott a karámok felé. A nagymester parancsát kicsit ferdítve tolmácsolta a lovásznak, és maga vezette elő a két hatalmas, holt-eleven állatot.

Látta, ahogy a halál istenének ynevi helytartója és legfőbb harcostársa, a Vaskezű, átveszik kezéből félelmetes jószágaikat, majd nyeregbe szállnak. Ahogy a Próféta megigazította páncélkesztyűjét, lenézett rá a magasból.

– Mi a neved, kölyök?

Gus nem számított ilyen kitüntető figyelemre, így zavarában halkan makogott.

– A nevem Angus Magonor, uram.

– Rendben van, Magonor! Még találkozunk!

 

* * *

 

Angus Magonor a Vihargárda elleni győztes csata után vette gondjába a néhai Vörös Medve hátrahagyott holmiját. Teljes értetlenséggel meredt a közötte talált toroni pecsétes levélre, melynek többszöri átböngészése után nem maradt kétsége afelől, hogy Darton tréfái sem mindig a szellemesebbek közül kerülnek ki.

 

 

Rodator Tremora hadnagynak, Darton lovagjának saját kezébe

 

Egy haldokló utolsó kívánságából fakadó kötelességemnek teszek eleget, mikor e sorokat, céljukra méltatlan erv nyelven, papírra vetem. Assor Addivo, ki kegyelmed fivérének mondotta magát, nemesi párbajban vesztette életét, melyet nem épp nemesi eszközökkel, kétes körülmények közepette erőszakolt ki személyem ellen. A nekem dobott kesztyűt fel nem vettem ugyan, de mert sértettségében ennyivel nem érte be, végül kénytelen voltam elfogadni méltatlan kihívását.

 

Nem állt szándékomban e küzdelem, ennek ellenére Sogron rendelése úgy hozta, hogy ifjú testvére halálos sebet szenvedjen kezemtől. Nem ezt akartam. Nem így akartam. Tettemért a teljes felelősséget vállalom.

 

Ezúton ajánlom magam, miszerint nem kívánok kitérni a jogos elégtétel megadása elől. Nemesi becsületszavamat adom, hogy e vészterhes időkben is állok rendelkezésre.

 

Maradok tisztelettel,

 

hyssweilyr Echnessyr Hyssar-on Hisdassyn, a Vihargárda eprimora

 

Forrás: a kép Nagy Gergely (Nergal-Art) engedélyével került fel az oldalra

Mikorra a szárított kecskehús utolsó rágós mócsingja is eltűnt örökéhes gyomromban, kezdtem letenni róla, hogy a csizmaszáramban rejtegetett késsel szakasszam végét szíves vendéglátóm életének. Nem kellett hozzá túl sok ész, hogy rájöjjek, valamiféle vándorló pappal hozott össze a sors, aki nem átallott a lovagi tudományokba is belekontárkodni. Míg az éjjeli hideg ellen feltett bor forrt a tűz fölé akasztott bográcsban, volt időm jobban megszemlélni könyörületes étekadómat.

A negyvenes évei közepén járó férfi arcát sűrű, fekete szakáll keretezte, hosszú hajának tincsei ki–kiszabadultak a bőrdarabbal rögzített szoros varkocsából. Termetre sokkal inkább tűnt veterán zsoldosnak vagy lovagnak, mint Darton papjának, ahogy azt magáról állította, ezt a képet egyedül a szűnni nem akaró locsogás árnyalta kissé. A halál nagyszerűségéről áradozott nekem, de viselkedéséből és gesztusaiból inkább az élet élvezetének imádata sütött, az úrnélküliség tisztelete, valamiféle holnaptagadással erősen fűszerezve.

Gyanakvással vegyes csodálkozásom akkor hágott tetőfokára, mikor a lovag alig kéttenyérnyi mandolinfélét varázsolt elő, és a húrokba csapva barbár nyikorgásra késztette a hatalmas markában elveszni látszó hangszert. A satuba fogott varjúnak lehet ilyen hangja.

Úton–útfélen, tikkasztó napon,
Bármerre térek, téged talállak.
Jöhet szembe idegen, és rég látott rokon,
Hozzád térek meg az élet végére.

Sötét órán mellettem állasz,
Harc, ha kerül, te leszel vigaszom,
Minden kérdésre te vagy a válasz,
Én jó uram, legyen hát vigalom!

A lelkedet eladtad, az eszed megállt,
De még egy pohár bor, biztosan nem árt!

– Hát ebben, mi a kórságot tiszteljek? Életbölcsesség? Sírfelirat netán? – vettetem fel, miután elült a károgás.

– Egyszerű útszéli dal! Mi lenne más? Azt vallom, csak az unalom kerüljön el, mert abba tényleg bele lehet dögleni! Az effajta halált pedig még az ellenségeimnek sem kívánom! – válaszolta újdonsült cimborám.

Ezzel nem tudtam volna vitatkozni, ha akarok, akkor sem, de a karcos dal maradéka belülről még mindig a koponyámat karistolta. Persze, hisz ez is csak egy újabb botcsinálta igric, a szépség gyilkosa, a harmónia megrontója, aki önfeledtségében nem foglalkozik vele, hogy csodás művészetét hallván még a kövek fülét is elfutják a könnyek. Dalolni éppen tudtam volna magam is, szebbet és szebben, de rég elmúltak már azok az idők, amikor torkomban selyemvirágok nyíltak és ujjaim még alkalmasak voltak a finom mívű húrok pengetésére.

– Aztán most már itt az ideje, hogy elregéld, téged mi vitt rá, hogy erdei bitangként tengesd napjaid? – szegezte nekem a kérdést.

 – Nem egy bonyolult történet az. Megcsaltak. Elárultak. Kiraboltak! – feleltem teljes átéléssel. – Tisztes otthonom és nőm volt, és polgári hivatásom. Pyarron gazdag városában magam metszettem kicsiny üzletemben a legszebb zafírokat és rubinokat, de kezemben megfordult nemegyszer alidari szivárványgyémánt, opálfekete sárkánytojás, de egy ízben még kristállyá fagyott angyalkönny is! Ékszermíves voltam valaha, és az Államközösség összes királynőjének és grófnőjének én készítettem a jégezüst foglaltba zárt drágaköves ékszercsodákat! Emlékszem, egyszer magának Domvik legfőbb papnőjének faragtam egy csinos szobrocskát, egy akkora smaragdból, mint a lovad feje…

– Mindent értek már – szakított félbe a lovag –, egyszóval közönséges lator vagy, aki nemhogy drágakövet, de talán aranydukátot sem látott soha, bár a nyelved az forog rendesen, nem mondom!

– Mindenki boldoguljon, ahogy tud! – váltottam komolyabb hangnemre. – Van, akinek a kardforgatás és az útonállás jövedelmez jobban, mint kiderült, félek, ez nem én vagyok, és van, aki szép szavakból és csavaros eszéből igyekszik előnyt kovácsolni... – Gyalázatos kudarcom súlya hirtelen mázsás teherként szakadt lelkemre. – Sajnálatos módon, ez utóbbira alapozva sem a várakozásomnak megfelelően fordult a szerencsém.

 – Szerencse? Badarság! Vezessenek istenek, csillagok és tréfás sugallatok, de a szerencse, az merő ostobaság. Amúgy meg, inkább azt tartom, hogy tedd meg, amit erődből meg tudsz tenni, amit meg nem, nos, Darton mindenkor tárt karokkal várja az elkötelezettek szolgálatát. A magadfajtából persze sosem lesz szolga, de hidd meg, ez olyan út és szolgálat, mely szabaddá tesz! Ha velem tartasz egy darabon, meglátjuk, van-e benned lehetőség, meg aztán addig sem pusztulsz éhen! Mit mondasz te?

 – Sosem volt kenyerem az ájtatoskodás, de a cifra beszédhez és az egyszerű útszéli dalokhoz magam is konyítok egy keveset. Nem értem, miben vehetnéd hasznomat, de amíg az elemózsia és a lőre kitart, örömmel veled tartok, ó Darton kegyelmes-furcsa papkatonája!

Mostanság azt beszélik, hogy Kreig talán az út porának, valamint némi belehányt toroni pálinkának az elegyéből születhetett annak idején, bár az avatottak jól tudják, hogy utóbbi ital túl nemes ahhoz, hogy egy ilyen embernek adjon életet. Ismerői hozzáteszik azt is, hogy az emlegetett lovag amúgy nem volna rossz, vagy gonosz, inkább csak amolyan kallódó, átokverte lélek.

Minden városok öregapjában, Erionban látta meg a napvilágot, egy gorviki örömlány egyetlen, törvénytelen és persze utolsó gyermekeként. Nyolc éves volt, mikor egy rivális tündérke maró löttyöt locsolt anyuka arcába, elvéve ezzel az amúgy sem éppen gazdag, csonka család egyetlen megélhetését. Bár teste még mindig vonzó volt, többé egyetlen férfi sem volt képes viszolygás nélkül az arcába nézni, zsákkal a fején pedig nem adhatja el magát rendesen az ember lánya, így a kuncsaftok száma igen nagyon megcsappant. Akik mégis visszajártak, azok sem fizettek sokat „a feszes csöcsű zaurakért”. Aztán egy napon a kedves mama, mielőtt utolsó, tetvekkel közös lakából is kipenderítették volna süldő porontyával együtt, kölcsönvett egy remek szekercét a szomszéd asztalosműhelyből, és a nyílt utcán felaprította vele elcsúfítóját, meg az azt futtató stricit is, biztos, ami biztos. A városi őrség véleménye szerint ez roppantul udvariatlan cselekedetnek minősült, így a hajdani szépséget egy órával később már a bitón himbálta a szél. Fejére fekete szőrzsákot húztak akasztás előtt, ami érdekes események láncolatát indította el.

A kis Kreig, aki akkor még csupán ezt a nevét ismerte, viszont már remekül tudott káromkodni mind közös nyelven, mind pedig a shadoni nyelv szentföldi dialektusában, végignézte mindezt. A tér szélén kuporgott, egy hordó tetején, ami egy sajtkészítőhöz tartozott, akinek nem volt szíve elkergetni a frissen elanyátlanodott, könnyekben ázó pulyát. Valami tréfás kedvű helybéli, anyjának és a másik nőnek is kuncsaftja lehetett, a vesztett nap okozóját, a szekercét is odanyomta a kisfiú kezébe. Ott üldögélt hát estig, mikor is arra lett figyelmes, hogy a végtelenül piszkos, vén talicskás, Pöce bácsi, aki egyébként is sokszor riogatta a környék lányait undorító, fogatlan cuppogásával, odaténfereg ócska taligájával a bitó alá. Az öreg, aki rendesen két rezet kapott az elfuvarozott hullákért, levágta a néhai örömlány testét a kötélről, aztán vad cuppogások közepette a taligájára dobta, és a Nekropolisz felé indult vele. Kreig utána indult, biztos távolságból persze, hisz Pöce bácsi szaga legendás volt, olyannyira, hogy az őt keresőknek elég volt beleszagolniuk az amúgy sem rózsaillatú erioni szellőkbe, és rögtön tudták, hogy járt-e ma már arra. A Nekropolisztól nem messze aztán Pöce bácsi szépen befordult egy apró sikátorba, kibontotta a kedves anyuka holttestét a ruháiból, és szörcsögve, cuppogva nekiállt mérhetetlen élvezettel magáévá tenni. A hullagyalázáson felháborodott csemete erejét megsokszorozta a fájdalom és a düh, Pöce bácsi a gerincébe kapta a szekercét. És azon mód rá is hanyatlott vágya tárgyára, félreérthetetlen pozitúrában dermedve vele a taligán.

