A dartonita paplovagok rendjének létrejöttekor, még a kérdés is helytelen volt, hogy hogyan lesz valakiből paplovag, lévén az első lovagtestvérek fiatal ortodox papok voltak, akik termetük és fizikai képességeik okán képesek voltak a lovagi harcmodor elsajátítására. Ezért a téma tárgyalásakor el kell különítenünk két nagy időszakot, aszerint, hogy a Rend mennyire elismert és elterjedt már a kontinensen. Nehéz ehhez éles választóvonalat húzni, de az egyszerűség kedvéért, ami a Rowonba telepedést megelőző időkben történt (P.sz. 3690), az az első szakasz, és ami a XIV. zászlóháború után (P.sz. 3696), az már a második szakasz.

A rend megalakulását követő, kezdeti időszak a toborzás korszaka volt. Airun és társai abból az elvből indultak ki, hogy Darton lovagja bárkiből lehet, aki alkalmas a Hallgatag Úr evilági szolgálatára. Az alkalmasságnak több feltétele volt, de a származás, a vagyon, a rang sosem játszott szerepet. Darton lovagjainak útjára léphetett bárki, aki fizikailag alkalmas volt a nehézvért viselet-, és a nehéz lovagi fegyverek és harcmodor elsajátítására, valamint lelkileg felkészült Darton tanainak befogadására. Ezen felül nem lehetett ostoba ember, értenie kellett a szóból és feltétlenül hinnie az ügy igazában. Az alkalmas jelölt mentalitását jellemeznie kellett a renden kívüliek felé megnyilvánuló beletörődő közönynek is. A maremita rend népszerűségét éppen az szolgáltatta, hogy szembehelyezkedve a pyar arisztokráciával, - amely kulturális beidegződéseiből és önös érdekeiből fakadóan századokon át megtagadta ezeket a kiváltságokat - bármely közrendűnek biztosította a kiemelkedés lehetőségét.

A lovagok képzési rendszere alapvetően decentralizált volt, és a patronálásra épült. Amennyiben egy lovag talált magának egy jelöltet, maga mellé vette, hogy kísérje őt utazásai, küldetései során. A reménybeli lovag ekkor még apródként szolgált, de ezt a címet meglehetősen ritkán használták, csak annyit jelentett, alkalmasnak tűnik, de még semmit sem bizonyított. A fegyvernöki szint követte ezt, amit elég könnyű volt kiérdemelni, általában az első közös fegyveres összecsapás után már fegyvernöknek számított a jelölt, amennyiben túlélte azt. A patrónus és a jelölt viszonya az együtt töltött idő alatt fokozatosan elmélyült, míg a lovag fegyveres harcot és szakrális elméletet éppúgy tanított a jelöltnek, mint az alapvetéseket az élet-halál dolgairól, avagy a dartonita világlátásról. A legtöbb esetben nem formális képzésre vagy tanításra kell gondolni, sokkal inkább kötetlen beszélgetésekre és vitákra, tanulságos történetek mesélésére a tűz körül, borozgatás közben. A jelöltek általában a gyakorlatból sajátították el a szükséges ismereteket: a fegyveres harc alapvetéseit élesben tapasztalták meg, amit azután legfeljebb néhány jó tanáccsal egészített ki a patrónus. Természetesen, a dartonita lovagok harcmodora alatt semmiképp sem a klasszikus, becsületre és egyenlő esélyekre épülő, tisztességes lovagi harcmodor értendő, sokkal inkább annak a leghatékonyabb elemeit (nehézvértek és nehézfegyverek), félvilági, piszkos trükkökkel, cselezésekkel kiegészített ötvözetére.

A hitben való elmélyülés folyamata is a mindennapos tevékenységből indult el, a közös imádkozások a patrónussal, a fohászok és egyszerűbb szertartások lassanként váltak ismertté a tanonc előtt. Kifejezetten dogmatikát vagy katekizmust sosem tanítottak a lovagok jelöltjeiknek, erre egyedül abban az esetben kerülhetett sor (és többnyire akkor is csak korlátozott mértékben), ha valamely maremita pap támogatta a képzést. Ez megeshetett akként, hogy a küldetésben járó, már felszentelt lovagpapokat kísérő kompániában akadt áttért ortodox pap, tutor, aki örömest foglalkozott a tanítványok hitéletre nevelésével, (különösen, hogy számukra roppant meggyőző volt istenük pálfordulása és a saját megtérésük okán érzett felszabadultság érzése.) Ebben az esetben az utazás alatt gyakorta megeshetett, hogy az amolyan tábori pap szerepét betöltő tanító maga köré gyűjtötte a lovagok patronáltjait, és amolyan kisebb előadást, példabeszédet vagy tanítást rögtönzött számukra, némiképp tisztázva és rendszerezve a korábban hallott hittételeket és dartonita igazságokat, szertarásokat és liturgikus szövegeket. A másik hasonló eset, amikor némiképp szervezettebb formában történő oktatásra kerülhetett sor, a nagyobb rendházak-templomok felkeresése volt. Ezekben az esetekben nagyobb mértékben zúdulhatott a tudás az azt keresőkre, de fontos megemlíteni, hogy sosem kötelező jelleggel, belső regula alapján. Aki többet szeretett volna tudni, egy templomban mindig könnyen találhatott olyan személyt, aki örömest részt vállalt felkészítéséből, úgymond az elméleti síkon egészítve ki a patrónustól megszerzett ismereteket.

A szakrális mágia fohászainak elsajátítása is a gyakorlatból szökkent szárba. A lelkileg alkalmas lovagtestvérek egy idő után azt vehették észre, hogy a számtalanszor előcitált litániák és rendszeresen ismételt rituálék nem maradnak eredmény nélkül. Az áldozatot elfogadta Darton, a Szertartás hatására megfogant az áldás, vagy a lelket megacélozó ima meghallgattatott, tehát létrejött a kívánt mágikus hatás. Természetesen, eleinte csak a legismertebb, legegyszerűbb mágiaformák tudtak így létrejönni, egyfajta jelzésként arról, hogy a patronált alkalmas rá, hogy ne csupán a világi lovagok sorait, de a paplovagokéit is gyarapíthassa. Darton egyfajta különös kegyelme nyilvánul meg ebben a formában, előre jelezvén, mely lovagját tartja alkalmasnak a pappá szentelésre. Azon jelöltek tehát, akiben megmutatkozott a kegyeltség ezen formája, már kérvényezhették felszentelésüket. Ez eleinte egy meglehetősen puritán és gyors rituálét jelentett, és csupán a maremita rend intézményesülése után változott a Halál Útját Járók zarándoklatává, melynek szabályait és próbatételeit már az igazi paplovaggá lett komtúrok alkották meg, a 3700-as évek elején, évekkel a 14. zászlóháború után.

A szakrális mágia gyakorlatait, a litániákat és rituálékat a felszentelés (avagy a zarándoklat) után sajátítják el a paplovagok, amely kétirányú folyamatként zajlik. Egyfelől maguktól is ráéreznek a Dartonhoz intézett fohászok és imák megfelelő hangsúlyaira, amely által azok a kívánt mágikus befolyást hozzák létre, és emellett a patrónusok vagy a tutorok is fel-felhívják a frissen beavatottak figyelmét egy-egy kevésbé ismert, vagy ritkábban citált szent szövegre, és pragmatikai vonatkozásaira. Darton hatalmának és akaratának (miszerint, hogy ynevi képviselőinek a maremita és nem az ortodox rendet választotta) talán legegyértelműbb megnyilvánulása abban található meg, hogy a paplovagok nem csupán a Kis Arkánum, de a Nagy Arkánum titkaiba is beavatást nyernek, és hatalmukban áll használni annak varázslatait.

