Zarándokút III.

2013.03.28. 15:03

Hallottam már arról rebesgetni, hogy Darton lovagjai igazán tudják élvezni az életet – talán pont azért, mert életük legnagyobb részében a halállal vannak elfoglalva. Nem egy tivornyán és kocsmapusztításon vettem már részt magam is, de arra nem lehettem felkészülve, ami a rítusrend szerint a harmadik stációban várt rám.

A kötelező egész napos imádság letudása után, mint egy kriptaszökevény estem be az első utamba kerülő szálláshely ajtaján. Előre fizettem, és kikötöttem, hogy ne háborgassanak. Gyakorlatilag két napot aludtam át egyhuzamban, és egyet zabáltam végig, hogy újra erőre kapjak a zarándoklat gyötrelmei után. Mesterem már korábban a városba érkezett, és három nap pihenőt elegendőnek ítélve üzent értem, hogy folytatódhassék a beavatás. A Tölgyfa nevű vendégfogadóba hívott, ahol közölte, hogy ebben a hónapban ezen műintézmény lesz az állomáshelyem.

Nehéz pontosan visszaadni azt a vonzerőt, amelyet a Tölgyfa sugárzott. Mint amikor az ember hazatér, vagy oda érkezik vissza, ahová mindig is vágyott. Mindenből épp elegendőt, és jobbat, mint ami elvárható – ez volt a fogadó alapvető elképzelése, függetlenül attól, hogy válogatott italokról és ételekről, barátságos berendezésről és marasztaló légkörről, forróvizes fürdőszolgáltatásról, avagy a személyzet mindenre kiterjedő készségességéről volt-e éppen szó.

A délelőttök többnyire álmos-másnapos készülődéssel teltek, a nappal második felére és az éjszakára. A hónap végére joggal érezhettem azt, hogy a hit városának megannyi csodája közül majd' az összeset láttam. Az ebédünk és vacsoránk minden nap más és más fogadó konyhájáról került ki, és a Vászonváros rakparti tengerészkocsmáinak kiváló halételei éppúgy szerepeltek az étlapunkon, mint a Pyarron legbefolyásosabb emberei által is látogatott főnemesi étkezdék fogásai. Italra sosem volt gondunk, és nem épp sok forrásvíz fogyott ténykedésünk alatt, viszont olyan népek és kultúrák nedűihez volt szerencsém, amelyeknek addig létezéséről sem tudtam.

A kikapcsolódás legaljasabb formáitól indultunk a patrónusom szerinti magasabb műélvezetek felé, így mulatoztunk a Kaptár ótvar csehóiban és olyan lebujokban, ahol az egyszerre böfögő, szellentő és vizelő bugrisok sem tudták kedvét szegni a jónépnek, és ahol a legolcsóbb ringyók riszálták vénséges, keléses farukat az asztalok között. Mesterem ragaszkodott hozzá, hogy próbát tegyek a kikötőnegyedben szaktekintélynek mondott, ősöreg szajhával, az Anyacsászárnéval, aki köztudomásúlag már legalább ötven éve űzi az ipart, és oszlopnyi combjai között olyan titkokat őriz, amit máshol nem találhat meg a férfiember. Ódzkodtam a dologtól erősen, és bár nem látogatnám a fent nevezett asszonyságot naponta, de el kellett ismernem, hogy nem véletlenül büszkélkedhet terjedelmes rajongótáborral.

Gyorsan peregtek a napok, míg időnket egyedül az evilági élvezetek hajhászása töltötte ki. A békésebbnek látszó napokon, mikor nem a vödörbe kapaszkodtam az éjszakai tanulás leckéinek visszamondása után, hosszú sétákat tettünk a gyönyörű vadakkal teli Arel ligetben, és a Predoc egykori grófja által alapított Corbey-kertben is többször megfordultunk, ahol igazi, ritkaságszámba menő növényféléket csodálhattunk végenincs hitértelmező beszélgetéseink során. Egészen újszerű élmény volt ez az esztelen dorbézolás, a kötelességek és feladatok, mindennemű regulák teljes hiánya. Patrónusom intelmei között az is szerepelt, hogy urunk templomainak a közelébe se menjek, lévén ez az élet kiismerésének periódusa, ezegyszer ne foglalkozzam a másik világgal.  

Egyre újabb és újabb élvezeteket tapasztalhattam meg, és akadt köztük jócskán az úri kedvtelésekből is: mikor a séta túlzottan megerőltetőnek tűnt, kikocsiztunk a városba és a nemesifjak küzdelmeit csodáltuk a Labdatéren, vagy a város peremére vitettük magunkat, ahol a vándorarénákban az errefelé ínyencségnek számító állatviadalokat bámultuk. Sem a Lebegő piacon, sem a Gyönyörök kertjében nem volt könnyű ellenállni a csábításnak, így az előbbi helyen vásárolt foncsorozott ezüsttükör, rövid úton, az utóbbi helyen megismert karcsú kéjnő tulajdonába vándorolt. Patrónusom eltökélte, hogy megismertet a tudós fők körében népszerű Nagyvilág Bibliotékával, hol ritka értekezéseket böngésztünk a régiek haláleszményéről, és jártunk a Művészetek Hét Tornyában is, amely a Della nevű szerencsétlen tisztelőinek utolsó említésre méltó kegyhelye.

Mikor frissebbnek mutatkoztam ébredés után, volt, hogy felkerestük a vívótermeket, de kipróbálhattam magam öklözésben is a helyi keménylegényekkel szemben, de igazán izzasztónak egyedül a Labdaház felkeresése bizonyult. Jártunk kocsiversenyen és regattán, kilovagoltunk a közeli vadasparkba solymászni is, és az éjszakák során gyakran elhúzódó kártyacsatába bonyolódtunk, ha épp nem Ellana gyönyörtemplomában ásítoztunk a papnők pajkos prédikációi hallatán.   

Nem számítottam rá, hogy a hónap végének beállta előtt ilyen súllyal zuhan rám a felismerés: mindenből lehet unalom. A patakokban ömlő bor, és a nagyszerű ételek, az újféle testmozgás, és a mindig másként ölelő karok kezdtek félelmetesen elfásítani. Egyre többet és többet imádkoztam, és már alig vártam, hogy akár az ortodoxia vezetése alatt is, de újfent istentiszteleti szertartást hallgathassak az Örvény-kör Szentélyben.

A hónap végének elközeledtével patrónusom is érzékelte a lelkemben szárba szökkenő csömört, ezért csökkenteni kezdte a rám nehezedő nyomást, így inkább zenés darabokat hallgattunk Alborne kőszínházában, filozófiai értekezéseket a kráni kultúráról a Nagyuniverzitáson, vagy kardtáncosok kecsességét lestük a Táncszínház egy félreeső páholyából. Az utolsó előtti nap estéjén mesterem egy kancsó vörössel és egy dúskeblű tűzvörössel keresett fel Tölgyfabéli lakosztályomban, kaján vigyorából egyértelmű volt, hogy ezek a hónap utolsó ajándékai számomra.

Másnap reggel még elkísért a Kegyes Araita Temetőhöz kapcsolódó legkisebb templomba, ahol a szolgálattevők nem berzenkednek annyira a próféta tanaitól. A Hullámsír Szentély sarkába húzódva pörgettem a stáció eseményeit, de a belépő gyászolók könnyes arcára tekintve, és látva szemükben a mély fájdalmon is átderengő végtelen tiszteletet a Holtak Ura iránt, fokozatosan értettem meg, miért nagyszerűbb a halál az életnél. A látogatók könyörgéseinek hosszú sorából láttam meg, miként koronázza ez az egyetlen esemény az élet értelmetlenségét értelmessé, így újult erővel ragyogott fel előttem szent vállalásom, hogy életemet a Hallgatag Úr szolgálatának akarom szentelni.   

Zarándokút II.

2013.03.27. 15:58

Domurttól, Új-pyarronig. Gyalog. Alig kétezer mérföld. Kellett nekem panaszkodni az első stáció tétlenségére! Mesterem, egyetértésben a komtúrral, azt parancsolta, ne csak aszkéta módra vándoroljak egy hónapig, de lássak világot is! Most aztán átkutyagolhatok majd’ az egész Államszövetségen, délről északnak haladva. Azt mondták, tegyem tiszteletemet a nagymester szülőhelyén is, a Marem család birtokán jobb fogadtatás vár, mint a tétova szemforgatók kápolnáiban.

Volt időm felkészülni a zarándoklatra, mégis most érzem igazán, milyen lovagot-próbáló dolog a második stáció is. Naponta több mint tizenöt órát gyalogolok, amit csak ritkán szakítok meg, legfeljebb fertályórás pihenőkkel, illetve az engedélyezett napi ötórás alvással. Imádkozni és elmélkedni menet közben is tudok, sőt egy idő után enni és inni is, bár eleinte még ugyancsak éreztem a teljes lovagi vért és a kétkezes kard súlyát. 

Szerencsémre, a Pyarroni Szent Széktől távol még vendégszeretőbbek a Rendből valókkal, így nincs gondom az élelem beszerzésére. Próbáltam bort is nyakalni, de be kellett látnom, nem tesz jót az elszántságomnak, a tagjaim gyorsabban fáradnak, és a folyton ismételgetett litániák sorait is gyakrabban vétem el. Először vízzel keverve fogyasztottam, aztán inkább letettem róla, elvégre szent küldetésben járok, ahol elsősorban magamat kell legyőznöm.

Az több pihenés fontos lenne, de a haladás még fontosabb. Nem igazán törődöm vele, miféle fedél kerül, avagy kerül-e egyáltalán a fejem fölé. Gyakran elmosolyodom, mikor eszembe jut a ficsúr, aki bársonypokrócot cipelt magával a folyópartra, nehogy a nedves, hajnali fű összevizezze ülepét, és esetleg fel találjon fázni, miközben kedves poémáit olvasgatja. Mióta megkezdtem zarándokutamat, az éjszakai szakadó eső a pusztaság közepén csupán kellemetlenség, a félfedett juhakol maga a Godorai Hercegi Palota.

Az ébredésekre viszont még minidig kényes vagyok. Szánok rá időt, hogy egyem egy falást, és imádkozzam, mielőtt útnak indulok, egy darab ideig kiélvezve a félálomból ébredezés állapotát. Az a néhány barom persze nem sejthette, hogy pont egy dartonita lovagjelöltet zavar fel meglehetősen rövidke álmából. Páncélban aludni rettentően kényelmetlen dolog, de ilyenkor jól jön. A kapafogú bitang, aki a saját kardomat szegezte a hátamnak, utoljára a csigolyája roppanását hallhatta, miután a vaskesztyűvel fordulásból vezettem el a pengét, majd nyakát törtem. A többi nyomoronc elszelelt.

Nem vesztegethettem az értékes időt, ha a Teremtő Akarat Ünnepére a Desparazoba akartam érni, így egyszerűen otthagytam az út szélén, és továbbindultam. Amúgy is csak fegyvernök vagyok, sem jogom, sem kötelességem szertartást celebrálni az idióta barmának.

A napok egyre hosszabbnak tűnnek, ahogy közeledem az újjáépített szent városhoz. Igyekszem meghúzni magam, elvégre errefelé nem kedvelik az eretneknek kikiáltott al Marem tanait, de bizonyára láttak már erre magamfajtát, és tudják, mire számíthatnak, ha kenyértörésre kerül a sor, amúgy meg aztán a kötekedés sosem volt igazán sajátja a békés polgároknak.

Fáradtságom és csüggedésem egyaránt semmivé foszlik, mikor már messziről felém ragyog a Gömbszentély alabástrom csodája. Valóban lélegzetelállító, kár hogy manapság csak ezek a puhapöcsűek nevezhetik otthonuknak Új-pyarront. A Desparazo, Darton legfőbb délszaki temploma, a Halálkatedrális magasodik elébem. Buzgó papjaik ostoba szemében csupán egyszerű zarándok vagyok, Darton hívő szolgája, hát nincs okom félni, mikor egynapos záróimámhoz kezdek a Nyitott Tenyér Nagyszentélyének egyik félreeső oldalfülkéjében.

Zarándokút I.

2013.03.26. 15:48

A Hallgatag Úr beavatott lovagjai ugyancsak tréfás kedvükben lehettek, mikor kitalálták a Szent Zarándoklat Első Stációját. Ezt nevezem én sötét humornak! Egy teljes hónapig gunnyadj egy hideg padlatú, koromsötét cellában, és próbáld még életedben megtapasztalni a halált, és az Atyához mindinkább hasonlatossá válni! Föl nem érem ésszel, milyen zarándoklat az, ahol szinte nem is mozoghatsz, sőt az élet is a halálba olvadni látszik!

Mesterem komor biccentés kíséretében zárta rám cellám ajtaját, persze nem kulcsra, csak úgy jelképesen. Ez is egyfajta próbatétel, kihívás. Elmehetnék. Abbahagyhatnám. Sosem hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni a varjútestvérek kacaja, a közös áhítat percei, vagy a gyászkórus monoton zsolozsmázása. Darton egyházának – különösen a lovagi közösségeknek – mindennapjai, meglehetősen mozgalmasak. Egy dologban teljesen biztos vagyok. Közéjük akarok tartozni, és vágyom rá, hogy engem is celeritornak szólítsanak.

Úgyhogy maradok. Maradnak a szövevényes gondolatok, a hosszú-hosszú, néma litániák és imák, és az elgyötörtség végső peremén, az egyre rövidülő fohászok. Darton vigyáz rám. Érzem. A templom oromzatán gubbasztó hatalmas varjúszobor jut eszembe. Bizonyára én is akképp festhetek most. Micsoda baromság! Hiszen az csak puszta kő, míg magam a Hallgatag Úr katonája vagyok! És amíg hiszek uramban és gondolkodom, addig létezem. De létezőbb-e a magányban és csendben a halál nagyszerűségén elmélkedő lovagjelölt a szent varjú megszólalásig élethű szobránál?

Gondolataim ezer irányba csaponganak, mégsem tartom helyénvalónak, hogy elmém erejét hívjam segítségül e színes kavalkád megrendszabályozásához. Inkább maradjon a kalandozás, mint a végletekig tudatos tevékenység. Elvégre célom az, hogy az Atya lényegét megismerjem.