A temető kapujára ügyelő nekropolita lovagok, Darton isten felkentjei a nyikorgásra neszeltek fel. Ismerték már jól, hisz Pöce bácsi rendes szállítójuk volt, naponta többször is tiszteletét tette náluk. Kitérvén a strázsa ajtaján azonban földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. Pöce bácsi talicskáján ott volt a tulajdonos, hímtag tájékon beleakadva egy nyilvánvalóan felfüggesztés következtében elhalt, de amúgy formás testű nőbe, hátában szekercével, mögöttük pedig egy kisírt szemű, fogait csikorgató, sötét hajú pulya birkózik veszettül a taliga szarvával. Dartonnak tetsző, humorba fordulóan tragikus látvány volt. Több se kellett hát a veszett hírű halállovagoknak, kiknek szemében a hullagyalázás ilyen formája kimerítette az ordas istentelenség fogalmát: átvették a terhet a fiútól, olyan temetést celebráltak az akasztott anyának, amilyenre nemesembereknek futja csak, a vén Pöce bácsit pedig egy rituálé keretében úgy kiátkozták az örök körfogásból, hogy legközelebb talán ezredévek múltán születhet majd újra Ynev földjére, és akkor is csupán holmi laposféreg formájában.

A lovagok pecsétes papírt adtak az ifjú Kreignek, aki aztán nyolc esztendeig gyűjtötte be, és kísérte utolsó előtti útjukra az Erion városában elhalt szegényeket és bitón bokázókat. A lovagok rangidőse, Morrow dar Barriod volt az, aki utóbb magához fogadta, Darton hitére, olvasásra, betűvetésre, majd a számok ismeretére is megtanította a talicskázásban, hullaszállításban kiizmosodott fiút. Tizenhat telet látott, mikor Barriod lovag ajánlással küldte a városi őrséghez, ahová azonmód fel is vették. Itt nyomolvasást, kardforgatást tanult, szálfegyverekkel ismerkedett, de leginkább fogadott atyjának választott fegyverét, a kétkezes csatabárdot favorizálta. Az őrségben szerzett tapasztalatai hasznára voltak, és egy napon, egy sikeres nyomozást követően a lovag úr komoly beszélgetésre hívta egy kétes hírű csapszékbe.

Kreig ekkor kapta meg a Kreighor dar Barriod nevet, okmányt is erről magának a Sötét Prófétának a pecsétjével, és mellé a lehetőséget a próbatételre, hogy laikus hívőből a felkent maremita lovagok közé léphessen. Kötelmes zarándoklata messzi vidékekre vitte. Bejárta észak és dél nagyobb városait, porfészkeit. Erdőket és romokat, titkos szentélyeket, füstben úszó kedélybarlangokat. Végül megtalálta a Hallgatag Úr igazságát magában, és jótevőjét már Darton teljes jogú papjaként temethette el. A Próféta mellett harcolt Sagrahas mezején, és a toroni Vihargárdától szedett trófeákkal tüntette ki magát a viadalban.

A Lobogók tizennegyedik fellángolásának utolsó éve már aszisz földön találta. Harmadmagával Toranik tartományban terjesztette az igét, mikor is belekeveredett az ott uralkodó dul Hossadok és a Valeroinok csúf, ám igencsak fű alatt vívott csetepatéjába. Ténykedésüket, bár nagy nehézségek árán, de siker koronázta. A Valeroin-család szövetségeseit vesztvén, sebeit nyalogatva vonult vissza hegyi kastélyába, de nem úszták meg ennyivel. Lothar dul Hossad pálcát tört felettük és az őt megsegítő lovagok atyafiságából hívott eszközt bosszúja beteljesítésére. A komoly adományokkal nyomatékosított, baráti felkérésre tömött sorokban érkező maremita lovagság a bosszantó Valeroinoknak még az emlékét is eltörölte.

Kreig pályája felfelé ívelt, tanítványt vett maga mellé, és Ifinbe ment. Hogy ott mi történt vele, rejtély. Vérben áztak akkor az alsóváros utcái, valami megnevezhetetlen rettenet uralta a köznép éjszakáit. A lovag magányosan, tanítványa meglékelt, kiszáradt fejével társalogva tért meg erioni hittestvérei közé. Évekbe telt, mire újra szolgálatba állhatott, de már csak árnyéka volt hajdani önmagának. Értelmetlen küldetésekbe feledkezett; elvesztette, majd újra visszakapta istene kegyét. Ölt, temetett, ivott, és ha végzett újabb helyet keresett, ahol folytathatta. Egy khótorr nyughatatlanságával rótta az utakat, gyakorta azt sem tudván, melyik vidéken jár. Vannak helyek, ahová folyton visszatér, olykor mesél is a kalandjairól, de Ifinről csak nagy ritkán ejt szót. Olyankor elmélyül az üresség a szemében, hangjába fájdalmas, maró gúny vegyül. Rutinos nagyivónak számít, a nagyobb délvidéki utak minden fogadójában, korcsmájában néven szólítják.

 

Egy Kreig életéről szóló novella itt olvasható.

Keserű hónapok szöktek tova, míg egy bokorban kuporogtam. Igazából számtalan bokorban. Vártam a sült poszátát, hogy arra repüljön, amerre én rejtőzködöm. Ha egy utazó előbb kiszúrt, mint én őt, még azt is hihette, épp szarok. Pedig dehogy. Éberen figyeltem. Na nem mindig, és ez lett útonülésem vége, és egyben valami új kezdete is.

Visszagondolva nem teljesen értem, hogyan képzelhettem, hogy majd egy csorbára törött fattyúkarddal méltó ellenfele leszek a talpig jóféle vasba öltözött alaknak, akiből igazán csak nemes vérből való paripája érdekelt, mikor megpillantottam. Valami eszement ötlet volt üvöltve rontani rá, de hát, az éhség hülyeséget szül, a hülyeség meg halált.

Mikor később megszemléltem a fekete vértes lovagot, már nem csodálkoztam rajta, mily könnyedén, a nyeregből kihajolva, két irdatlan pofonnal vette el harci kedvemet. Rettenetes ereje volt a fickónak, és a méretes páncél súlya egyáltalán nem zavarta. Engem már nem érdekelt, meddig nyeldeklem még envéremet az út porában fetrengve, gondoltam, az éhség így is tovatűnik majd, az ostobaság pedig elnyeri méltó büntetését.

Mikor a vértes látta, hogy némileg magamhoz térek, bortól karcos hangon röffent le rám.

– Barátom, nem vagy te egy kicsit hülye? Dartont szolgálni sokféleképp lehet, de azzal, hogy megöleted magad, sem ennek, sem a túlnan terpeszkedő világnak nem leszel hasznára!

Kellően megilletődve bámulhattam vissza, kénytelen voltam egyetérteni vele.

– Aztán, mit tudsz te erről a világról? – sandítottam rá, lekanyarintva a vért szájam szegletéből. – Könnyen pofázik az, akinek ló van a segge alatt, meg úrnak született! Ismerem a fajtádat, te tányérnyaló fattyú! Na rajta, mire vársz? Adj hát halált, nekem már úgyis csak ez maradt! – Igyekeztem kellő meggyőzőerővel játszani az életunt senkiházi szerepét, hátha tényleg életben hagy.

A fejemet lehajtva vártam a lovag válaszát, érkezzen bármily szárnyon is. Arra nem számítottam, hogy egy méretes fekete varjú huppan mellém az út porába, pedig hát így esett. Mikor jobban szemügyre vettem a rusnya jószágot, akkor láttam meg, hogy nem madár az, hanem egy fekete tollakkal ékített, formátlan borostömlő. Biztatás nem kellett, és miként öregem szavai elmémbe ötlöttek – szomjan sose haljak! – felragadtam a rút jószágot, és fogaim közé kaptam rézveretes csőrét.

– Annyit mindenképp megtanultam már erről a világról, hogy a jóféle vörös nem csak a fehércselédek orcáját színesíti meg, de a megveszekedettek világlátását is! – vigyorgott a jövevény, majd lekászálódott a nyeregből. – Még mindig halni akarsz, komám? Mert ha igen, Darton Mosolya örömmel villantja rád tépőfogait!

Rettenetes kétkezes kardot akasztott le a nyeregkápa mellől, melynek egyenes pengéje gazdagon fogazott volt. A halálisten tréfáit valahogy sosem szerettem.

– Amíg ez a kis ital kitart, maradnék még! Köszönet érette – mormogtam, miközben sajgó halántékom dörzsölgetve felálltam valahogy. – De ha már ilyen könyörületes kegyelmed, nem akadna valami harapnivaló is abban az iszákban? – néztem mélán a nyeregre erősített készségre.

Amíg az ásót sem tudod rendesen forgatni, ne végy kardot a kezedbe. Kardra ne is gondolj. Más dolog egy böllérkéssel vagy nyárssal hadonászni unaloműzésből és más tisztességgel megásni egy két láb mély sírt. Erő kell hozzá. Becsületes erő. Gyere csak! Megfogod az ásólapátot, megköpöd a tenyered, mint a napszámban görnyedő pórok, és végzed a dolgod. Derék munka ez. Nem havat fogsz lapátolni vagy homokot. Ásol. Nyomonként törsz lefelé. Ha egy szinttel elkészültél, jöhet a következő. Módszeresen dolgozz. Nagyobb területen kezdd, mert nem lesz helyed a munkához. Gondod legyen rá, hová szórod a kitermelt göröngyöt. Nyilván nem akarod kétszer kiásni a vermet. Egy jó óra múlva, már érzed az ásó súlyát.

Megállhatsz, de le ne ülj! Ottragadnál. De nem kell rohanni sehová. Ő már ráér, te meg ne fecséreld az erőd oktalan sietséggel. Meglátod, minél lejjebb érsz, annál nehezebb lesz. Hogy magadat temeted el? Nem, ennyire nem vagy ügyetlen. Bár egyedül nem könnyű, igaz? Tudom, a törmelék. Persze, az is, meg a kövek. Jó volna egy csákány, mi? De az nincs. Ezért tanuld meg rendesen forgatni az ásót. A nyél erős, magam faragtam. A pofája ekevas. Több gödörben járt már ez a szerszám, mint ahány nőben a tied valaha fog. Odavágsz rendesen. A mészkő az gyönge, elviszi az ásó. Reménykedj, hogy gránit vagy bazalt nem akad.