Természetesen, nem minden jelöltből válik paplovag, sokan csupán a világi szárny lovagjaiként szolgálják Dartont. Az hitük éppoly erős, mint a lovagtestvéreké, és elméleti, lexikális ismereteik sem csekélyebbek a paplovagokénál, de a szakrális mágia alkalmazására alkalmatlanok. A lovagok beavatási szertartása jóval egyszerűbb a papokénál, ugyanakkor nekik is ki kell állniuk néhány próbát, amit a patrónusuk alkalmasnak talál arra, hogy véghezvitelükkel a fegyvernök bizonyíthassa, méltó rá, hogy a rend lovagjai közé tartozzon. Ezekben az esetekben többnyire a harci tapasztalatokról kell számot adni, többnyire valamely fegyveres összecsapásban véghezvitt egyéni virtuskodással, ami jelentheti nagyszámú vagy erőfölényben lévő ellenség legyőzését, meghatározott ingóságok zsákmányolását vagy egyéb kihívásokat. Ezek sikeres teljesítése után a lovagot, ha nem is különösebben ünnepélyes keretek között, viszont kifejezetten ünnepi hangulatban lovaggá avatják.

Meredek, keskeny lépcsősor kígyózik alá, egy rejtett szentélybe, melyet világi személy sosem pillanthat meg. Ez a beavatottak legbelső körének titkos szertartási helye. Tudom, hogy többen kísérnek, bár a szememet gonddal bekötötték. Egy hideg kőpadlón végigimádkozott nappal áll mögöttem, melynek csak az éj kezdetével szakadt vége. Nem csak tisztának, erősnek is érzem magam, persze megfelelő felkészülés nélkül ennyi év gyakorlata után sem lehetséges a továbblépés.

Emlékszem a napra, mikor még az Örvény-kör Szentélyében várakozott rám a templom összes beavatottja. Laikus testvér voltam csupán, az előírtnál jóval rövidebb tanulóidővel a hátam mögött, mégis érdemesnek találtattam rá, hogy a hittételekben való jártasságomat próbára tevő vizsgák után szerpappá avassanak. Persze sosem az elméleti tudás megléte az igazi kérdés, mindig azt akarják kideríteni, ott van-e az a bizonyos csíra az élet princípiumát hordozó lélekben, amely már a halál aspektusai felé mutat teljes elköteleződést. Nem tudom, másnál hogy van ez, de nálam sosem volt kérdéses a meggyőződés.

Sokat kellett tanulnom és tapasztalnom, hogy végleg elfogadjam az utat, melyet egy nálamnál jóval nagyobb hatalom szabott meg a számomra. Szolgálok hát, döntöttem el, mikor felmértem, mivel tartozom ennek a hatalomnak. Hosszan aggodalmaskodtam, amíg megértettem, hogy a halál útjának követése nem jelenti az életről való lemondást, csak egy másik nézőpontot, egy olyan hozzáállást, amely csak nagyon kevesek számára világos és elfogadható.    

Senki sem tartozik nekem semmiféle köszönettel vagy hálával, hiszen mindaz, amit hatalmamban állt megtenni a közösségért, messze kevésnek bizonyult a ragály megfékezéséhez. Ehhez Darton kegye kellett. Máig alig foghatom fel, miért részesített benne. Ehhez képest igazán semmiségnek tűnik valaha választott, oly sokáig tanult hivatásom feladása, egy nagyszerűbb szolgálat esélyéért. Egyedül Norlintól nem akarok elválni. Soha.

Egy kéz leoldja szememről a fekete kendőt. Az elém táruló terem hatalmas, nem nehéz rájönnöm, hogy méreteiben pontosan megegyezik a felettem terpeszkedő központi szentéllyel. Ugyanakkor jóval világosabb annál, az állandó félhomállyal szemben itt szinte nappali világosság uralkodik: a számtalan fáklya és mécses, és az oltáron magasodó tűztartó is ezt szolgálják.  

A jelenlévő papok alig felét ismerem, a többiek bizonyára egy szomszédos rendház elöljárói. Mikor Soltran fráter díszes áldozótőrt nyújt felém, tudom a dolgom. Hosszanti vágást ejtek a bal alkaromon, és a lecsorgó vért a borral félig telt kehelyben fogom fel. Határozott mozdulattal löttyintem a keveréket a rideg lángok közé. Évek óta szolgálok diakónként, nincs kétségem afelől, hogy uram elfogadja áldozatomat, mint mindig.  Mindössze eddig ismertem a szertartás menetét, enyhe félelemmel vegyes izgalom vesz erőt rajtam, mikor Darton felkentjei derékig lemeztelenítenek, és illatos, sötét olajjal kenik meg homlokom, majd ismeretlen rúnákat rajzolnak a mellkasomra. A szívre és a tüdőre, aztán az ágyék fölé kerülnek a misztikus jelek.

Csak arról van fogalmam, milyen élet vár rám, a beavatás után, már ha méltónak találtatok. Egyfajta megbékélés uralkodott el rajtam, mikor megtudtam, hogy nem kell lemondanom imádott kedvesemről, aki végig mellettem állt, ezen utamon is. Mióta a templomban szolgálok, és mióta diakónként már az Örvény-kör szentély szertartásaiban is segédkezhetem, Norlin minden alkalommal eljött, és részt vett az alkonyi ájtatosságokon. Természetes, hogy érte is teszem. Ha a Hallgatag Úr papjai közé léphetek, páterként szolgálok majd tovább, viszont minden napnyugta után hazatérhetek családomhoz az előírt kötelezettségek teljesítése után. Akár utódot is nemzhetek, ha képesnek érzem magam, hogy lemondjak nevelésének oroszlánrészéről. Lényem minden része Dartonért, igaz uramért kiált, egy szemernyi kétség sem maradt bennem, hogy lelkem egésze és szívem fele csak az övé immár. Fogadj el, Hallgatag Atyám!

Erős kezek ragadnak meg, és az üres oltárra fektetnek, amin nem sokkal ezelőtt áldozatomat tartalmazó tűztartó állt. Templomunk főpapja lép elő, magasra tartott kezében megcsillan a fény a rituális tőrön. Végig a szemébe nézek, míg a tőr villámgyorsan közelít mellkasomhoz, aztán minden semmivé lesz egy sötét villanásban.




Megjegyzés: a Darton templomában cikksorozat itt véget ért. Fel fog kerülni egyben is, novellaként, egy már javított változatban. Amennyiben valakit érdekel a beavatási szertartás további menete, annak ajánlom újraolvasni Thaur korai cikkét, melynek eredeti változata a papok beavatásáról szólt.

Csak az ostoba barmok nem képesek felfogni Darton tanainak nagyszerűségét, amely egyszerűségükben rejlik. Persze figyelem és ráfordított idő nélkül egy csónak irányítását sem lehet elsajátítani, hát még egy háromárbocos fregattájét. Ahogy első kapitányom mindig mondotta, eredmény csak képesség és hajlandóság együttes megléte esetén tud létrejönni, és még akkor sem biztos. 