Napról napra új dolgok ötlenek eszembe. Egyre csak imádkozom uramhoz és gondolkodom, míg rájövök, talán ezt sem kellene tennem. Hogyan lehet nem élni akkor, ha mégis élek? Kötelességem a Kárpit ezen oldalán maradni, ezért rendszeresen fogyasztok kevés vizet, de más tevékenységre nincs gondom. Menekülnöm sem szabad a feladatom elől, ezért igyekszem keveset aludni. Ehhez tényleg szükségem van az elmém erejére. Enélkül biztosan napokat aludnék át. A szent szövegek citálása valahogy elűzi a rám-rámtelepedő ólmos fáradtságot, a gondolataim varjakként szárnyalnak elmém körül.  

A halál nem csak mozdulatlan, a halál néma és végtelen, fenséges csend és létezés-nélküliség. Némaság. Majdnem felkiáltok: hiszen egy szót sem szóltam három álló hete immár! De nemcsak kifelé, ez még kevés. Meg kell találnom belső csendemet is, de nem azt a fajtát, amit a mentalista tutor magyarázott. Ez a csend a hitemből kell fakadjon, elvégre, aki őt kívánja szolgálni, a legnémább csendet, a legvégtelenebb némaságot kell megismerje.

Elengedem minden tudatos gondolatomat, és mégis teljes éberségemben egyetlen dologra fókuszálok. Ez nem a felé irányuló szeretet, imádat, rajongás vagy öntudatlan önfeladás, hanem egy kötelék érzése, amely biztosabb a halálnál is, hiszen annak egyértelműségéből táplálkozik. Nem is érzés igazán, hanem egy végtelen mély meggyőződés, egy rátalálás egy olyan alaprétegre, mely mindenkiben megvan, de csak kevesek számára felfedezhető és értékelhető. Egy szilánk belőle, a végtelenből, bennem, a végesben. Amint rájövök arra, hogy ezt a szilánkot kerestem zarándokutam igenis mozgalmas, első stációja alatt mindvégig, feloldódom ebben a halál-közeli létállapotban. Nem a lelkemben érzem és nem az eszemmel tudom, mégis egyértelművé válik számomra, hogy a Sötét Atya Halk Ölelésének bizonyossága az, amely végül elvezet a Létezés fenségének tagadásáig.

Megjegyzés: az alábbi anyag csupán vázlatos kivonat, a téma szempontjából releváns információkkal, a készülő Geofrámia kiadvány Rowon szócikkéből, megjelenése Wayne Chapman engedélyével történik. Köszönet érte! (A lábjegyzetek linkként sajnos nem működnek, de a szövegtörzs után megtalálhatók.)

 

Eredet és hagyomány

Rowon – az azonos nevű, területileg nehezen körülírható [1] városállam központja – ősrégi település, már a késő-crantai térképeken is szerepel Dharna vagy Darana néven. [2]

[…]

Az utolsó fejedelmet, a Pyarron szerinti 751-ben felgyűrűzött [3] Remiah Baylort egészen más fából faragták, mint elődeit.  Noha kalmárnak született, és egész életében a tengert járta, egyetlen valamire való üzletet sem kötött. Zsoldos volt és démonvadász – hogy ezen kívül kicsoda-micsoda még, gyermekei és unokái számára is csak akkor vált nyilvánvalóvá, mikor a vég közelségétől meglegyintve narvani halásztanyája helyett Rowonba hívta őket. A háromnegyed évszázados távolléte alatt felgyűlt hivatalos levelek közül csak egyet, az alidaxi belső rend matryssájának huszonhét évvel korábbi házassági ajánlatát válaszolta meg – hogy hogyan, az máig találgatások és viták tárgyát képezi, mert a címzetthez sosem jutott el. [4]

A férfi, aki egész életét a döntések elkerülésének szentelte, végül mégis hozott egyet. A magától értetődő magyarázat szerint azért, hogy megtudja, milyen érzés. A másik változat úgy hangzik, hogy versengésre szólította a régi és az új isteneket, és a lelkét ígérte annak, aki végóráján a legjobban meglepi őt.

Hogy mi történt ezután, arról mindenki szájával mást mond a fáma. Bizonyosan csak annyit tudunk, amennyi Igrain Reval Geoframiájának vonatkozó szócikkében olvasható:

„Minekutána a Baylorok nemzetségéből való Remiah, ki akkoron múlt hetvennégy esztendős, hivatala terhét a levelekből s köziratokból rakott máglyára eképpen letette, további három gondtalan napot töltött övéivel, miként az Arsylas házának népei, a hullámok s szelek vándorai közt ősidőktől fogva szokás. Ők kik a halált gyakorta kísértik, minálunk jobban tudják, hogy búcsúztatni csak az elevent érdemes, siratni pedig csak a hiába holtat szabad.

A negyedik napnak kék holdnyugta (ómódi szerinti higany) óráján a fejedelem fiának s két leányának ottlévő gyermekeit, mindösszesen hat unokáját, kik mellőle távozni nem akarván sorra elszenderedtek, karján a maga ágyára sorra átcipelte, minek végeztével olyas gyengeség fogta el, hogy hátát a falnak vetve a padlón megült, mintha vérei álmát vigyázná, de felkelni többé nem tudott. Néki, kit élte virágában oly erő feszített, hogy penge híján nem egy démoni fajzatnak testét puszta öklével verte át, a végső adakozásban nem maradt szikrányi sem.    

Ott talált rá az újhitű pap, a gyermekek tanítója, kit nemigen szívelt s Botnak hívott, mert vékony volt s göcsörtös, mint a kőris ága. Sok évvel később maga írta, hogy ama erőnek, mi Rowon urát ültéből egyszerre felemelte, nem forrása, tégelye volt csupán. S mondta: „Hívtál, uram.”

A fejedelemnek szeme s szája rányílt, mint ki ámul, s nem szólt sokáig; majd suttogta gdúnul [5], mit szélszerin jól-rosszul eltanult: „Te, ki ott vagy mindenekben... ismerjük egymást, azt hiszem. Győztél, de várj még, hogy szavamnak álljak; ki elmegy dolgavégezetlen, vesszőt érdemel, nem botot.”

Eképpen szólott Narad és Adún vére, Abissa, Anterra és Keskylon vándora, Rowon utolsó fejedelme, majd az újhitű pappal – ki a tőle nyert nevet holtáig büszkén viselte – az erkélyre kifordult, s megpihent arccal keletnek, atyái székiben. E hely volt, hol napkelte óráján Pyarron hitére tért, s címét a kalmárok tanácsára örökül hagyván az élők közül eltávozott.

Utolsó szavai ezek voltak: „Őrizd az álmukat.” [6]

 

Reval csak széljegyzetben említi azt az általa mellékesnek ítélt részletet, hogy a fejedelem Darton szentségeit vette magához, és utódaival együtt városát is az ő kegyelmébe ajánlotta. A Bot – az anterrai dartonita felekezetek későbbi arkónusa – azonban minden részletről beszámolt Pyarronnak. Jelentése és emlékirata nem csak a néhai fejedelem szentté avatásának [7] feltételeit teremtette meg, hanem a maremiták P. sz. 3680-as évekbeli beavatkozásának jogalapját is.

[ ...]

Hadurak és Maremiták

Rowon bőséges természeti és emberi erőforrásaival, felmér126.pnghetetlen vagyonával és feljett hadikultúrájával magától értetődő célpont a fejedelmi ambíciókat dédelgető kalandorok számára. Ezért esett rá a Dawares fekete lobogóját felemelő hadúr választása... és ugyanezért bírta rá Alyr Arkhon Darton sötét prófétáját, hogy harcba szálljon érte, mielőtt a ravún dicsőség emléke is elenyészik a fekete lobogók árnyékában.

Így vette kezdetét Rowon történetének legújabb fejezete, melynek összes fordulatát senki, alább ismertetett mozzanatait csak a választott kevesek ismerik.

Al Marem a Pyarron szerinti 3681-ben, a Maszkok Ünnepén érkezett az anterrai partszakaszra. Narvan karneváli forgatagában sikeresen megszabadult a fekete hadurak Erionban ráakaszkodott ügynökeitől – Rowonba már valóban rangrejtve érkezett, hogy feltérképezze a helyi viszonyokat, hogy utat mutasson a rend (és egyes dorani befektetői körök) tőkéje számára.

Tekintélyes mennyiségű pénzt pumpált a háború óta pangó helyi gazdaságba, és Szürke-Rowon kalmárai után Fekete-Rowon népét is sikerült magának megnyernie, mikor visszaszerezte az öreg kompániák egyikének felbecsülhetetlen értékű, észak harcmezőin végleg elveszettnek hitt hadijelvényét.

Híveit már ekkor a város ellen vezethette volna, de nem állt szándékában ravúnt ravúnnal összeugrasztani. Megvárta inkább, hogy bizalmasai elfoglalják helyüket a tanácsban... és mikor a bitorló legközelebb a falakon kívül vadászott, egyszerű többséggel kimondatta a trónfosztását. A waganda kalandor, akinek álma egyetlen nap alatt foszlott semmivé, ezt követően csak látótávolságig tudta megközelíteni Szürke-Rowont, és a Fekete földjén sem volt maradása: az üldözésére induló három kompánia az Iker-Deft árterébe szorította, ahonnan csak hónapok múlva, átvágott torokkal és lobogó nélkül került elő.

Gyilkosa – kíséretnek egy tagja, aki hatalma jelvényével trónigényét is megörökölte – P. sz. 3689-ben toroni sereggel tért vissza az anterrai partszakaszra. A kis létszámú maremita helyőrségét elnyomva visszafoglalta a városállam szívét, Fekete-Rowont  azonban sosem tudta uralma alá hajtani. A 14. zászlóháború során mind reménytelenebb küzdelmet folytatott az erdővidéket uraló maremitákkal – azok pedig, akiket az északi partra indulva Szürke-Rowon védelmére hátrahagyott, már Vinalinál bekövetkezett halála másnapján megnyitották a városkaput Airun Al Marem előtt. Utóbbi ma egy az egyenlők, a Szürke- és Fekete-Rowon jeleseit képviselő primorok közül, és velük együtt fáradozik a kompániák megtépázott dicsőségének helyreállításán.

A városállam jellemzően emberi lakossága, mely a hetedkor dereka óta felváltva stagnált vagy fogyatkozott, a 3680-as évek végén gyors növekedésnek indult: az északnyugati vadon Darton hitére tért fehérorkjai [8] a sötét próféta hívó szavára tömegével érkeztek a felhőszéli (hegyi) csapásokon vagy a tengeren át. Települések sorát hozták létre az erdővidék déli peremén, és szilárdan megvetették lábukat Rowon K’Harkadra nyíló hátsó kapujában, ahol rualani rokonaik kiveszte óta sem ember, sem más jóakaratú fajzat nem élt.

Napjainkra százezres közösségük megújította hagyományos fegyverbarátságát az Iker-Deft mellékének földműveseivel; elöljárói gyakori vendégei Szürke-Rowonnak és teljes jogú tagjai a maremita ármádiának, mely immár nem csak szárazon és vízen, de a levegőben is kész megütközni a városállam ellenségeivel. [9]

 


[1] Rowonnak nincsenek más államalakulatokkal közös határai. A kalmártanács joghatósága az obsz törvények és a lupár-dolamin szokásjog szerint is addig terjed, míg azt valaki fegyverrel meg nem kérdőjelezi. A ravúnok nem minden alap nélkül tréfálkoznak azzal, hogy hazájuk határait „jobb napokon” három tenger mossa.

[2] A régi Dharna idejében a partvonal majd’ száz mérföldnyire délre húzódott a mostanitól, a negyedkori kikötő maradványait az Idinal keleti nyúlványának lomboserdei rejtik.

[3] Rowon fejedelmei egy ötödkori eredetű, vélhetően shuluri patrónusaiktól származó corda-gyűrűt viseltek a főhatalom jelképeként, mely máig meghatározó eleme a helyi szimbolikának – lásd még e szöveg Rowoni heraldika című fejezetét.

[4] A legelterjedtebb változat szerint annyi állt benne, hogy nem a nagyorrú nőktől viszolyog, hanem azoktól, akik a gyertyát tartják nekik. Nyilvánvaló utalás az alidaxi asszonyrendek vezetőinek daumyri kapcsolataira.

[5] Észak népei ebben az időben még nem tettek különbséget a gdon kultúra keleti és nyugati ága között.

[6] A hetedkor végén a városállam maremita csatalobogójának jelmondata.

[7] A P. sz. II. évezred végén a Darton-kultusz démonölő szentjeinek sorába emelt Anterrai Remiah a helyi legendák szerint többször is megébredt, hogy szorongatott leszármazottait megsegítse. Rowon első waganda hadura úgy rettegett eljövetelétől, hogy elfalaztatta mauzóleumának kapuit. Az épületet utódja rontatta le a város P. sz. 3689-es visszafoglalását követően, a démonölő szenttől azonban nem sikerült megszabadulnia: az a 14. zászlóháború alatt személyesen juttatta el hozzá a sötét próféta hadüzenetét. A  lobogó őrségét – köztük egy toroni harci gólemet – legázolta, hordozójának pedig az arcába nevetett. A fekete hadúr életben maradt ugyan, de a beszámolók szerint Vinaliig hátralévő hónapjaiban nem volt már egészen önmaga. Remiah szarkofágját, melyet a mauzóleum pusztulása óta senki sem látott, utóbb a vérvonala otthonából maradt romfal tövében találták meg: ma is ott alussza éber álmát, ahol egykor Darton hitére tért.

[8] A hagyomány szerint a Darton szent tüzében újjászületett és átszellemült Vérfakasztó nemzetség hírmondói, akiket az istenség – az yrchek közt példátlan módon – halhatatlan lélekkel ruházott fel.

[9] Utalás Rowon legújabb fegyvernemére, a ragadozó-ösztön és a kahrei technika frigyéből született égi lovasságra, mely válogatott fehérorkokból és pteroptákból áll.

Emlékezés

2013.01.31. 14:28

Halottakat
a sírban tovább ölni nem szabad.
Holttesteket
hazugsággal takarni nem lehet.

Sötét falak,
bent most van a gerinc törés alatt.
Szabad, lehet
tovább gyötörni a gyötörteket.