Kimásztál, ügyes. Jöhet a test. Faraghatnál koporsót, de nem értesz hozzá. Marad, ami van. Beleereszted, lassan. Fölibe jön a föld, lassan. Először a finomabbja, aztán a kövek, majd megint föld. Eligazítod az ásóval. Hantot csinálsz. Tedd rendbe a környéket. Rendezett legyen a nyughelye.

Most imádkozzunk.

Akarsz még kardforgatást tanulni? No, akkor ragadd csak fel azt a pengét, lássuk, mit ér a fattyúkardod az én ásóm ellen?

Meghalni egy dolog. Nem nagy ügy. Mindenki meghal.

Vele találkozni viszont egészen más.

Egy életen át kerested, kutattad, mindenhol és mindenben, de nem találtad. Azt hitted, ismered és érted. Tévedtél.

Rábukkanhatsz sokhelyütt, sok mindenben, szinte bármikor, de az nem ugyanaz. Minden percben jelen van, létezik és figyel, de te nem láthatod. Élni és hinni, tisztelni és várni jó.

Találkozni vele viszont minden misztériumok legnemesebbike.

Megérkezni. Befejezni. Lezárni.

A balgák szerint a vég. Valójában csak a kezdet. Egy újabb kezdet.

De csak akkor, ha méltó vagy. Az ostobaság méltatlanná tesz. A restség és a félelem is.

Élj nyitott szívvel, cselekedj rettegés nélkül, és méltó leszel rá, hogy szemben állhass vele, és tőle hallhasd ítéletét. Ne félelem legyen hát szívedben, hanem várakozás. Vágyakozás.

Életed bármely pillanatában lehetőséged van rá, hogy jobban megismerd, ha akarod.

Ha keresed. Ha nem félsz. Ha úgy élsz. Ha készen állsz. Mindenkor.

A maremita lovagrendre kifejezetten jellemző, hogy nem kedvelik a formalitásokat és tradíciókat, a praktikum és hatékonyság a meghatározó szempontok a mindennapi működésben. Ugyanakkor a lovagrend ifjúkorában, az alapítástól számított első 20-30 évben, rengeteg kiemelkedésre vágyó sereglik Airun zászlója alá, akik viszont nem mind válnak felszentelt paplovaggá, a legtöbben, mint csatlósok, fegyvernökök, vagy világi lovagok szolgálják a rendet.

A paplovaggá avatáshoz szükséges zarándoklat teljesítésének követelménye nem formális rendszabályon vagy a kétes forrásértékű rendi regulán alapszik, hanem a gyakorlatból kristályosodott ki, és hosszú évtizedek alatt vált a paplovaggá válás alapfeltételévé. A kezdeti időkben a beavatást kereső lovagtól inkább virtusbéli bizonyítást követeltek meg, ami többnyire a fegyveres harcban jelent meg. Fokozatosan került hangsúly a lovagjelölt szakrális és szellemi felkészülésre is, míg végül összeállt a zarándoklat ma is ismert formája és követelményrendszere.

Az egyes stációkat bemutató fejeztek elején mégis az Airunnak tulajdonított regula passzusait idézzük, el nem felejtve, hogy gyakorlatilag bizonyos, hogy az írás nem a nagymester tollából származik, hanem többféle forrásból összegyűjtött, hallomásból lejegyzett irománnyal állunk szemben. Szerepeltetésnek oka az, hogy bár helyenként ellentmondásokat tartalmaz ugyan, de jelentősen nem tér el a gyakorlattól, és sommásan képes összefoglalni az egyes stációk lényegét.

Különösen a kezdeti időkben volt jellemző, hogy kiugró ortodox papok éppúgy kívánták támogatni a rendet, mint a ma ismert paplovaggal szemben támasztott elvárásoknak semmiben meg nem felelő nincstelenek seregei, akik mindössze a kiemelkedési lehetőséget fedezték fel a rend létrejöttében. Értelemszerűen, az ő esetükben semmiféle beavatási próbatétel nem szerepelt még, a felszentelés egyszerű szertartás volt csupán, ahol Darton szolgálatára esküdtek fel az új rendtagok. Fontos leszögezni ugyanakkor, hogy részben emiatt is, ők nem lettek celeritorok, csupán a lovagrend tagjai. Szintén a jelenkorig jellemző gyakorlat, amit időről-időre a rendet vezető Szentháromság is alkalmaz, hogy a már legalább hadnagyi rangban szolgáló testvérek bárkit a rend soraiba fogadhatnak, meghívhatják, hogy csatlakozzon a Maremita Lovagrendhez. Ugyanakkor, erre is érvényes a fentebb kifejtett alapvetés, tehát ezek a személyek – legyenek bármily fegyveres vagy mágikus hatalom birtokában is – nem lesznek paplovagok, csupán a rend lovagi rangú tagjai.

A beavatáshoz szükséges zarándoklat kilenc stációja persze nem egységes mind a mai napig. Tájegységenként és a jelölt támogatását biztosító patrónus kedélyétől és tapasztalataitól egyaránt függ, hogy a jelöltnek az út teljességét vagy csak valamely részletét kell végigjárnia. Meglehet, hogy bizonyos állomások kimaradnak, vagy újabbak/ritkábbak kerülnek a helyükre, a lényeg, hogy a beavatás elnyeréséhez bizonyos próbákon át kell esnie a beavatást vágyó lovagjelöltnek. A legfontosabb elv az, hogy a zarándoklat kihívásai kifejezetten a jelöltre vannak szabva, ezt támogatja a patronálási rendszer is, elvégre a felkészítést, okítást végző paplovag az, aki a legjobban ismeri jelöltjét, és tudja, mi mindennel kell szembenéznie, miben kell még fejlődnie vagy bizonyítania ahhoz, hogy a beavatási rítus végeztével méltóképp járulhasson Darton elé. Ebből következik, hogy nincs két egyforma tartalmú vagy nehézségű zarándoklat.

A zarándoklatot megelőzően a kiválasztás, képzés és kiemelkedés a már ismertetetteknek megfelelően történik, és jelenti a fizikai, szellemi és hitbéli felkészülést a végső megmérettetésre. Ha a jelölt úgy érzi, készen áll a zarándoklatra, akkor elhatározását bejelenti mesterének, és ha ezzel a patrónusa is egyetért, akkor a patrónus valamely maremita erősség komtúrjával egyetértésben adja áldását a lovagjelölt vállalására, és ekkor kezdődhet meg a próbatételek sora. Nagyritkán előfordul, hogy a patrónus vagy a komtúr kételyeket támaszt a zarándoklat megkezdésének időszerűségével kapcsolatban, ilyenkor többnyire további tapasztalásra biztosítanak lehetőséget a jelöltnek, és egy megelőző küldetés elvégzésével bízzák meg. Ebben vagy elvérzik, bizonyítva, hogy a próbákon még hamarabb kudarcot vallott volna, vagy érdemesnek bizonyul, és ekkor nekiláthat a stációk teljesítésének.

Amennyiben a zarándoklat a teljes kilenc stációt felöleli, ezek időtartama mindig egy éves időtartamon belül marad. Az egyes stációk teljesítése között a lovagjelöltnek van lehetősége pihenni, de ez általában ritkán haladja meg a feltétlenül szükséges mértéket.

A zarándoklat újkori kiegészítése, ami a szellemi alakulást és végső elköteleződést hivatott támogatni, hogy minden egyes stáció végeztével, annak utolsó napját a lovagjelölt valamely dartonita templom megfelelő szentélyében, egész napos imádkozással, elmélkedéssel tölti. Erre a feladatra is igaz azonban, hogy a patrónus habitusától is függ, megköveteli-e jelöltjétől ezt a fajta befelé figyelést és lezáró, összegző formulát az egyes stációk végén.

 

Az első stáció: az életbéli létezés fenségének tagadása

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles magától elvetni az élet fenségének hitét és megnyugodni az Atya Halk Ölelésében. A jelölt egy holdhónapig megtagadja magától az élet tényével és élvezetével járó mindennemű hívságokat, ételt nem fogyaszt, folyadékként csupán kevés vizet vesz magához, napjait csendes elmélkedéssel és imával, a halál méltóságában való elmélyüléssel tölti. Alig mozog, keveset alszik, még a közös imádságokon sem vesz részt, és nem vizsgálódik az élet semmilyen aspektusa irányában, magát minden tekintetben az Atya lényegével egyneműnek tekintve tör a halál nagyszerűségének megismerésére.

 

A stáció lényege, hogy a jelölt szellemiségében és hitbéli elkötelezettségében a maga számára megbizonyosodhasson, és hogy erről számot adhasson patrónusának is. Az egy hónapos elmélkedéssel töltött időszak az első lépcső, mely látszólagos egyszerűsége ellenére meglehetősen sok lovag pályafutásának végét is jelentette már. Sokan azt gondolják, ez a stáció felesleges, hiszen a lovagokra legkevésbé a beforduló tétlenség jellemző. Ugyanakkor Darton szolgálatának nem csupán fegyveres oldala van, hanem szakrális feladatok is szép számmal hárulnak a paplovagokra. Ezt az indokolja, hogy Darton egyházának jövőképe alapvetően paplovagokra és nem papokra épül, ugyanakkor a szentségek kiszolgáltatása továbbra is jelentős része az egyház tevékenységének. Azok a lovagok, akikben nincs meg a kellő elszánás és erő a stáció teljesítéséhez, akik csak annyit értettek meg Darton kultuszának lényegéből, hogy nehéz csataméneken rohamozva kell osztani a halált a Hallgatag Úr ellenségeinek, nem méltók rá, hogy a celeritorok körét gyarapítsák, és további elméleti és misztikus tudásbéli képzésük teljességgel felesleges, noha ettől még gyarapíthatják a világi szárny lovagjainak sorait. 

A lovagjelölt valamely rendház vagy templom egy földmélyi cellájában köteles elmélkedve tölteni a stáció idejét, és célja, hogy közelebb kerüljön Dartonhoz, megismerje lényegét, átgondolja és kebelébe fogadja a tanításokat. A hónap alatt a jelölt köteles tartózkodni az élet különféle aspektusaitól, társas életet nem él, némaságban és magányban telik ez a stáció. Aludni alhat épp kedve szerint, de a túl sok álomban töltött órát nem értékelik a patrónusok, lévén a feladat nem az öntudatlanságba menekülésről szól, hanem a legteljesebb ébrenlétről és jelenvalóságról úgy, hogy közben még a létfenntartást szolgáló cselekvéseket is a lehető legminimálisabb szintre szorítják vissza. Étkezhet és ihat is a stáció ideje alatt, persze csak abban a mértékben, amire saját maga szerint szüksége van. Azok a lovagjelöltek, akik az előírt aszkézis túl szigorú vagy éppen nagyon is engedékeny szintjét választják meg a maguk számára, az esetek nagy részében nem képesek teljesíteni a stációt, rendszerint jóval előbb feladják zarándokutukat. A stáció egyik legfontosabb kihívása épp az, hogy a jelölt maga választhatja meg, mennyire kíván elszakadni a megszokott, mindennapos fiziológiai folyamataitól és szükségleteitől, amelyben mindkét szélsőség könnyen kudarchoz vezethet.