Ha ritkásan is ugyan, de lassan megtelik a hatalmas szentély. Mióta először beléptem a templomba, mindig is éreztem valamicskét a Hallgatag Atya végzetes erejéből, mely belengi az egész kőépítmény minden egyes termét. Mégis, idefent az örvénylő út végén a legtisztábban érezhető, a legkönnyebben felismerhető az a hatalom és kegyelem, amely Darton arcait olyannyira jellemzi.

A szentély visszafogottan berendezett, nem hivalkodó és túldíszített, mint a fennhéjázó Aranyúrnő katedrálisai, a halál egyszerű nemessége adja tiszteletet parancsoló légkörét. A kör alakú főoltár a terem közepén áll, előtte mi, hívek várakozunk, mögötte majd a felkentek sorakoznak fel, mikor megkezdődik a szertartás. Az alkonyatból egyetlen óra maradt hátra, bármikor feltűnhetnek a komor reverendák, hogy a lemenő lap gyönge fényében megnyissuk lelkeinket a Sírkertek Urának tekintete előtt.  

Persze más dolog szakadt utcakölyökként kiröhögni a csuhások ájtatosságát, és más egy idős, őszinte lélekkel elrebegett könyörgés meghallgattatását megtapasztalni. Én se voltam halálimádó mindig. Hát még a nagypofájú Mokány, meg a számító Szíj úr. Mégis mindketten mellettem várakoznak, hiszen mind tanúi voltak, mikor a Bíra végső ítélete beteljesedett imádott kapitányunkon, a nyurga köcsögkirályon.  

Elsőrangú kis vihar volt, nem mondom, még a jó Mordak is megirigyelte volna, hát még az a szerencsétlen, balkézi Molfert poronty. Nem tudom, mi vihette rá, hogy előmerészkedjen párnákkal gazdagon megtömött kabinjából, amit még egy éltes úri szajha is gusztustalannak bélyegzett volna, de tény, hogy feltántorgott valahogy. Még láttam, amint ordít valamit – nem mintha egy szót is érthettünk volna abban a robajban –, majd a következő pillanatban egy tajtékos hullám átvetette a palánkon. Az egyik kedvenc kutyakölyke azonnal ugrott is, hogy segítségére siessen. Mi nem tolakodtunk különösebben ezért a megtiszteltetésért. Kezében gyorsan ott termett a kötél, arcán szintén gyorsan ott termett az értetlenség, majd a rémület, mikor a Mokány melléállt, és egy határozott mozdulattal olyat vágott gyönge csuklójára, hogy elejtette a felcsévélt kötelet. Miután ez másodszor is megismétlődött, fájós karját kezdte dörzsölgetni, de letett az ostobaságról. Még láttuk néhányan, ahogy a habokból ki-kibukkan a rémült ficsúr ábrázata, de mikor pofámon széles vigyorral tisztelgésre emeltem kezemet, a legénység régi tagjai egyként követték elsőtisztjük búcsúztató gesztusát. Végleg eltűnt aztán, és mikor a fekete fellegekre emeltem tekintetem, mintha egy gonoszul vigyorgó, szakállas arcot véltem volna látni. 

Megannyi kikötő, megannyi lebuj és megannyi szajhafészek került utunkba azóta, de ide mindig visszatértünk. Nem ragaszkodtam én ehhez a tisztséghez, de mégis egyszerűbb az élet, ha az ember a saját bárkáját vezeti, amerre neki tetszik, és a kapitány cím is szépen cseng a nevem után. Mokány és Szíj úr is érti már, miért jövünk mindig, ha itt kötünk ki készletekért. Az új fiúk zsörtölődnek néha szerintük hajóshoz nem való új hitem miatt, de megnyugtatásukra odavettem Merrisant, a Tengerúrnő papnőjét, aki bár rusnyább Orwella csimbókos segglyukánál, jó széllel segíti utunkat, és vigasztalást is nyújt az igénytelenebbeknek.

Recitáló ének csendül fel a karzatról, miután a felkentek felsorakoznak az oltár mögött. A legtöbbjüket ismerem, egyetlen új szerpapot látok, nem éppen fiatalember. Öten vannak: két pap és három diakón, mind fekete reverendában, a papok ruháján vékony ezüstsújtás díszeleg. Az apátúr köszönti a híveket Darton házában, urunk áldása megérint mindnyájunkat. Főleg férfiak töltik meg a szentélyt, egyetlen szőkeség álldogál az oltár előtt, látszik rajta, hogy megélt már egy-két cifra dolgot, de az idő mégsem törte meg. A karzaton jobb és baloldalt egyaránt többen tartózkodnak, a gyászkórus majd harminc főt számlál. Eltűnődöm, vajon a Lelkek Bírájának tényleg ennyi elkötelezett, mélyen hívő, tanításait alaposan ismerő szolgája van, vagy csupán a papok bérelték fel a nyáj kellemes énekhanggal megáldott tagjait a közös litániázásra? Hajlok rá, hogy az utóbbit fogadjam el igaznak.

Sorban követik egymást a dartonita liturgia kötelező elemei, a Léleknyitás, az Elfogadás és a Befogadás rituáléi a szokott rendben zajlanak. Mindig másik pap vagy diakón vezeti az előimádkozást, a tömeg pedig egy torokként recsegi a szertartásos válaszokat. Az Örvény-kör Szentély falairól egyszerre néznek le ránk a szentek, a hosszúkás falikárpitok a központi csúcsívig vezetik a bámészkodó tekintetét. Mégsem a roppant méretekből, hanem az előttünk zsolozsmázó papok szavaiból árad az a végtelen erő, ami Darton hatalmát bári számára könnyedén igazolhatja. Ilyenkor lehet leginkább megérteni, miért félik-rettegik a tudatlan pórok olyannyira az elmúlás fenségét. 

A közös imák és szertartások egy kivétellel csak szóbeli részvételt kívánnak a hívektől. Én magam eleddig nem merészkedem odáig, hogy véremet urunknak ajánljam, de azt hiszem, itt az ideje, hogy bizonyítsam teljes odaadásomat és tiszteletemet. Mikor az apát a közös áldozattételre szólít, én is beállok a sorba, amely az örvény motívummal díszített főoltár, az Elmúlás Oltára előtt torlódik fel. Pont a szőkeség áll előttem. Mikor rá kerül a sor, bátran lép az oltárhoz, bal kezét reá helyezi, míg a pap apró sebet ejt kézfejének puha bőrén, és alácsorgó vérét egy kehelyben fogja fel. Ugyanígy teszek én is. Mikor minden áldozattal élni kívánó hívő visszatért a helyére, a főpap és társai is hozzáadják vérüket az áldozathoz, majd az apát alázatos szavakkal magasba emeli kelyhet, és körbejárva az oltárt, tartalmát sima felszínére önti. Sokszor láttam már, hogy a borral elegy vér a teljesen vízszintes obszidián lap közepe felé folyik, majd örvény mintába rendeződve eltűnik, és ezúttal végre teljesen biztos lehettem benne, hogy uram kegyelmében részesített, hiszen a bal kézhátamon ejtett seb azonnal, heg nélkül összezárult.   

Az istentiszteleti szertartást lezáró kardal hangjai mindünk lelkét felemelik, újfent megerősítenek hitünkben, hogy az élet nagyszerű, csodás adomány, de a halál gyönyörű fenségével nem vetekedhet. Várunk téged, Darton!