Telek, nyarak,
lesz ki elhullik, lesz ki megmarad.
S ha perbe kezd,
kit perzselő mészbe temettetek?

Próbáld, tagadd
a titokban felakasztottakat.
Nyarak, telek
őrzik örökre a megölteket.

Forrás: Lakatos István: In memoriam

A halál és a gyász minden ember életében megjelenik. A Pyarroni Egyház tanításaitól azonban nagyban különbözik a maremita lovagok által vallott halálfelfogás, amely nem csupán az ortodox dartoniták elképzeléseivel, de némiképp a pyarroni eszmerendszerrel is szembe helyezkedik, alapvetően értékként fogva fel a halálesetet, halál-élményként definiálva azt. Az alábbiakban megkíséreljük bemutatni azt a lélektani hozzáállást és útmutatást, amit bárki megtapasztalhat a maremita lovagoktól.

A halál feldolgozását az ortodoxia egyfajta hosszú, lélektani folyamatnak fogja fel, amelyet tanításaik szakaszokra tagolnak. Alapvető különbség, hogy az ortodoxia tanításai szerint a halál teher és szomorú esemény, amellyel meg kell küzdeni, amelyet fel kell dolgozni, addig a maremiták szerint az életben megtapasztalható legnemesebb eseményről és élményről van szó, amit tudni kell mélységeiben megélni és befogadni. Ezen alapvető különbség mentén érthető meg leginkább a maremita lovagok halálhoz való hozzáállása, és tanításaik, útmutatásaik belső dinamikája és logikája. Az egyszerűség kedvéért, minden pontnál röviden bemutatjuk az ortodox lélektan hozzáállását és tanait is, melynek összefoglaló neve a gyász öt szakasza. Ugyanezen lelki folyamat megnevezése a maremitáknál a halálélmény megélésének stációi névre hallgat, és célja, hogy a maga módján kimozdítsa, megváltoztassa a hagyományos lélektan szerinti lelkiállapotokat. 

A maremita lovagokra jellemző ugyanakkor, hogy azt, amit saját regulájuk és vérmérsékletük leginkább együttérzésnek titulál, a külvilág keresetlenségnek, udvariatlanságnak, érzéketlenségnek vagy pimaszságnak bélyegzi. A maremita tanításokra általában is jellemző, hogy éppoly egyszerűek és hatékonyak, akár egy pofon.



1. szakasz: Tagadás/Felörvendés

A hagyományos ortodox felfogás esetében, amikor egy hozzánk közelálló személy meghal, az esemény feldolgozásának első lépcsője a tagadás. Amikor értesülünk valamely szerettünk haláláról, vagy akár tanúként végignézzük, utána az első reakció a tagadás: nem vagyunk hajlandóak elhinni-elfogadni, hogy az esemény valóban megtörtént. Tagadjuk a tényt, hogy az illető tényleg meghalt volna („Ezt nem hiszem el! Egyszerűen nem lehet igaz!”), illetőleg nem hisszük el, hogy az esemény a mi életünkben, tehát velünk esett meg („Ez nem történhet meg velem! Nem hagyhatott el! Nem lehet, hogy ezt el kell szenvednem!).

A maremita felfogás ezt a szakaszt felörvendés névvel illeti, már ezzel is jelezve, hogy elutasítja azt a nézetet, miszerint a halál szomorú, kellemetlen esemény volna. Tanaik szerint, amikor valaki eltávozik, mindössze megtér a legnagyszerűbb entitás, a Halál Istene, Darton kegyelmébe, amiért nincs ok szomorúnak, bánatosnak lenni. Úgy fogják fel, hazaért, hazatalált, végre oda érkezett meg, ahová egész életében tartott. Azt tartják, Darton kegyelme azokra terjed ki, akik elhaláloznak, figyelme és szeretete leginkább ebben a végső aktusban testesül meg.  Ember nem kerülhet ennél közelebb választott istenükhöz, a Hallgatag Úr ekkor mutatja ki leginkább törődését, minthogy Döntnökei megítélik életének cselekedeteit, és ennek alapján alakítják további sorsát a köztes létben. Darton lovagjainak felfogásában ezért a halál miatt nincs ok elkeseredni, sokkal inkább van helye ilyenkor egy felszabadult fohásznak [„Darton kegyelmébe fogadta végre! Fel, koccintsunk hát érte pohárt, s jó borral adózzunk Darton hatalma előtt! Megtalálta, amit keresett! Meghallotta a Hallgatag Úr hívását, és bátran megfelelt neki! Igyunk hát reá!”]. A maremita lovagok nem egyszer kénytelenek tanaikat magyarázatokkal is alátámasztani, így a felörvendést követő döbbenetet részletesebb útmutatásokkal is hajlandóak köríteni, megosztva értelmezésük mélységeit, akár a legegyügyűbb hallgatósággal is.

Mind a tagadás, mind a felörvendés szakaszára igaz, hogy időtartama alapvetően rövid, a legtöbb esetben nem hosszabb egyetlen percnél. Közvetlenül azután kezdődik, hogy a haláleset tényével szembesül a hátramaradott.



2. szakasz: Düh/Viharzás

A két irányzat hozzáállásában meglehetős hasonlóság mutatkozik ezen szakasz esetében, noha ez alapvetően csupán látszólagos. Pyarron felkent halálpapjai úgy tartják, a gyász második szakasza a düh, amikor is az esettel szembesülőt féktelen harag, őrjöngés borítja el, amit a veszteség fájdalma és hihetetlensége táplál. Ekkor a szenvedő személy tárgyat keres dühének, vádolni fog bármit és bárkit, akinek a halált tulajdoníthatja. Lehet ez a gyilkos személy, az elhalálozott ostobasága vagy szerencsétlensége, az istenek vagy a sors haragja és természetesen saját maga is. („A nyomorú életbe! Hát miért? Miért tette ezt velem? Nem ezt érdemelte, nem ezt érdemeltem! Miért így! Mit vétett ő? Miért pont őt! Miért nem élhetett még? A rohadt életbe, az egész mocskos szomorú világgal! Hogy pusztulna ki az összes csillag és isten és minden gyilkos lélek és rontó kórság! Hogy lehettem ennyire szerencsétlen?”) Az ortodoxia tanításai szerint jellemző érzelem a félelem, az önvád és a bosszúvágy is gyakran megjelenik.

A maremita ág sem tagadja a düh szükségszerű megjelenését, de esetükben ez a szakasz némiképp összetettebb. A maremiták viharzásnak hívják ezt a periódust, amikor minden fájdalmas érzelem a felszínre tör. Tanaik szerint ez kifejezetten kívánatos, a végső a cél a könyörtelen, kínzó érzelmek minél szélesebb palettájának átélése, minél nagyobb mélységben. Azt vallják, hogy muszáj felszínre törnie minden keserűségnek és fájdalomnak, egyedül itt jelenhet meg a bánat és szomorúság érzése. Mindig arra buzdítanak, hogy ezt az szakaszt, az érzelmi viharzást, teljességében kell megtapasztalni, mert az elfojtott, eltagadott tartalmak később a legrosszabbkor fognak visszatérni, és könnyen megmérgezik az egyébként nyugodt lelket. Gyakran igyekeznek táplálni is ezt az érzelmi kitörést, hogy később tudjanak dolgozni a felszínre tört érzelmekkel, legyen alapjuk rá, hogy elmagyarázzák ennek értékét és jelentőségét. Útmutatásaikban egyedül a félelem megjelenését igyekeznek el- és visszafojtani, lévén annak itt helye nem lehet. A lovagok többnyire nem bánják, ha a szenvedő személy kemény szavakkal gyaláz mindent és mindenkit, még azt sem tiltják, hogy a gyötrődő lélek Dartont hibáztatja, később úgyis lesz lehetősége megérteni rendelésének nagyszerű és igaz, felemelő és építő mivoltát. Céljuk az, hogy megmutassák a szenvedőnek azt az érzelmi mélységet, amit a halál okán élnek meg, úgymond Darton kegyelméből részesülhetnek ebben a kiteljesedésben, az érzések sosem-látott, tomboló viharában, ahol a lélek képes magasba szárnyalni. Azt vallják, egyedül a halálélmény megélése, a veszteség mérhetetlen fájdalma tud ilyen mély érzelmeket kiváltani az emberből, amelyeket a lélek tápanyagul képes felhasználni, és ezektől fűtve jobbat, többet, kiválót alkotni a későbbiek során. Gyakran hivatkoznak a személy korábbi bárminemű érzelmeire és lelkiállapotaira, felidéztetvén a korábbi tapasztalatokat, majd összevettetve ezeket a halál miatt érzettekkel. Ezen az úton többnyire könnyen megvilágítják azt, hogy ennyire mély és komoly és őszinte és valódi érzéseket, kizárólag Darton hatalmából és közbenjárásából élhetnek meg, és ez már magában is érték. Ezután intik arra a szenvedőt, hogy ne hagyja elveszni ezt a mérhetetlen tápanyagot, és formálja úgy és azzá, hogy az hasznára váljék! [„Ez az! Tombolj kedvedre! Éld ki minden haragodat és dühödet! Zengjen az ég! Fájdalmad tépázza az istenek köpenyét! Micsoda rettentő erő! Érzed? Micsoda harag és micsoda düh, ez már tényleg fájdalom! Érezd! Éld át! Éreztél már valaha hasonlót?/Biztosan emlékszel még, milyen volt az első csók, az első szerelem, az első ölelés! Mit éreztél akkor? Volt az ennyire erős és mély érzés, mint amit most élsz át? Sosem ismerhetnél meg ennél erősebb érzést, egyedül Darton kegyelméből! Emlékszel, mennyire erős és bátor és munkabíró voltál, amikor a szerelem töltött el? Mi mindenre voltál képes akkor! És most? Most is iszonytató erő feszíti a kebled! Éld át! Ismerd meg! Használd fel! Hogy mire? Bármire, amire csak akarod! Mitől félnél? Darton kegyes Úr! Reá nem lesz gondod! Már maga Darton vigyáz rá! Ne félj hát!”]



 3. szakasz: Alkudozás/Megismerés

A pyarroni hitelvek szerint a gyászoló lélek által megélt harmadik szakasz az alkudozás periódusa. Ebben a szakaszban a szenvedő már képes elhinni a halál tényét, viszont arra épít, hogy az visszafordítható. Minden törekvésével azt próbálja elérni, hogy valahogy kiegyezhessen Dartonnal, vagy bármely entitással, akinek a halál tárgyában hatalmat tulajdonít. Egyre másra fogadkozik, és sorra teszi az ajánlatokat, mit meg nem tenne, és mi mindenről mondana le, ha meg nem történtté tehetné az eseményt. Gyakran jellemző, hogy nem is teljes visszafordításért, hanem haladékért alkudozik a szenvedő, még néhány napot vagy akár évet kér, amit szerettével tölthet el, vagy, hogy valamely dolgának végére járhasson még az eltávozottért vagy vele együtt. („Csak még egyetlen mondatot, ha válthatnék vele! Odaadnám a házam, a pénzem, de akár tízévi munkám minden gyümölcsét is, csak még egyszer beszélhessek vele! Éljen inkább ő! Én örömest meghalok helyette, és vállalom minden poklok összes kínjait, csak ő hadd maradjon még! Vedd el bármimet, mindent megadok, csak hozd vissza őt! Odaadó szolgád leszek éltemben, holtamban, de könyörgöm, ne kelljen még eltávoznia!”)

A maremita lovagok gyakorlatában ez a szakasz nem az alkudozásról, az értelmetlen önvádról és szócséplésről szól, hanem itt kell következzen a megismerés, a megértés szakasza. Ebben a fázisban a lovagok örömest tanítanak, és mutatják be Darton túlvilágának nagyszerűségét, és alapvető tényeit. Gyakran a szenvedők ekkor először hallhatnak érdemben a kárpit túlfeléről, és a halhatatlan lélek kiváltságairól, mely nem szűnt meg létezni, épp ellenkezőleg, lehetőséget kapott egy következő életre, a továbblépésre, a nagyszerűség elérésére. Magyarázataikban kitérnek az Örvény-kör, egy kevéssé ismert szakrális szimbólumuk értelmezésére, és bevezetik a gyászoló embert az Örök Körforgás mibenlétének megismerésébe. Ehelyt szokták hangsúlyozni, hogy a halott eltávoztának tényét muszáj elfogadni, különösen, hogy a marcangoló érzelmek ideje már lejárt, és nem volna illendő irigységgel, önzéssel fordulni Darton Úr felé, és visszakövetelni az elhunyt életét, ki beteljesítve szolgálatát a földi létben végre megtért a Hallgatag Úrhoz. Tanácsaikban dominál a tisztelet megadására való felhívás, Darton döntésére vonatkozóan éppúgy, mint az eltávozott lélek nyugalmának biztosítása okán. Ennek a szakasznak a tanítási között kap először igazán jelentős szerepet a pyarroni lélektanban dualizmusnak nevezett alapelv magyarázata, felhívván a hátramaradott figyelmét a tényre, hogy a halandó test és a halhatatlan lélek kettő, és az utóbbit elengedéssel, az előbbit szertartásos búcsúval illendő megtisztelni. [„Csillapodj le ember! Tiszteld meg az eltávozottat és a Lelkek Bíráját, Dartont! Életének csupán egy szakasza ért véget, és most már Darton Úr asztalánál lakomázhat tovább, ha érdemesnek mutatkozik rá! Mind megítéltetünk, de az igazak és bátrak, az ő jutalmában részesülhetnek! Ne feledd, csupán a lelke távozott el, de az is tovább él, hiszen a körforgás örök, Darton kegyelmes és a lét végtelen! Miféle balgaság lenne visszaperelni őt a Hallgatag Úrtól? Önzés lenne az barátom, és vegytiszta irigység! Ennyire gyarló nem lehetsz! Tiszteld meg Dartont! Az eltávozott már az ő vendége!”]



