– A ribanc anyád fulladna vérbe!

A lovag bozontos arcán érzelmek vihara tombolt. Némán állt, mint egy villámsújtotta ősöreg tölgy, addig derűs tekintetéből most sütött a gyűlölet. Kezében a pecsétes levéllel visszaereszkedett a zsámolynak használt hordóra.

– Hogy az a jó ribanc anyád fulladt volna a vérébe, te mocsok!

A taverna népe már tudta, mire számítson a fekete vértes alaktól. Ha magas kedvében találták, akkor sem volt veszélytelen, így joggal rettegték a férfi kedélyének váratlan elkomorulását. Csend szállt a teremre. A vörös loboncú, szakállas alak két éjszakát duhajkodott végig cimboráival az útszéli fogadóban, melyből Erigow árnyas fasorai mentén tizenhárom egy tucat. A műintézmény berendezése, személyzete, de még a vendégkör is megsínylette, mikor a kompánia tagjai eleresztették a gyeplőt. Akkor hordószám nyakalták felváltva a testes toraniki syraht és a torokkaparó toroni égetett szeszt, és a kezdeti halk hangú bölcselkedés lassan a halál fenségének magasztalásába, majd teli pofájú, öblös röhögésbe fordult. A férfipróbának szánt széktérdeltetés sem maradt el egyik este sem.

Maremiták.

A vörös és fekete lángok újjáéledése óta a pyarroni halálisten lovagpapjait sehol sem fogadták kitörő örömmel, de a háziak legalább számíthattak rá, hogy készleteiken jó áron tudnak túladni, és a károkozás sem maradt soha térítetlenül. A nehézfegyverzetű harcosok többnyire hangulatos italmérésekbe érkeztek és távoztukkor ócska lebujokat hagytak maguk után. A lovagtestvérek java nem egy taverna büszke tulajdonosa lehetett volna a summából, amit jóvátételként fizetett a megnyomorított kocsmák birtokosainak.

A gonddal lakkozott kőrisfa asztal körül négy férfi és egy pelyhes állú siheder foglalta el aznapra kijelölt állomáshelyét. Ittak, tréfálkoztak, ahogy két napja tették, már-már megszokott időtöltésüket egy szürkeruhás küldönc szakította félbe, aki Rodator hadnagyot szólította, akit a lovagok vezetőjében talált meg. A kyrvörös pecséttel lezárt üzenetet míves, toroni merített papírra rótták. A medveforma alak olvasott, a többiek érdeklődve sandítottak a megtermett celeritor felé.

– Elhagyott a babád, hadnagy? – a széken is kapatosan dülöngélő kölyök ajka a füléig szaladt. Az ifjú Gus csak a csapatnak volt teljes jogú tagja, a beavatottak körének még nem.

– Oly szépen táncolt a raveeni vásáron, hogy eladták házőrzőnek! – élcelődött tovább Akren.

A vezér körbehordozta asztaltársain fagyos tekintetét, ami az ifjún állapodott meg.

– Az ásókat, kölyök! Darton dologra szólít.      

 

* * *

 

A temetési szertartás nélkülözött minden cifraságot, de mikor a koporsó elérte a sírgödör alját, a lovagok egy emberként lendítették jobb öklüket bal vállvasukhoz. Rodator ökölbe szorított baljából sötét vér csorgott a sírgödörbe; a borotvára fent tollazatú varjú-szimbólum mély sebeket vájt a tenyerén. Társai vastagnyelű ásólapátot markoltak, a nedves rögök zord himnuszt doboltak a diófakoporsó fedelén.

Az eltávozottat mindannyian tisztelték, de Rodator testvéreként szerette Assort. A sír körül állókhoz hasonlóan, ő is varjúlovag volt, a rend beavatottja. Befelé forduló művészlelke erőszakosságra legfeljebb akkor vetemedett, ha egy-egy kiadós vedelést követően elhatalmasodott rajta Darton szent őrülete. Évtizedes múltban gyökeredző barátságukat csak még erősebbé kovácsolta vállalása, miszerint fegyverrel kívánja szolgálni a Hallgatag Urat. Rodator, akit rendbéli fegyvertársai csak Vörös Medvének neveztek, örömmel vállalta fel akkor, hogy patrónusául szegődik, és vele együtt járta végig a paplovaggá váláshoz szükséges beavatási zarándoklat kilenc stációját. Assorban minden megvolt ahhoz, hogy a rend erős támasza lehessen. Ékes beszédével, ügyes szénrajzaival számos formában volt képes lenyűgöző módon tolmácsolni a Lelkek Bírájának kegyelmét. Idő kellett hozzá, hogy Assor fattyúkardja is olyan mély nyomokat hagyhasson, mint a mesterien kezelt szénirón, de a befogadó szellemű lovagjelölt végül választott fegyverének is avatott forgatójává lett. Rodator sosem vonta kétségbe, hogy fogadott fivérét Darton áldása övezi.

Mióta az Északi Szövetség és Toron közötti törékeny béke ismét megbomlott, Medve csapata felderítő- és toborzóosztagból újra a kis létszáma dacára is ütőképes, viszonylag fürge csapásmérő raj szerepét öltötte magára. Assorra vártak csupán az útmenti csapszékben, de nem számítottak rá, hogy fegyvertársukat csak holtában látják viszont.

 

* * *

 

– Mit akarsz tenni, Medve?

– Hát, ’gyünk, oszt’ kicsináljuk, nem-e?

– Kitől a levél, hadnagy? Assor írta?

Az olajbarna bőrű con Tradato, a karóvékony Szíj Úr és a mokány Akren eladdig eredménytelenül faggatta Medvét az üzenet tartalmáról. Kérdéseikre csupán dörmögés és morgás érkezett válaszul.

– Egy mocsadék toroni gané írta. A neve Echnessyr Hyssar-on Hisdassyn. Egyszerűen meggyilkolta Assort. De ezért még megfizet! Saját kezemmel küldöm Urunk elé a nyomorultat!

– Hogyan történt a dolog?

– Assor részeg volt. Az a féreg lemészárolta.

– A rohadt disznaja!

– Miféle fattyú ez a Hisdassyn, hadnagy? – kérdezte Akren, Darton egykori papja, aki mind tagbaszakadt termetével, mind kaján természetével remekül illett a Sötét Próféta újkeletű felekezetébe.

– Valami gárdista. Aljas gyilkosok azok mindahányan.

– Nem hinném, hogy fattyú volna. Hyssar-on. A neve alapján famornak mondanám… – töprengett Szíj Úr.