Ki kell egyenlítenem a számlát. A félelem tovatűnt, a megszokás elvette minden élét, kizárólag a tisztelet maradt. És hála. A Halottak Őrének valóban hatalmában áll visszaadni egy lélek létének értelmét, akkor is, ha még nem távozott el az elsődleges anyagi síkról. Így az enyém lehet, ami lehet. Amíg lehet.

Nem félek már, ismételgetem magamban akkor is, mikor felérek a negyedik nagyszentélybe, de a lépcsősor tetején megtorpanok. Sejtettem én, hogy különös lesz, de nem azt nem, hogy ennyire. A terem végében jókora, dísztelen pulpitus magasodik, olyanforma, mint a főkegyúri ítélőcsarnokban. Mikor középen észreveszem a méltóságteljes alakot, akaratlanul is térdre rogyok, persze tudom, ez a dolgom miután beléptem. Közel két láb magas, karóvékony csuklyás ember ül ott, a fejére boruló kámzsa azonban nem egy ember arcát rejti. Épp, mint, mikor pelyhes köd kavarog. Valami megfoghatatlan füst, árnyék és homály örvénylik az arc helyén.

Az Ítész. A torkomban homok pereg hátrafelé, a gyomrom kismacskányira zsugorodik. Lecsillapítom a halál ennyire egyértelműen groteszk formájával szemben feltörő ellenszenvemet, és meghajtom felé a fejem. Köszönöm! – törne fel belőlem az érzés, az egyetlen szó formájában, ami eszembe ötlik.

Örökkön csacsogó, mosolygó Norlinom sosem vesztette el a hitét Dartonban és bennem, még akkor sem, mikor mindenki más – már minden bizonnyal – igen. Akkor sem, mikor Dorlin a karjaimban halt meg. Akkor sem, mikor ő maga először köhögött fel vért. Megígértem neki, így minden hajnalban felkerestem a Hallgatag Úr házát, hogy helyette imádkozzam, és megfogadtam, azért is mindent megteszek, hogy megmentsem őt. Több mint egy hét telt el, mire rájöttem, már nem őhelyette imádkozom, és a süldőkori félelmes emlék is elgyengült annyira, hogy szót váltsak lelki segítőjével, az ifjú Alther diakónnal.

A fiatal halálszolga persze csak ostobaságokkal traktált, az egyetlen érdemi tanácsa az volt, keressem fel Soltran frátert. Ezzel megmentett egy egész várost, és életem kihunyó félben lévő csillagát, Norlint is. Nem volt könnyű szembenéznem a jégtekintetű atyával, aki már ifjabb éveiben is egyetlen pillantásával utasított ki egy hitetlen, öntelt kölyköt templomából. Meghallgatta sirámaimat, és bíztatott a kutatásaim folytatására, de egyebet tenni ő sem tudott. Mielőtt elhagytam volna a templomot, a Sírkertek Urának óvó áldását bocsátotta rám. Ez adta az utolsó szalmaszálként kínálkozó ötletet: legyen játék és sötét tréfa a kórság elleni harc, szentelje meg a halál az élet áfiumát! A páter készségesnek mutatkozott, mikor mind a tizenegy összetevőt Darton áldásával illette. Az ekként összeállított patikaszer eredményesnek bizonyult.    

A ragály átka úgy illant tova, ahogy érkezett. A vöröslő rongyok továbbra is nedvesek maradtak, miután Norlint újabb, görcsös roham ragadta magával, de mikor szerelmem suttogtam neki, felkapta a fejét, és rám mosolygott, hosszú hetek óta először. Estére visszanyerte erejét, és a következő hajnalra száraz köhögés sem maradt.

Darton kegyelme sugárzott ránk, miután minden remény elhagyott. Ezért vagyok itt, hogy lerójam köszönetemet és végtelen hálámat a Lelkek Bírája előtt, ki akkor sem fordult el egy hitehagyott felcsertől, amikor a kétségbeesés megannyi hívőt változtatott hitetlenné, és indította őket egy másfajta szolgálatra. Messze vagyok a szavakhoz, hát felállok, és a pulpitus elé sétálok, egyenes derékkal, miközben szememet végig az Ítészre szegezem, majd újra elé térdelek.

Egy gyönyörű imádsággal szeretnék Dartonhoz és akaratának holt-eleven megtestesítőjéhez fordulni, de nem tudom, mit mondhatnék. Felszegem a fejem, és meredten a füstködre bámulok. Hogyan is fejezhetném ki a bennem tomboló hálatelt érzelmeket méltóképp? Mit tegyek, hogy imám eljusson magához Dartonhoz? Hogyan öntsem szavakba mindazt, amit tán még soha senki nem érzett ennyire erősen? Miként viszonozhatnám a kegyet, mit a Hallgatag Úr gyakorolt irányomban? Mi lehetne megfelelő ellentételezés ennyi kedvező ítélettel szemben? Hogyan éljem tovább azt az életet, melynek értelmét – biztosan tudom immár – egyedül őnéki köszönhetem?

A szentély őre némán néz vissza rám, és én kicsinek és senkinek, leginkább semminek érzem magam, mikor lassú léptekkel kifelé indulok a templomból. Mikor utolsó pillantást vetek a bírói emelvényre, az Ítész csuklyája mögötti homály átrendeződik, és egy emberi, kortalan arc néz le rám. A száj szólásra nyílik, mégsem tudom, tényleg hallottam-e, amit mondott, vagy csak a képzeletem szüleménye. Hosszan fülembe cseng az a szó. Szolgálj!   

A Varjúszárny, majd megint a lépcsők. Iszonyatosan hasogat a derekam, a térdem minden lépésnél, mint a korhadó fa recseg. Akkor is tovább kell mennem, már jó egy hete nincs itt semmi dolgom. A Máglya. Lépcsők. Darton. Kegyes. Uram. Ítélj. Híved. Immár. Nyugodni. Tér. Sötét. Trónod. Elé. Térdel. Minden fokra újabb reccsenés. Nem baj. Az Ököl. Az öklöm még erős, a kulisszák után azonnal lendül. És az utolsó grádicsok. Tizenkettő, mint mindig.

Hímzett fekete kendők sorakoznak takaros rendben az apró faragott asztalkán. Hagyom, hogy az édeskés füst keltette könnyek bő folyamban csorogjanak arcomról. Az első, hogy végre kifújhassam magam. Darton, ki óvó menedékedre áhítozik, ugyancsak magasba tör! Megfizetem az árát. Itt és most. Ott és akkor is. Ziháló lélegzetem végre szelídül annyit, hogy illően tiszteleghessek a Hallgatag Úr előtt. Letörlöm orcámról a vezeklés könnyeit, a kendő a hatalmas oltárra kerül. Mennyi és mennyi bánatot és fájdalmat kóstolhatott már e rettenetes koporsó!

Bal felé kerülök, majd a fejfa mellett térdre ereszkedem, ne legyek útjában senkinek, aki Darton magasabb misztériumainak kegyeit keresi. Nekem ennél már nincs többre, másra szükségem. Épp úgy, mint Szent Retrakh. Hamarosan én is nyugodni térek. A Könnyek Oltára. Vajon melyik hithű követődnek szolgál végső nyughelyül e dicsőséges szentség? Biztosan nem ölt önös érdekből, talmi bosszúvágyból.  