A legtöbb jelölt a stáció ideje alatt sikeresen eléri azt az állapotot, amit más filozófiák és vallások leginkább egy meditatív állapot alaprétegének neveznek, ahol gondolattalanságban és minden érzelemtől mentesen képesek megélni és megtapasztalni a létezés teljességének fenségét, majd annak a halállal kiteljesedő nagyszerűségét felismerve eljutni a pusztán életbéli létezés fenségének tagadásáig is. Amennyiben sikerül elérni a vágyott célt, a halálközeli tökéletesség érzetét, ezt minden lovag másként fogalmazza meg: van, aki szerint magához ölelte őt Darton, van, aki a belső csend megtalálásáról beszél, megint mások az életbeli halál megtapasztalásáról számolnak be.

 

A második stáció: a zarándoklat gyötrelmei

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles zarándokútra indulni. Utazása gyalogszerrel történik, mely megedzi a testet és a lelket. A jelölt holdhónapnyi gyalogútja során köteles teljes fegyverzetében és páncélzatában, amely nem lehet kevesebb harmadszáz fontnál, végigjárni a kijelölt ösvényt, mely idő alatt naponta legföljebb öt órát alhat, bármennyit pihenhet útja során, de köteles a megadott dátumra elérni úticéljához. A zarándoklat alatt ételt és italt szükséges mennyiségben vesz magához. Az útvonalat a rendházfőnök vagy akadályoztatása esetén valamely magasabb rangú testvér jelöli ki.

 

Ha az első próba szellemi jellegű volt, akkor itt inkább a fizikai kihívás dominál. A stáció egy hónapja alatt a lovagnak gyalog kell teljesíteni egy távolságot, miközben teljes felszerelését magával cipeli. A stáció célja, hogy megacélozza a lovag fizikumát és akaraterejét. A fizikai állóképesség meglétének ellenőrzése mellett ugyanilyen jelentős szerep jut az akaraterő kérdésének is, ahogy az a legtöbb stációra jellemző. A gyalogos zarándoklat útvonalát és irányát, végcélját és a dátumot, mire az elérendő, a patrónus, és a kiinduló rendház komtúrja együtt állapítják meg, figyelembe véve a jelölt adottságait. Előfordulhat, hogy a jelöltnek csak rövidebb távot kell megtennie (néhány száz mérföldet), de ezt rendszerint nehéz terepen. Gyakoribb azonban, hogy nem a terep változatossága, vadsága vagy szintkülönbségei jelentik a nehézséget, hanem a monotónia, a hosszútávú, unalmas és fárasztó gyaloglás elviselése. Sík terepen, lakott területeken keresztülvezető zarándokút esetén nem ritka a másfél-kétezer mérföldes távolság megtételének kötelezettsége sem. A feladatot tovább nehezíti, hogy teherrel kell végigjárni az utat, ami amúgy ritkán jellemző a lovagok életmódjára, lévén többnyire lóháton közlekednek, és így nincs gondjuk a felszerelés szállítására sem. 

A lovag által kötelezően cipelt terhekhez tartozik páncélja és fegyverzete, valamint az egyéb szükséges felszerelési cikkek, élelem és ivóvíz is. Az étkezések terén nincs semmi megkötés a hónap alatt, és inni is azt és annyit ihat a jelölt, amit és amennyit akar. A hónap finanszírozására az indulás előtt a fiskális káplár a jelölt által igényelt pénzösszeget bocsátja rendelkezésre, amit a patrónus hagy jóvá. A szállás helyszíne és az alvás minősége nincs korlátozva, de ezt is a kiutalt összegből kell fedeznie a jelöltnek, és alapvető elvárás, hogy a lovag napi öt óránál többet nem alhat, de ezen felül igényei szerint pihenhet. A szokásos távolság teljesítéséhez a lovagnak józanságra van szükségre, amire a patrónusok rendre figyelmeztetik is a jelölteket: így a zarándokút ezen stációjának minden napján muszáj haladniuk és aludniuk és táplálkozniuk is. A harminc napig tartó gyaloglás komoly megpróbáltatás még a harcedzett, világlátott utazóknak és lovagoknak is. Általánosan az jellemző, hogy egy lovagjelölt egy nap alatt öt órát alszik, és további hármat tölt pihenéssel, a fennmaradó időben menetel célja felé. Amennyiben óránként átlagos három-négy mérföldet tesz meg, naponta ötven-hatvan mérföldet halad célja felé, ezzel a tempóval teljesíthető az előírt távolság.    

A lovagjelöltnek számolnia kell azzal is, hogy útja milyen területen vezet keresztül, hol és hogyan képes készleteit feltölteni, és hogy mikor és hol hajtja álomra a fejét. Az út ugyan többnyire veszélytelen vidéken vezet keresztül, de ha Pyarron területén felismerik benne a zarándokútját járó maremita lovagot, adódhatnak kellemetlenségei, nem beszélve a kevésbé barátságos országok területéről, vagy az utazásra jellemző egyéb, mindennapos viszontagságokról.

Amennyiben a jelölt veszélyesebb vidéken vág keresztül, a vándorút távja rövidebbre szabott, de sosem az a cél, hogy bárminemű ellenséggel szemben bizonyítsa rátermettségét vagy képességét a túlélésre – lévén ez a későbbi próbák alatt még több ízben előkerül. A patrónusok általában a lovagokat követve utaznak, és néhány naponta, észrevétlenül ugyan, de legalább látótávolságba zárkóznak, figyelemmel kísérve, hogyan boldogul patronáltjuk. Ritka azon esetek száma, ha egy patrónusnak be kell avatkoznia a jelölt védelmében, és ha ilyen történik, az sem feltétlenül jelenti a stáció kudarcát.

A stációra jellemző, hogy a megelőzőhöz hasonlatosan komoly önismeretet és önmérsékletet követel a lovagjelölttől. Alapos tervezés, felkészülés nélkül, csak úgy nekivágva az út teljesítésének, a kudarc szinte biztosra vehető. A lovagjelöltnek tisztában kell lennie saját képességeivel, teherbírásával kapcsolatban legalább hozzávetőlegesen. A legtöbb jelölt számára szokatlan ez a fajta fizikai megterhelés, hiszen inkább rövid harci összecsapásokhoz vagy lovon tett utazásokhoz vannak szokva, mintsem hosszútávú gyalogláshoz.

Természetesen, a stáció teljesítése közben a lovagjelöltnek jócskán jut ideje gondolkodni, elmélkedni és imádkozni, nagy valószínűséggel istenélményének egy újabb dimenzióját is meg fogja tapasztalni a vándorlás fárasztó órái-napjai alatt.

 

A harmadik stáció: Az életbéli létezés gyönyöreinek elvetése

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles ismerni és tagadni a világi létezés szabályait, megélni és túlélni gyönyöreit, keresni majd elvetni értékeit. Aki a halál fenségét vágyik hirdetni, ismernie kell a kárpit mindkét oldalát, hogy könnyűszerrel szállhassék szembe hitének ostorozóival, hisz bár míg maga a túlnan birodalmának hatalmát érti és hirdeti, amazok legfeljebb az innen álságos ismérveiről szólhatnak gyatra hitük szerint. „Ha Darton érmét dob neked, ismerd meg mindkét oldalát!” A jelölt egy holdhónapig köteles mindent megtenni az élet legteljesebb megismerésének érdekében, és a világi élvezetekről tapasztalatokkal bőséggel töltekezni, hogy értelmetlenségük volta a halál nagyszerűségének tükrében mutatkozhassék meg számukra. 

 

A stáció szerepe – látszólagos egyszerűsége dacára – kiemelkedően fontos a lovagok életében. A jelölt köteles egy hónapon keresztül felhőtlenül élvezni az életet, annak minél több, a közfelfogás szerint kellemes elemét, élményét megtapasztalva. A stáció célja azonban nem az esztelen dorbézolás és az élvezetekbe való teljes beletemetkezés, hanem pont ezek fonákságainak felismerése, és talmi értékük elvetése.

A stációt megelőzően a legtöbb lovag közel egyhetes pihenőidejét tölti, elvégre a megelőző hónap megpróbáltatásai a legtöbb lovag állóképességét és fizikumát rendesen igénybe veszik. A patrónusok persze tisztában vannak mindezzel, így hagyományosan nem zaklatják a jelölteket mindaddig, amíg ki nem pihenték magukat, elvégre hullafáradtan még a leggyönyörűbb szajhák ölelését sem lehet élvezni igazán. A patrónusok feladata gondoskodni arról, hogy a beavatást kereső ez egyszer igazán mélyen töltekezhessen a világi lét gyönyöreivel és hívságaival, kiismerhesse minél bővebb tárházukat. A stáció finanszírozásának gondja szintén a patrónusoké, akik ha szükségét látják, erre a célra igényelhetnek támogatást – kölcsön vagy adomány képében – a legközelebbi maremita rendháztól.

A stáció helyszínéül általában valamely nagyváros szolgál, ahol sokféle kikapcsolódási és szórakozási lehetőség várja a pihenni és élvezkedni vágyókat. A patrónusok az esetek zömében maguk is aktívan részt vesznek ezeken a mulatságokon, és arra is gondot fordítanak, hogy a jelölt igenis legyen kiszolgáltatva minden lehetséges csábításnak és kísértésnek, és vágyai egytől-egyig teljesülhessenek is. A mesterek arra is figyelnek, hogy a jelölt ezen idő alatt ne keresse fel Darton templomait, lévén ez az egy hónap nem a hitéletről szól, illetve nem közvetlenül, ezért a kötelező imádságok vagy istentiszteleti szertartások látogatásának elmulasztása nem számít vétségnek. A stáció igazi kihívása pont abban áll, hogy vajon a jelölt lélekben eléggé elkötelezett-e ahhoz, hogy a stáció leteltével visszataláljon urának útjára, és felismerje a világi örömök múlandó és értelmetlen mivoltát.

Kívülállók gyakran félreértelmezik a stáció szerepét, melyet csupán végenincs tivornyának, orgiának, és beteges kicsapongások őrült sorozatának vélnek. Tény, hogy a lovagjelöltek ilyenkor elvetik a sulykot, de ennek szükségességét csak a dartonita hitéleti képzésen átesettek érthetik meg. Ugyanakkor tény, hogy a legtöbb lovag számára olyan tapasztalatokat és élményeket jelent, amelyek későbbi életükben is újra szerephez jutnak, bizonyítandó, hogy a kívülállók felvetéseiben van némi felszínes igazság.

A lovagok ezen stáció alatt gyakran élvezik patrónusuk teljes támogatását, akiket – legyünk őszinték – gyakorta pont ezen stáció megjárásának szükségessége buzdít újabb és újabb tanítványok vállalására. A stáció napjai alatt a féktelenség a fő kulcsszó, és ennek tudható be az is, hogy a köznép általános rossz véleménye Darton lovagjairól jelentős részben a stáció hónapja alatt történteknek tulajdonítható.

 

A negyedik stáció: az erő szentsége

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles Urát fegyverrel szolgálni, és a hideg acél mosolyával munkálkodni Darton evilági birodalmának eljövetelén. A jelölt köteles megismerkedni a Halál Urának kedvelt fegyvereivel, és segedelmükkel bizonyítani az erő szentségét a méltatlanok felett. A jelölt köteles egy holdhónapon belül minden helyzetben fegyverrel védelmezni Darton tanainak igazát, és fölös szócséplés helyett az acél dalával magyarázni az általa vallott hittételeket. A Hallgatag Úr trónusa elé térdelő megtévelyedetteket ezen stáció ideje alatt megilleti az Atya Kedvében Járók szertartása, melyet – ha a körülmények megengedik – a jelöltet patronáló idősebb testvér celebrál.

 

A hónap kihívása egyfajta bemelegítő fegyveres gyakorlat, ami konkrét feladatot nem ad, csak egy hozzáállást ír elő, mindennemű konfliktusok kezelésének módjáról. A jelölt temperamentumától függetlenül köteles fegyvereinek erejére támaszkodni, és a nyers erő, a puszta fegyveres fölény segedelmével érvényre juttatnia akaratát.

A hetedkor jelenében ritka az olyan eseménytelen hónap, hogy egy lovagjelölt ne kényszerülne rá, hogy fegyvert vonjon ellenlábasaira, az áskálódókra vagy a szemtelen tréfálkozó népségre. Más körülmények között maga választhatná meg, hogy miként rendezi vitás ügyleteit, de a stáció ideje alatt kénytelen mindig a fegyveres harcot választani, akár kifejezetten kiprovokálva az összecsapást. A fegyveres harc nem kizárólagosan jelenti a Dartonnak tetsző nehézfegyverek alkalmazását, az aljas megoldásokra építő pusztakezes cselek, a kocsmai verekedés, birkózás mind megfelelő válaszok a felmerülő kihívások rendezésére. A lényeg csak annyi, hogy ne vitával és érvekkel, alakoskodással és befolyásolással, ranggal vagy hatalmi szóval oldja meg a nehéz helyzeteket, hanem bizonyítsa be, hogy Darton fegyveres rendje nem azonos a kevésmosolyú ortodox idehirdetők közösségével, és a személyes sértések vagy a Hallgatag Úr gyalázása azonnali és könyörtelen megtorlást von maga után.

A stáció ugyanakkor soha nem telhet békés tétlenségben, mert ha a patrónusok azt tapasztalják, hogy a jelölt kifejezetten kerüli az összecsapásra okot adó helyzeteket, netán óvatosan meghúzza magát, akkor is találnak rá módot, hogy a stáció ne múlhasson el eseménytelenül. Ebben az esetben a patrónusok a helyi rendházhoz fordulnak segítségért, és minthogy megoldandó feladat mindig akad, ilyenkor külön küldetésekben kell helytállnia a beavatást keresőnek. Gyakran az ilyes kihívások jócskán több veszélyt rejtenek magukban, mint a mindennapos, már-már barátságos kötekedés valamely nagyváros ivóiban vagy társas eseményein.

 

Az ötödik stáció: a sikolyok fensége

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Sikolyok Urának hatalmát megízlelni. A Sikolyok Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg a halál fájdalmát, félelmét és kétségbeesését, az élet végén kitörő keserűséget. Ő az, aki megízleli a haldoklók kínjait, és velük szenved a halál küszöbén. Ő az, aki nem hagy magányosan meghalni, mert mindig társul szegődik a legutolsó fájdalomban. A jelölt egy holdhónapon át viseli lelkén a Sikolyok Urának szent bélyegét, amely minden Dartonnak ajánlott lélek távoztakor annak halálsikolyát a jelöltre származtatja. A jelölt megismeri az utolsó sikoly fájdalmát, félelmét és keserűségét, ezáltal a kárpit szövetének legkiválóbb ismerői közé lép. A stáció holdhónapja alatt a jelölt köteles legalább kilenc lelket ajánlani Darton kegyelmébe.

 

Ebben a stációban a jelölt megkezdi az ismerkedést Darton magasabb misztériumaival. A próba hónapja alatt egy titkos rituálé segítségével az általa Dartonhoz küldött lelkek utolsó sikolyai a jelöltre származnak át, így az kénytelen megtapasztalni a halálüvöltés félelmét és kínját. A rituálét mindig a patrónus hajtja végre, ami Darton titkos misztériumaihoz tartozik, ezért csak a paplovagok képesek a használatukra.

Amikor a lovagjelölt Darton elé segít valakit, annak utolsó sikolya teljesen hangtalan lesz, míg a jelölt a mágikus pecsét hatására minden szempontból ugyanúgy sikolt-üvölt majd fel, ahogy áldozata tette volna. Az utolsó sikoly nem csupán hangból áll, de komplex érzetek kötődnek hozzá, így a végső fájdalom, a kétségbeesés, az elhagyatottság érzése, és főként a félelem is megjelenik benne, amiket mind megtapasztal a bélyeg viselője. A fájdalmat is átéli ugyan, de nem fizikai valójában, inkább egy gyötrő, de nagyon határozott emlékkép formájában telepszik rá, és mind a félelem, mind a fájdalom legyőzéséhez komoly akaraterőre és állóképességre van szükség. Amennyiben a lovagjelölt nem képes úrrá lenni a megrázó élményeken, könnyen lehet, hogy egy időre megbénul, megdermed.

A szent bélyeg jóvoltából a jelölt nagyon pontos képet alkothat arról, milyen is az eltávozás utolsó pillanata, amit még a földi létben tapasztal meg a Dartonhoz térő. Tisztában lesz az érzésekkel, és utolsó félelemteli gondolatokkal és gyötrő kérdésekkel egyaránt, amennyiben az áldozat szakrális-lelki értelemben nem készült fel az elsődleges anyagi síkról való távozásra. Ennek a stációnak a tapasztalatai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a későbbi celeritorok kifejezetten behatóan ismerik a halált, és annak legprofánabb aspektusait is. A korábbi és későbbi stációk egy része is ezeknek az ismereteknek a felhalmozásáról szól, és arra biztosít lehetőséget, hogy aki Darton lovagjaként kíván szolgálni, az tisztában legyen a halál fenségének pontos mibenlétével, filozófiai-teológiai értelemben éppúgy, mint fiziológiai vagy szakrális síkelméleti vonatkozások tekintetében.

A stáció kapcsán gyakran félreértelmezik annak azon utasítását, hogy kilenc lelket kötelező Darton kegyelmébe ajánlani. Ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a lovagjelölt istene nevében kénytelen lenne öldökölni – Darton hite nem emberáldozó vallás. A stáció parancsa arról szól, hogy a lovagjelölt szolgáltassa ki az utolsó szentségeket, celebráljon búcsúztató szertartást a kárpit mögé indulóknak, időseknek, betegeknek – az utolsó hangok ugyanígy a jelöltre származnak át majd. A lovagjelölt feladata az, hogy a csendben és a fájdalmak között távozók utolsó óráiban, perceiben jelen legyen, majd mind szakrális, mind fizikai formában megkönnyítse az útjukat Darton elé.

Ebből következik, hogy a Varjúlovagok tényleg képesek átérezni a gyászolók fájdalmát, és ezen tudás birtokában segíteni nekik, hogy ennek nyomasztó terhét képesek legyenek feldolgozni, majd tevékeny energiákká formálni, amely végül a maremita világlátás teológiai alapjait képes lerakni, megváltoztatva a hátramaradt gyászolók alapvető hozzáállását a halálhoz és a létezéshez.

 

A hatodik stáció: a csend hatalma

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Csend Urának hatalmát megízlelni. A Csend Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg a halál néma fenségét, az eltávozottak békéjének örök hangtalanságát. A jelölt egy holdhónapon át viseli a Csend Urának szent pecsétjét, melyet a száj összevarrásával szimbolizálnak. A mágikus öltések hatására a jelölt nem képes beszélni, inni, enni, de erre nincs is szüksége a pecsét jóvoltából. A jelölt így teljes némaságban tölti a stáció napjait, ideje legjavát sírkertekben, elmélkedésre fordítva.

 

A stáció a jelölt szellemi képességeinek és harctéri fegyelmének vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. Önfegyelemre és önuralomra nevelnek a rituálisan lepecsételt ajkak, melyek öltésnyomok nélkül forrnak össze, és aminek semmilyen látható külső jele nincs.

A hónap egyben felkészülési időt is biztosít a későbbi stációkra, ez az utolsó alkalom, amikor a lovagnak mondhatni semmi gondja nincs, egyedüli igazi feladata, hogy némaságban töprengjen Darton birodalmának alapelvein és imáival tisztelegjen a Hallgatag Úr előtt. Az állandó csend megtapasztalása egy újabb lehetőség rá, hogy megértsen valamit a halál nagyszerű fenségéből, hogy átérezze, milyen megfosztatni az egyik legfontosabb eszköztől, amivel az élők akaratukat kifejezésre juttathatják. Természetesen nem a beszéd az egyetlen mód a szándékok közlésére, de a stáció szellemiségéből következően a jelölt más módokon sem kommunikálhat környezetéhez. A lovagok egy jelentős része járatos a jelbeszédben és a szellemnyelvet is képes alkalmazni, de a jelölt ezekhez sem folyamodhat, csakúgy, ahogy nagy otrombaság lenne egy nyakába akasztott palatáblával és íróvesszővel rohangálnia.

A hónap során a beszélni képtelen lovagjelöltet gyakran különféle alantas feladatok elvégzésre osztják be. Ezek mind azt szolgálják, hogy fegyelmet és alázatot tanuljon a jelölt, mert a dartonita lovagsereg harctéri taktikája szigorú utasításokra és parancsokra, a feljebbvalóknak való feltétlen engedelmességre alapoz. A hónap ideje minden teljes jogú lovagtestvér kérhet szolgálatokat a jelölttől, aki kénytelen engedelmeskedni, és végrehajtani a rábízott feladatokat.

A jelölt szolgálati idején kívül kedve szerint szabadon mozoghat, élheti életét, ahogyan akarja. A legtöbben ilyenkor sírkertekben imádkoznak és elmélkednek, kerülik a társas életet, elvégre sem beszélgetésben vagy evés-ivásban nem tudnak részt venni. Amennyiben mégis arra adják a fejüket, hogy népesebb közegben is megforduljanak, könnyen keveredhetnek bajba, mert némaságuk jó alkalom a kötekedőknek némi tréfálkozásra, így gyakran adódhatnak kisebb nézeteltérések. Minthogy a nagyhangú népség viszont nem feljebbvalója vagy rendtársa a zarándokútját járó jelöltnek, akikre tilalmas kezet emelni, így nem egy fenekedő járt már nagyon csúnyán, minthogy a jelöltek az egész hónap megaláztatásait vezették le rajtuk.

