Mostanság azt beszélik, hogy Kreig talán az út porának, valamint némi belehányt toroni pálinkának az elegyéből születhetett annak idején, bár az avatottak jól tudják, hogy utóbbi ital túl nemes ahhoz, hogy egy ilyen embernek adjon életet. Ismerői hozzáteszik azt is, hogy az emlegetett lovag amúgy nem volna rossz, vagy gonosz, inkább csak amolyan kallódó, átokverte lélek.

Minden városok öregapjában, Erionban látta meg a napvilágot, egy gorviki örömlány egyetlen, törvénytelen és persze utolsó gyermekeként. Nyolc éves volt, mikor egy rivális tündérke maró löttyöt locsolt anyuka arcába, elvéve ezzel az amúgy sem éppen gazdag, csonka család egyetlen megélhetését. Bár teste még mindig vonzó volt, többé egyetlen férfi sem volt képes viszolygás nélkül az arcába nézni, zsákkal a fején pedig nem adhatja el magát rendesen az ember lánya, így a kuncsaftok száma igen nagyon megcsappant. Akik mégis visszajártak, azok sem fizettek sokat „a feszes csöcsű zaurakért”. Aztán egy napon a kedves mama, mielőtt utolsó, tetvekkel közös lakából is kipenderítették volna süldő porontyával együtt, kölcsönvett egy remek szekercét a szomszéd asztalosműhelyből, és a nyílt utcán felaprította vele elcsúfítóját, meg az azt futtató stricit is, biztos, ami biztos. A városi őrség véleménye szerint ez roppantul udvariatlan cselekedetnek minősült, így a hajdani szépséget egy órával később már a bitón himbálta a szél. Fejére fekete szőrzsákot húztak akasztás előtt, ami érdekes események láncolatát indította el.

A kis Kreig, aki akkor még csupán ezt a nevét ismerte, viszont már remekül tudott káromkodni mind közös nyelven, mind pedig a shadoni nyelv szentföldi dialektusában, végignézte mindezt. A tér szélén kuporgott, egy hordó tetején, ami egy sajtkészítőhöz tartozott, akinek nem volt szíve elkergetni a frissen elanyátlanodott, könnyekben ázó pulyát. Valami tréfás kedvű helybéli, anyjának és a másik nőnek is kuncsaftja lehetett, a vesztett nap okozóját, a szekercét is odanyomta a kisfiú kezébe. Ott üldögélt hát estig, mikor is arra lett figyelmes, hogy a végtelenül piszkos, vén talicskás, Pöce bácsi, aki egyébként is sokszor riogatta a környék lányait undorító, fogatlan cuppogásával, odaténfereg ócska taligájával a bitó alá. Az öreg, aki rendesen két rezet kapott az elfuvarozott hullákért, levágta a néhai örömlány testét a kötélről, aztán vad cuppogások közepette a taligájára dobta, és a Nekropolisz felé indult vele. Kreig utána indult, biztos távolságból persze, hisz Pöce bácsi szaga legendás volt, olyannyira, hogy az őt keresőknek elég volt beleszagolniuk az amúgy sem rózsaillatú erioni szellőkbe, és rögtön tudták, hogy járt-e ma már arra. A Nekropolisztól nem messze aztán Pöce bácsi szépen befordult egy apró sikátorba, kibontotta a kedves anyuka holttestét a ruháiból, és szörcsögve, cuppogva nekiállt mérhetetlen élvezettel magáévá tenni. A hullagyalázáson felháborodott csemete erejét megsokszorozta a fájdalom és a düh, Pöce bácsi a gerincébe kapta a szekercét. És azon mód rá is hanyatlott vágya tárgyára, félreérthetetlen pozitúrában dermedve vele a taligán.

A temető kapujára ügyelő nekropolita lovagok, Darton isten felkentjei a nyikorgásra neszeltek fel. Ismerték már jól, hisz Pöce bácsi rendes szállítójuk volt, naponta többször is tiszteletét tette náluk. Kitérvén a strázsa ajtaján azonban földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. Pöce bácsi talicskáján ott volt a tulajdonos, hímtag tájékon beleakadva egy nyilvánvalóan felfüggesztés következtében elhalt, de amúgy formás testű nőbe, hátában szekercével, mögöttük pedig egy kisírt szemű, fogait csikorgató, sötét hajú pulya birkózik veszettül a taliga szarvával. Dartonnak tetsző, humorba fordulóan tragikus látvány volt. Több se kellett hát a veszett hírű halállovagoknak, kiknek szemében a hullagyalázás ilyen formája kimerítette az ordas istentelenség fogalmát: átvették a terhet a fiútól, olyan temetést celebráltak az akasztott anyának, amilyenre nemesembereknek futja csak, a vén Pöce bácsit pedig egy rituálé keretében úgy kiátkozták az örök körfogásból, hogy legközelebb talán ezredévek múltán születhet majd újra Ynev földjére, és akkor is csupán holmi laposféreg formájában.