Lelkeink Bírája, örökkön kegyes úr, ismét előtted térdeplek, csakúgy, mint ahogy majd azután, hogy hátrahagytam ezt a megfáradt testet! Érzem hívásod, gyönyörű, félelmes szavaid már hosszú ideje fülembe csengenek. Nem tudom, mi vár trónusod előtt. Elfogadom. Ítélj végtelen hatalmaddal, tekintsd meg lelkemet, és dönts, már készen állok!

Sokáig nem tudtam eldönteni, vajon egy teljes szolgálattal teli életért enyhet adó megnyugvás, vagy egyetlen végzetes hibám okán a bűnösök pokla vár majd rám. Én balga, gyarló elme! Ahogy a papok tanították, még gyermekkoromban: vigyázz, mit kérdezel! Persze, hogy a kérdés volt rossz. A válasz annyira megdöbbentően egyszerű. Teljesen mindegy. Csak a közömbös, elfogadó lélek, a felkészült, a rendelésedben megnyugodott hívő érdemes rá, hogy tekinteted reá emeld. Miért is kellene bármit előre tudnunk? Hiszen bölcsességed számunkra végzés!

Értem már szavaid, és megkockáztatom, kezed hűvös simítását is érzem, mióta alig hallok valamit. Egy álló hete már, hogy a Fejfa Szentélyben imádkozom. Egy álló hete már, hogy iszonyatos kín elérnem idáig. Tudom már, mi gyötör, de nekem már felesleges felkeresnem Hidheon felcsert. Egyszerűen, nem akarom. Igaz, azt mondják, mióta sógornője, a kis Dorlin meghalt, hasznavehetetlen. A minap is zokogva bámult a lángokba a bűnbánat szentélyében. Mindegy. Én már nyugodni térek. Ha ez rendelésed, és utolsó intelmed a Kárpiton innen, ezt is nyílt szívvel fogadom. Bármilyen szentenciád feloldás számomra, hiszen látom, hogy törődsz velem.       

Minden nap elmondom a Búcsúzás Litániáját. Egyszerű és szép szöveg ugyan, de fel kell állnom hozzá. A fájdalom tetőtől talpig beborít, de eddig is mindig sikerült, rajta hát! Ezúttal nem a recsegést érzem. Ez nem a térd panasza, nem a derék mormogása. Most valami végleg összetört. Ez a távolodó lélek utolsó sikolya.  

Könyörgök hozzád, Darton, sújts le rá teljes dühöddel, hogy a nyomorult férge megtanulja rettegni hatalmad és a halált, mely tudom, érzem, hogy már nagyon közel jár hozzá! Hogy pusztulna bele az illatos ruháiba és hányna szart naphosszat az adta kifent ficsúrja! Add, hogy szent madaraid leljenek játékra a szemeiben és gyűszűkként legyen tele a fitos pofája csőrnyomokkal! Segélj meg Darton, kegyes úr, és zárd legmélyebb poklodba ezt a szerencsétlen keszeget!

Mintha egy jeges kéz kaparintotta volna markába a Hajnali szellőt és a fiúkat, mióta Mordak itt hagyott bennünket. Hamarost követte a kapitány is. Többfelé akadt dolga az utolsó kikötőnkben, mindig maga szervezte a kontraktusokat, a Moltfert Házat eddig nem érdekelte. Bekapott valami undok kórságot, így az utóbbi időben már rendre magam álltam a kormánynál, míg ő többnyire az orrban kornyadozott. Ugyanott búcsúztunk tőle is, ahol a jó Mordaktól, valamiféle csendes megállapodás született a fiúkkal, hogy ha tehetjük, a Hallgatag Úr magunkfajta, rendes hajósoknak fenntartott szentélyében tisztelgünk az eltávozott előtt.

Kenyéradó gazdáink eddig nem törődtek vele, merre visz az utunk, ha a hózárlatkor teljesíteni tudtuk a szerződött kötelezettségeket. Sosem volt vele gond. A kapitány tudta, mikor merre vegye az útját, kivel akasszon tengelyt, és ki előtt hajtson fejet. Kereskedtünk és verekedtünk is eleget, sosem panaszkodott senki, megvolt mindenünk. Erre most az öreg Moltfert báró a nyakunkra ültette ezt a takonygerinc gyereket, aki valami kékvérű okosítótól tanulta a hajózás mibenlétét. Még az sem lenne baj, hogy nem találja a kormánykereket, elvégre itt vagyok én, az ő tisztelettudó elsőtisztje – hogy rohadna ki az összes foga, egy fájós kivételével! – én meg elboldogulok a hajóval. De mióta a kis ebihalat kell pátyolgatnunk, jobban a körmünkre néznek, és hol vannak már a könnyű portyák és az embert próbáló utak! Persze a nagyképű barma véletlenül meghallotta a kóró Abreno siránkozását, és eldöntötte, hogy kipróbálja a kevésbé egyenes utat. Ezt mi is támogattuk volna, de persze cseszett ránk hallgatni, mikor intettük tőle, hogy nekitámadjon egy felfegyverzett, független galleonnak. A fiúk kétharmada ott veszett, és kész csoda, hogy Darton kegyelméből maroknyian megúsztuk ép bőrrel!

Darton lesújt rád! Az alkonyi félhomályban lassan tudom csak kibetűzni a cirkalmas feliratot az oltár felett. Úgy legyen! Eszeveszett, hülye kölyke! Abreno többet nem horkol, mint egy részeg anyamedve, Portokh nem okítja az ifjakat a hajító pengék előnyeire, és a simaképű Eilert sem takargatja már azt a hófehér, kislány bőrét a déli nap elől! Mert neki játszania kellett! Ha pedig Dartonnal játszol, játssz keményen, vagy ne játssz egyáltalán! Volt időm megtanulni új uram ezen igazságát is. Nem foglalkoztam én a pyarok isteneivel sosem, mióta a tenger az otthonom, mindig beértem a csillagok útmutatásával, az imádkozást meg a suttogó-üvöltő szelekre bíztam. Pedig a Hallgatag Úr tanítása némán is oly beszédes.

A tenger változékony, jóllehet, az emberi természet is az. Nemrég még a Buffatag Ribancba tértünk volna két meglett cimborámmal, hogy néhány kupa karcos szesszel adózzunk az elvesztett társak emlékének. Most Mokány és Szíj úr is a Hullámsír Szentélyben imádkoznak, míg én előrejöttem ide, hogy Darton büntetését kérjem erre az agyatlan kurafira, ki ha minden így megy tovább, bizonnyal elveszejt mindnyájunkat.

Lelkeink Bírája! Emeld fel rettentő ökleid, és sújts le rá olyan haraggal, mely minket, hátramaradottakat feszít! Pusztuljon ebből az életből, hajózzon a te sötét vizeiden! Vedd gondodba az eltévelyedett nyomorultat, és mi fennszóval hirdetjük hatalmad örökkön! S minthogy úgysem tart semmitől sem, legsötétebbik mosolyod villantsd reá, hadd csináljon bele a cifra gönceibe!

