Ha ritkásan is ugyan, de lassan megtelik a hatalmas szentély. Mióta először beléptem a templomba, mindig is éreztem valamicskét a Hallgatag Atya végzetes erejéből, mely belengi az egész kőépítmény minden egyes termét. Mégis, idefent az örvénylő út végén a legtisztábban érezhető, a legkönnyebben felismerhető az a hatalom és kegyelem, amely Darton arcait olyannyira jellemzi.

A szentély visszafogottan berendezett, nem hivalkodó és túldíszített, mint a fennhéjázó Aranyúrnő katedrálisai, a halál egyszerű nemessége adja tiszteletet parancsoló légkörét. A kör alakú főoltár a terem közepén áll, előtte mi, hívek várakozunk, mögötte majd a felkentek sorakoznak fel, mikor megkezdődik a szertartás. Az alkonyatból egyetlen óra maradt hátra, bármikor feltűnhetnek a komor reverendák, hogy a lemenő lap gyönge fényében megnyissuk lelkeinket a Sírkertek Urának tekintete előtt.  

Persze más dolog szakadt utcakölyökként kiröhögni a csuhások ájtatosságát, és más egy idős, őszinte lélekkel elrebegett könyörgés meghallgattatását megtapasztalni. Én se voltam halálimádó mindig. Hát még a nagypofájú Mokány, meg a számító Szíj úr. Mégis mindketten mellettem várakoznak, hiszen mind tanúi voltak, mikor a Bíra végső ítélete beteljesedett imádott kapitányunkon, a nyurga köcsögkirályon.  

Elsőrangú kis vihar volt, nem mondom, még a jó Mordak is megirigyelte volna, hát még az a szerencsétlen, balkézi Molfert poronty. Nem tudom, mi vihette rá, hogy előmerészkedjen párnákkal gazdagon megtömött kabinjából, amit még egy éltes úri szajha is gusztustalannak bélyegzett volna, de tény, hogy feltántorgott valahogy. Még láttam, amint ordít valamit – nem mintha egy szót is érthettünk volna abban a robajban –, majd a következő pillanatban egy tajtékos hullám átvetette a palánkon. Az egyik kedvenc kutyakölyke azonnal ugrott is, hogy segítségére siessen. Mi nem tolakodtunk különösebben ezért a megtiszteltetésért. Kezében gyorsan ott termett a kötél, arcán szintén gyorsan ott termett az értetlenség, majd a rémület, mikor a Mokány melléállt, és egy határozott mozdulattal olyat vágott gyönge csuklójára, hogy elejtette a felcsévélt kötelet. Miután ez másodszor is megismétlődött, fájós karját kezdte dörzsölgetni, de letett az ostobaságról. Még láttuk néhányan, ahogy a habokból ki-kibukkan a rémült ficsúr ábrázata, de mikor pofámon széles vigyorral tisztelgésre emeltem kezemet, a legénység régi tagjai egyként követték elsőtisztjük búcsúztató gesztusát. Végleg eltűnt aztán, és mikor a fekete fellegekre emeltem tekintetem, mintha egy gonoszul vigyorgó, szakállas arcot véltem volna látni. 

Megannyi kikötő, megannyi lebuj és megannyi szajhafészek került utunkba azóta, de ide mindig visszatértünk. Nem ragaszkodtam én ehhez a tisztséghez, de mégis egyszerűbb az élet, ha az ember a saját bárkáját vezeti, amerre neki tetszik, és a kapitány cím is szépen cseng a nevem után. Mokány és Szíj úr is érti már, miért jövünk mindig, ha itt kötünk ki készletekért. Az új fiúk zsörtölődnek néha szerintük hajóshoz nem való új hitem miatt, de megnyugtatásukra odavettem Merrisant, a Tengerúrnő papnőjét, aki bár rusnyább Orwella csimbókos segglyukánál, jó széllel segíti utunkat, és vigasztalást is nyújt az igénytelenebbeknek.

Recitáló ének csendül fel a karzatról, miután a felkentek felsorakoznak az oltár mögött. A legtöbbjüket ismerem, egyetlen új szerpapot látok, nem éppen fiatalember. Öten vannak: két pap és három diakón, mind fekete reverendában, a papok ruháján vékony ezüstsújtás díszeleg. Az apátúr köszönti a híveket Darton házában, urunk áldása megérint mindnyájunkat. Főleg férfiak töltik meg a szentélyt, egyetlen szőkeség álldogál az oltár előtt, látszik rajta, hogy megélt már egy-két cifra dolgot, de az idő mégsem törte meg. A karzaton jobb és baloldalt egyaránt többen tartózkodnak, a gyászkórus majd harminc főt számlál. Eltűnődöm, vajon a Lelkek Bírájának tényleg ennyi elkötelezett, mélyen hívő, tanításait alaposan ismerő szolgája van, vagy csupán a papok bérelték fel a nyáj kellemes énekhanggal megáldott tagjait a közös litániázásra? Hajlok rá, hogy az utóbbit fogadjam el igaznak.

Sorban követik egymást a dartonita liturgia kötelező elemei, a Léleknyitás, az Elfogadás és a Befogadás rituáléi a szokott rendben zajlanak. Mindig másik pap vagy diakón vezeti az előimádkozást, a tömeg pedig egy torokként recsegi a szertartásos válaszokat. Az Örvény-kör Szentély falairól egyszerre néznek le ránk a szentek, a hosszúkás falikárpitok a központi csúcsívig vezetik a bámészkodó tekintetét. Mégsem a roppant méretekből, hanem az előttünk zsolozsmázó papok szavaiból árad az a végtelen erő, ami Darton hatalmát bári számára könnyedén igazolhatja. Ilyenkor lehet leginkább megérteni, miért félik-rettegik a tudatlan pórok olyannyira az elmúlás fenségét. 

A közös imák és szertartások egy kivétellel csak szóbeli részvételt kívánnak a hívektől. Én magam eleddig nem merészkedem odáig, hogy véremet urunknak ajánljam, de azt hiszem, itt az ideje, hogy bizonyítsam teljes odaadásomat és tiszteletemet. Mikor az apát a közös áldozattételre szólít, én is beállok a sorba, amely az örvény motívummal díszített főoltár, az Elmúlás Oltára előtt torlódik fel. Pont a szőkeség áll előttem. Mikor rá kerül a sor, bátran lép az oltárhoz, bal kezét reá helyezi, míg a pap apró sebet ejt kézfejének puha bőrén, és alácsorgó vérét egy kehelyben fogja fel. Ugyanígy teszek én is. Mikor minden áldozattal élni kívánó hívő visszatért a helyére, a főpap és társai is hozzáadják vérüket az áldozathoz, majd az apát alázatos szavakkal magasba emeli kelyhet, és körbejárva az oltárt, tartalmát sima felszínére önti. Sokszor láttam már, hogy a borral elegy vér a teljesen vízszintes obszidián lap közepe felé folyik, majd örvény mintába rendeződve eltűnik, és ezúttal végre teljesen biztos lehettem benne, hogy uram kegyelmében részesített, hiszen a bal kézhátamon ejtett seb azonnal, heg nélkül összezárult.   

Az istentiszteleti szertartást lezáró kardal hangjai mindünk lelkét felemelik, újfent megerősítenek hitünkben, hogy az élet nagyszerű, csodás adomány, de a halál gyönyörű fenségével nem vetekedhet. Várunk téged, Darton!