A lovagok pecsétes papírt adtak az ifjú Kreignek, aki aztán nyolc esztendeig gyűjtötte be, és kísérte utolsó előtti útjukra az Erion városában elhalt szegényeket és bitón bokázókat. A lovagok rangidőse, Morrow dar Barriod volt az, aki utóbb magához fogadta, Darton hitére, olvasásra, betűvetésre, majd a számok ismeretére is megtanította a talicskázásban, hullaszállításban kiizmosodott fiút. Tizenhat telet látott, mikor Barriod lovag ajánlással küldte a városi őrséghez, ahová azonmód fel is vették. Itt nyomolvasást, kardforgatást tanult, szálfegyverekkel ismerkedett, de leginkább fogadott atyjának választott fegyverét, a kétkezes csatabárdot favorizálta. Az őrségben szerzett tapasztalatai hasznára voltak, és egy napon, egy sikeres nyomozást követően a lovag úr komoly beszélgetésre hívta egy kétes hírű csapszékbe.

Kreig ekkor kapta meg a Kreighor dar Barriod nevet, okmányt is erről magának a Sötét Prófétának a pecsétjével, és mellé a lehetőséget a próbatételre, hogy laikus hívőből a felkent maremita lovagok közé léphessen. Kötelmes zarándoklata messzi vidékekre vitte. Bejárta észak és dél nagyobb városait, porfészkeit. Erdőket és romokat, titkos szentélyeket, füstben úszó kedélybarlangokat. Végül megtalálta a Hallgatag Úr igazságát magában, és jótevőjét már Darton teljes jogú papjaként temethette el. A Próféta mellett harcolt Sagrahas mezején, és a toroni Vihargárdától szedett trófeákkal tüntette ki magát a viadalban.

A Lobogók tizennegyedik fellángolásának utolsó éve már aszisz földön találta. Harmadmagával Toranik tartományban terjesztette az igét, mikor is belekeveredett az ott uralkodó dul Hossadok és a Valeroinok csúf, ám igencsak fű alatt vívott csetepatéjába. Ténykedésüket, bár nagy nehézségek árán, de siker koronázta. A Valeroin-család szövetségeseit vesztvén, sebeit nyalogatva vonult vissza hegyi kastélyába, de nem úszták meg ennyivel. Lothar dul Hossad pálcát tört felettük és az őt megsegítő lovagok atyafiságából hívott eszközt bosszúja beteljesítésére. A komoly adományokkal nyomatékosított, baráti felkérésre tömött sorokban érkező maremita lovagság a bosszantó Valeroinoknak még az emlékét is eltörölte.

Kreig pályája felfelé ívelt, tanítványt vett maga mellé, és Ifinbe ment. Hogy ott mi történt vele, rejtély. Vérben áztak akkor az alsóváros utcái, valami megnevezhetetlen rettenet uralta a köznép éjszakáit. A lovag magányosan, tanítványa meglékelt, kiszáradt fejével társalogva tért meg erioni hittestvérei közé. Évekbe telt, mire újra szolgálatba állhatott, de már csak árnyéka volt hajdani önmagának. Értelmetlen küldetésekbe feledkezett; elvesztette, majd újra visszakapta istene kegyét. Ölt, temetett, ivott, és ha végzett újabb helyet keresett, ahol folytathatta. Egy khótorr nyughatatlanságával rótta az utakat, gyakorta azt sem tudván, melyik vidéken jár. Vannak helyek, ahová folyton visszatér, olykor mesél is a kalandjairól, de Ifinről csak nagy ritkán ejt szót. Olyankor elmélyül az üresség a szemében, hangjába fájdalmas, maró gúny vegyül. Rutinos nagyivónak számít, a nagyobb délvidéki utak minden fogadójában, korcsmájában néven szólítják.

Egy Kreig életéről szóló novella itt olvasható.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.