 

A hetedik stáció: a kacajok fensége

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Kacajok Urának hatalmát megízlelni. A Kacajok Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg az eltávozottak arcán szétterülő utolsó mosolyt, az örömteli belenyugvást az utolsó ítéletbe, a reménytelenségben is reményteljes felszabadultság érzést. Ő ébreszt rá a csupán a halállal beteljesedett, elmúlt élet szépségére. Ő tanít meg élvezni az életet akkor is, amikor semmi ok sincs rá, és a kilátástalanság palástja már teljesen beborít. A jelölt egy holdhónapon át viseli a Kacajok Urának fakó mosolyát, amely a mindig kacajra görbülő ajakívekből is felismerhető. A jelöltet minden tulajdonától megfosztva, valamely város szegénynegyedébe küldik, ahol a nincstelenek között köteles eltölteni a stáció napjait, és túlélni bárhogyan is. A helyzetet bonyolítja, hogy a fakó mosoly viselője minden nap, egy előre nem látható időpontban őrült, tébolyult kacajra fakad, melyet percekig képtelen abbahagyni.  

 

A stáció az egyik legnehezebb kihívás elé állítja a jelölteket. A feladat alapvetően nem más, mint a túlélés egy hónapon át, de ezt a hónapot minden vagyonától és felszerelésétől megfosztva kell eltölteni valamely nagyváros szegénynegyedében. A lovag úgy boldogul, ahogy tud, semmiféle megkötés nem érvényes rá, azon kívül, hogy nem hagyhatja el a patrónus által kijelölt területet.

Az esetek zömében a víg bolond szerepében kell tetszelegnie a beavatást keresőnek, amiről a Kacajok Urának pecsétje gondoskodik. A titkos rituálé elvégzése alig egy fertályórát igényel, és hatására a jelölt állandó kényszert érez majd a vigyorgásra, és napjában legalább egyszer hosszantartó, hangos, önfeledt röhögésben tör ki, helytől, időtől függetlenül.

A szegénynegyed, legyen a világ bármely részén is, sosem derűs hely, ahol legalábbis furcsán néznek a túlzóan jókedvű, koldusszegény idegenre. Ebből kifolyólag a jelölt biztosan számíthat rá, hogy adódik majd nem egy konfliktusa a helybéliekkel, és örülhet, ha sikerül anélkül kikerülnie szorult helyzetéből, hogy valamely kisebb-nagyobb hatalmasság figyelmét felkeltené.

Minthogy a jelölt minden vagyona egyedül egyszerű ruházata, netán, valamely apró fegyver – egy ócska kés vagy tőr – magának kell gondoskodnia élelemről vagy nyugvóhelyről, ahol meghúzhatja magát. A szegénynegyedben persze ugyanúgy van pénzforgalom, mint bárhol máshol, de a csereügyletek is gyakoriak. A lovagjelölt maga dönti el, hogy megpróbál, valamiféle munkát vállalni – persze egy ismeretlen idegent senki nem foglalkoztat csak úgy – vagy orozva tesz szert némi javakra, kockáztatva ezzel, hogy azonnal ellenlábasokra tesz szert.

Gyakran megesik, hogy a lovagjelölt ugyan minden feltűnés nélkül, de a szegények életmódját teljesen átvéve rejtőzik a stáció hónapja alatt a kerületben, és napról-napra él, amitől viszont garantáltan legyengül, nem ritka, hogy még épp életben, de erőtlenül, lesoványodva, betegségektől gyötörve kerül elő a stáció végén.

A próba hitbéli vetületét a Tréfák Urának aspektusa adja, bebizonyítva, hogy nincs teljes kilátástalanság, és még a legszorultabb helyzetből is akadhat kiút. Darton felkentjei jól tudják ezt, hiszen ők nem félik a halált, a Dartonhoz megtérés számukra érték. Erre próbálnak nevelni akkor is, amikor vigyorogva magyarázzák a legszegényebbeknek a túlvilág szépségeit és igyekeznek derűsen komor világnézetükből átadni egy szeletet azoknak, akiknek életében a mosoly a kielégítő napi étkezésnél is ritkább vendég.

 

A nyolcadik stáció: a csontok szentsége

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles egy teljes holdhónapot az erioni Nekropoliszban eltölteni, a maremita rendház vendégeként. Az élőholtak jelenléte, és természetesen az anyagi világ zavaró vonatkozásai mellett, a külső síkok lényeivel való kellemetlen találkozásokra is sor kerülhet. Ennek következménye, hogy a hónap során inkább nyílik alkalom a létbizonytalanság megtapasztalására, az állandó rettegéséé fokozódó félelem leküzdésére, valamint az éberség és túlélőösztön fejlesztésére, mintsem a meditációra és szakrális elmélyülésre.

 

Az utolsó előtti próbatétel nehézsége arányos a stációk sorában elfoglalt helyével: itt már olyan kihívásokkal kell szembenéznie a jelöltnek, amelyek gyakorta egy már beavatott lovagnak is fejtörést okozhatnának. A stáció parancsa értelmében az erioni Nekropoliszt kell felkeresni, és ott egy hónapot eltölteni, ismerkedve a temetőnegyed borzalmaival és csodáival, és csakúgy, mint a megelőző hónapban, túlélni bármi áron.

A beavatott lovagok közül is csak kevesen tudják, hogy a stáció ideje alatt az erioni maremita főrendház, a Fekete Torony elöljárói titokban együttműködnek az ortodox dartonita egyház legrégebbi, Nekropolita felekezetével, akik már a Pyarron szerinti második század óta a negyedben szállásolnak. A jelöltet többnyire egy ilyen, rejtett kegyhely felkeresésre küldik, amely az állomáshelye lesz a stáció alatt. Ezek a Nekropolisz-béli templomromok és erődítések Dartonnak szentelt helyek ugyan, de sosem a hagyományos irányvonalat követik, sem szokásiakban, sem építészetükben. Kiszabott feladatuk a temetőkert békéjének fenntartása – olyan küzdelem ez, amely a győzelmet nem, csupán a vereség elodázását ismeri.

A lovagjelölt egy ilyen közösség mindennapjaiba nyerhet bepillantást, és vállalhat részt a harcban, amely korántsem veszélytelen. A temető leromlott állapotából következik, hogy lépten-nyomon előfordulhatnak kóborló élőholtak, de a számtalan csapda, és az ősi mágiák máig pulzáló maradványai sokhelyütt még kockázatosabbá teszik a kijelölt és ápolt útvonalakról való letérést, noha ez gyakran elkerülhetetlen.

Szinte bizonyos, hogy a jelöltnek lesz módja ismereteket szerezni az élőholtak anatómiájának és működésének témaköréből is, és ennek semmi köze a könyvekbe rótt jegyzeteknek. Az egyik állandó feladat az őrködés és őrjáratozás, amely – különösen az éjszakai órákban –számtalan meglepetést tartogat. A Nekropolita felekezet felkent papjai többnyire nagyon is járatosak az előholtak elleni küzdelem mikéntjeiben, és ráadásul nem csak a szükség alakította gyakorlatban, de legtöbbször a dorani szarvtorony beavatottjaival vetekedő elméleti tudással is rendelkeznek. Amennyiben a jelölt érdeklődést mutat ebben az irányban, a stáció hónapja alatt alapszintű elméleti képzésben részesülhet a nekromancia és az ellene való védekezés tudományából.

 

A kilencedik stáció: a halál fenségének elfogadása

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles elzarándokolni abba a rendházba, melyet anyaintézményül választ, és mely útra elkíséri patrónusa is. A rendházban a szükséges pihenő után egy teljes napot tölt elmélyült imádkozással, hogy megtisztítsa lelkét a halál fenségének elfogadásához. Az éjszaka közepén veszi kezdetét a szertartás, melyről előre csak annyit tudhat, élete első áldozásával kezdődik majd el, melyből kiderül, sikerül-e magára vonnia Darton figyelmét a folytatáshoz. A szertartás végeztével – amennyiben a jelölt méltónak találtatott a Hallgatag Úr által – a lovagrend teljes jogú tagjává, Darton felkent papjává válik.    

 

A stáció többnyire egy hosszú utazással kezdődik, hogy a jelölt eljuthasson addig a rendházig, amit anyaintézményül választ. A döntés elvileg teljesen szabadon történik, de gyakran komoly befolyással bír a már megismert templomok és rendházak köre, és a mester anyarendháza is gyakran kitüntetett figyelmet élvez. Ettől még előfordulhat, hogy valamely jelölt egy kifejezetten híres, messzi földön álló rendházba vágyik, ahol még sosem járt korábban.

A stáció a lezárása a teljes zarándokútnak, és egyben, az utolsó napján, maga a beavatás is. A hónap zöme utazással telik, majd a megérkezés után hitbéli elmélyüléssel folytatódik. Ennek sincsenek kőbe vésett szabályai, de gyakori, hogy a jelölt minden egyes szentélyben imádkozik, ha nem is teljes napokon át, de szellemiekben újra végigjárja a fejlődés és felemelkedés útvonalát, végül a beavatás kapujába, az Örvény-kör szentélybe érkezve el. A hónap imádságai és fohászai után a jelölt készen áll a végső megmérettetésre, melyről hallomásból vagy józan következtetésből tudhatja, hogy részeként Darton színe elé kell járulnia.

Maga a szakrális szertartás a templom központi szentélye alatti titkos kavernában történik, amelyre gyakran hivatkoznak a beavatottak szentélyeként vagy titkos szentélyként is. Ez méretében teljesen megegyezik a templomban fölötte található Örvény-kör szentéllyel, de ide csak a felkentek és a kilencedik stációt járók léphetnek be. A terem közepén álló oltárra fektetik a lovagjelöltet, miután a testvérek és a komtúr előkészítették a síkváltásra.

A rítus során a rendház vezetője egy felszentelt tőrrel szíven szúrja a jelöltet, aki rituális halált hal, majd épen és egészségesen a Shandin egy zárványára kerül, ahol szembe kell néznie az utolsó feladattal. A stáció shandini eseményei és próbái minden egyes jelölt esetében teljesen másként festenek, kizárólag a jelölt lelkivilágától, a stációk alatt átélt érzelmeitől és gondolataitól, Darton-képétől és elhivatottság-tudatától függenek. Van, akiknek harcban kell helytállnia a próbán, idegen vagy nagyon is ismerős ellenfelek ellen, van, akinek teológiai vagy merőben profán szópárbajt kell vívnia egy félelmes entitással, de lehet, hogy valaki csupán egy fekete örvényben kavarog, számára órákig tartó időtartamig, és az elméjére nehezedő mágikus nyomást kell elviselnie.

A próbák teljesítésének fő feltétele valójában csak a hitbéli elkötelezettség és a vágy, hogy Dartont szolgálhassák, de sem a fizikai, sem a szellemi képességek nem lehetnek akadályai a teljesítésének. Amennyiben a jelölt hite erős, azt fogja átélni, hogy épp elkerülte a – maga által vélt – biztos kudarcot. Az élmény mindenképpen egyedi, és a próba teljesítése után Darton valamilyen alakban megjelenik a beavatást kereső lovagoknak, és személyesen vált szót és ad útravaló tanácsot a jelöltnek.

Amikor a jelölt visszakerül a testébe, már beavatott paplovagként ébred fel az oltáron, minden részében érzi Darton hatalmát, azt a szakrális kapcsolatot, melyre bizton számíthat, ha erejének megfelelő segítségért fohászkodik urához. A testén ott lesz a behegedt seb a szív fölött, amely a szertartáshoz használt tőr nyoma. A beavatási rituálé és az egész zarándoklat ekként biztosítja azt a személyes tapasztalatot és ismeretanyagot, ami ahhoz szükséges, hogy a beavatottak valóban a kárpit szövetének legkiválóbb ismerőiként szolgálhassák Dartont.

 

A beavatás után

 

A lovagrendben ezután a celeritor (paplovag) megnevezés illeti meg a felszentelt lovagtestvéreket, noha a pyarroni kánonjog szerint teljesértékű papnak minősülnek. A rendház vezetőjétől megkapják szent szimbólumukat, amelyet kedvük szerinti formában viselhetnek, láncra fűzve a nyakukban, nyíltan vagy a ruházat alatt, esetleg a páncélzathoz vagy a fő fegyverhez kovácsolva. A celeritor jogosult rá, hogy anyarendházától fegyvereket, páncélzatot és hátast igényeljen, melyek minősége a legtöbb esetben nem haladja meg az átlagos szintet.

A celeritor állandó szálláshelyet is kap a rendházhoz tartozó lovagi szállások valamelyikén, esetleg a szomszédos településen, a lovagrend birtokában álló ingatlanokon. Ettől függetlenül ideje nagy részét a rendházban és a csatlakozó templomban tölti majd a kezdeti években, kivéve persze, ha épp háborús időszak van, mert ekkor kötelességének megfelelően azonnal kivezénylik valamely csapattesthez.

A lovagtestvérek a beavatás után néhány évig az anyaintézményükben teljesítenek szolgálatot, ami ugyanakkor nem jelent röghöz kötést. Mindennapos hitéleti tevékenységükön túl, küldetéseik sokfelé szólíthatják a frissen felszentelt lovagokat, akik néhány hónap után gyakran maguk jelentkeznek, hogy bejárhassák a régió maremita erősségeit, híreket hozzanak-vigyenek, és tovább bővíthessék világlátásukat.

A beavatást követő öt-tíz év elteltével, de csak akkor, ha a lovagnak a háborús-politikai helyzet függvényében volt módja ütközetben is kipróbálni és kitüntetni magát, hadnagyi rangra emelkedhet, amely már vezetői feladatokkal is együtt jár. A celeritorok egy része többnyire ilyenkor dönt úgy, hogy nem akarja lekötni magát valamely seregtest vagy rendház mellé, és ahelyett, hogy hadnaggyá lépne elő, inkább tanítványt vállal, és egyszerű lovagtestvérként, de egyben már patrónusként szolgálja tovább a Hallgatag Urat.  

A sötét tréfák urának minden halott lelkénél kedvesebbek azok, akik kitüntették magukat hitének legnagyobb ütközeteiben. Ezen hívének biztos helye lehet mellette, személyes síkján vagy holta után angyalaként szolgálni tovább magas rangú papjai és paplovagjai hívására válaszul. Ezért azok, akik ilyen csatában vettek már részt, arra igyekeznek felhívni hittársaik figyelmét találkozásaik során.

Ez nem jelent rangban való eltérést feltétlenül, de az biztos, hogy összeverődött kompániákban magától értetődően ragadják magukhoz azok a lovagok a hangot és a vezetést, akik bírnak egy vagy több ilyen Sötét Trófeával. Ezeket ugyan nem kapják kitüntetésként a maremiták, hanem magukat ékesítik fel velük, de senki sem merészelne jog nélkül bírni egy ilyen jelvényt.

Ritka az, hogy valaki kettőnél többet bírjon ezek közül, az pedig, hogy esetleg mindet, az pedig lehetetlen. Ezért is van, hogy már egy-egy ilyen trófea kiemelkedést biztosít a dartonita lovagok körében. Ez azonban folyamatos feszültséget is kelthet közöttük, és aki így áll egy csapat élére, az számíthat rá, hogy párviadalra hívják hittársai. Kevés nagyobb dicsősége lehet egy fiatal maremitának, minthogy elmondhassa magáról, jobbnak bizonyult egy sötét trófeát viselőnél.

Az egyik legismertebb ilyen trófea a Dúlás veteránjai közül kikerülő dartonitáké. Ők Ó-Pyarron pusztulása után öncsonkítás révén tettek szert arra a „mosolyra”, amiről sokan felismerik őket. Az Államszövetség felszabadulásáig nyílt sebként viselték, csak azután varrhatták be, ápolhatták. Bár sebük évek alatt begyógyul, de a heg mindörökre hirdeti elhivatottságukat Krán bérenceivel szemben. Kegyetlen arcsebüket maguk és a világ is úgy ismerte meg, mint Darton mosolyát.

A második kitüntetés a sorból a 14. Zászlóháború alkalmával a Vinali-csata túlélőinek a sajátja, akik a Sötét Próféta oldalán változtatták meg a csata kimenetelét, és egyszer s mindenkorra tették le a voksukat az Északi Szövetség mellett a Toroni Birodalommal szemben. Azok a lovagok, akik büszkén emlékeznek meg erről, mellvértjükre egy Fehér Nap szimbólumot festettek fel. Az ilyen dartonitákat még a nyakas dwoonok is szívesen látják otthonukban.

A következő már Darton szent földjéért ontott vérrel kiérdemelhető: Rowon városállamának védelmében, majd felszabadításában való részvételért jár. A környező mocsarat a sajátjuknak valló folyami kalóztestvériség zargatta nyughatatlanul a Próféta híveit és az őslakókat, ameddig néhány tucat lovag fel nem vette velük a harcot, és egészen a Quiron-tengerig pusztította a szervezetet. Innen ered, hogy ezen lovagok vértjükre kötözték a Cápák Kendőjét. Az eredetik a harcokban megölt kalózok fejkendőjéből lett trófeák.

A maremiták ezután minden nagyobb konfliktusból kivették a részüket, gyakorta kalandozóként is. Így jutottak el a Manifesztációs Háborúba is, annak második felében Isidor de Sedierta legendás Légiójával. A hadjárat végére több veterán is feltetováltatta a szemüket körbevevő Fogyó Kék Hold szimbólumát. Nem tisztázott, hogy ellenségeiktől vették ezt át vagy a készséges bennszülöttek szokása terjedt el ilyen formán. Mindannyian a jobb szemük köré készíttették el ezt a tetoválást.

A Sötét Próféta utazásainak egyik legfontosabb állomása volt a Déli-Városállamokban Darton szent tárgyának, az Első Varjúereklyének a megtalálása. Azok a lovagok, akik a küldetésében magára maradt Prófétát segítették ebben, és egy hittársuk várát védelmezték (a legenda szerint egy ideig Airun ellenében is), azok vértjükre a Varjúcsőr motívumát kovácsoltatták, amelybe beilleszthető Szent Szimbólumuk. Mondják, hogy ezt a praktikus megoldást, amely alkalmas a szimbólum vérthez rögzítésére, más pyar nehézvértes paplovagok is előszeretettel alkalmazzák, persze a rendjükre jellemző motívum kialakításával.

Airun Al Marem vadászata a második varjúereklyére kis híján balul végződött Kránban. Leghűségesebb hívei azonban sereggé szerveződtek és megcselekedték a lehetetlent: betörtek a Fekete Határ mögötti Birodalomba urukért. Fehér orkok és sötét vértes lovagok vállt-vállnak vetve mérték össze erejüket a kráni csatamágusokkal és szabados seregekkel. Erről a hősi helytállásról emlékeznek meg vértjeiken fehér alapon fekete Törött Szarvú Kos festésével. A trófea elterjedése után több kráni fejvadászrend fogadott bosszút mindezen lovagok és fehérorkok megölésére. Utóbbiak vagy bundájukba vágatták a mintát, vagy savval maratták a bőrükbe.

A Sötét Trófeák persze csak kiegészítői azoknak a legendáknak, amik Darton híveit övezik. Más küzdelmeiknek is ismeretesek trófeái Erionban is. Fentebb csak a leghíresebb kitüntetéseiket említettük meg. A Nekropolisz békéjének fenntartásáért éppúgy érdemelnek ki hasonlóakat, mint a Kard Testvériséggel szembeni harcaikért. Tetteiket hírnevükön kívül a kalandozók között híres krónikások és neves bárdok is szívesen feljegyzik és járnak nyomukban, mert abban biztosak lehetnek, hogy érdemes történeteket ismerhetnek meg ezáltal.

Forrás: a cikk Gulandro tollából származik, amelyet ezúton is köszön Airas, az írás szerkesztője

Viharszagú, csendes nap volt, mikor Erion ege alól egy térmágikus szökkenéssel Ifinbe érkeztünk. Az aszisz székesfővárosban Antoh haragja épp tetőfokán dübörgött, de az igazi égiháború lelkemben tombolt. Nem düh vagy rettegés volt az alapja, hanem izgalom- és örömteli várakozás, hogy mire a hónap véget ér, Celeritor válik belőlem, minden bizonnyal. Mesterem vészmadárkodott egy darabot, hogy ne bízzam el magam, meg hogy a megpróbáltatások legnehezebbike maradt a végére. Ugyan számtalan kérdés merült fel bennem az utolsó stációval kapcsolatban, újabb és újabb formákat öltve, de nem érdekeltek a válaszok: a bizonyosság, hogy sosem voltam még ennyire összeszedett, lélekben és testben egyaránt erős, fáradhatatlan és elszánt, szükségtelenné tette a faggatózást. Minden részemben éreztem, készen állok, és jöhet bármi, szembe fogok nézni vele, uram nagyobb dicsőségére.

Az élmény és az elfogadás csak a jelölttől függ. Ennél többet, ha akartam volna, sem tudok kihúzni mesteremből, aki utolsó tanácsával arra intett, igyekezzem önmagam maradni akkor is, ha még a halál fensége is értelmét veszti. Persze, hogy így lesz, röhögtem hangosan, elvégre, ha már nem vagyok magam, miért akarnám a Holtak Urát szolgálni?  

Lóháton terveztük megtenni az utolsó mérföldeket Rowonig, a lovagrend északi központjáig, hogy a lélegzetelállító Délszaki Főtemplomban kerülhessen sor a legutolsó próbatételre zarándokutamon. Megérkezve ezúttal nem volt rá lehetőségem, hogy megismerkedjem a várossal, azonnal a rítus helyszínére tértünk, ahol megtisztító és felkészítő imádságok több napos sora várt rám, újra végigjárva a szakrális lépcsőfokokat, immáron egészen az Örvény-kör Szentélyéig.