– Oszt’ mit számít a’? Assort se’ érdekelte, engem se’ fog. Megnyuvasszuk a dögöt, oszt’ annyi – con Tradato szavainak az asztalon csattant ökölcsapás adott nyomatékot.

– Felkutatjuk és végzünk vele.

– Számíthatsz ránk, hadnagy. Legyen meg Darton akarata – vágta rá Szíj Úr.

 

* * *

 

Szíj Úr valaha az élet árnyékosabb felén folytatta tevékenységét. Karcsú ujjai számos bőrerszény tartalmának könnyű megszerzéséhez segítették hozzá a keserű bükköktől övezett sírkertekben. Kétes üzelmeit egészen addig folytatta, míg egyszer közvetlen közelről mosolygott rá a halál, Akren ásójának képében. Egy látványos sebhellyel gazdagabban, a nyugodt öregkor reményétől végképp megfosztva ért véget számára a találkozás. Darton nekropolita papja nem állt meg a tolvaj elfogásánál és megtörésénél, a lelkét is magának követelte. Választást kínált a bűnösnek: azonnal odaveti őt a halálnak vagy megadja neki az önkéntesség kevésbé drámai lehetőségét. Szíj Úr fürge elméje rögvest felismerte a menekedés módját. Felhagyott a sírok, kripták és látogatóik fosztogatásával, fordított egyet kámzsás köpönyegén és az őrzők közé állt.

Már fegyvertársakként rótták végenincs strázsaköreiket, mikor Darton vitézlő rendjének híre fülükbe jutott. Kevésmosolyú társaik a Holtak Urának szolgálatában sosem állhatták a tolvajból lett temetőőrt és zömökagyú mesterét, a páros maradi szemléletű papokhoz fűződő viszonya mindvégig feszült volt. A maremita lovagok engedékeny krédója, összetartozásuk ereje az egész világgal szemben nem csak csábítóbbnak, de lehetőségekben is gazdagabbnak tűnt. Megértették, hogy a halál kriptaszagú véglegessége felett széles mosollyal ül tort a Sötét Tréfák Atyjának tanításait hirdető rend.

A Vörös Medve osztagában egyetlen elvet kellett szem előtt tartaniuk: mindenki dolgozik, senki sem sunnyog. A szerepek egyértelműek voltak. A parancsokat Medve osztotta, a goradonból lett con Tradato, a szentelt ásóját forgató Akren, a hórihorgas Szíj Úr és a hallgatag Assor pedig tűzön-véren át követték azokat. Négy év telt el mióta hozzájuk csapódott Gus, a kölyök; az erioni sírkőfaragó elárvult gyermeke eleinte mindenesként, majd fegyvernökként szolgált a csapat mellett.

Rodator kedélyes ember volt. Egyedül parancsmegtagadás esetén dühödött fel igazán, de olyankor sem élő, sem élettelen nem lehetett biztonságban tőle. Nem csupán köpcös termete, de habitusa is medvére hajazott; ha felbosszantották, dörmögött pirkadattól alkonyatig, és rettentő ereje birtokában sosem tartott senki emberfiától. Apjának, egy külvilágba szakadt tarran kalandornak a természetét örökölte, és bő évtizede kóborolt már a világban, hűséggel követve a Próféta által felfedett ösvényt. A hit, harc, halál hármas alapelvének érvényesítéséhez a paplovagi rend tökéletes terepet szolgáltatott. Az evilági árnyékbirodalom ügye még alig volt több kósza ködképnél, mikor letette esküjét.

 

* * *

 

Szíj Úr és a nemesembernek csupán nevében számító con Tradato külön úton indultak el, hogy hírekre vadásszanak. Eközben a csapat másik fele a legújabb tájékoztatásokra építve délnyugatnak vette az irányt, hogy az Unió határvidékén portyázva akadályozzák a toroniak előrenyomulását. Kompániájuk útközben kiegészült a larkhemi Sziklatemplom pusztulása után vezető nélkül maradt hosszútucatnyi lovagtestvérrel, akik örömest csatlakoztak a Medve vezette vakmerő alakulathoz. Csapatuk hidakat rongált meg, lest vetett az utánpótlást szállító szekérkaravánoknak és minden lehetséges módon hátráltatta az ellen hadmozdulatait.

A toroni-dwoon határsávban portyázva a kemény hang és vaskesztyűs ököl elérte, amire az aranykoronák nem voltak képesek: Szíj Úr és Tradato különítménye megtudta, hogy egy toroni hadképelemző a Vihargárda egyik eprimorának ad találkát egy kyr ősút mellett épült ódon kéjpalotában. A kulcsfontosságú tájékoztatás birtokában Medve úgy határozott, kockát vet Dartonnak, de nem merészkedik be a kaptár belsejébe, a gyilkos méhek közé, és inkább az úton állít csapdát a népes kísérettel utazó toroni méltóságnak. Nem láthatták előre, hogy az északkeletnek nyomuló csapat által kísért alak a gárdatiszt vagy a stratéga lesz-e. Az utóbbiról is csak annyit sikerült megtudniuk, hogy egy igazi kéjéhes disznó, aki a süldőlányokon és kisfiúkon túl, az aprójószággal bujálkodást sem veti meg. A hírhozók köteles beszámolója után a rendet támogató Arsenor gróf egyik vidéki udvarházában került sor a rögtönzött haditanácsra. A vendéglátó hadastyán az asztalfőn, a lovagok körben foglaltak helyet, még Gusnak is jutott egy kiszolgált lóca az alvégen.

– A bordélyba nem tehetjük be a lábunkat, ezért az úton fogunk lecsapni rájuk – kezdte Rodator.

– Igazán merész vállalkozás lesz, uram – mondta Gus halkan az asztal végéről.

– Megtámadni egy famort kísérő vértes osztagot nem merészség, inkább ostobaság! – csattant fel Szíj Úr.

– A hírek szerint hüllőfejű szerzetesek, félszáz lovag, meg legalább egy átkozott magitor tart velük – csatlakozott hozzá Akren is.

– Ne feledjétek az arcátlanság bénító erejét – vigyorgott Medve.

– Akkor is, hadnagy, ez őrültség!

– Nincs más választásunk. Felkészülünk a támadásra, embereket fogadunk, és tesszük, amit kell.

– Ha neked olyan sietős, hogy parolázz Urunkkal, csak rajta, de ebben én nem veszek részt – vetette ellen Szíj Úr.

– Ha elfelejtetted volna, ezt az osztagot én vezetem, te pedig azt teszed, amit parancsolok! Megértetted? – Medve dörmögése lassan erősödött mennydörgéssé, ahogy ültéből ökleivel az asztallapra támaszkodva emelkedett fel.

– Igen, uram – felelte meghunyászkodva Szíj Úr.

– Van még valakinek ellenvetése?

Senki nem szólt.

– Helyes. Készüljetek, mert hajnalban indulunk.

 

 

* * *

 

A csapat alig pár órája várakozott a leshelyén, mikor Rodator érzékei veszélyt jeleztek. Az út kanyarulatában hamarost feltűnt a dísztelen batár, jó ötvenfőnyi lovas kíséretében. Az alapos tervezés meghozta gyümölcsét: a fedezékből két oldalról előrontó lovagok rendes riadalmat keltettek a túlerőben lévő védők oszlopában. Megtévesztésnek szánt, zajos rohamuk közepette a rajtaütésre felbérelt erigowi számszeríjászok szabadon tehették a dolgukat. Szinte egyszerre bukott alá a csapat vezetésére beosztott testőrkapitány és a kocsis, őket követte a batárból előmerészkedő bíborkámzsás magitor, majd szintén acélvesszőtől átjárt torokkal hanyatlott el a kocsit hátulról fedező sárgacsuklyás hüllőpap. Négy mesterlövész, négy mesteri lövés – csupán ennyi volt a dolguk. Alaposan megszolgálták a kövér aranykoronákat.

Rodator sem késlekedett tovább, con Tradato és Szíj Úr fedezete mellett vágtatott a batár felé, áttörve a védelmére összezáró zsoldosok között. Hatalmas lendülettel tépte fel a kocsi oldalajtaját, és egy szemvillanás alatt a selyemmel húzott párnák között termett. Korsónyi öklével nagyot húzott a puhos kyrfajzat halántékára, nem várva be, hogy amaz akár csak egy szót is szólhasson. A pillanat törtrészébe telt csak, hogy a lova nyergéhez erősített kötelet meghurkolja áldozata hóna alatt, és máris újfent a nyeregben termett.

Először oldalirányba, majd a menet céljával ellentétesen lódult neki. Ahogy visszapillantott, látta, ahogy a toroni vértesek körülzárják Szíj Urat, de megmaradt lovagjai és üldözőik hűségesen követték. Átdübörögtek a fél mérföld után elért fahídon, lesben álló emberei megrántották a tartóoszlopokhoz csomózott köteleket. A korhadás-rúnákkal telirótt, mértani pontossággal befűrészelt pilléreken nyugvó építmény fülsértő recsegés közepette tette leküzdhetetlenné a huszonötlábnyi távolságot.

  

* * *

 

Az elhagyatott istállóban a kiömlött vér szaga keveredett a nyirkos szalmáéval. Medve társai a sebeiket ápolták szerény ismereteikre hagyatkozva, míg hadnagyuk azon munkálkodott, hogy újabbakat nyisson a hájas hadtudor testén. Haladása a kínokozás terén kétségtelennek tűnt: törött orr, felrepedt szemöldök és tucatnyi kiköpött fog. Az eredmények már annál kevésbé voltak meggyőzőek. A nyomorult egyetlen kérdésre sem volt hajlandó egyenes választ adni. Rodator sokadszorra veselkedett neki egy újabb nyolcvanfontos pofonnak, mikor Akren, szentelt fegyvere, a vállára vetett ásó, társaságában lépett oda hozzá.

– Hadnagy, egy szóra csak!

Medve félbehagyta a mozdulatot és fegyvertársához fordult.

 

– Tudom én – mondta Akren –, hogy a medve is játszik a gerinctörött byzonnal, de ha így folytatod tovább, időnek előtte Urunk színe elé segíted ezt az átkozottat! Magad is láthatod, hogy kiképezték az ilyen esetekre! Máshogy kellene megpróbálnunk szóra bírni…

– Ez a mocsok nyilván nem járatlan az elme védelmének fortélyaiban! Kétlem, hogy finomkodással bármire jutnátok vele, de… rágja varjú! Szólj Tradatonak vagy valakinek, aki járatosabb a szellemtanokban! Én addig iszom egy kortyot.

Akren a gerendához kötözött toroni elé kuporodott a padlóra, és felvette a dzsad hemheritek nyakatekert meditációs pózát. Közben Medve kiadósat húzott a borostömlőmből, majd egyre azon gondolkodott, lesz-e eredménye Szíj Úr áldozatának. Erősen hitte, hogy a hórihorgas lovag már Darton jobbján vedeli a gazdagon habzó sört, és zsírtól tocsogó szakállal röhög, miközben közös kalandjaikat meséli asztaltársainak.

Akren homlokán elmélyültek a koncentráció véste ráncok, azt próbálta feltérképezni, miféle erők védelmezik a stratéga elméjét. Végül visszatért a Belső Síkokról, és a szellemi tanokban leginkább járatos két fegyvertársáért kurjantott.

– Ahogy sejteni lehetett, kyr metódusra épülő, dupla szellempajzsok védik a görényt. Nem magának csinálta, ez kiderül a mintázatukból. Nyilván a magitor munkája. Ha a testvérek közül páran besegítenek, a külsőt biztosan le tudjuk bontani, de a belsőn nem tudom, sikerül-e kifognunk. Ha igen, nem lesz nehéz dolgod. Ha nem, akkor nyugodtan halálra verheted.

– Rajta, csináljátok, mert időnek erőst híján vagyunk.

Két idősebb lovag csatlakozott Akrenhez, és megkezdték a munkát. Mindketten kissé törődöttnek tűntek, mikor újra elfoglalták őrhelyüket, de Akren készülődéséből látszott, hogy fáradtságuk nem volt hiábavaló. A valaha volt pap már jó fertályórája térdepelt lehunyt szemekkel, mikor orrából-füléből keskeny vérpatak kezdett csordogálni, de mire Medve mellette termett, hogy felsegítse, már talpon is volt. Elégedett vigyorgással törölgette sápadt ábrázatát.

– Nesze, hadnagy! Csupasz már, akár egy házasincs csiga. Egy beavatkozással arról is tettem, hogy immár önszántából akarjon csevegni, de azért olvass még rá, hogy ne tódíthasson!

– Abban nem lesz hiba.

Halk mormolás hallatszott, ahogy a kényszerítő litánia igéi darabosan koppantak a csendben. A hadnagy sosem volt igazán az alkalmazott szakralitás híve, de tudta, hogy ezúttal minden eszközt meg kell ragadnia a cél érdekében. Befejezte a fohászt, mely biztosította, hogy a fogoly ne szólhasson valótlant.    

– Mit tudsz Echnessyr Hyssar-on Hisdassynról? Kicsoda a fickó és hol találom meg?

A hájas toroni ernyedt némaságban himbálódzott. Rodator parancsára a lovagok egy vödörnyi vízzel löttyintették pofán, mire azonnal beszélni kezdett.

– Ősi kyr család sarja… a Vihargárda egyik eprimora… lovag és hős. Gazdag és hatalmas. Igazi úr – kásásan formálta a szavakat, eleinte alig lehetett érteni, mit beszél.

– Mit értesz az alatt, hogy igazi úr az a mocsadék?

– Famor. A Császár igaz szolgálja. A tisztesség szobra, becsületén makulányi foltot sem tűr meg.

– Hát persze, magasztos kyr lélek, mi? Nyomorult, aljas gyilkos, mint minden toroni káoszfattyú! Mint te magad, te ocsmány förtelem! Nem úgy volt, hogy a Kín és Kéj Templomában adtok találkát egymásnak?

– Holnap éjszaka, nekem valóban a templomban kellene áldoznom, de a találkozóinkon sosem jelenik meg személyesen. A nemes Hisdassyn undorodik a látásomtól – a toroni gurgulázva felröhögött. – Parancsuk szerint a Vihargárda egy hét múlva éri el a Davalon alatti síkság főtáborát.

Medve két kézzel ragadta meg a fogoly fejét, és vicsorogva csavart rajta egyet.

 

* * *

 

Medve kompániája egy álló hete gyarapította a swanuli dombok tetején állomásozó vértes sereg sorait. A Rend és támogatóinak színe-virága megjelent: vagy háromezer lovag-pap, a világi szárny még számosabban, és a Hallgatag Úr legújabb katonái, a nehézgyalogos fehérork osztagok, lélekszámuk a lovagokét is erősen felülmúlta.

A hadnagy szokásos dörmögésével nyugtázta a parancsot, miszerint rangja dacára az általa hadba szólított világi lovagok az ő pálcája alatt szolgálnak, így közel másfélszáz férfi tartozott egységéhez. A régi fegyvertársait rajkapitányokká léptette elő, hogy élhető parancsnoki láncolatot építhessen ki alárendeltjei között. Akren és con Tradato mindent megtett, hogy táborukban a morál a lehető legmagasabb legyen.

– Ugyan már, hadnagy uram, jöjjön bártan, szívesen leveszek egy-két gondot a... válláról! – A forradásos képű tábori lotyó féloldalas mosolyt villantott Medvére, lazára oldott ruhája látni engedte löttyedt keblét. A nő durván a szoknyája ráncaiba markolt. – Olyan forró az ölem!    

– Köszönet, leányom, de inkább az ifjaknak ajánlgasd… vagy süssél benne gesztenyét!

A körben felcsapó röhögés nem zavarta a szebb napokat látott kurtizánt, a varjak körében ritkán panaszkodhatott tétlenségre. Medve egyetlen napot sem mulasztott el, hogy együtt igyon és virtuskodjon embereivel, de az alant elterülő végtelen síkság terepszemléjére is gondot fordított. Bőven volt ideje áttanulmányozni a csapattestek felállását és hadmozdulatait.

Nem örült, hogy tétlenül kellett néznie a Sagrahas síkján két napja dúló gigászi ütközetet. Minthogy a dwoon Naplovagokat és fejszéseket sem viaszból gyúrták, sokadszorra verték vissza Gro-Ugon hitetlen orkjait. Mögöttük azonban ott sorakozott a Vihargárda, és közöttük valahol gyűlölt ellenfele, a kacifántos nevű Hisdassyn, a lelketlen mészáros, aki fogadott családjának legkedvesebb tagját küldte a Kárpiton túlra.

Megvolt rá a terve, hogyan leljen a toroni nyomára, de osztaga mellett nem szolgált hadtápos káplár, így az erioni Darton Ujja rendházból érkezett testvéreket kereste fel. A patkányképű ellátmányozási tiszt dörzsölt bitang hírében állt, de tudta, hogyan értsen szót a fajtájával.

– Te vagy Donk, igaz? Úgy hallom veled érdemes játszani. Derék holmikkal licitálsz. Ha hajlandó lennék feltenni ezt a ládikát egy parti két kettes-négy négyesben, mit tudsz bedobni a pinkába? – kyr ornamentikával díszes, kisebb fémládát cipelt magával. A néhai hadképelemző hagyatékát a döbbent káplár kezébe nyomta.

– Van súlya, az már igaz. És szépen is csörög! – Donk a füle mellé emelte a készséget és alaposan megrázta. – Úgy saccolom, lehet benne legalább félszáz jóféle arany…

– Meghiszem azt!

A kufár lerámolt a kordéjáról néhány értékesebb árut egy dibdáb asztalra. Míves, ezüstmarkolatú tőr a kegyelemdöféshez, háromcsatos bőröv rejtekzsebekkel, egy butykosban gianagi kovapálinka, egy szütyőnyi dzsad pipadohány, és egy rugós mechanikájú hárítótőr került elő.          

– Hitvány jószágok, mind egy szálig. Ha nincs legalább egy godorai távollátód, ebből nem lesz játszma…

– Hogyne volna, hadnagy uram, hozom is! – A káplár bőrbe bugyolált hengerforma csomagot tett az asztalra. Medve bólintott és mellé került a kyr kincses ládika is.

A szokásos kilenc leosztásból Medve négyet vitt el.

– Virít, borít, megnyomorít! – rikkantotta a patkányképű alak. – A láda az enyém!

Rodator zord ábrázata láttán visszább fogta kicsit örömét.

– Ne mondd, hadnagy, hogy takonygerinc vagyok: vidd a messzelátódat és rendben vagyunk…

Medve felkapta a csomagot az asztalról.

– …úgyis repedt benne az üveg.

– Akkor valóban rendben vagyunk – felelte a lovag. – A ládika nyitjára ugyanis, egy hete nem lelt rá senki…

 

***

 

Darton fekete lovagjain és fehér orkjain kívül két másik tétlen egység is akadt a sagrahasi sík peremén, de Rodator tudta, hogy az aszisz Szigetbirtok hadaitól nincs félnivalója. Karnelian keménytökű falanxharcosai táboroztak odaát, akik több toroni csapattestet is összezúztak tekintélyes kerülővel megtett, hosszú útjuk során, míg messzi otthonukból Davalon falai alá értek. Egyelőre saját erőik sem mozdultak, de biztosra vette, hogy a domb tetején magasodó sátorban a két vezér minden változást figyelemmel követ, és csak a megfelelő pillanatra vár, mikor Darton ökle ereje teljében sújthat le hite ellenségeire.

