Ki kell egyenlítenem a számlát. A félelem tovatűnt, a megszokás elvette minden élét, kizárólag a tisztelet maradt. És hála. A Halottak Őrének valóban hatalmában áll visszaadni egy lélek létének értelmét, akkor is, ha még nem távozott el az elsődleges anyagi síkról. Így az enyém lehet, ami lehet. Amíg lehet.

Nem félek már, ismételgetem magamban akkor is, mikor felérek a negyedik nagyszentélybe, de a lépcsősor tetején megtorpanok. Sejtettem én, hogy különös lesz, de nem azt nem, hogy ennyire. A terem végében jókora, dísztelen pulpitus magasodik, olyanforma, mint a főkegyúri ítélőcsarnokban. Mikor középen észreveszem a méltóságteljes alakot, akaratlanul is térdre rogyok, persze tudom, ez a dolgom miután beléptem. Közel két láb magas, karóvékony csuklyás ember ül ott, a fejére boruló kámzsa azonban nem egy ember arcát rejti. Épp, mint, mikor pelyhes köd kavarog. Valami megfoghatatlan füst, árnyék és homály örvénylik az arc helyén.

Az Ítész. A torkomban homok pereg hátrafelé, a gyomrom kismacskányira zsugorodik. Lecsillapítom a halál ennyire egyértelműen groteszk formájával szemben feltörő ellenszenvemet, és meghajtom felé a fejem. Köszönöm! – törne fel belőlem az érzés, az egyetlen szó formájában, ami eszembe ötlik.

Örökkön csacsogó, mosolygó Norlinom sosem vesztette el a hitét Dartonban és bennem, még akkor sem, mikor mindenki más – már minden bizonnyal – igen. Akkor sem, mikor Dorlin a karjaimban halt meg. Akkor sem, mikor ő maga először köhögött fel vért. Megígértem neki, így minden hajnalban felkerestem a Hallgatag Úr házát, hogy helyette imádkozzam, és megfogadtam, azért is mindent megteszek, hogy megmentsem őt. Több mint egy hét telt el, mire rájöttem, már nem őhelyette imádkozom, és a süldőkori félelmes emlék is elgyengült annyira, hogy szót váltsak lelki segítőjével, az ifjú Alther diakónnal.

A fiatal halálszolga persze csak ostobaságokkal traktált, az egyetlen érdemi tanácsa az volt, keressem fel Soltran frátert. Ezzel megmentett egy egész várost, és életem kihunyó félben lévő csillagát, Norlint is. Nem volt könnyű szembenéznem a jégtekintetű atyával, aki már ifjabb éveiben is egyetlen pillantásával utasított ki egy hitetlen, öntelt kölyköt templomából. Meghallgatta sirámaimat, és bíztatott a kutatásaim folytatására, de egyebet tenni ő sem tudott. Mielőtt elhagytam volna a templomot, a Sírkertek Urának óvó áldását bocsátotta rám. Ez adta az utolsó szalmaszálként kínálkozó ötletet: legyen játék és sötét tréfa a kórság elleni harc, szentelje meg a halál az élet áfiumát! A páter készségesnek mutatkozott, mikor mind a tizenegy összetevőt Darton áldásával illette. Az ekként összeállított patikaszer eredményesnek bizonyult.    

A ragály átka úgy illant tova, ahogy érkezett. A vöröslő rongyok továbbra is nedvesek maradtak, miután Norlint újabb, görcsös roham ragadta magával, de mikor szerelmem suttogtam neki, felkapta a fejét, és rám mosolygott, hosszú hetek óta először. Estére visszanyerte erejét, és a következő hajnalra száraz köhögés sem maradt.

Darton kegyelme sugárzott ránk, miután minden remény elhagyott. Ezért vagyok itt, hogy lerójam köszönetemet és végtelen hálámat a Lelkek Bírája előtt, ki akkor sem fordult el egy hitehagyott felcsertől, amikor a kétségbeesés megannyi hívőt változtatott hitetlenné, és indította őket egy másfajta szolgálatra. Messze vagyok a szavakhoz, hát felállok, és a pulpitus elé sétálok, egyenes derékkal, miközben szememet végig az Ítészre szegezem, majd újra elé térdelek.

Egy gyönyörű imádsággal szeretnék Dartonhoz és akaratának holt-eleven megtestesítőjéhez fordulni, de nem tudom, mit mondhatnék. Felszegem a fejem, és meredten a füstködre bámulok. Hogyan is fejezhetném ki a bennem tomboló hálatelt érzelmeket méltóképp? Mit tegyek, hogy imám eljusson magához Dartonhoz? Hogyan öntsem szavakba mindazt, amit tán még soha senki nem érzett ennyire erősen? Miként viszonozhatnám a kegyet, mit a Hallgatag Úr gyakorolt irányomban? Mi lehetne megfelelő ellentételezés ennyi kedvező ítélettel szemben? Hogyan éljem tovább azt az életet, melynek értelmét – biztosan tudom immár – egyedül őnéki köszönhetem?

A szentély őre némán néz vissza rám, és én kicsinek és senkinek, leginkább semminek érzem magam, mikor lassú léptekkel kifelé indulok a templomból. Mikor utolsó pillantást vetek a bírói emelvényre, az Ítész csuklyája mögötti homály átrendeződik, és egy emberi, kortalan arc néz le rám. A száj szólásra nyílik, mégsem tudom, tényleg hallottam-e, amit mondott, vagy csak a képzeletem szüleménye. Hosszan fülembe cseng az a szó. Szolgálj!   

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása