Csak az ostoba barmok nem képesek felfogni Darton tanainak nagyszerűségét, amely egyszerűségükben rejlik. Persze figyelem és ráfordított idő nélkül egy csónak irányítását sem lehet elsajátítani, hát még egy háromárbocos fregattájét. Ahogy első kapitányom mindig mondotta, eredmény csak képesség és hajlandóság együttes megléte esetén tud létrejönni, és még akkor sem biztos. 

Ha ritkásan is ugyan, de lassan megtelik a hatalmas szentély. Mióta először beléptem a templomba, mindig is éreztem valamicskét a Hallgatag Atya végzetes erejéből, mely belengi az egész kőépítmény minden egyes termét. Mégis, idefent az örvénylő út végén a legtisztábban érezhető, a legkönnyebben felismerhető az a hatalom és kegyelem, amely Darton arcait olyannyira jellemzi.

A szentély visszafogottan berendezett, nem hivalkodó és túldíszített, mint a fennhéjázó Aranyúrnő katedrálisai, a halál egyszerű nemessége adja tiszteletet parancsoló légkörét. A kör alakú főoltár a terem közepén áll, előtte mi, hívek várakozunk, mögötte majd a felkentek sorakoznak fel, mikor megkezdődik a szertartás. Az alkonyatból egyetlen óra maradt hátra, bármikor feltűnhetnek a komor reverendák, hogy a lemenő lap gyönge fényében megnyissuk lelkeinket a Sírkertek Urának tekintete előtt.  

Persze más dolog szakadt utcakölyökként kiröhögni a csuhások ájtatosságát, és más egy idős, őszinte lélekkel elrebegett könyörgés meghallgattatását megtapasztalni. Én se voltam halálimádó mindig. Hát még a nagypofájú Mokány, meg a számító Szíj úr. Mégis mindketten mellettem várakoznak, hiszen mind tanúi voltak, mikor a Bíra végső ítélete beteljesedett imádott kapitányunkon, a nyurga köcsögkirályon.  

Elsőrangú kis vihar volt, nem mondom, még a jó Mordak is megirigyelte volna, hát még az a szerencsétlen, balkézi Molfert poronty. Nem tudom, mi vihette rá, hogy előmerészkedjen párnákkal gazdagon megtömött kabinjából, amit még egy éltes úri szajha is gusztustalannak bélyegzett volna, de tény, hogy feltántorgott valahogy. Még láttam, amint ordít valamit – nem mintha egy szót is érthettünk volna abban a robajban –, majd a következő pillanatban egy tajtékos hullám átvetette a palánkon. Az egyik kedvenc kutyakölyke azonnal ugrott is, hogy segítségére siessen. Mi nem tolakodtunk különösebben ezért a megtiszteltetésért. Kezében gyorsan ott termett a kötél, arcán szintén gyorsan ott termett az értetlenség, majd a rémület, mikor a Mokány melléállt, és egy határozott mozdulattal olyat vágott gyönge csuklójára, hogy elejtette a felcsévélt kötelet. Miután ez másodszor is megismétlődött, fájós karját kezdte dörzsölgetni, de letett az ostobaságról. Még láttuk néhányan, ahogy a habokból ki-kibukkan a rémült ficsúr ábrázata, de mikor pofámon széles vigyorral tisztelgésre emeltem kezemet, a legénység régi tagjai egyként követték elsőtisztjük búcsúztató gesztusát. Végleg eltűnt aztán, és mikor a fekete fellegekre emeltem tekintetem, mintha egy gonoszul vigyorgó, szakállas arcot véltem volna látni. 

Megannyi kikötő, megannyi lebuj és megannyi szajhafészek került utunkba azóta, de ide mindig visszatértünk. Nem ragaszkodtam én ehhez a tisztséghez, de mégis egyszerűbb az élet, ha az ember a saját bárkáját vezeti, amerre neki tetszik, és a kapitány cím is szépen cseng a nevem után. Mokány és Szíj úr is érti már, miért jövünk mindig, ha itt kötünk ki készletekért. Az új fiúk zsörtölődnek néha szerintük hajóshoz nem való új hitem miatt, de megnyugtatásukra odavettem Merrisant, a Tengerúrnő papnőjét, aki bár rusnyább Orwella csimbókos segglyukánál, jó széllel segíti utunkat, és vigasztalást is nyújt az igénytelenebbeknek.