A lovagtársak zúgolódtak a kényszerű várakozás miatt, szemeikben már az eljövendő harc tüze lángolt, és várták a percet, mikor förgetegként zúdulhatnak az ellen nyakára. Rodator egyre türelmetlenebb lett. Viszkető tenyerén nem segített már sem a bornak titulált savanyú lőre, sem a tábori szajhák folytonos ajánlkozása. Az ő dühe nem az arctalan ellenséget célozta, személyes bosszúja beteljesítésének reménye lobogott lelkében. Órákig figyelte a gárda sorait a törött lencséjű távollátóval, mely nem volt ugyan teljesen használhatatlan, de alig könnyítette meg a dolgát. Noha szemtől-szemben még sosem látta a toronit, tudta, mit és kit keressen: ezüstszín, hosszú haj, bíbor köpönyeg, a mellvérten szikrázó karmazsin-arany címerrel, rajta héja és oroszlán.

A toroni hadtestek fegyelmezett rendben várakoztak, bármely szekundumban bevetésre készen, mégsem történt semmi. Aztán egyszerre csak változott a csatakép: Ral da Ranga lovagjai előretörtek, és a Vérivók orkjai riadtan iszkoltak hátrafelé. Közben a Vihargárda soraiban is mozgolódás támadt. A rohamcsapatok vérzivatart fakasztva robbantak egymásnak, a pengék és vértek csattogása a dobok dübögése közepette is a swanuli magaslatig hallatszott.

Rodatoron tébolyult izgalom lett úrrá, ahogy távolbalátójának terében egy tisztforma alak tűnt fel. A Vihargárda elöljárója az első sor elé léptetett, szemét elernyőzve járatta végig tekintetét a maremiták sorain. A hadnagy fejében egy pillanat alatt összeállt a kép: ez csakis Hisdassyn lehet! Egy pillanatra a tehetetlenség szobrába dermedt, de hamarost átjárta egyfajta forró magabízás, így lépteit a vezérkari sátor felé irányozta.

Tisztában volt vele, hogy joga ugyan lenne éppen, de nyomós oka már nem igazán akad megzavarni a bent tanácskozókat, mégsem tudta visszafogni magát. Határozottan lépett a sátorba, vaskesztyűs jobb öklét szertartásos tisztelgéssel lendítve bal vállvasához.

A puritán berendezésű sátor közepén tábori asztalt látott, rajta hevenyészett térképvázlat a környékről, a bőrdarabot ezüstkupák és tőrök rögzítették. Szemben, két ülve is hatalmas termetű alak tornyosult, Rodator medvelétére is eltörpült mellettük. Airun Al Marem és Alex con Arvioni hanyagul trónolt az asztal mellett. A nagymester hátradőlve hintázott székén, a világi szárny vezetőjének acélcsizmás lábai keresztbe téve nyugodtak az asztalon. Nem úgy tűnt, mintha a hadvezetés feladatai vagy a kint tomboló csata folyása kicsit is nyomasztaná őket. Alex szájának sarkában különös mosoly játszott, Airun aludni látszott félig hunyt szempillái mögött.

– Az északiak nem bírják már sokáig, uram. A Vihar­gárda készülődik. Talán ideje volna... –alig találta a szavakat, zavarában hol egyik, hol másik lábára helyezte testsúlyát.

– Nem, még nincs itt az ideje… – dünnyögte Airun oda sem pillantva, miközben a sorsát eldöntő kérdésre kimondatlan paranccsal felelt.

Rodator tisztelettudóan fejet hajtott, és szó nélkül kihátrált a sátorból, nehogy olyat mondjon vagy tegyen, amit utána keservesen megbánna.    

Kilépve a levegőre megszédült egy pillanatra, a gyomra helyén mázsás jégtömböt érzett. Az lehetetlen, hogy az a ganéj kicsússzon a markából! Tudta, ha most nem ragadja meg az alkalmat, talán sosem lesz rá módja, hogy törlesszen az anyaszomorító dögnek. Nem félt találkozni urával, de nem engedhette, hogy dolgavégezetlenül térjen meg Darton színe elé. Az befejezetlen lenne, és legfőbb vállalásának csúfos kudarcát jelentené. Rettegett tőle, hogyha elfogadja a nagymester parancsát, akkor talán valamelyik testvére végzi be küldetését, és ezzel kiforgatja jogos bosszújából. Ha századával a toroniak ellen ront, megszegi lovagi fogadalmát, amivel a rend és az eljövendő birodalom szolgálatára kötelezte el magát.

Néha csak rossz választásod lehet – villant eszébe a patrónusától tanult katekizmus alapvetése, amit a gyakorlatban nem egyszer volt módja megtapasztalni. Darton híveinek egyik közkedvelt halálbölcsességébe kapaszkodott hát – mindig van másik part! –, és a lova felé indult.

A harci nyereg mellől leakasztotta kedves csatabárdját, és felszállt a szénszín csődörre. Legyen meg a Hallgatag Úr akarata! Látta, hogy Akren és con Tradato értetlen pillantásokkal méregetik. Felugrottak ültükből és hozzá siettek, nyomukban Gus törtetett, aki megtanulta, hogy legjobban akkor jár, ha mindig figyel, és a közelében marad. Ezúttal sem kellett csalódnia benne.

– Riadóztassam a fiúkat? – kérdezte con Tradato, és derékszíjáról előkanyarintotta bőrrel szegett dobját, kezében a semmiből termett ott a dobverő.

– Hagyd, Trad! A nagymester még kivár, marad hát a sereg is. Azt viszont nem hagyhatom, hogy az a mocsok elinalhasson a csata sűrűjében. Csak a gyávák nem magányosak, emlékszel, kölyök? – kacsintott ifjú patronáltjára.

– Inkább vagyok ostoba, mint gyáva… – con Tradato vicsorogva tornázta nyeregbe magát, de a másik kettő sem késlekedett.

– Cimborák, ma este már Darton asztalánál vacsorázunk! – harsogta Rodator, ahogy még egyszer szemügyre vette az alant készülődő Vihargárda jobbszárnyát. Hisdassyn kiléptetett a sereg arcvonalából, és attól jó húszlábnyira állt meg. Hatalmas kardja a hüvelyében, páncélkesztyűs keze a nyeregkápán.

– Hagyjátok meg nekem! – dörmögte Medve. – Mindenki itt marad, ez parancs!

– De mester, nem lehetne mégis, hogy…?

– Gus, egyet jól jegyezz meg! A parancsot nem basszuk meg, mert szaporodik!

– Miért? Te éppen mit csinálsz?

 

***

 

Rodator lefelé léptetett a domb tetejéről, ügetésre váltott, majd vágtába ugratta lovát. Száguldás közben felmagasodott a nyeregben, és egyetlen pillantást kockázatott meg a háta mögé. A látványtól tagjait Darton sötét kegyének hatalma járta át. Hűséges lovagtársai, tisztelgésre emelt fegyverrel álltak sorfalat a dombtetőn.

– Darton! Papod szégyenteljesen szolgált, de egyenes derékkal hal meg! – üvöltötte, szemét a célra szegezve.

A várakozó gárdisták ajkán furcsa kardal kélt, egy emberként csatlakoztak a kórushoz, amiben Rodator a hírhedt moracasst, a toroni lovagok haláldalát vélte felismerni. Nyilván megfélemlítésnek szánták, de tomboló dühe süketté tette próbálkozásukra.

Közben a magányos gárdatiszt is megindult a domboldal felé. Rodator tudta, mit ér a nagyobb lendület. Ahogy lesújtott, marka megszorult az irdatlan csatabárd nyelén, szikrák csaptak fel, mikor a savval maratott pofa találkozott a mágiával kovácsolt mellvérttel. Ezúttal sem csalatkozott fegyverében: a feketére edzett csatabárd nem akadt el a nehéz vértezetben. Az iszonyatos csapás kirepítette ellenfelét a nyeregből.

A kyr nagyúr nehézkesen lábra állt, és a továbbvágtató maremita után fordult.

Rodator jobbfordulóba ösztökélte hátasát, és újabb rohamra indult.

Hisdassyn ezúttal elkerülte a támadás ívét, kilépett előle, majd fordulásból vágott vissza. Kardja Rodator lovának hátsó lábát érte. Szerencsétlen pára megbicsaklott, majd kidőlt a lovag alól. Alig volt érkezése levetni magát a nyeregből.

Medve szörnyen lomhának érezte a mozdulatot, amivel feltápászkodott. Jobb lába sajgott, arcán széles sebből csorgott a vér. Elméje minden erejét megfeszítve söpörte tisztára a fájdalom felhőjébe vesző gondolatait, aztán épp csak rámarkolt a csatabárdra, hogy lábon fogadhassa a toroni következő támadását. Elhajolt a lesújtó penge elől, és viszonozásként ferde szögben felfelé lendítette meg a bárdot. Nem ért célt.

Hisdassyn – mintha csak ősei kastélyában tartózkodna –, nyugodt mozdulattal igazította vissza homlokára a perdüléskor félrecsúszott, vérszín diadémot. Kezében szilaj táncba kezdett a remekmívű másfélkezes penge. Szája szegletében kegyetlen mosollyal nézett rá, ő is tudta, talán egy percük sem maradt, hogy bevégezzék, ami hátravan. Fekete és ezüstszín acél villogott, ahogy Rodator követte a kyrt a táncba, melyet páratlan fürgeségével valóban a gárdatiszt vezetett. Darton lovagja kényes kisasszonynak érezte magát, ahogy ügyetlenül próbált felelni a villámgyors mozdulatokra.

A medve is tud ám táncolni! – villant át agyán, ahogy egy hirtelen jött ritmusváltás lélegzethez juttatta. Egy félvilági fogással ügyesebb balkezébe kapta fegyverét, majd rézsút felfelé vágta a gárdatiszt oldalába. Nem akadt ideje örvendezni a jól kivitelezett támadás miatt; Hisdassyn szinte fel sem vette a rettenetes sebet, Medve mégis érezte, hogy a gárdista irama csökkent. A toroni védekezésbe szorult. Csapás csapást követett, az összecsókolódzó pengék sötét násztáncában nem volt megállás. Mikor Hisdassyn egy ügyetlenebb hárítása nyomán Rodator hibát vélt felfedezni a gárdista védelmére emelt acélhálóban, mohón nyomult be a felkínált résbe. A csapda bezárult.

Medve rohama közben Hisdassyn oldalra tört ki, és kardja játszi könnyedséggel talált utat a bal hónalj puha posztóborításán át, egészen a szívig. Rodator üvöltött volna, de hangok helyett csak forró-sós vér ömlött ki száján, majd erőtlenül ellenfele lába elé rogyott. Még felpillantott rá, de diadalittas mosoly helyett csak szánakozást látott a gleccserkék szemekben. Hisdassyn néma tisztelgésre emelte kardját, majd lesújtott.

 

* * *

 

Medve pártfogoltja tehetetlenségétől bénultan, heves izgalommal figyelte, ahogy mestere és a Vihargárda eprimora gyilkos táncba kezdett. Gus ilyen távolságból nem tudta kivenni, melyik fél állt jobban, de volt annyi sütnivalója, hogy elképzelje, mi fog történni, ha patrónusa kerekedik felül. Medve jól kitanította, mennyire tartsa az aljas toroni söpredéket, különösen a Vihargárda rettegett halálkufárait. A gárdisták körülzárják majd a számos sebből vérző győztest, hogy aztán ocsmány dalukat zengve végezzenek Darton kiváló szolgájával.

Az ifjú fegyvernök visszajáró gondolatába merült, miközben odalent az ádáz összecsapás zajlott. Egyre ugyanaz a kérdés foglalkoztatta: van-e feltétlenül erősebb a személyes meggyőződés, a rangbéli feljebbvaló utasítása és az isteni rendelés parancsa között? Mindenki választ valahogy, ahogy a Vörös Medve is tette. Darton majd eldönti, mivel szolgálják érdemesebben…  

A dombtetőn felsorakozott lovagok javán már eluralkodott a szent düh és a közelgő összecsapás láza. Mindnyájan a völgyben zajló párbajt figyelték. Egyelőre fegyelmezték indulataikat, de közben elöljáróik utasításait lesték.

Vezető hitsorsosuk elestét egyre fokozódó ordibálás kísérte, mire a vezéri sátorból maga a nagymester lépett elő. Komótos léptekkel sétált a gyülevész csoportosulás felé. A fegyvernökbe egy pillanatra belévillant, milyen nevetséges is, amit tenni készül, de tizennégy megért tavaszának minden összekapart önérzetével nyugalmat erőltetett magára. Airun Al Marem elé állt, feszes vigyázzba vágta magát, és igyekezett szabatos jelentést adni, mielőtt még másvalaki tette volna meg.