Épp ahogyan az emlékeimben élt, igazán félelmetes Darton híveinek evilági találkozóhelye. Sosem gondoltam volna, hogy saját akaratomból, még egyszer magam is idetérek, hogy némi útmutatásért, segedelemért könyörögjek. Suhanc voltam még, mikor szüleim először magukkal cipeltek, hadd ismerkedjek a halál misztériumaival, de engem mindig jobban érdekeltek az élők, mint a holtak, és voltam olyan fiatal, hogy ne akarjak a halállal foglalkozni. Még röhögtem is rajta, elvégre Darton a Tréfák Atyja is, csak van annyi humora, hogy a saját megcsúfolásán is jól tud szórakozni!

Felnőtt fejjel persze teljesen más színben látom a Hallgatag Úr házát. Komor, tiszteletet parancsoló és rideg, pont, mint a templomot ölelő sírkert maga. Csend és hűvös árnyékok mindenütt. Felkészülésnek bizonyosan kiváló. Furcsa a számomra, hogy végül már én sem látok más kiutat, mint hogy magától a Halál Istenétől kérjek útmutatást elveszettnek látszó harcom támogatásához! Sosem hittem volna, hogy akad nagyobb hatalom a tudásnál, ezért világ életemben Krad könyvtárait és rendházait látogattam nagy hitbuzgalommal.

Majd az egész város vádol tehetetlenségem miatt. Bár tudnák, én hogyan sanyargatom magam, és naponta mennyit kesergek kudarcom felett. Ráadásul, még olyan szóbeszédet is hallottam, hogy apósom hurcolta be a kórt a peremvidékről. És ha igen? A katona is szolgál, a kirurgus is. A jó strázsamestert sógorom, az iszákos Jaklim követte, nem lehettem ott, hogy segítsek rajtuk. Örökkön mosolygós feleségem kishúga is eltávozott, ő már a karjaimban halt meg, sem a köhögéscsillapító tinktúrák, sem a Norlin által a Lelkek Bírájához intézett imák nem tudták megmenteni.  

Képtelen vagyok rájönni a megfelelő formula összetételére! Hiába a számtalan órányi tallózás a poros fóliánsok között, régmúlt idők kórságairól és ritka nyavalyák gyógyításáról, hiába a majd holdhónapja tartó levelezés a Lar-dori Magasegyetem adeptusaival, csak nem lelem módját, hogyan fékezzem meg a ragályt, ami szeretett városunkra települt! Idestova két évtizede szolgálok, mint végzett orvosdoktor, de most minden praktikám eredménytelennek bizonyult.

Norlin után már Horat is bíztatott – ügyes kezű segéd és hithű dartonita – hogy esetleg látogassak el ebbe a szentélybe, hátha a fekete lángokba bámulva rálelek a megoldásra, vagy legalább saját mély fájdalmamra vigasztalást találok. Mikor belépek a Máglya Szentélybe, zsigeri mozdulattal ragadok fel egy nyeles kanalat a jobboldali állványról, majd kevés bort merítek a márványtálból, és az oltár hideg lángjaira locsolom. Lám, a nemesi neveltetés és a könyörtelen apai szigor nyomai mégiscsak kitörölhetetlenek.

Eszembe ötlik, mikor balga fejjel egymagam beszöktem a templomba, átrohantam a Kapu Szentélyén, fityiszt mutattam a Tenyér oltárának, lapos kavicsot vetettem tengeri oltár vizébe, mécsest csentem a Varjúszárny Szentélyéből, majd nagyon büszkén bort szürcsöltem az egyik fakanálból. Majd újra. Amikor az a dísztelen reverendás fiatal férfi megjelent a lépcső tetején, nem tudtam nem rá nézni. Csak állt ott, egyetlen szót sem szólt, lassan csóválta a fejét, míg szemeiből olyan átható, váddal vegyes szánalom sütött, hogy a lelkem is belereszketett. Éreztem, amint a félelem felkúszik a gerincemen, mégis sikerült mozdulnom. Kirohantam a templomból, hogy soha többé ne térjek vissza, hogy sose kelljen azt a rettenetes, fagyos tekintet látnom.

Itt vagyok újra, és itt van a lépcső is, ahol a diakón állt. Mögötte a festett elválasztófal, melynek képei egy hitében megtévedt, bűnbánó felcser életútjáról regélnek. Elgondolkodva szemlélem a történetet, melyet a kulisszák szélső fapanelein követek végig. Talán az elbizakodottság tényleg komoly hiba. Ifjabb éveimben, miután odahagytam a Nagyunivezitást, magam is forogtam nem egy csatában, szolgáltam kötözőként, majd felcserként, végül magam irányítottam az egész lazarettet. Épp úgy, mint Szent Traquo. Nekem talán könnyebb a dolgom. Még senkit sem kellett a kegyes halál adományában részesítenem. Mind ugyanúgy végzik. Először csak simán megsüketülnek. Aztán jön az elerőtlenedés, majd a végállapot, a vérokádás. Alattomos rontás ez, nem néz nőt, sem gyereket, az áldozat lehet erőtől duzzadó férfiú vagy reszketeg aggastyán, minddel végez néhány héten belül.

Jól van hát, Darton! Itt állok előtted, pőre lélekkel, én, sebek és kórságok gyógyításának tudora, ki túlzott magabízással kezdtem unalomig ismert feladatom teljesítésének, és most már látom, mily rútul elbuktam, mikor a te törvényeddel próbáltam szembe menni! Ellenfél voltál mindig, akin győzedelmet kell venni, minden áron. Talán nem kell. Talán nem is tudok már. Bánom már, hogy szembeszegültem veled! Csak annyit engedj, hadd tegyem a dolgom! Bánom bűneim, ifjúkori csínytevéseim, és hogy elfordultam tőled! Most visszatértem. És visszatérek mindaddig, míg el nem fogadod felajánlásomat! Vajon bűnbánó hívednek, Szent Traquonak megbocsátottál? Gondolom, igen, különben nem lehetne tanulságaid hirdető szented. Bár ezt egy pap biztosan jobban tudja. Jól van hát. Legközelebb megkérdezem valamely szolgádat, ha belepusztulok is jeges pillantásába! Irgalmazz rettentő hatalmaddal, Darton!

Sietnem felesleges. Lassan vágok át a sírkerten, még néhány lépés és újra hozzá fohászkodhatok. De nem a nyájjal együtt. Nem szeretném, ha a hangom beleolvadna a tömegébe. Szeretem a csendet és a nyugalmat – talán sosem lesz részem benne, ez kizárólag tőle függ.

Már jönnek is kifelé. A lépcsősor tetején félreállok, hadd férjenek el, a legtöbben úgyis szeretik mielőbb letudni a kötelességüket istenük felé, és visszatérni a napfényre, visszatérni megszokott életükhöz. Főleg férfiakat látok, de van néhány asszony, sőt gyermek is. Két-három család. A legtöbbjüket ismerem, kimérten biccentek feléjük. Ő is itt van. Azóta, az egész família együtt látogatja a pihenőnapi istentiszteletet a Varjúszárny Szentélyében, pedig korábban még a templomba sem léptek be soha. Nem tudok abban hinni, hogy ez a javamra szolgál majd, mikor Darton trónja elé térdelek.

Elindulok befelé, de nem időzöm hosszasan az első termekben, persze a tiszteletet minden esetben megadom. Már nincsenek sokan idebent. A legtöbben a közös szertartásra jöttek el, a templom szinte kiürülni látszik. Már csak egyetlen lépcsősort kell megmásznom – a lábaim már nem bírják úgy a megterhelést, mint régen – és Gyertyaoltó Szent Drezodar kulisszái között a Varjúszárny Nagyszentélybe érkezem.