4. szakasz: Levertség/Gyász

A halál feldolgozásának negyedik szakaszában az ortodoxia tanai szerint elhatalmasodik a levertség, a teljes kedvetlenség, az elfásultság. A szenvedő lélek beletemetkezik fájdalmába és félelmeibe, az elhunyt saját sorsáról belátja, hogy az sem lesz más a jövőben. Az életkedv teljesen eltűnik, a lélek mindig ugyanazokhoz a gondokhoz és gondolatokhoz tér vissza, hosszú ideig nem képes kitörni ebből az állapotából. Nem talál rá okot, hogy a megszokott rendben folytassa az életét, azt teljesen céltalannak, értelmetlennek éli meg. Az elvesztett lény hiánya felett szomorkodik és bánkódik egyre. A halál bizonyossággá érik számára, ami tehetetlenségre kárhoztatja, egészen addig, amíg nem képes elfogadni ennek megváltoztathatatlanságát. („Minek keljek fel egyáltalán? Mi dolgom lehet még a világban egyáltalán, miután ő itt hagyott? Semmi kedvem semmihez. Elegem van mindenből. Annyira unott és fáradt vagyok. Nemsokára meghalok én is. Akkor meg mi értelme küzdeni bármiért is? Nagyon hiányzik. Mit tehetnék? Semmit. Nem is teszek semmit. Nem lenne értelme. Már inni sincs kedvem.”)

A maremita kultúrában a levertség szakasza helyébe - a hathatós útmutatásnak és tanításoknak köszönhetően - a szertartásos gyász szakasza lép. Al Marem lovagjai azt tanítják, hogy nincs értelme szomorkodni, bánkódni vagy elkeseredni, hiszen Darton kiterjesztette a kegyét az eltávozottra, és ennek örülni kell. Rávilágítanak, hogy sikerült megtapasztalni a valaha megélhető legmélyebb érzelmeket, valamint új irányt szabni az ezek nyomán ébredő tettvágynak és lelki tápanyagnak. Megérttették az Örök Körforgás misztériumait is, és fellebbentették a fátylat a titkos tanok egy részéről is. Megadták az elengedés tiszteletét a léleknek. Általában ilyenkor ismét arra figyelmeztetnek, hogy a létező természete kettős, és a hátramaradt testnek is meg kell adni a végtisztességet, Darton intelmei szerint. A maremiták nézőpontjából, ez a szakasz a tisztelet megadásáról szól, a gyászról, amely rituálék sorát jelenti, és nem szomorkodást, hanem már egy emelkedett kötelességteljesítést az elhunyt porhüvelyével szemben. Ekkor kerül sor a búcsúztató imákra és litániákra, a gyászszertartás lebonyolítására, a temetésre, amelynek részleteit, lépéseit és szakrális jelentőségét részletesen elősorolják, ha erre igény mutatkozik. Ugyanígy, a lovagok gyakran magyarázzák el a szertartási kellékek szükségességének értelmét vagy a hozzájuk kötődő legendák valóságalapját a híveknek, hogy egyrészt eltereljék figyelmüket a fájdalomról, másrészt, hogy a szertartások szakszerűségét biztosítsák a résztvevő hívek oldaláról is. [„A lelke már Darton védelmét élvezi. Foglalkozzunk most a testével is. A tiszteletet eleink hagyományai és Darton tanításai szerint adjuk meg neki. A megfelelő előkészületek után kerül felravatalozásra a test Urunk templomában, a Varjúszárny Nagyszentélyben. Búcsúztató istentiszteleti szertartást celebrál e szentélyben a templomunk elöljárója, majd utolsó útjára kísérjük a testét rejtő koporsót. A sírgödörnél állva együtt citáljuk elő a Kegyelet és könyörgés litániáját. A hant előtt újra közös imát mondunk. Mikor a fejfa is a helyére kerül, már mindenki tudhatja és láthatja, hogy az eltávozott megtért Darton kegyelmébe. Világoljon neki sokáig a mécsfény, kísérje útján a Hallgatag Úr trónusáig.”]



5. szakasz: Elfogadás/Emlékezés

A hagyományos pyar lélektan úgy tartja, hogy hosszabb-rövidebb levertség után, a személy fokozatosan fogadja el a halál tényét és dolgozza fel a veszteség fájdalmát. A szeretett eltávozott hiánya természetesen megmarad, élete végéig is elkísérheti az élőket. Az elfogadás szakasza az a kívánt végpont, amit a feldolgozási folyamat végén el kell érnie minden személynek. Ekkorra tisztába kerül az elvesztett lény halálának tényszerűségével, elfogadja sorsát, az istenek rendelését, a halált okozó tragikus esemény szükségszerű, elkerülhetetlen voltát. Gyakran saját sorsával, és az élet végén saját magára váró halállal is megbékél, egyszerre azt is képes valóságosabban, elfogadhatóbban szemlélni. („Tényleg megtörtént. Semmi baj. Így kellett lennie. Ez volt elrendelve, ezt akarták az istenek. Most már jó lesz. Megnyugszom. Rám sem vár más. Hiába is harcolnék ellene, a legjobb, amit tehetek, ha próbálok rá felkészülni. Így lesz a legjobb.”)

A maremiták azt tanítják, hogy az utolsó szakasz az emlékezés szakasza. Az ő esetükben nincs szó elfogadásról, hiszen a halálélmény megélésének jelen tanai alapján ez már jóval korábban megtörtént, igaz fokozatosan, szakaszosan, de nem marad vissza feladatként a lelki folyamat legvégére. Tulajdonképp, az elfogadás már a legelső szakaszban megtörténik, ennek a feldolgozását támogatják a következő szakaszok, de a negyedik végére, a rituális búcsúzó szertartások bevégeztével a teljes elfogadás állapota létrejön. A szakasz több okból is viseli az emlékezés nevet. Egyrészt a lovagtestvérek arra intenek, hogy a halál nagyszerűségét elfogadni muszáj, de elfelejteni tilos. Emlékezni kell az eltávozottra mindenkor, csakúgy, mint arra a folyamatra is, amit a halálélmény megélésének stációiként ismernek. Fontosnak tartják, hogy aki egyszer már szembesült halálélménnyel valamely maremita felkent tanításait követve, az többé ne felejtse el azokat az útmutatásokat, amiket ekkor kapott, hogy legközelebb már méltóbb módon köszönthesse Darton rendelését. Az emlékezés szakaszában így újra megmutatják a tanítványnak a végigjárt utat, felhívják figyelmét arra, micsoda előrelépést tett a halál misztériumainak elsajátítása terén, s hogy ebből miféle előnyei származnak. Ennek a szakasznak a feladata az is, hogy a második szakaszban felszabadított érzelmekből nyert erőknek irányt és feladatot mutassanak, tehát nem csak általánosan, de egészen konkrétan határozva meg az élet folytatásának további értelmét. [„Most pedig emlékezz! Lásd újra, micsoda út áll mögötted! Bárki tanulatlan lélek gyötrelmesnek nevezné, igaz? De mi már tudjuk, hogy Darton a halál fenségének ajándékát adja, és vallásától távol áll, hogy szenvedéssel sújtsa a benne hívőket! Felörvendtél hát, elfogadva hívását, megtépáztattál a viharzó érzelmektől, majd erőt kovácsoltál a legmélyebb érzéseidből a folytatáshoz! Megismerted és megtanultad a kárpit túlfelének megannyi különös titkát, és már tudod, miért nem szabad balga fővel keseregni, hiszen a lélek csupán új körbe kezdett! Megadtad az illő végtisztességet a hátrahagyott porhüvelynek, ahogy azt évszázadok óta teszik őseink a Hallgatag Úr tanításai szerint. Emlékezz rá, mit tanultál hát a halálélmény által, és emlékezz erre mindig, ahogy emlékezel majd az eltávozottra is!”]



Forrás: az ortodoxia felfogása a halálról Elisabeth Kübler-Ross: On Death & Dying (1969) munkáján alapul

Airun utazásai során sokfelé terjesztette tanait, melyek gyakorta értő fülekre találtak, elvetve egy új dartonita hit alapjait a figyelmes lelkekben. Ezek a magok persze csak később, fokozatosan szökkentek szárba, hiszen az új templom vagy rendház alapításához szükséges feltételek a legtöbb esetben meglehetősen mostohák voltak. Mégis, ha visszakövetjük a maremita erősségek létrejöttét, azt láthatjuk, hogy alig telt el úgy év, hogy valahol új maremita központ ne kezdett volna kibontakozni.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a sajátosságokat, amelyek a rend kezdeti terjeszkedését befolyásolták. Pyarron és az inkvizíció hatalmának fenyegető árnya még akkor is a Rend fölé terült, ha az gyakorta bátran, egészen nyíltan dacolt vele. Ugyanakkor a túléléshez nem csak erőre és kitartásra, de ravaszságra és alakoskodásra is gyakorta szükség volt. A legelső években több templom csupán titokban tevékenykedett, megalapításuktól számolva még jó pár évig rejtette valós hovatartozását a kutató tekintetek elől.

A történelem viharai is hol kedveztek, hol ártottak a rend terjeszkedésének, ám al Marem és hívei mindig igyekeztek a kaotikus eseményeket a maguk javára fordítani. Ezért jellemző például, hogy míg délen a Dúlás által teremtett áldatlan állapotok kötötték le Pyarron figyelmét és legfőbb erőit, több maremita székhely nőtt ki az Államszövetség területén, jóllehet többnyire a Pyarrontól távolabb eső peremterületeken. A Dúlás és az azt követő viharok elvonultával Airun tovább szövögette kapcsolati hálóját az Északi Szövetség területein is, noha a pyarronita egyház meglehetősen szilárd bástyákkal rendelkezett a civilizált vidékek legtöbbjén. Ez az oka annak, hogy az északi rendházak és templomok alapítása általában későbbre esik déli társaikénál, és rendre csak később vallottak színt, amikor az ellenük vezetett kánonjogi és katonai hadjárat már csak csekélyebb méretet ölthetett, és eredményeiben sem lehetett igazán jelentős.

Szintén jellemző a rend terjeszkedésére, hogy Airunnak a világ minden tájáról zászlója alá sereglett népség sokszínű és zabolátlan, így a Darton hitelveinek új értelmezéseivel felvértezett lovagok és átpártolt papok a kontinens minden zuga felé elviszik az új híreket, és az eljövendő birodalomról szóló jövendölést. Elmékben és lelkekben kezd először terjedni a szakadár egyházfő tanítása, de egyre másra jelennek meg azok a korábban ortodox dartonita közösségek, akik nem félnek felvenni a kesztyűt, és vakmerően ellentmondani a Szent Szék reguláinak.

Az egyes rendházak vagy templomok alapításának évszámát nem szabad szigorúan kezelni, mert többnyire csupán egy támogató gesztustól vagy egy alapkőletételről van szó, így szinte minden esetben még évek telnek el az intézmény rendeltetésszerű és főként nyílt felavatásáig. Minthogy a maremita székhelyek sokféle erő és érdek szövedékéből bontakoznak ki, a legkülönfélébb forrásokból kapnak támogatást. A krónikákban fellelhető, hogy legtöbbször vagy egy hitében megvilágosodott ortodox templom fordított egyet köpenyén, vagy valamely világi hatalmasság vette pártfogásába a Rendet, avagy a hívők oldaláról érkezett a segítség. Persze arra is akad példa, hogy valamely lovagok merő dölyfből, önkényesen foglaltak maguknak új hazát, és szolgálták a Hallgatag Urat új otthonukból.

A maremita temetőkben magasodó templomok elterjedését a későbbi korok praktikus mivolta hívta életre, de eleinte a legtöbb város mellett csupán ortodox templom vagy kápolna emelkedett. Ezek a helyek önmagukban hosszú évekig az ortodoxia valós vagy már áttért papjainak látszólagos felügyelete alatt működtek, és nem egyszer jellemző, hogy a maremita székhely, a rendház, még nem a temetőhöz-templomhoz csatlakozik, hanem jó fél-egynapi lovaglásnyira rejtőzik a környéken, békés háborítatlanságban.

A Dovori Sziklatemplom (Alapítás: 3677)

Dovor, a közepes méretű, pyar, ravallon, berrán és dzsad népelemek lakta kalmár- és üdülőváros a Shadont a Galliomara déli partjával összekötő északnyugati karavánút mentén helyezkedik el. A város emberemlékezet óta a Marem nemesi család érdekszférájába tartozik – bár Airun ezt igyekszik titkolni, de egyesek tudni vélik, hogy még a föld is az övék, amin áll. Már a P. sz. 3670-es évek óta Darton vitézlő rendjének hátországául szolgált, a sötét próféta és a szent város viszályát azonban nem sínylette meg: a pyar arisztokrácia színe-java festői szépségű hegyvidékén telel. Dovor pihenőövezete a társasági élet, a gáláns kalandok és a kontinentalista filozófia melegágya, egyesek szerint innen ered a Smaragd Társasága is.

Al Marem itt alapította meg a hegyek között első intézményét, amely templom és rendház is egyben, ráadásul egy különös természeti képződmény előnyeit is kihasználja. A Tomúda da Sharmu röghegyeinek északi nyúlványa komoly barlangrendszert rejt magában, amit északi törpe építőmesterek és persze némi mágia segítségével Airun saját céljainak megfelelően alakíttatott át. A hegybe jó mérföld mélyen benyúló erődkaverna kívülről nem több egyszerű  nemesi rezidenciánál, valójában azonban pompázatos templom és lovagi szállás, képzőközpont és végső menedékhely is egyben.

A hegység keleti oldaláról több régi, elhagyatott bánya is nyílik, melyek szintén a Marem család tulajdonát képezik. Airun első intézkedései között rendelte el a bányák újbóli megnyitását, amelyekben elsősorban réz- és vasércet bányásznak. Mára a járatok közvetlen összeköttetésben állnak a rendház legbelső traktusaival, ahol a kovácsműhelyek kaptak helyet. A törpe kovácsok kezei alatt tanult kovácsmesterek - többnyire maguk is a lovagrend beavatottjai - készítik itt a rend számára a legkiválóbb minőségű fegyvereket és vérteket, melyekből jelentős tartalékokat is felhalmoztak az évek során a hegymélyi raktárakban. A dovori fegyverek és vértek a Rend körében is nagy elismerésnek örvendenek, a később létrejövő, rowoni rendházak kivételével a legtöbb intézmény nem képes hasonló remekművek előállítására, melynek oka a kiváló minőségű alapanyagokban és az itt szolgáló mesterek szakértelmében rejlik.