Nem ismerhettem a szertartás pontos menetét, mégis, annyit sejdítettem a lovagjelöltektől elcsípett szóbeszédből, hogy utam nehéz lesz, mert urunkkal nem lehet csak úgy egy kocsmában összetalálkozni, és néhány útszéli tréfa árán megvásárolni a beavatást. Aki Darton kezéből szeretne ítéletet életbéli sorsával kapcsolatban, annak szemtől szemben kell találkoznia a Lelkek Bírájával. Ez viszont csak akkor lehető, ha maga mögött hagyja az anyagi lét terhét, és kétségek nélkül öleli magához a halált.  

Ami a beavatási szertartás lényegi részét illeti, eltörpül mellette minden előkészület és formális rituálé. A titkos, földmélyi szentély megismerése, az envéremmel megkent homlok, tüdő és az ágyék, az elborító fekete kegyelem már megszokott érzése, majd a komtúr kezével lesújtó villanásnyi halál, mind-mind semmiség volt a továbbiakhoz képest, jelentéktelen apróság csupán.

Az érkezés átmenet nélkül történik. A gyomrom kavarog, ereimben lüktet a vér – élek tehát, bár hogy miképpen, nem érthetem meg. A környezet aszerint változik, amerre a tekintetemet kapom, de nem úgy, mintha egy szobában volnék, hanem mintha egy koremlékeket őrző múzeum termei váltakoznának iszonyatos sebességgel. A Nekropolisz romos sírsorai, atyám shadoni sasfészke, az első szerelemtelen, szerelmes éjszaka nyoszolyája, Pyarron sörbűzös kocsmái, majd egy ködülte folyópart és sorban mind megannyi helyszín, ahol már jártam, mind megannyi vigyorgó-vicsorgó arccal, akiket ismerni véltem valaha.

Tétován álldogálok valami homályos tisztáson és mintha egy vaddisznó röfögését hallanám a hátam mögül. Lassanként arrafelé fordulok, kezemben a semmiből terem ott felszentelt kardom, alakomat dartonita teljes vértezet védelmezi óvón. Szélesen vigyorogva lép elém egy megtermett, tömzsi alak, fejjel alacsonyabb nálam, sertéspofáján kaján mosoly trónol. Kezében óriási kétkezes kardot tart, amit a feje fölé emel, úgy köpi felém: Mi van Ködlyány, halálimádó lettél?

Acél vágódik acélnak, ahogy a fejemre sújt, minden pengeváltást ártányröfögés kísér. Régen látott bátyám hihetetlen sebességgel táncoltatja nehéz pallosát, alig tudom hárítani a záporozó csapásokat. Maradtál volna a könnyes poémáidnál! Kölyök vagy te a kardhoz, anyja után rívó csecsszopó poronty! Mindig tudtam, hogy kiváló kardforgató, aranykoszorús bajnok, most mégsem képes fölém kerekedni: egy balforduló után kardom nyakmagasságban, vízszintesen hasítja a levegőt, majd elválasztja rusnya fejét a testétől, mely szörcsögve gurul odább, a semmibe.

Fújtatva görnyedek letámasztott kardom markolatára, de nincs időm sem pihenni, sem átgondolni, mi is történt, mikor balról a Tetentók – kisebbik bátyám – lép a kéken derengő holdfénybe. Arca ifjabb mása az imént elhullt sertésfejű Azurtisénak, és apró, gonosz szeme sem kevesebb gyilkos vággyal villog. Termetre ő a nagyobb, közönséges buzogányát hol jobb, hol bal markába kapva közelít felém. Gyere te gyáva, szalmaagyú asztagköteg! Azt hitted, ha elfutsz, nem kapsz több verést? – dünnyögi maga elé, már-már barátian. Ahogy nekilendül, hirtelen kezet vált a fegyveren, meglepetésszerű támadásával a pengét célozza, de ismerem már az észjárását, így elkerülöm a lefegyverzést. Mozdulataim érthetetlenül gyorsak, ahogy előrenyomulása ellen védekezem, majd megfelelek neki, és egy gyors guggolás után térdben választom el mindkét lábát, mire némán rogy össze, és egy pillanattal később már sehol sincs.

Mi a varjúszaros rossznyavalya jöhet még? – gondolom magamban, miután eljut tudatomig, hogy épp most végeztem szeretve-gyűlölt bátyáimmal. Aljasul elhagytál bennünket. Elhagytad a családod. Elhagytad atyáid hitét. Egy csengő hangú asszony szavait hallom a hátam mögül. Anyám nem pöröl velem, de vádjai rideg kijelentések, minden hangos szónál fájdalmasabban hasítanak belém. Apró alakja lassan közeledik, összefont kezeit különös, vérszín lángok táncolják körül. Félrevetem magam a csóvában érkező mágia elől, de ekkor egy öles férfinak ütközöm, aki pusztakézzel taszít vissza, pont a lángok sodra elé. A fekete acél állja a sarat, mellvértem szétszórja, elnyeli a perzselő lángokat. Meglepetésként érkezik az irdatlan pofon, régi emlékeket ébresztve bennem, oda sem kell néznem, hogy tudjam, atyám rosszallása itt sokszoros erővel szakad a nyakamba. Kölyökkutya vagy még, nem férfi, harcos pedig sosem lesz belőled! – csendül agyamban Domvik hamis lovagjának zengő basszusa.

Legyen hát! Kardomat a földbe szúrom, karjaimmal rituális megtisztító mozdulatot teszek, és megfeszítem elmém erejét. Néma fohászomba Darton nevét szőve robbanok a boszorkány felé, fantomképem körülfolyja, magába fojtja a törékeny nő testét. A mágia szülte vörös fények lényével együtt enyésznek el, de ekkor apám alakja magasodik fölém, aki második pofonjával a földre taszít. Méltatlanul sáfárkodtál családi örökségeddel, korpa közé keveredtél, és meglásd, szánalmas hitsorsosaid porát hamarost a szél hordja majd szét… Elég volt! – üvölteném szétszakadó torokkal, de nem tudok szólni, és pusztító torokütésem rettegve tisztelt példaképembe is belérekeszti a szakadatlan gyalázkodást.

Ocsúdni sincs időm, ismét a hátam mögül szólít egy karcos bariton. Tényleg ezt akartad, Testvér? Hogy magad légy az ítész és a hóhér, magad légy az elkerülhetetlen halál? – kuzinom ismerős hangja szokatlan gúnnyal hasítja szét a csend szövetét, közelítő alakján hirtelen nem tudom, mi is olyan furcsa. Absolon páncélja igazi mesterremek, fekete acélja a halál maremita motívumaival díszes, nyakában a Varjúszárny szimbólum díszeleg, tüskés vállvasain hatalmas varjú terpeszkedik. Lánghaja egyetlen varkocsba fogva omlik hátára, kétkezes kardját hanyagul a vállának támasztja.   

A halál szolgálatához erő kell. Benned nincs erő, csak félelem és üresség, állandó menekülés egy rettegett világtól, amely nem a barátod. A gyengék mind elbuknak! – az utolsó mondatot már üvölti, ahogy támadásba lendül, válláról felröppen az éjszínű varjú, majd egy közeli fa ágára telepszik, onnan szemléli a harcot. Szikrázva csapnak össze kardjaink, miközben lelkemben újfajta sejtelem szökken szárba. Annyira bíztam magamban, hogy azt is elfogadtam, hogy engedelmes szolga vagyok csupán, gondolattalan, gyilkos eszköz a kérlelhetetlen halál, Darton szent kezében? Tényleg képes vagyok rendelését beteljesíteni bármi áron, nem nézve célt és értelmet, de vak ostobasággal fogadni el akaratát? Tényleg csak azt a rést keresem buzgón, ahol a hideg vasat szeretett kuzinom testébe mélyeszthetem?

Eddig is csak a zsigeri védekezési ösztön vitt rá, hogy józan akaratomon kívül szegezzem szembe fegyveremet egész családommal, kiket bő évtizede nem láttam már, és acéllal védekezzem becsmérlő szavaik és támadásaik ellen, mert a tehetetlen düh közönséges ösztönlénnyé silányított. Szolgálok Darton, szolgállak téged, de nem esztelenül! Parancsold, amit érdeked követel, és engedelmeskedem hívásodnak, de nem primitív végrehajtóként. Nem azért akarok lovagjaid közé lépni, hogy élet és halál ura lehessek, az én tisztem csupán hatalmad közvetítése – tégely vagyok, mely kész befogadni esszenciád lényegét, de tagadom, hogy a parancs megkérdőjelezhetetlen! Ha agyatlan barmokkal akarnád őrizteti eljövendő birodalmad, mi végre mérettetnéd meg a téged szolgáló lovagokat? Elég legyen hát ebből a megalázó színjátékból!

Kardomat tisztelgésre emelem Solon felé, majd a földre dobom. Kardja sebesen száguld fedetlen fejem felé, nem hagyva kétséget afelől, hogy valamit hibásan gondoltam végig. Mikor elérne a penge, furcsa dolog történik: a valóság megfagy, a lesújtó karok megdermednek, egyedül a varjú károg egy rövidet. Absolon jégszoborként markolja kardját, ellépek előle és a felém röppenő varjúra koncentrálok. A pillanat tört része alatt ölti magára patrónusom alakját, majd arcvonásai és egész megjelenése átrendeződik újra, de hiába az egyszerű, sötétszürke utazóruha és a bölcsességet sugárzó, borotvált arc, többé nem kérdéses, kivel állok szemben. 

Senki nem mondta neked, hogy a beavatás elnyerése nem csupán megmérettetés, de életre szóló tréfa is egyben? – mosolyog a kortalan férfi, és körbemutat a téren, ahol köröttünk atyám, anyám és bátyáim várakoznak, szemeikből elismerés süt, Solon pedig megbocsátón dugja hüvelyébe kardját, majd az egész jelenés délibábként enyészik el. Emlékezz erre mindig, ha az én nevemben vonsz fegyvert, lovag! Szívedben halál honol, de értéke éltet. Szolgálj eme szellemben, és méltó leszel a sorsra, amit neked szánok.      

Darton kacaja visszhangzik fülemben, amint egy fekete örvény közepén zuhanok vissza testembe, egyszerre az avatási oltáron találva magamat. Köröttem lovagtársaim és a komtúr, patrónusom fekete, ezüsttel hímzett brokátköpenyt borít vállaimra, majd szertartásosan megszorítja az alkarom. Celeritor vagy. Darton felszentelt lovagja, pap, aki fegyverrel őrzi a Hallgatag Úr birodalmát. Ami odaát történt, egyedül rád tartozik, erről egyikünk sem beszél. Senkinek nem kell tudnia róla, és egyedül tőled függ most már, mihez kezdesz urunk ajándékával. Ne feledd viszont: csupán zarándokutad ért végét e napon, szolgálatod csak most kezdődik el! 

Büszkén tekintek körül a fáklyafényben fürdő termen, a körben állók arcán szintúgy elismerés és öröm nyomait vélem felfedezni. Röpke hálaimát mormolok Dartonhoz, végleg elfogadva rendelését, mert bár szívemben halál honol, értéke éltet.