Sehol egy lélek, magam vagyok a hatalmas szentélyben, egyedül a négy szent szobra kínál társaságot. Jobb is így. Odaát sem lesz könnyű. Ketten leszünk ott is mindössze, maga Darton és én. Végigjáratom tekintetemet a falakon, a reggeli fény némi meghittséget kölcsönöz a komor teremnek, persze az én lelkembe többé semmilyen fény nem süthet be. Egész életemben hittem hatalmában, olvastam tanításait és eszerint éltem. Mégis, hogy lehettem ennyire ostoba! Grengo-t és Zirkaan-t többé már nem láthatom viszont. Két gyönyörű, erős fiam! Már egyedül Darton kegyelmében bízom, ők legalább kiérdemelték. Én? Nem. Azt nem. Soha.

Amikor a Könyörületes elé térdelek imádkozni, mindig hinni próbálok valami reményféleségben. Darton kegyes! Valahogy mégsem ezt látom. Hinni hiszem, persze, így tanultam, de aki az ő hitében nevelkedett, tudnia kell, mire számítson a kárpit túlfelén. Imádkozom tovább, imádkozom minden nap, de magamért kár esedeznem. Azelőtt kellett volna józan belátással élni, mikor a városszéli kunyhó ajtaján kopogtattam. Mindig mondták a görnyedt hátú Sűrű Anyóról, hogy nem jó cimborálni vele. Nekem persze segített, és azt a három hízott kappant nem tartottam magas árnak a kotyvalékért.

Darton, végtelen bölcsességedben nézz le a kegyelmedért imádkozó ostobára, ki rettegi hatalmad és tiszteli neved, kérve kér, adj nyugtot a harcokban odaveszett két fiának! Fogd a kezüket, és vezesd őket a te igaz ösvényedre! Hadd pihenjenek meg félelmes, fekete csöndedben! Nem katonák voltak, csupán vargainasok! Nem is valami kétbalkezes kutyaütők! Persze neki nem voltak elég jók. Egyikük sem. A céh befogadta volna őket, de az öreg mester szigorú szemének egyik bekecs sem bizonyult elég jó mesterremeknek. Erősek voltak és ügyesek is szerfelett, bezzeg az a sebhelyes képű toborzótiszt az elsők között választotta ki őket! De neki ez a dolga, a vén cserző meg… Lehetetlen, hogy nem volt elég jó egyik darab sem. Nem elég jó. Így mondta. Kétszer is. Legyek átkozott, amiért még mindig Garlo-t okolom! Hát nem volt elég az értelmetlen bosszú? Hiszen megöltem őt!  

Az iszákomból újabb három fehér gyertyát veszek elő, és ahogy eddig is tettem, az utolsó szent, Imádságtevő Beleon szobrának talapzatára állítom őket. Grengonak bort adj uram, az sem baj, ha savanyú, csak sok legyen! Zirkaan pedig hadd száguldjon végtelen mezőkön, egy remek mén nyergében, ó, mennyire imádta a lovaglást! Te pedig, Garlo Kull, nyugodj békében, és bocsáss meg szörnyű tettemért, amiért elvakultságomban siettettem utadat a Hallgatag Úrhoz! Amíg még élek, minden nap megkövetlek, minden percemben átkozom magam őrületemért!

Mielőtt hazafelé indulnék, megállok a gyönyörű főoltár előtt, szívemre tett kézzel, némán citálom a Mi Őrünk sorait. Mikor az utolsó mondathoz érek, lassan, kétkedve, tagadólag ingatom a fejemet, és még akkor sem hagyom abba, mikor kilépek a főkapun.

Pudvás fogú, anyaszomorító tengeri medve volt az öreg! Máig érzem áporodott leheletét, amelyben az ecetes hal aromája keveredett olcsó lőrével és bűzhödt dzsad dohánnyal. Hányszor röfögött tele pofával, átkozva a tengert, a hajót, a csillagokat, meg a kikötői ribancok cafrangos csúnyáját! Az árbocra persze azután is ő ért fel leghamarább, hogy elrúgta már az ötvenet is.

A köpcös kis diakón kölök meg ott zsolozsmázik a hullámoltár előtt, mintha valaha is látott volna tengert, hajót vagy akár csak úszott volna az életben. Szart se tudott Mordakról. Sose látta szájában a széles pengéjű tengerészkéssel lopakodni, vagy kártyát kevergetni a fedélközben. Ez tényleg azt hiszi, hogy ettől a szemforgatástól jobb lesz neki odaát? Azt sem tudjuk pöröly- vagy macskacápa vacsorájaként végezte-e az öreg. Persze a hajós bölcsője és koporsója egy. A tenger.

Imbolyognak ezek a nyomorult úszómécsek. Hullámzik ugyan alattuk a víz ebben a cirádás kőtálban, de sirályfos ez, nem vihar, ahhoz képest, amiket mi átéltünk odakint. Az öreg meg egyszer hozzákötözte magát a főárbochoz a legnagyobb Antoh-haragja közepén, csak hogy lássa, túléli-e? Na, azt túlélte. Persze azok a szemét állatok más lapra tartoznak. A hajnali köddel lopakodtak mellénk, csendesen, mint a sárga hasú vízisikló. Mordak mindig azt mondta, ha nem kerül valami rágnivaló dohány szunyálás előtt, sekély lesz az álma. Ez mentett meg mindünket. Darton, de miért pont ő veszett ott?

A kölök díszes kupából friss vizet önt az oltárra, fodrokat vet a felszín. Ez már inkább valami vihar! Egyre erősödik és gyorsul a beszéde, legalább a hangja erősen cseng, nem úgy, mint valami kuplerájos hímringyóé. Elkalandoznak a gondolataim, épp Mordakkal sörözök a kikötői lebujban. Tudott ám inni a vén medvéje! Remélem, jut neki néhány kupával a jobbikból, ha már Darton úr asztalánál vedelhet tovább, ahogy ez a puhos békecsináló magyarázza.

Az orrban kuporodott le egy rossz viharkabátra, miután kimorogta magát az elmaradt bagó miatt. Csak halljuk egyszer, olyat üvöltött, egyszeriben még a kóró Abreno is fölugrott a priccsről, pedig ha az egyszer elkezdi húzni a lóbőrt, nem gyerekjáték felébreszteni! Mire a fedélzetre értünk már négy martalóccal hadakozott nagyban, kurta kése mellé egy kötélbontó vasat ragadott fel fegyvernek. Láttam, hogy fél arcáról dől a vér, hát mellette termettem és irgalmatlanul mellbe rúgtam egyik ellenfelét. Miután a kapitány is előkerült, már nem volt sok esélyük, a meglepetés elúszott, rútul befürödtek szerencsétlen kis rajtaütésükkel.

Mordak remek reggeli tornának bélyegezte a történteket, és a szíverősítőt nyakalva csak röhögött a beképzelt hülyéken, akik azt hitték, lebírhatnak egy olyan kompániát, mint a miénk. Az oldalába döfött késsel nem is foglalkozott sokat, azzal viszont nem gondolt, hogy valami mocsok áfiummal kenegették azt a békabelezőt. A száját kiverő tajtékot szépen letöröltük, lecsuktuk a szemeit és egy emberként kívántunk békés vizeket neki, miután átfordítottuk a palánkon. A kapitány mondta, hogy minden idők legjobb elsőtisztje megérdemli a rendes búcsúztatást, régről ismerték már egymást. Mordak bírta a vaskos tréfákat, és Darton urat gyakran fennszóval dicsérte, még azután is, hogy új szerelmének a tengert választotta.