Az Alarweni Kőszentély (Alapítás: 3678)

Pyarrontól kellően távol, az Ördögnyelv hegység bércei között emelkedik az a rendház, amely a szakadár dartoniták egy különleges erősségét adja. A Kőszentély nem természetes képződmény, hanem a hegyoldalba felhúzott erődített szent hely, amely valaha csupán egy ortodox kápolna volt. Néhány lovag itt húzta meg magát az inkvizíció elől, majd miután a közvetlen veszély elhárult a fejük fölül, leváltották a helyi rangidős vénséget, és uruk új elvei alapján kezdték megszervezni a hitéletet a szomszédos Alarwenben. A lovagok nem a város temetőjét választották központjuknak, hanem az egykor menedékül szolgáló kápolnát építették át, így mára az apró szentély, amely az erőd szíve is egyben, több mint száz testvérnek ad otthont, és hetven láb magas falaival, bástyáival és lőrésekkel sűrűn csipkézett gyilokjáróival hathatós védelmet nyújt a bent tartózkodóknak.

Az erdőmélyi Kőszentély szerencsés elhelyezkedésének is köszönheti, hogy a Dúlás Syburrt végigprédáló hadjáratai nem érinthették, mert azok a kisebb csapattestek, akik ráleltek a dartonita rendházra nem gondolhattak annak ostromával és elfoglalásával. A Kráni Hegységhez csatlakozó Ördögnyelv nem éppen veszélytelen vidék, így a heves kedvű fiatalokat gyakran küldik zarándoklatra a Kőszentélybe, ahol jellemzően kevesebb a szent ájtatosság és több a fegyveres gyakorlat és portya, a hegységet borító rengeteg két- és többlábú fenevadjai ellen. 

A Domurti Varjútréfa Templom (Alapítás: 3679)

Domurt városa mellé épült egykori ortodox templom, amely a maremita tanok érdekében – Pyarron rosszallását is vállalva - az elsők között szólalt fel nyíltan. A Perdenion hegység lankáira települt városka vezetése felismerte a maremita lovagok képviselte katonai erő jelentőségét, amire a déli portyázókkal szemben komoly szükség mutatkozott. A városka melletti temetőkert a maremita templomok és rendházak szerveződésének legközismertebb példájául szolgál. A Varjútréfa elnevezést Airunnak köszönheti, aki azután adta a templom nevét, hogy Darton lovagjai és a kisváros ellen, törzsének élén felvonuló Razdak nagykánt a templom homlokzatáról felröppenő hatalmas varjú telibe tisztelte. Rossz nyelvek szerint a nagymesternek persze volt némi köze a varjú tréfájához, ami csupán a nyitánya volt a közel tízszeres túlerőben lévő nyargalók megalázó vereségének. A déli nomádok rendszeres betörései nem kevés fejfájást okoztak már a környék lakosságának, így mind visszamenőlegesen, a népes sírkertek rendben tartása és érdemi őrzése okán, mind a betörésekkel szembeni biztonság garanciájaként is örömmel üdvözölték Darton fegyveres rendjének hatalomátvételét. A rendház látja el a környékbéli falvak felügyeletét, ahol a lovagok megtelepedése óta jelentősen javult a közutak biztonsága.

A rendház lovagjai, akik főként még az Airunnak címzett felavatásra szóló meghívás kapcsán érkeztek, a lovagrend legrégibb, keményvonalas iskoláját követik. Feketére edzett nehéz teljes vértjeikben, csatára idomított nehéz harci lovaikon igazán félelmetes látványt nyújtanak. A kétkezes fegyverek közül a kardot preferálják, tízből jó, ha egy testvér akad, aki a déli barbároktól zsákmányolt kétfejű csatabárdot részesítené előnyben.   

A Dinisi Hullámsírbolt Nagytemplom (Alapítás: 3680)

Dinis városának szomszédságában épült az a templom, amely ugyan követi a hagyományos dartonita építészet alapelveit, méretei azonban jóval nagyobbak egy átlagos ortodox templomnál. Al Marem olyan dartonita központot akart létrehozni, amelynek szakrális fennhatósága kiterjed a Riegoy-öböl partvidékének összes városára, és már látványával is Darton végtelen hatalmát hirdeti. A templom itt is a temetőnegyed közepén magasodik, míg a rendház több épülete körös-körül, a falhoz tapadva húzódik meg. A Riegoy városállamok nem láttak kivetnivalót abban, hogy a halál istenét lovagok szolgálják, vagy hogy ők szolgáltatják ki a szentségeket. Általánosan jellemző, hogy a legtöbb városban van dartonita temető és templom, az arisztokrácia kereskedelemmel foglalkozó családjai mégis mindig a Hullámsírbolt Nagytemplom istentiszteleteit látogatják. Az itt szolgáló lovagtestvérek portyáikat a tengerre is kiterjesztik, így nem ritka a varjúszárnnyal ékített lobogó alatt hajózó őrjárat sem. A lovagok egy része ugyan a hajózáshoz és tengeri hadviseléshez éppúgy ért, mint a nehézlovas harcmodorhoz, mégis a Halállovagok bérelt fregattákon utaznak a városok között.

A Hullámsírbolt Nagytemplom belső építészete is rendhagyó, mert a környék lakosságának igényeit felmérve, a maremita fennhatóság bölcs megfontolásból megcserélte a Hullámsír és a Varjúszárny szentélyét, lévén a vidéken jóval több imádság és szertartás történik az előbbi szentélyben, így ezt először a liturgia hangsúlyainak átrendeződése, majd a szentélyek sorrendje és berendezése is támogatta.

A Riegoy-városállamok és Alidar, valamint az Északi Szövetség államai közötti szárazföldi kereskedelem nem egyszer ütközik az utakat ellenőrző valamely hatalmasság elképzeléseivel. A révek, hidak, kereszteződések és italmérések vámszedői ritkábban tényleg valamely nemes jogait igyekszenek érvényesíteni, de a legtöbbször nem. Darton lovagjai népszerű utazótársnak számítanak a vidéken, mert jelenlétükben még a legális rend képviselői sem próbálkoznak a szállítmányok megsarcolásával.

A Lánghalál Templomerőd (Alapítás: 3681)

Az Ordan és Sorappa közötti képzeletbeli vonal felénél, a Shibara baloldali mellékágához közel, az esőerdő mélyén található. A rendház erődített templom, amelyet ortodox mintára emeltek. A sivatagi utazók, menekültek és zarándokok kiszolgálására jött létre, akik Ordanba igyekeznek, vagy a Sheral bércein át, északra. A Dúlás rémségei elől menekülők közül is többen találtak itt otthonra, a biztonságos szállásért cserébe kevesek vélték nagy árnak a halál istenének új tanai melletti elköteleződést.

A környék éghajlata trópusi jellegű, így az itt képzett lovagok csak könnyebb páncélok viseletét szokták meg, és fegyvereik is eltérőek a többi Dartonita lovagétól. Ugyan megtanulnak bánni a Hallgatag Úr lovagjainak tradicionális nehézfegyvereivel, mégis jobban kedvelik a nehéz bozótvágó kést, amely méreteiben egy rövidkardhoz (egykezes palloshoz) hasonlít leginkább, de súlya nehezebb annál. Az itt kiképzett lovagok a túlzó szóbeszéd szerint párban forgatják a liánvágókat, de a valóság az, hogy csak néhány virtuskodó nagyszerű teljesítménye alapján terjedt el ez a hír. Nem ritkán a hajításukban is magas szinten képzettek, dacára a ténynek, hogy a penge nem igazán hajítófegyver, minthogy orrnehéz.

A különleges környezet ennek megfelelő feladatokat ró az itt élő lovagokra is. A roppant erdő és a Sheral bércei sokféle veszélyt jelentenek a felkészületlenül kódorgó lelkek számára. A mindennapos vadászat és erdei csapdaállítás és -ellenőrzés a napi rutin része, ezért a rendház lovagjai könnyedén elboldogulnának bármely trópusi esőerdőben. A rend igyekszik egyre nagyobb és nagyobb területet elhódítani az őserdőtől, ami kétkezi, izomszaggató munka lévén rendkívül megedzi az itt dolgozó-imádkozó lovagok fizikumát. 

A Dareci Masgarita Rendház (Alapítás: 3682)

Az Északi Szövetség területén való terjeszkedést sokáig jelentősen gátolta, hogy az Inkvizíció éber szemekkel vigyázta a tagok vallási életét. Al Marem próféta ezért úgy gondolta, ehelyütt célszerűbb az árnyak közül szervezni meg Darton eljövendő birodalmát, így az északi központ kiválasztásánál két elvet vett figyelembe. Fontosnak vélte, hogy legyen közel a tűzhöz, így a Szövetség központjában keresett alkalmas terepet, amelyet végül az Eren területén található, viszont közigazgatásilag Haonwellhez tartozó, Darec törpeállamban talált meg, alig félszáz mérföldnyire a legnagyobb északi dartonita központtól, Raveentől, ahol az ortodox dartonita érsek székel. Másrészről - Darton legkedvesebb tanítására építve - az arcátlanság csúcsaként olyan vidéket keresett, ahol az inkvizíció sosem keresné, ezért esett választása a Raveen szomszédságában álló államra, ahol nem mellesleg Jervinnar Wittich Molk, Dreina püspökének palotája is áll. Airun, bírván Eligor barátságát, csak annyit kért az örökifjú hercegtől, hogy hallgatólagosan támogassa a rend megtelepülését, ezért egyeztek meg a kétes és instabil jogi helyzetű apró állam területében. Az egyezség szerint a város melletti Zemel hegység északi nyúlványán magasodó vár, a hercegi lajstrom alapján, Darec felségterületéhez tartozik, ugyanakkor valaha régen a Masgartia Rend kapta birtokadományként, csak épp erről őket nem értesítették. A Masgari központtól távoli erődítmény így évtizedekig, használaton kívül maradt, és hovatartozásáról senki sem tudhatott biztosat. A titokzatos vár birtokviszonyait így nem firtatja senki, amúgy sem lenne könnyű kibogozni, kié is valójában. A szabálytalan alaprajzú erődítmény több száz lelket képes befogadni, és szokatlanul méretes kápolnájáról sokféle szóbeszéd járja: van, aki szerint Kyelnek szentelték, de a raveeni érsek úgy tudja, odaküldött papjai felügyelik a masgarita lovagok lelki életét. A rend óvatosan tevékenykedik ezen a vidéken, de a raveeni központ vezetése még csak nem is sejti, hogy mind a szemináriumaiban tanuló papjelöltek, mind az oktató tutorok közül többen titkos, kihelyezett képzéseket is látogatnak.

A rendház lovagjai gyakran rangrejtve teljesítik feladataikat, és a masgariták egerészölyves címerét is előszeretettel használják álcául. A sötét hírű lovagrend képviselőitől ritkán kérdezik jövetelük célját, így könnyebben boldogulnak Eren és a Szövetség területén is. Vértviseletük és kedvelt fegyvereik terén megegyeznek a fedőszervül használt masgaritákkal, így nyíltan alkalmazhatják őket. A rendházban több délvidéki pártütő ortodox tutor oktat, és soraik fokozatosan töltődnek fel a raveeni központból elszökdöső, új utak megismerésére nyitottabb elmékkel is. A rettegett dartonita érsek, a sírba hajló agg, persze tűzzel-vassal irtaná az eretnek maremitákat, persze túl a kilencvenen már nem könnyen veheti észre, hogy még az éjjeli edényét ürítő laikus testvér is túl sokat látogatja sosem ismert szüleit Darec városában.     

A Monegrisi Végső Béke Temploma (Alapítás: 3683)

Airun északi utazásai alatt hosszú évekig nem alapított sem templomot, sem rendházat, elvégre ez az értelmetlenségig veszélyes lett volna, viszont annál több jó kapcsolatra, jövedelmező ismeretégre tett szert.  Még a hetvenes évek végén ismerkedett meg Ven-Routen tartomány grófjával, a rettegett lovag hírében álló Arsenor con Radomirral. Az ősi család évszázadok óta bábáskodott a tartomány jóléte felett, és nyögte Krad elöljáróinak kizárólagos önkényét a vallási élet szervezésében. Airun csupán ígéreteket kapott a gróftól, miután megismerkedésüket egy baráti tornával koronázták meg, és valószínűleg az ígéret sosem vált volna be, ha a gróf alul nem marad és ragaszkodik évek múltán is adóssága lerovásához. Airun a pezsgő Rutenort szemelte ki alkalmas terepnek, de a gróf hatalma nem terjedt ki a szabad várossá nyilvánított kikötőre, így mire alkalmasnak látta az időt, Monegris városát ajánlotta a nagymester figyelmébe. A gróf által adományozott bőkezű támogatás tette lehetővé, hogy a városka újonnan nyitott temetőjéhez ne csupán kápolna, de immár templom csatlakozhasson, Arsenor pártfogását élvező maremiták fennhatósága alatt. A monegrisi rendház és templom mindig is a legjobban finanszírozott birtokok közé tartoztak, hála a Darton hitére tért északi grófnak, aki évekkel később ugyan fél lábát vesztette a zászlóháború forgatagában, mégis erős támasza maradt a rend világi szárnyának, egészen halálig.

A rendház lovagjai észak bármely világi lovagrendjének tagjaival is felvehetik a versenyt mesterségbéli tudásban, legyen szó tornaviadali vagy csatatéri összecsapásról, vagy a harcászati taktika és stratégia ismeretéről. Arsenor gróf nem csupán súlyos aranyakkal támogatja a rendet, de befolyását latba vetve, több alkalommal vendégelőadókat invitál a rendház nagytermébe, egyenesen a Hercegi Hadiakadémiáról. A Végső Béke lovagjai így nemcsak kiváló harcosok, de remek stratégák is egyben.  

A Fekete Gyűrű Rendház (Alapítás: 3684)

A Salumion hegység keleti bércei között megbúvó rendház, melyet Airun egy szeretett nő, Syerrana Lynquillis emlékére alapított. A nagymester és a lány között szövődött kötelék ugyan barátságnál több, szeretetnél kevesebb volt csupán, Airun mégsem akarta soha elfeledni a közösen, kalandozással töltött éveket és a kedves Syerrana naiv szeleburdiságát. Amikor a Salumion oldalában lovagoltak, mintegy véletlenül lettek figyelmesek az elhagyatottan álló kolostor-erődre, melynek föld feletti része alig haladja meg egy falusi kápolna méreteit. A nagymester nem kis megdöbbenésére a felderítés kiterjedt pinceszintet tárt fel, amely szinte kínálta magát egy titkos rendház létrehozására. A valaha talán Domvik egyik arcának szentelt, üresen álló kápolnát hamarost Dartonnak ajánlotta hát, miután a mélyben örök nyugalomra helyezte az első behatolóként botor módon csapdába szaladt Syerranát. A felszínen két átpártolt paptárs teljesít szolgálatot, míg a pinceszint birtokbavételére tizenhét jó lovagot rendelt a próféta.   

Mire a felső szint is átépítést nyert és komoly templom került a helyére, bő évtized szállt tova, majd még kettő, mire a rendház híres méregkeverő és alkimista műhelyeiről vált ismertté. Az itt szolgáló lovagok az efféle sötét mesterségekben is ugyancsak járatosak, hát nem annyira kiemelkedő testi erejükre, vagy páncélzatuk védelmére hagyatkoznak, hanem piszkos trükkök széles tárházára, a vérizzító mérgektől kezdve, a rejtett fegyverekkel preparált köznapi eszközökön át, az alkimista műhelyek ritka meglepetéseiig. A Fekete Gyűrűben kiképzett lovagok fegyvertelenül is veszélyes ellenfelei lehetnek bárkinek, ki ellenükre tör. Ha épp nincs kezük ügyében kard, akkor is nem várt fordulatok dönthetik el javukra az összecsapásokat. A Darton Könnye nevű ritka mágikus méreg feltalálásnak is ez a rendház a színhelye, és a sziklamorzsoló elnevezésű pusztakezes harci technika is innen származik.

A Laroquei Vigyázó Varjú Temploma (Alapítás: 3685)

Az Ennaim Hercegség fővárosában, Laroqueban található templom azért épülhetett meg, mert gyors felhúzását és fennmaradását egy hallgatólagos megállapodás garantálta a várost és a hercegséget irányító kalmárdinasztia fejével. Airun al Marem sosem volt ugyan kufár, de mindig értette a dolgát, ha effélékkel kellett szót váltania. A Kereskedő Hercegségek laza szövetsége amúgy is olyan területnek számított, ahol egy kedvező ajánlattétel hosszú, gyümölcsöző kapcsolat alapjait rakhatja le. Ennek értelmében a maremita lovagok részt vállalnak a kalmárcsalád értékesebb áruinak karavánkíséretében, valamint híreket, tájékoztatásokat szállítanak a dinasztiának, cserében nyíltan és egyértelműen lehetnek jelen a város egyébként kellően színes vallási palettáján, ahonnan az ortodox dartonita hit teljesen kiszorult. Al Marem és hívei persze megtalálták a módját, hogyan értsenek szót a helybeliekkel, így a maremita hit nem csupán egy a sok közül, de kifejezetten széles elismertséggel bír a településen. Mindenféle népek megfordulnak a kikötővárosban, így a lovagoknak nem okoz gondot utánpótlás-nevelésről gondoskodniuk. A környéken jellemző, hogy a lovagjelöltek a Hercegségek területén történő zarándoklatok alatt sajátítják el a beavatáshoz szükséges tudást, a régió területén épült további két templom-rendházzal szoros együttműködésben.

Laroque temploma a város északi peremén található, a temető közepén, de félreeső elhelyezkedése nem gátolja meg a városi híveket, hogy szép számban és gyakran látogassák az egyébként már-már túlzó díszítettséggel épült templomot. Ez volt az első olyan szent hely, ahol a külső, homlokzati jegyekben már megjelenik a halál sokféle, szimbolikus ábrázolása, és a varjú motívumok gazdag változatossága mintául szolgál a későbbi templomok számára is. Állítólag a főkapu feletti kiterjesztett szárnyú varjú hatalmas, részletes szobra szolgált például a templom névadásakor, ám egyesek tudni vélik, hogy a sírkertben őrszolgálatot teljesítő megannyi varjúlovag miatt kapta nevét a templom.   

Az itt szolgáló lovagok ritkán hordanak teljes vértezetet, az állandóan párás kikötői klíma ezt nem teszi lehetővé, viszont kiemelt hangsúlyt helyeznek a testi erő növelésére. Ebből következik, hogy előszeretettel használnak enyhén görbe ívű tengerészkardokat is, mint másodfegyvereket a leggyakrabban használt fattyúkardok mellett. A tengerészkardok többnyire hárítófegyverként funkcionálnak, ám a forgatásukban leginkább járatos testvérek támadni is jól tudnak velük, és hajítani is képesek őket.   

Az Odrai Éjjeli Menedék Templom (Alapítás: 3686)

A Raehur Hercegség legnagyobb városában a Kosfejes Ranagol, a Vérivó Tharr és Morgena ritkább aspektusainak szent épületei mellett senkinek sem volt szálka a szemében a dartonita hit követői között dúló apróbb háborúság, melyből kellő háttértámogatás és fegyveres erő hiányában az ortodoxia képviselői kerültek ki vesztesen. Újabb különös szekta települt hát meg a városban, a pyarroni halálkultusz új irányzatát hirdetve az arra fogékonyaknak. A herceget nem érdekelte az úgymond belső változás, lévén egyként ősi és kapzsi dinasztia feje, kizárólag az adók megfizetése foglalkoztatta, ebben pedig sosem került szembe a Hallgatag Úr nem éppen szegény lovagjaival. A Hercegségek területe igazán jó esélyeket rejt azoknak, akik nem restek a zavarosban halászni, és kihasználni az adódó lehetőségeket.

Al Marem új irányzatának követői, megszokott tevékenységi körükön túl, egy új színnel bővítették palettájukat. A város népeinek rettentő forgatagában a gyakorlatba is átszivárgott az elv, hogy a különféle országok gyermekeinek nyelvét és eszejárását csak Darton felkeltjei érthetik meg, lévén az utolsó percen túl már senki sem különbözik a mellette nyugovótól. Az Éjjeli Menedék rendházban dolgozó lovagok zöme így nem csupán a pyarroni nyelvnek a városban közösként ismert tengeri változatát beszéli, de legalább három-négy egyéb nyelvben igazodik el könnyedén a közemberek nyelvjárásaiban. A shadoni nyelvváltozatok, a Gorvikban beszélt utó-godoni, a dzsad nyelvek sobirai, abadanai és hamedi dialektusai, a Hat Városban elterjedt kereskedőnyelv, a lyronais éppúgy előfordulhat közöttük, mint a Fű-útjának egyveleg-nyelve vagy akár a távoli aszisz. A dartoniták rendháza nem rest tudását csengő ezüstökre váltani, így egynémely türelmesebb lovag megfelelő kérlelés és fizetség után örömest szolgál felvilágosítással valamely idegennyelvű irat értelmezéséhez vagy szövegezéséhez, de a nyelvtanítás lassabb és áldozatosabb feladatát is szívesen elvállalják. A sok nyelvet beszélő lovagok többnyire már többször is bejárták a Hercegségek területét, zarándoklataik alatt felkeresve a többi rendházat, ezáltal is terjesztve a tudást. A Menedék híres a rendház könyvtáráról is, ahol a librárius testvérek nem csak a lingvisztika rejtelmeiben mélyültek el, de számos világi tudomány vonatkozó szakirodalmával is rendelkeznek.     

A Prasense (Függőkert) Barlangerődje (Alapítás: 3686)

Az alapításkori évként megadott időpontban Aleph csapatai élén bevette Prasense, a teraszos szerkesztéssel épült Függőkert barlangerődjét, és ehelyütt alapította meg a paplovagrend világi szárnyát, melynek központjává is tette azt. A rendház a Gyűrűhegység északkeleti nyúlványának és a Sheralan legdélibb, legvénebb röghegyeinek találkozásánál található. A Függőkert nevet a hegy különös fennsíkjai miatt kapta: valami ismeretlen erő úgy formálta meg a kőrengeteget, hogy a hatalmas, táblaszerű fennsíkok lépcsőszerű képződményt alkossanak. A barlangerőd kialakításánál nagyban támaszkodtak a dovori sziklatemplom építésénél szerzett tapasztalatokra, és az akkor közreműködő mesterek közül nem egy újra kamatoztathatta rendkívüli szakmai tudását.

A rendház a század végére némiképp elvesztette jelentőségét, az egyházi rendházak méreteikben mind magasan felülmúlják a korlátozott bővítési lehetőségekkel rendelkező barlangerődöt. A rendház továbbra is a világi lovagok szállásául szolgál, ám vezetőjük, Aleph egyre kevesebbet tartózkodik itt, noha nem egyszer titkos gyűléseket tart itt a Smaragd Társasága.

Az Erioni Fekete Torony (Alapítás: 3687)

Airun al Marem mindig is kiemelten fontosnak tartotta, hogy szakadárnak bélyegzett rendje minden nagyobb városban képviseltesse magát, így még idejekorán parancsba adta, hogy Erionban, a Kalandozók Városában is épüljön rendház, a Hallgatag Úr és lovagjainak nagyobb dicsőségére. Az építkezéshez szükséges földbirtokot és magát az építési engedélyt Airun egy kocsmaasztal mellett szerezte meg, lévén Leere om Viniel, Erion hercege, a Palotanegyed ura ugyancsak kedvelte a harázdjátékok minden kifinomult formáját, hát a dartonita nagymester sem restellte kihasználni a tényt, hogy a kártya nemesi körökben párbajképes fegyvernemnek számít. Nem egyszerűen győzelmet aratott hát a herceg felett, de olyan vereséget mért rá, hogy a vesztes nem tagadhatta meg pimasz kérését, hogy új rendházuk ráadásul pont Dreina és Krad nagyhírű rendházaival átellenben épülhessen fel. A rendelkezésre bocsátott birtok ugyan alig volt több kétezer négyzetlábnál, de Airun és csavaros eszű építőmesterei megtalálták a módját, hogyan alkossanak rendkívülit ilyen csekély alapterületen is.

A Ronsei Könnyű Halál Kápolna (Alapítás: 3688)

A Haonwell legészakibb nagyvárosában található kápolna és dormitórium korábban Noir papjainak utolsó ronsei képviselete volt. Az álmokkal és áfiumokkal kereskedő, megtűrt papok nem igazán számítottak beilleszkedésre képes fennkölt lelkeknek, szolgálataikat mégis nem egy feledést, enyhülést vagy bódulatot kereső művész vette igénybe az évek során. Noir rendjének lassú haldoklását méltóképp tetézte be a Hallgatag Úr híveinek megérkezése: a szomszédos, raveeni Dartonita Érseki Főkegyhely küldötteiben nehezen lehetett felismerni a délszaki Fekete Gyűrű rendházának lovagjait. Maga Darton érseke intézett felhívást a halódó közösséghez, hogy közös zsinaton egyeztethessék isteneik Szent Anselmo szerinti viszonyát és jövőbeli északi együttműködését. A reménykedve várt gyűlésre érkező lovagtestvérek tiszta szívvel adták át ajándékukat - a halált - az evilágban már alig gyökerező néhány Noir hitű felkentnek, majd könnyű szerrel átvették helyüket és szerepüket. Neveltetésük okán nem esett nehezükre a maguk kotyvasztotta főzetekkel szolgálni ki a bódulatra áhítozó híveket, de az árnyas oldalfülkékben szép lassan megváltozott a szolgáltatás mibenléte. Az áfiumok egyre kevesebbszer készültek el időre, viszont a vigaszt kereső lelkek egyre többször találták meg azt, az ékes szavakkal szóló halállovagok jó tanácsaiban és útmutatásaiban. Lassanként híre ment, hogy jóféle fizetségért továbbra is vásárolható könnyű álom és percnyi szerelem, de aki mélyebb és hosszabban tartó élményekre vágyik, jobban teszi, ha csupán valamely alkonyati ájtatosságot látogatja, ahol a halál fenségének nagyszerűségéről esik szó.

A kápolnához csatlakozó dormitórium alig több mint kéttucat testvér elszállásolására alkalmas, de azon kevesek, akik itt teljesítenek szolgálatot, Darton maremita tanainak legékesebb nyelvű szólói. Meglehetősen kevesen tudják a városban, hogy a halál költőinek is becézett lovagok nem csupán a szép szavak, de a másfélkezes kardok forgatásának is igazi művészei. Az állandó rejtőzködés és intrikáik bonyolult hálójának fenntartása kiváló társas készségekkel rendelkező egyéneket faragott az eredetileg méregkeveréssel foglalkozó rendtagokból, akik közül többen is egyes művészeti ágak avatott ismerőivé léptek elő. A lovagok között több testvér is saját műveket szerez, mind próza-, mind versformában, és a helyi műértők véleménye szerint bármely északi bárddal vagy igriccel bátran mérkőzhetnének akár dalpárbajban is, ha a megadott téma a halálhoz kötődik, és persze ha az otromba fattyúkardokat párbajképesnek minősítik a kecses rapírokkal szemben.         

A Rowoni Darton Ökle Főtemplom (Alapítás: 3691)

Rowon a maremiták északi székvárosáva, ahol a próféta befolyása szinte korlátlanná vált a XIV. zászlóháború után. Az állam fővárosának területén több maremita templom is emelkedik, de közöttük legelső a főtemplomnak címzett Darton Ökle. A méreteiben és díszítettségében is roppant impozáns épület a város középpontjában magasodik, így temető nem csatlakozik hozzá. Pyarron területén az ilyen templomot már székesegyháznak titulálnák, és tény, hogy könnyedén felveszi a versenyt akár Krad vagy Dreina pyarroni főtemplomaival. Ezen kívül a városban további négy dartonita templom található, melyekhez sírkert is kapcsolódik, és ezek rendre a négy másodrendű égtáj szerint helyezkednek el, míg az égtájak beosztásának a város négy legnagyobb lovagi rendháza felel meg.  