– Uram, fegyvernökként jelentem, hogy patrónusom, Rodator Tremora hadnagy, parancsod ellenére rohamra indult a Vihargárda ellen, és személyes indíttatásból párbajt vívott az ellenség egyik lovagjával. A hadnagy ottveszett a toroni kutya csapásai alatt. Véleményem szerint ostobaság volt egyedül szállnia szembe vele, sokszáz bajtársa segíthette volna harcában, ha…

– Csihodj, kölyök! Darton lovagjai nem ostobák, legfeljebb túlontúl vakmerőek néha… Ezt jól jegyezd meg. Mesterednek bizonyára jó oka volt rá, hogy Urunkhoz siessen, és nyilván nem távozott méltatlanul. Most pedig eredj és szólj a lovászoknak, hogy vezessék ide hátasainkat!

– Igenis, uram! – az ifjú tisztelgésként a szívéhez csapta öklét, és eliramodott a karámok felé. A nagymester parancsát kicsit ferdítve tolmácsolta a lovásznak, és maga vezette elő a két hatalmas, holt-eleven állatot.

Látta, ahogy a halál istenének ynevi helytartója és legfőbb harcostársa, a Vaskezű, átveszik kezéből félelmetes jószágaikat, majd nyeregbe szállnak. Ahogy a Próféta megigazította páncélkesztyűjét, lenézett rá a magasból.

– Mi a neved, kölyök?

Gus nem számított ilyen kitüntető figyelemre, így zavarában halkan makogott.

– A nevem Angus Magonor, uram.

– Rendben van, Magonor! Még találkozunk!

 

* * *

 

Angus Magonor a Vihargárda elleni győztes csata után vette gondjába a néhai Vörös Medve hátrahagyott holmiját. Teljes értetlenséggel meredt a közötte talált toroni pecsétes levélre, melynek többszöri átböngészése után nem maradt kétsége afelől, hogy Darton tréfái sem mindig a szellemesebbek közül kerülnek ki.

 

 

Rodator Tremora hadnagynak, Darton lovagjának saját kezébe

 

Egy haldokló utolsó kívánságából fakadó kötelességemnek teszek eleget, mikor e sorokat, céljukra méltatlan erv nyelven, papírra vetem. Assor Addivo, ki kegyelmed fivérének mondotta magát, nemesi párbajban vesztette életét, melyet nem épp nemesi eszközökkel, kétes körülmények közepette erőszakolt ki személyem ellen. A nekem dobott kesztyűt fel nem vettem ugyan, de mert sértettségében ennyivel nem érte be, végül kénytelen voltam elfogadni méltatlan kihívását.

 

Nem állt szándékomban e küzdelem, ennek ellenére Sogron rendelése úgy hozta, hogy ifjú testvére halálos sebet szenvedjen kezemtől. Nem ezt akartam. Nem így akartam. Tettemért a teljes felelősséget vállalom.

 

Ezúton ajánlom magam, miszerint nem kívánok kitérni a jogos elégtétel megadása elől. Nemesi becsületszavamat adom, hogy e vészterhes időkben is állok rendelkezésre.

 

Maradok tisztelettel,

 

hyssweilyr Echnessyr Hyssar-on Hisdassyn, a Vihargárda eprimora

 

Mikorra a szárított kecskehús utolsó rágós mócsingja is eltűnt örökéhes gyomromban, kezdtem letenni róla, hogy a csizmaszáramban rejtegetett késsel szakasszam végét szíves vendéglátóm életének. Nem kellett hozzá túl sok ész, hogy rájöjjek, valamiféle vándorló pappal hozott össze a sors, aki nem átallott a lovagi tudományokba is belekontárkodni. Míg az éjjeli hideg ellen feltett bor forrt a tűz fölé akasztott bográcsban, volt időm jobban megszemlélni könyörületes étekadómat.

A negyvenes évei közepén járó férfi arcát sűrű, fekete szakáll keretezte, hosszú hajának tincsei ki–kiszabadultak a bőrdarabbal rögzített szoros varkocsából. Termetre sokkal inkább tűnt veterán zsoldosnak vagy lovagnak, mint Darton papjának, ahogy azt magáról állította, ezt a képet egyedül a szűnni nem akaró locsogás árnyalta kissé. A halál nagyszerűségéről áradozott nekem, de viselkedéséből és gesztusaiból inkább az élet élvezetének imádata sütött, az úrnélküliség tisztelete, valamiféle holnaptagadással erősen fűszerezve.

Gyanakvással vegyes csodálkozásom akkor hágott tetőfokára, mikor a lovag alig kéttenyérnyi mandolinfélét varázsolt elő, és a húrokba csapva barbár nyikorgásra késztette a hatalmas markában elveszni látszó hangszert. A satuba fogott varjúnak lehet ilyen hangja.

Úton–útfélen, tikkasztó napon,
Bármerre térek, téged talállak.
Jöhet szembe idegen, és rég látott rokon,
Hozzád térek meg az élet végére.

Sötét órán mellettem állasz,
Harc, ha kerül, te leszel vigaszom,
Minden kérdésre te vagy a válasz,
Én jó uram, legyen hát vigalom!

A lelkedet eladtad, az eszed megállt,
De még egy pohár bor, biztosan nem árt!

– Hát ebben, mi a kórságot tiszteljek? Életbölcsesség? Sírfelirat netán? – vettetem fel, miután elült a károgás.

– Egyszerű útszéli dal! Mi lenne más? Azt vallom, csak az unalom kerüljön el, mert abba tényleg bele lehet dögleni! Az effajta halált pedig még az ellenségeimnek sem kívánom! – válaszolta újdonsült cimborám.

Ezzel nem tudtam volna vitatkozni, ha akarok, akkor sem, de a karcos dal maradéka belülről még mindig a koponyámat karistolta. Persze, hisz ez is csak egy újabb botcsinálta igric, a szépség gyilkosa, a harmónia megrontója, aki önfeledtségében nem foglalkozik vele, hogy csodás művészetét hallván még a kövek fülét is elfutják a könnyek. Dalolni éppen tudtam volna magam is, szebbet és szebben, de rég elmúltak már azok az idők, amikor torkomban selyemvirágok nyíltak és ujjaim még alkalmasak voltak a finom mívű húrok pengetésére.

– Aztán most már itt az ideje, hogy elregéld, téged mi vitt rá, hogy erdei bitangként tengesd napjaid? – szegezte nekem a kérdést.