Talán, tényleg ehelyt a legjobb búcsút mondani neki. Derék cimbora volt. Világoljanak neki sokáig a tűgyertyák, figyelje jó szívvel ez a Sandaorrú Szent Gyertyatologató, vagy hogy is híjják. Mikor a diakón gyerek szól, a többieket követve én is előrelépek egészen az oltárig, és a kezében tartott karos gyertyatartó lángjáról gyújtom meg a lelkének ajánlott úszómécsest, majd óvatosan a hullámzó vízre eresztem. Kioldalgok a templomból, közben végső búcsút veszek az öreg Mordaktól. Darton adjon neki, amit sose kapott: könnyű szelet és fűszeres bort, csendes vizeket és nyugodt álmot, édes dohányt és illatos pinát!

Sosem hittem volna, hogy a kis Dorlin is elkapja. Először apa, aztán Jaklim bátyám, most pedig a kis Dorlin. Azt mondták, sosem érnek ide a fertőző járványokkal prédáló ragálybírák. De megjöttek. Sokszor tízezer farkasfattyú, egy rettenetes reguláris ármádia, majd az éj leple alatt, titokban érkező szabad vadászok, és most a legsötétebb praktikák emberalatti gyakorlói. Sokáig azt reméltük, ide a peremvidékre nem ér el a Kosfejű szolgáinak keze, de tévedtünk.

Jó két holdhónapja már, hogy nem egyedül járok a Halottak Istenének házába. A város külső falán kívül áll a jókora temetőkert, közepén a fekete templommal. Eleinte csak magam mentem, hogy anyám emléke előtt tisztelegjek, aki akkor távozott ebből a világból, mikor a kis Dorlinnak adott életet. Sosem hittem volna, hogy az ő útja volt a könnyebb.

Apám becsülettel szolgált a városi őrségben, és mire az első ősz szálak megjelentek a hajában, már strázsamesteri rangra emelkedett. Az ő feladata volt, hogy járőrcsapatot vezessen a város tágabb szomszédságában, híreket hozzon a környező falvakból és rendet tartson a vidéken. Biztos akkor ragadt rá a kórság, amikor bő egy hétig is elmaradt a szolgálat miatt, és mikor visszatért, többet nem láttuk mosolyogni. Először csak egyre rosszabbul hallott, gondoltam, a korral jár. Aztán meglassúhodtak a léptei, mintha teljesen elhagyta volna az ereje. Egyik este vacsora közben véres turhacsomót köhögött a tenyerébe, ekkor már a felcser sem tudott rajta segíteni.     

Meg-megállok a sírok között, a jobb oldalon több a frissen ácsolt fejfa. Balra az apai rokonság tagjai nyugszanak, négy nemzedékig visszamenően. Egyedül Roselin néni sírjánál állok meg egy rövidebb időre, a fejfa elé friss, leveles ágat helyezek, és megyek is tovább a templom felé. Ahogy a lépcsősor tetején megállok, már látom, hogy ma is sokan keresik fel a Hallgatag Úr otthonát. Már a Nyitott Kapu Szentélyben is kisebb csődület fogad, alig jut időm keresztezni a karjaimat, máris nyomnak befelé. A jobb oldali szószékre kapom a tekintetem, Soltran páter biztató szavakkal buzdítja a híveket a Varjúszárny Nagyszentélyben celebrálásra kerülő alkonyati szertartás látogatására. Nem hiszem, hogy kevés résztvevő lenne, mióta kitört a járvány. A szkriptor írópultja előtt kisebb sor torlódott össze, mindenki szeretteinek mielőbbi temetését szeretné biztosítani. Véle egyelőre nincs dolgom.

Jaklim mindig is nagy tivornyázó volt, nem hiába intette anya elégszer, vigyázz, mert Darton lesújt rád! Biztosan nem így gondolta. Mikor apa nem volt szolgálatban, még együtt mentek ki az erdőre, hogy szálfákat nézzenek a csűr megerősítéséhez. Jaklim jókedvvel tért vissza, majd indult is volna a korcsmába, hogy legkedvesebb cimboráival töltse az estét, és rossz szokása szerint úgy berúgjon, mint a lakodalmas disznó. Apa intette, hogy éjközépre megjöjjön azért, de mintha meg sem hallotta volna. Másnap reggel az ököritató vályúból kellett kihalásznunk, ami nem is lett volna meglepő, de ezúttal nem a hányásában, hanem egy nagy tócsa vérben fetrengett. Alig egy héttel követte apát.

Miközben felbaktatok a lépcsőkön, Kapuőriző Szent Dinanza arcán mélységes bánatot látok, mikor kulisszái között átlépek a Nyitott Tenyér Szentélyébe. A csípős füst azonnal megszűnik, a fény is tisztábbnak tűnik a kegyelem termében. Jobb kezem ujjait széttárva kapom szívem elé, és enyhén meghajolok a szemben álló szentképek felé. Passithale, a Könyörületes képmásai rendíthetetlenül őrzik a következő szentély bejáratát. Úgy terveztem, szót váltok Alther diakónnal is, ki oly gyakran szolgált számomra felvilágosítással és tanáccsal a hit dolgait és az élet értelmét illetően is, de látom, hogy minden szerpap az oldalfülkékbe húzódott. Sokan áhítják vigaszt nyújtó bölcsességüket ezekben a vészterhes napokban.

A jobboldali mellékoltár elé térdelek, és rövid fohászt mondok Dartonhoz mindazokért, akik a járvány könyörtelensége miatt kényszerültek megtérni őhozzá. A Mi őrünk, Dartonnal folytatom, és utána enyhet kérek kínok között eltávozott apám és bátyám részére. Gyönyörű kishúgom, Dorlin, eközben otthon nyomja az ágyat, mert már járni is alig tud, én mégsem gyors és könnyű halálért, hanem kegyelemért és irgalomért könyörgök a Hallgatag Úrhoz. Darton szokása szerint nem válaszol, de a három apró mécsest azért meggyújtom, és az oltárra helyezem. Felállok és újra körbenézek, hátha valamelyik diakónnak volna rám ideje, de minthogy senkit sem találok, a bal oldali mellékoltárhoz megyek, hogy szívemre tett kézzel citálhassam elő a Könyörgés és kegyelet litániáját, melyet még nagyapám tanított meg nekem.  

Imám végeztével megismétlem a rituális mozdulatot Alther diakón fali fülkéjének irányában, de nem látom, hogy észrevett volna. A növekvő tömegben lassan lépkedve indulok el kifelé, a nagy ablakokon át kegyelmes fény ömlik a komor szentélyekbe. Ahogy a nagykapu felé haladok, az emberek furcsán néznek rám, egyik-másik mintha szólna is hozzám, de nem hallom, mit mondanak. A dartonita rendház irdatlan öregtornya körül kavargó varjakra szegezem tekintetem, így persze nem láthatom a nyomomban siető Alther diakónt, ki egyre hangosabban kiabálja utánam nevemet.

süti beállítások módosítása