A Halálhozó Kastélya (Alapítás: 3697)

A Dartonita Lovagrend északi terjeszkedését nagyban elősegítette, hogy a XIV. zászlóháborút követően Abaszisz egyik hercegkapitánya, Lothar dul Hossad, 3697-ben pártfogásába vette a Rowon visszavételére induló dartonita csapatokat. Az adományozott birtokok ugyan némi kötelességgel is jártak, de az ellenszolgáltatás elenyésző volt a tényhez képest, hogy Airun és lovagjai nemcsak egy biztonságos északi támaszpontot nyertek, ahonnan ellenőrzést gyakorolhattak a Quironeia déli partvidéke felett, de vallásukat - annak szakadár mivolta ellenére is - töretlenül a Fogadalmas Egyházak között jegyzik Abasziszban.  

A Salastos hegység déli lejtőin megbúvó ódon kastélyt ostrommal szerezte meg a Rend, és elűzve onnan a Büdöspofájúnak becézett Alastair dul Hossad bárót, ki bevehetetlennek gondolt sasfészkéből odáig merészkedett, hogy tele pofával röhögje ki a háborúban megtépázott hatalmú nagykirályt. A fej- és jószágvesztésre ítélt nemesúr a felségárulás vádjával is csupán egy kiadós szellentés erejéig foglalkozott a vacsoraasztalnál, de a fekete szárnyakon érkező megtorlás letörölte arcáról a vigyort. Airun távollétében a Rend legnagyobb szakrális hatalmú lovagjai nem sokat vesződtek ostromgépek állításával, inkább urukhoz fohászkodtak „szorongatott” helyzetükben, mire a segítségükre érkező Halálhozó, Darton leghatalmasabb küldötte a falakon belülre repült, és percek alatt iszonytató lángörvénybe borította a gyilokjárókat, míg a kastély felett cikázó rettenetes villámok ízzé-porrá törték a védművek zömét. Az Alastair báró személyi testőrségében szolgáló Uwel-lovag kevés híján a rettegésbe halt bele, minthogy a halálangyalt meglátva szentül hitte, maga Darton jött el értük vétkes kevélységükért. A Halálhozó a Büdöspofájú fejét hangos röhögés közepette hajította az őt szólító vezénylő komtúr lábaihoz, majd eltűnt egy sötét villanásban. A lovagok két csapatteste már bőségesen elegendő volt az ostrom befejezéséhez. A Halálhozónak nevezett kastély teljes helyreállítása ugyan egy éven túl nyúlt, de a Rend kiváló sziklaerődre tett szert, ahonnan könnyűszerrel uralkodhat a környék népeinek lelki nyugalma és túlvilági jóléte felett. Az újabb időkben a kastélyt irányító komtúrt becézeik gyakran Halálhozónak.

A Pallosmosoly Rendház (Alapítás: 3698)

Az egykor Pörölymosoly névre hallgató romos Uwel-rendház felújítása jóval kevesebb időt vett igénybe, és az elnéptelenedett kegyhely rövidesen újra megkezdte működését. Egy kerek év elteltével az új rendház, melyet kevéssé szellemesen Pallosmosolyra kereszteltek, már a szomszédos tartományokból is vonzani kezdte a kalandvágyó nemesifjakat, akik egyre nagyobb számban folyamodtak felvételért a Rendbe. Az új jövevényeket még az sem tántorította el, hogy a Pallosmosoly személyi állományának négyötödét a tizennegyedik zászlóháborút megjárt, veterán fehérorkok nemzetsége adja, akik ugyancsak keménykezű kiképzők hírében állnak.  

A  Vadászó Halál Rendháza (Alapítás: 3699)

Dul Hassad aszisz hercegkapitány adományai közé tartozott a toraniki síkon elterülő hercegi erdőuradalom is, ahol a kontraktus feltételeinél jóval hamarabb, öt év helyett két esztendőn belül felhúzták a Darton nagyobb dicsőségét hirdető templomerődöt, a Vadászó Halál Rendházát. A rengeteg közepére épített erőd masszív kőfalai és sarokbástyái az  korai dartonita építészetre jellemző, díszítettséget nélkülöző, praktikus stílusban készültek. A környező erdőség vadban igen gazdag, így a lovagok szállásán gyakorta fordulnak meg vadászni érkezett főurak, akik a dul Hassadok vendégszeretetét Darton tréfáin keresztül kénytelenek megtapasztalni. Nem egy nemesemberrel előfordult már, hogy egy-egy vadászatot követően szekereiken gazdag zsákmánnyal, lelkükben pedig az új hit csíráival indultak útnak hazafelé. 

A rendház lovagjai előszeretettel használnak hajítófegyvereket, a -dárdák, -bárdok és vadásztőrök mellett sokan az acélnehezékekkel szerelt bolát is mesteri szinten kezelik.

ynevdomborzat2maremuj.jpg

Sokféle szóbeszéd kering Darton, a halálisten, felkent lovagjairól Ynev széles térségein. Sokan úgy tartják, a lovagtestvérektől legjobb minél nagyobb távolságot tartani, hiszen bármikor uruk színe elé küldhetnek bárkit, aki nem kedvük és hitük szerint cselekszik, míg mások azzal érvelnek ellenükben, hogy a szavaikból áradó hidegtől egy dérfarkas is megborzongana. Hallani olyanokról, akik erőst kedvelik társaságukat, és magabiztosan állítják, náluk vígabb népséget és becsülendőbb ivócimborát sehol sem lelni, míg megint mások szerint könnyű velük szót érteni, bár befelé forduló komor lelkiviláguk okán leginkább uruk birodalmának lakóihoz válnak egyre hasonlatosabbá. Találni olyan személyt is, ki amellett tesz hitet, hogy egyedül az ő komor imáik és fohászaik hozhatnak enyhet a halál terhétől szenvedő léleknek, és a bátorító szavakkal celebrált búcsúztató szertartásaik segíthetik nyugodalomba a kedves halottakat, mások meggyőződése rettegett lovagprédikátorokról mesél, akiknek szavai és tettei csak fájdalmat, félelmet és szenvedést hoznak magukkal. Az igazság, mint oly gyakran, minden véleményben felfedezhető.

Le kell szögezni ugyanakkor, hogy a lovagok kedélye egyénenként és élethelyzetenként, koronként és vidékenként nagyon eltérő lehet, és Darton szolgálatában nincs olyan lélek, aki ne esne át egy hosszantartó, lassú személyiségváltozáson. Szintén megjegyzendő az a tény, hogy a rend létrejöttének, elterjedésének és elfogadásának (kanonizációjának) folyamata alatt maga a rend is ugyancsak sokféle arcát mutatta a kívülállók felé, és egyfajta változás, átalakulás ezen folyamat során is végigkövethető. A maremitákról közszájon keringő vélekedések sokszínű kuszaságát az is megalapozza, hogy mentalitásukban alapvető elemet képez a mindennemű formalitások elvetése, tagadása, így olyan regula sem létezik, amely egyfajta viselkedéses kódexként funkcionálna számukra. A megannyi lovag-kép oka tehát a paplovaggá érés folyamatából is adódik.

Annak érdekében, hogy részleteiben is megérthessük a lovagokra jellemző mentalitást, célszerű végigkövetnünk egy reménybeli lovagjelölt várható életútját és személyiségfejlődését, el nem felejtve a tényt, hogy e téma tárgyalása kapcsán kénytelenek vagyunk túlzó általánosítással élni.

A maremita rend népszerűségének és gyors elterjedésének egyik oka (túl Darton tanainak egyszerű szükségszerűségén) az volt, hogy a kiemelkedés lehetőségét kínálta mindenkinek, aki kész volt szívébe fogadni a Hallgatag Úr tanításait és fegyverrel kiállni igazságának védelmében. Nem számított az életkor, a rang és vagyon, a lovagok (majdnem) mindenkinek lehetővé tették, hogy a rend kebelén magasba törjön, és származásától függetlenül kitanulja a nehézlovas harcmodor és a szakrális mágia forgatásának mikéntjeit, ha erre az őt tanítványul választó patrónusa alkalmasnak ítélte. Ebből fakad, hogy a rend elterjedésének időszakában mindenféle rendű és rangú népek sereglettek a Holtak Őrének zászlai alá, így a magukkal hozott ismeretek és az életről és halálról való alapvető felfogás is nagyban különböző volt, számtalan árnyalatot ölelve fel.

A példa kedvéért képzeljük el azt a patronáltnak fogadott közembert, aki korábban, mint kocsmai kidobó legény kereste kenyerét, majd Darton lovagjaihoz kívánt csatlakozni. A nem formalizált képzés néhány kezdeti évében egy ilyen ember hamarosan sorsának jobbra fordultát tapasztalhatja meg. Patrónusa és a rend gondoskodik róla, hogy a képzéshez szükséges eszközökkel és felszereléssel el legyen látva, így hamarosan saját lóra, fegyverzetre és páncélzatra is szert tesz, ha nem is a legmagasabb minőségi kategóriából származóra. A napi betevő gondja is megoldódik számára, fedél pedig a vidék sajátosságainak következtében kerül a feje felé az utazások alatt, ami csillagos éj, istálló vagy pajta éppúgy lehet, mint egyszerű falusi ivó közösségi terme, vagy útszéli fogadó szobái, netán valamely templomerőd dormitóriumia. A legtöbb tanulóidejét töltő lovagjelölt patrónusával együtt teljesít feladatokat, kisebb kompániák utaznak együtt, ahol több felszentelt paplovag, és néhány áttért pap mellett több apród és fegyvernök is a csapat része. A mentalitásban vegyes társaság tehát adott.

Azok a jelöltek, akiknek a rendhez való csatlakozás felért egy világfordulással (és a legtöbb jelölt a rend terjeszkedésének idejében ilyen), gyakorta megrészegülnek a kezükbe került hatalomtól, illetve annak jövőbeli reményétől. A köznép által ismert duhajkodó, tivornyázó, nagyhangú maremiták általános képe is alapvetően ebből ered. A patrónusok nem tiltják tanítványaiknak a mulatozást, mert hitük szerint a jelöltek feladatai közt az élet alapos ismerete is megtalálható, és jól tudják, mire felkent paplovagokká válnak, addigra rég és könnyen maguk mögött hagyják életük és világlátásuk ezen szakaszát. Nem ritka tehát a világban, hogy daj-dajozó, részegeskedő, obszcén és durva tréfákat mesélő, bárdolatlan élcekkel dobálózó dartonita lovagokról szólnak a történetek, hiszen ugyan a legtöbb esetben csak lovagjelöltekről van szó, (akiknek beavatottsági fokával a köznép nincs tisztában), akiknek képét gyakorta össze is mossák a velük együtt csendesen iszogató, elmélkedő, felkent paplovag társaikkal, mestereikkel.

A rend elterjedése és kanonizációja után következő időszakban is találkozhatunk a fenti jelenséggel. Mire a lovagok rendbéli felvételének rituáléja (A Halál Útját Járók rituáléja) kialakul, bő emberöltő telik el az alapítás óta, de ezután, ha nem is szigorúan vett formában, de a dorbézolás (vagy ahogy belső köreikben oly gyakran emlegetik, a dombérozás) szerves része lesz a beavatáshoz szükséges zarándoklatnak. (Ez a 3. Stáció: A létezés gyönyöreinek elvetése.) Ennek célja persze nem az öncélú életélvezet, de a szélesebb tömegek ezt sosem fogják megérteni, különös tekintettel arra a tényre, hogy sosem magyarázzák el nekik, mi ennek valódi értelme és szerepe a lovaggá válás folyamatában.  

A lovagjelöltek általában néhány rövid hét után apródból fegyvernökké válnak, és tanulóidejük zömét ebben a rangfokozatban is töltik el. A kiválasztást követő képzés időszaka alatt mind ismereteik, mind hitük elmélyülése megvalósul, és az alkalmas többség, (majd egyre inkább kisebbség), lehetőséget kap rá, hogy megkezdhesse a felszentelés utolsó lépcsőfokát, a szent zarándoklatot. Ennek szabályai persze patrónusonként, koronként és élethelyzetenként némiképp eltérőek lehetnek. Jelentőségük abban áll, hogy mivel a tapasztalat alakította ki az egyes stációk feladatait és kihívásait, így a patrónusok nem alaptalanul bízhatnak benne, hogy annak végeztével már igazi dartonita paplovagi értékekkel és világlátással rendelkező fegyvertársat kaphatnak maguk mellé, Darton rendeléseinek evilági teljesítéséhez.

A beavatást elnyert és felszentelt lovagokból lesznek azok az alakok, akiket a köznép rettegéssel vegyes érdeklődéssel tisztel, és gyakorta áhítatos csendben hallgat, szívükbe fogadva a gyakorta hűvös igazságokat a kárpit túlfeléről és Darton igazságáról. A lovagok személyisége a beavatás közel egy éve után jelentős átalakuláson esik át. Nem ritka jelenség, hogy már a próbák megkezdése előtt olyan férfiak a jelöltek, akik sokkal jobban hasonlítanak a paplovagokhoz, mint egykori önmagukhoz, mégis, az igazi változást és átszellemülést a zarándoklat holdhónapjai hozzák el számunkra. Darton tanításainak lényegét és valóságát saját maguk, közvetlen közelről tapasztalják meg, és ezáltal legtöbben tudatára ébrednek annak a felelősségnek is, amit Darton birodalmának kapuőrzői mindannyian átéreznek a kezükbe letett tudás és hatalom miatt.

Külön ki kell még térni azokra a testvérekre is, akik a maremiták világi szárnyát alkotják. Ebbe a rétegbe két módon kerülhet a lovag. Vagy elvi támogatóként, világi úrként szolgálja Darton ügyét, és nem is feltétlenül személyében, mint anyagi támogatásokban áll a rend rendelkezésére, vagy a paplovaggá emelkedésre alkalmatlannak talált, belső körből került a világi szárny szolgálatára. Minthogy ez utóbbi kör nem részesült a legtöbb paplovag életében jelentős személyiségformáló erővel bíró zarándoklat hatásában, rájuk inkább a jelöltek mentalitása jellemző, persze kivételek itt is szép számmal akadhatnak.

(A téma összefoglalásul azt is mondhatnák, hogy a maremita lovagok mentalitása és kedélye három folytonos dimenzió terében alakul. Az első (a meghatározó) dimenzió a temperamentum, aminek egyik sarokpontja a dombérozás, a másik a hűvös-közönyös cinizmus. A második a rend kanonizáltsági foka, tehát az alapításkori helyzet és a kb. 3730 utáni korszak. A harmadik dimenzió a beavatottság foka, az apródtól (jelölt) a komtúrig (beavatott).)