 – Nem egy bonyolult történet az. Megcsaltak. Elárultak. Kiraboltak! – feleltem teljes átéléssel. – Tisztes otthonom és nőm volt, és polgári hivatásom. Pyarron gazdag városában magam metszettem kicsiny üzletemben a legszebb zafírokat és rubinokat, de kezemben megfordult nemegyszer alidari szivárványgyémánt, opálfekete sárkánytojás, de egy ízben még kristállyá fagyott angyalkönny is! Ékszermíves voltam valaha, és az Államközösség összes királynőjének és grófnőjének én készítettem a jégezüst foglaltba zárt drágaköves ékszercsodákat! Emlékszem, egyszer magának Domvik legfőbb papnőjének faragtam egy csinos szobrocskát, egy akkora smaragdból, mint a lovad feje…

– Mindent értek már – szakított félbe a lovag –, egyszóval közönséges lator vagy, aki nemhogy drágakövet, de talán aranydukátot sem látott soha, bár a nyelved az forog rendesen, nem mondom!

– Mindenki boldoguljon, ahogy tud! – váltottam komolyabb hangnemre. – Van, akinek a kardforgatás és az útonállás jövedelmez jobban, mint kiderült, félek, ez nem én vagyok, és van, aki szép szavakból és csavaros eszéből igyekszik előnyt kovácsolni... – Gyalázatos kudarcom súlya hirtelen mázsás teherként szakadt lelkemre. – Sajnálatos módon, ez utóbbira alapozva sem a várakozásomnak megfelelően fordult a szerencsém.

 – Szerencse? Badarság! Vezessenek istenek, csillagok és tréfás sugallatok, de a szerencse, az merő ostobaság. Amúgy meg, inkább azt tartom, hogy tedd meg, amit erődből meg tudsz tenni, amit meg nem, nos, Darton mindenkor tárt karokkal várja az elkötelezettek szolgálatát. A magadfajtából persze sosem lesz szolga, de hidd meg, ez olyan út és szolgálat, mely szabaddá tesz! Ha velem tartasz egy darabon, meglátjuk, van-e benned lehetőség, meg aztán addig sem pusztulsz éhen! Mit mondasz te?

 – Sosem volt kenyerem az ájtatoskodás, de a cifra beszédhez és az egyszerű útszéli dalokhoz magam is konyítok egy keveset. Nem értem, miben vehetnéd hasznomat, de amíg az elemózsia és a lőre kitart, örömmel veled tartok, ó Darton kegyelmes-furcsa papkatonája!

Keserű hónapok szöktek tova, míg egy bokorban kuporogtam. Igazából számtalan bokorban. Vártam a sült poszátát, hogy arra repüljön, amerre én rejtőzködöm. Ha egy utazó előbb kiszúrt, mint én őt, még azt is hihette, épp szarok. Pedig dehogy. Éberen figyeltem. Na nem mindig, és ez lett útonülésem vége, és egyben valami új kezdete is.

Visszagondolva nem teljesen értem, hogyan képzelhettem, hogy majd egy csorbára törött fattyúkarddal méltó ellenfele leszek a talpig jóféle vasba öltözött alaknak, akiből igazán csak nemes vérből való paripája érdekelt, mikor megpillantottam. Valami eszement ötlet volt üvöltve rontani rá, de hát, az éhség hülyeséget szül, a hülyeség meg halált.

Mikor később megszemléltem a fekete vértes lovagot, már nem csodálkoztam rajta, mily könnyedén, a nyeregből kihajolva, két irdatlan pofonnal vette el harci kedvemet. Rettenetes ereje volt a fickónak, és a méretes páncél súlya egyáltalán nem zavarta. Engem már nem érdekelt, meddig nyeldeklem még envéremet az út porában fetrengve, gondoltam, az éhség így is tovatűnik majd, az ostobaság pedig elnyeri méltó büntetését.

Mikor a vértes látta, hogy némileg magamhoz térek, bortól karcos hangon röffent le rám.

– Barátom, nem vagy te egy kicsit hülye? Dartont szolgálni sokféleképp lehet, de azzal, hogy megöleted magad, sem ennek, sem a túlnan terpeszkedő világnak nem leszel hasznára!

Kellően megilletődve bámulhattam vissza, kénytelen voltam egyetérteni vele.

– Aztán, mit tudsz te erről a világról? – sandítottam rá, lekanyarintva a vért szájam szegletéből. – Könnyen pofázik az, akinek ló van a segge alatt, meg úrnak született! Ismerem a fajtádat, te tányérnyaló fattyú! Na rajta, mire vársz? Adj hát halált, nekem már úgyis csak ez maradt! – Igyekeztem kellő meggyőzőerővel játszani az életunt senkiházi szerepét, hátha tényleg életben hagy.

A fejemet lehajtva vártam a lovag válaszát, érkezzen bármily szárnyon is. Arra nem számítottam, hogy egy méretes fekete varjú huppan mellém az út porába, pedig hát így esett. Mikor jobban szemügyre vettem a rusnya jószágot, akkor láttam meg, hogy nem madár az, hanem egy fekete tollakkal ékített, formátlan borostömlő. Biztatás nem kellett, és miként öregem szavai elmémbe ötlöttek – szomjan sose haljak! – felragadtam a rút jószágot, és fogaim közé kaptam rézveretes csőrét.

– Annyit mindenképp megtanultam már erről a világról, hogy a jóféle vörös nem csak a fehércselédek orcáját színesíti meg, de a megveszekedettek világlátását is! – vigyorgott a jövevény, majd lekászálódott a nyeregből. – Még mindig halni akarsz, komám? Mert ha igen, Darton Mosolya örömmel villantja rád tépőfogait!

Rettenetes kétkezes kardot akasztott le a nyeregkápa mellől, melynek egyenes pengéje gazdagon fogazott volt. A halálisten tréfáit valahogy sosem szerettem.

– Amíg ez a kis ital kitart, maradnék még! Köszönet érette – mormogtam, miközben sajgó halántékom dörzsölgetve felálltam valahogy. – De ha már ilyen könyörületes kegyelmed, nem akadna valami harapnivaló is abban az iszákban? – néztem mélán a nyeregre erősített készségre.

Kreig a redves cölöpökön álló rönkház lépcsőjén ült és éltes kikötői ribancokat megszégyenítő elánnal káromkodott. Szidta az esőt, a sarat, a kocsmát a háta mögött és persze az istenek jelentős hányadát is. De leginkább önmagát. Hat napig nyelte a port mire eljutott ide. Az eső az érkezését követő hajnalon kezdett zuhogni, mintha dézsából öntötték volna, és azóta égiektől elrugaszkodott, nyálkás dágványt csinált a környéken mindenből. És ez még csak bajok csekélyebb része volt.