A dartonita paplovagok rendjének létrejöttekor, még a kérdés is helytelen volt, hogy hogyan lesz valakiből paplovag, lévén az első lovagtestvérek fiatal ortodox papok voltak, akik termetük és fizikai képességeik okán képesek voltak a lovagi harcmodor elsajátítására. Ezért a téma tárgyalásakor el kell különítenünk két nagy időszakot, aszerint, hogy a Rend mennyire elismert és elterjedt már a kontinensen. Nehéz ehhez éles választóvonalat húzni, de az egyszerűség kedvéért, ami a Rowonba telepedést megelőző időkben történt (P.sz. 3690), az az első szakasz, és ami a XIV. zászlóháború után (P.sz. 3696), az már a második szakasz.

A rend megalakulását követő, kezdeti időszak a toborzás korszaka volt. Airun és társai abból az elvből indultak ki, hogy Darton lovagja bárkiből lehet, aki alkalmas a Hallgatag Úr evilági szolgálatára. Az alkalmasságnak több feltétele volt, de a származás, a vagyon, a rang sosem játszott szerepet. Darton lovagjainak útjára léphetett bárki, aki fizikailag alkalmas volt a nehézvért viselet-, és a nehéz lovagi fegyverek és harcmodor elsajátítására, valamint lelkileg felkészült Darton tanainak befogadására. Ezen felül nem lehetett ostoba ember, értenie kellett a szóból és feltétlenül hinnie az ügy igazában. Az alkalmas jelölt mentalitását jellemeznie kellett a renden kívüliek felé megnyilvánuló beletörődő közönynek is. A maremita rend népszerűségét éppen az szolgáltatta, hogy szembehelyezkedve a pyar arisztokráciával, - amely kulturális beidegződéseiből és önös érdekeiből fakadóan századokon át megtagadta ezeket a kiváltságokat - bármely közrendűnek biztosította a kiemelkedés lehetőségét.

A lovagok képzési rendszere alapvetően decentralizált volt, és a patronálásra épült. Amennyiben egy lovag talált magának egy jelöltet, maga mellé vette, hogy kísérje őt utazásai, küldetései során. A reménybeli lovag ekkor még apródként szolgált, de ezt a címet meglehetősen ritkán használták, csak annyit jelentett, alkalmasnak tűnik, de még semmit sem bizonyított. A fegyvernöki szint követte ezt, amit elég könnyű volt kiérdemelni, általában az első közös fegyveres összecsapás után már fegyvernöknek számított a jelölt, amennyiben túlélte azt. A patrónus és a jelölt viszonya az együtt töltött idő alatt fokozatosan elmélyült, míg a lovag fegyveres harcot és szakrális elméletet éppúgy tanított a jelöltnek, mint az alapvetéseket az élet-halál dolgairól, avagy a dartonita világlátásról. A legtöbb esetben nem formális képzésre vagy tanításra kell gondolni, sokkal inkább kötetlen beszélgetésekre és vitákra, tanulságos történetek mesélésére a tűz körül, borozgatás közben. A jelöltek általában a gyakorlatból sajátították el a szükséges ismereteket: a fegyveres harc alapvetéseit élesben tapasztalták meg, amit azután legfeljebb néhány jó tanáccsal egészített ki a patrónus. Természetesen, a dartonita lovagok harcmodora alatt semmiképp sem a klasszikus, becsületre és egyenlő esélyekre épülő, tisztességes lovagi harcmodor értendő, sokkal inkább annak a leghatékonyabb elemeit (nehézvértek és nehézfegyverek), félvilági, piszkos trükkökkel, cselezésekkel kiegészített ötvözetére.

A hitben való elmélyülés folyamata is a mindennapos tevékenységből indult el, a közös imádkozások a patrónussal, a fohászok és egyszerűbb szertartások lassanként váltak ismertté a tanonc előtt. Kifejezetten dogmatikát vagy katekizmust sosem tanítottak a lovagok jelöltjeiknek, erre egyedül abban az esetben kerülhetett sor (és többnyire akkor is csak korlátozott mértékben), ha valamely maremita pap támogatta a képzést. Ez megeshetett akként, hogy a küldetésben járó, már felszentelt lovagpapokat kísérő kompániában akadt áttért ortodox pap, tutor, aki örömest foglalkozott a tanítványok hitéletre nevelésével, (különösen, hogy számukra roppant meggyőző volt istenük pálfordulása és a saját megtérésük okán érzett felszabadultság érzése.) Ebben az esetben az utazás alatt gyakorta megeshetett, hogy az amolyan tábori pap szerepét betöltő tanító maga köré gyűjtötte a lovagok patronáltjait, és amolyan kisebb előadást, példabeszédet vagy tanítást rögtönzött számukra, némiképp tisztázva és rendszerezve a korábban hallott hittételeket és dartonita igazságokat, szertarásokat és liturgikus szövegeket. A másik hasonló eset, amikor némiképp szervezettebb formában történő oktatásra kerülhetett sor, a nagyobb rendházak-templomok felkeresése volt. Ezekben az esetekben nagyobb mértékben zúdulhatott a tudás az azt keresőkre, de fontos megemlíteni, hogy sosem kötelező jelleggel, belső regula alapján. Aki többet szeretett volna tudni, egy templomban mindig könnyen találhatott olyan személyt, aki örömest részt vállalt felkészítéséből, úgymond az elméleti síkon egészítve ki a patrónustól megszerzett ismereteket.

A szakrális mágia fohászainak elsajátítása is a gyakorlatból szökkent szárba. A lelkileg alkalmas lovagtestvérek egy idő után azt vehették észre, hogy a számtalanszor előcitált litániák és rendszeresen ismételt rituálék nem maradnak eredmény nélkül. Az áldozatot elfogadta Darton, a Szertartás hatására megfogant az áldás, vagy a lelket megacélozó ima meghallgattatott, tehát létrejött a kívánt mágikus hatás. Természetesen, eleinte csak a legismertebb, legegyszerűbb mágiaformák tudtak így létrejönni, egyfajta jelzésként arról, hogy a patronált alkalmas rá, hogy ne csupán a világi lovagok sorait, de a paplovagokéit is gyarapíthassa. Darton egyfajta különös kegyelme nyilvánul meg ebben a formában, előre jelezvén, mely lovagját tartja alkalmasnak a pappá szentelésre. Azon jelöltek tehát, akiben megmutatkozott a kegyeltség ezen formája, már kérvényezhették felszentelésüket. Ez eleinte egy meglehetősen puritán és gyors rituálét jelentett, és csupán a maremita rend intézményesülése után változott a Halál Útját Járók zarándoklatává, melynek szabályait és próbatételeit már az igazi paplovaggá lett komtúrok alkották meg, a 3700-as évek elején, évekkel a 14. zászlóháború után.

A szakrális mágia gyakorlatait, a litániákat és rituálékat a felszentelés (avagy a zarándoklat) után sajátítják el a paplovagok, amely kétirányú folyamatként zajlik. Egyfelől maguktól is ráéreznek a Dartonhoz intézett fohászok és imák megfelelő hangsúlyaira, amely által azok a kívánt mágikus befolyást hozzák létre, és emellett a patrónusok vagy a tutorok is fel-felhívják a frissen beavatottak figyelmét egy-egy kevésbé ismert, vagy ritkábban citált szent szövegre, és pragmatikai vonatkozásaira. Darton hatalmának és akaratának (miszerint, hogy ynevi képviselőinek a maremita és nem az ortodox rendet választotta) talán legegyértelműbb megnyilvánulása abban található meg, hogy a paplovagok nem csupán a Kis Arkánum, de a Nagy Arkánum titkaiba is beavatást nyernek, és hatalmukban áll használni annak varázslatait.

Természetesen, nem minden jelöltből válik paplovag, sokan csupán a világi szárny lovagjaiként szolgálják Dartont. Az hitük éppoly erős, mint a lovagtestvéreké, és elméleti, lexikális ismereteik sem csekélyebbek a paplovagokénál, de a szakrális mágia alkalmazására alkalmatlanok. A lovagok beavatási szertartása jóval egyszerűbb a papokénál, ugyanakkor nekik is ki kell állniuk néhány próbát, amit a patrónusuk alkalmasnak talál arra, hogy véghezvitelükkel a fegyvernök bizonyíthassa, méltó rá, hogy a rend lovagjai közé tartozzon. Ezekben az esetekben többnyire a harci tapasztalatokról kell számot adni, többnyire valamely fegyveres összecsapásban véghezvitt egyéni virtuskodással, ami jelentheti nagyszámú vagy erőfölényben lévő ellenség legyőzését, meghatározott ingóságok zsákmányolását vagy egyéb kihívásokat. Ezek sikeres teljesítése után a lovagot, ha nem is különösebben ünnepélyes keretek között, viszont kifejezetten ünnepi hangulatban lovaggá avatják.

Meredek, keskeny lépcsősor kígyózik alá, egy rejtett szentélybe, melyet világi személy sosem pillanthat meg. Ez a beavatottak legbelső körének titkos szertartási helye. Tudom, hogy többen kísérnek, bár a szememet gonddal bekötötték. Egy hideg kőpadlón végigimádkozott nappal áll mögöttem, melynek csak az éj kezdetével szakadt vége. Nem csak tisztának, erősnek is érzem magam, persze megfelelő felkészülés nélkül ennyi év gyakorlata után sem lehetséges a továbblépés.

Emlékszem a napra, mikor még az Örvény-kör Szentélyében várakozott rám a templom összes beavatottja. Laikus testvér voltam csupán, az előírtnál jóval rövidebb tanulóidővel a hátam mögött, mégis érdemesnek találtattam rá, hogy a hittételekben való jártasságomat próbára tevő vizsgák után szerpappá avassanak. Persze sosem az elméleti tudás megléte az igazi kérdés, mindig azt akarják kideríteni, ott van-e az a bizonyos csíra az élet princípiumát hordozó lélekben, amely már a halál aspektusai felé mutat teljes elköteleződést. Nem tudom, másnál hogy van ez, de nálam sosem volt kérdéses a meggyőződés.

Sokat kellett tanulnom és tapasztalnom, hogy végleg elfogadjam az utat, melyet egy nálamnál jóval nagyobb hatalom szabott meg a számomra. Szolgálok hát, döntöttem el, mikor felmértem, mivel tartozom ennek a hatalomnak. Hosszan aggodalmaskodtam, amíg megértettem, hogy a halál útjának követése nem jelenti az életről való lemondást, csak egy másik nézőpontot, egy olyan hozzáállást, amely csak nagyon kevesek számára világos és elfogadható.    

Senki sem tartozik nekem semmiféle köszönettel vagy hálával, hiszen mindaz, amit hatalmamban állt megtenni a közösségért, messze kevésnek bizonyult a ragály megfékezéséhez. Ehhez Darton kegye kellett. Máig alig foghatom fel, miért részesített benne. Ehhez képest igazán semmiségnek tűnik valaha választott, oly sokáig tanult hivatásom feladása, egy nagyszerűbb szolgálat esélyéért. Egyedül Norlintól nem akarok elválni. Soha.

Egy kéz leoldja szememről a fekete kendőt. Az elém táruló terem hatalmas, nem nehéz rájönnöm, hogy méreteiben pontosan megegyezik a felettem terpeszkedő központi szentéllyel. Ugyanakkor jóval világosabb annál, az állandó félhomállyal szemben itt szinte nappali világosság uralkodik: a számtalan fáklya és mécses, és az oltáron magasodó tűztartó is ezt szolgálják.  

A jelenlévő papok alig felét ismerem, a többiek bizonyára egy szomszédos rendház elöljárói. Mikor Soltran fráter díszes áldozótőrt nyújt felém, tudom a dolgom. Hosszanti vágást ejtek a bal alkaromon, és a lecsorgó vért a borral félig telt kehelyben fogom fel. Határozott mozdulattal löttyintem a keveréket a rideg lángok közé. Évek óta szolgálok diakónként, nincs kétségem afelől, hogy uram elfogadja áldozatomat, mint mindig.  Mindössze eddig ismertem a szertartás menetét, enyhe félelemmel vegyes izgalom vesz erőt rajtam, mikor Darton felkentjei derékig lemeztelenítenek, és illatos, sötét olajjal kenik meg homlokom, majd ismeretlen rúnákat rajzolnak a mellkasomra. A szívre és a tüdőre, aztán az ágyék fölé kerülnek a misztikus jelek.

Csak arról van fogalmam, milyen élet vár rám, a beavatás után, már ha méltónak találtatok. Egyfajta megbékélés uralkodott el rajtam, mikor megtudtam, hogy nem kell lemondanom imádott kedvesemről, aki végig mellettem állt, ezen utamon is. Mióta a templomban szolgálok, és mióta diakónként már az Örvény-kör szentély szertartásaiban is segédkezhetem, Norlin minden alkalommal eljött, és részt vett az alkonyi ájtatosságokon. Természetes, hogy érte is teszem. Ha a Hallgatag Úr papjai közé léphetek, páterként szolgálok majd tovább, viszont minden napnyugta után hazatérhetek családomhoz az előírt kötelezettségek teljesítése után. Akár utódot is nemzhetek, ha képesnek érzem magam, hogy lemondjak nevelésének oroszlánrészéről. Lényem minden része Dartonért, igaz uramért kiált, egy szemernyi kétség sem maradt bennem, hogy lelkem egésze és szívem fele csak az övé immár. Fogadj el, Hallgatag Atyám!

Erős kezek ragadnak meg, és az üres oltárra fektetnek, amin nem sokkal ezelőtt áldozatomat tartalmazó tűztartó állt. Templomunk főpapja lép elő, magasra tartott kezében megcsillan a fény a rituális tőrön. Végig a szemébe nézek, míg a tőr villámgyorsan közelít mellkasomhoz, aztán minden semmivé lesz egy sötét villanásban.




Megjegyzés: a Darton templomában cikksorozat itt véget ért. Fel fog kerülni egyben is, novellaként, egy már javított változatban. Amennyiben valakit érdekel a beavatási szertartás további menete, annak ajánlom újraolvasni Thaur korai cikkét, melynek eredeti változata a papok beavatásáról szólt.

süti beállítások módosítása