Recitáló ének csendül fel a karzatról, miután a felkentek felsorakoznak az oltár mögött. A legtöbbjüket ismerem, egyetlen új szerpapot látok, nem éppen fiatalember. Öten vannak: két pap és három diakón, mind fekete reverendában, a papok ruháján vékony ezüstsújtás díszeleg. Az apátúr köszönti a híveket Darton házában, urunk áldása megérint mindnyájunkat. Főleg férfiak töltik meg a szentélyt, egyetlen szőkeség álldogál az oltár előtt, látszik rajta, hogy megélt már egy-két cifra dolgot, de az idő mégsem törte meg. A karzaton jobb és baloldalt egyaránt többen tartózkodnak, a gyászkórus majd harminc főt számlál. Eltűnődöm, vajon a Lelkek Bírájának tényleg ennyi elkötelezett, mélyen hívő, tanításait alaposan ismerő szolgája van, vagy csupán a papok bérelték fel a nyáj kellemes énekhanggal megáldott tagjait a közös litániázásra? Hajlok rá, hogy az utóbbit fogadjam el igaznak.

Sorban követik egymást a dartonita liturgia kötelező elemei, a Léleknyitás, az Elfogadás és a Befogadás rituáléi a szokott rendben zajlanak. Mindig másik pap vagy diakón vezeti az előimádkozást, a tömeg pedig egy torokként recsegi a szertartásos válaszokat. Az Örvény-kör Szentély falairól egyszerre néznek le ránk a szentek, a hosszúkás falikárpitok a központi csúcsívig vezetik a bámészkodó tekintetét. Mégsem a roppant méretekből, hanem az előttünk zsolozsmázó papok szavaiból árad az a végtelen erő, ami Darton hatalmát bári számára könnyedén igazolhatja. Ilyenkor lehet leginkább megérteni, miért félik-rettegik a tudatlan pórok olyannyira az elmúlás fenségét. 

A közös imák és szertartások egy kivétellel csak szóbeli részvételt kívánnak a hívektől. Én magam eleddig nem merészkedem odáig, hogy véremet urunknak ajánljam, de azt hiszem, itt az ideje, hogy bizonyítsam teljes odaadásomat és tiszteletemet. Mikor az apát a közös áldozattételre szólít, én is beállok a sorba, amely az örvény motívummal díszített főoltár, az Elmúlás Oltára előtt torlódik fel. Pont a szőkeség áll előttem. Mikor rá kerül a sor, bátran lép az oltárhoz, bal kezét reá helyezi, míg a pap apró sebet ejt kézfejének puha bőrén, és alácsorgó vérét egy kehelyben fogja fel. Ugyanígy teszek én is. Mikor minden áldozattal élni kívánó hívő visszatért a helyére, a főpap és társai is hozzáadják vérüket az áldozathoz, majd az apát alázatos szavakkal magasba emeli kelyhet, és körbejárva az oltárt, tartalmát sima felszínére önti. Sokszor láttam már, hogy a borral elegy vér a teljesen vízszintes obszidián lap közepe felé folyik, majd örvény mintába rendeződve eltűnik, és ezúttal végre teljesen biztos lehettem benne, hogy uram kegyelmében részesített, hiszen a bal kézhátamon ejtett seb azonnal, heg nélkül összezárult.   

Az istentiszteleti szertartást lezáró kardal hangjai mindünk lelkét felemelik, újfent megerősítenek hitünkben, hogy az élet nagyszerű, csodás adomány, de a halál gyönyörű fenségével nem vetekedhet. Várunk téged, Darton!

Ki kell egyenlítenem a számlát. A félelem tovatűnt, a megszokás elvette minden élét, kizárólag a tisztelet maradt. És hála. A Halottak Őrének valóban hatalmában áll visszaadni egy lélek létének értelmét, akkor is, ha még nem távozott el az elsődleges anyagi síkról. Így az enyém lehet, ami lehet. Amíg lehet.

Nem félek már, ismételgetem magamban akkor is, mikor felérek a negyedik nagyszentélybe, de a lépcsősor tetején megtorpanok. Sejtettem én, hogy különös lesz, de nem azt nem, hogy ennyire. A terem végében jókora, dísztelen pulpitus magasodik, olyanforma, mint a főkegyúri ítélőcsarnokban. Mikor középen észreveszem a méltóságteljes alakot, akaratlanul is térdre rogyok, persze tudom, ez a dolgom miután beléptem. Közel két láb magas, karóvékony csuklyás ember ül ott, a fejére boruló kámzsa azonban nem egy ember arcát rejti. Épp, mint, mikor pelyhes köd kavarog. Valami megfoghatatlan füst, árnyék és homály örvénylik az arc helyén.

Az Ítész. A torkomban homok pereg hátrafelé, a gyomrom kismacskányira zsugorodik. Lecsillapítom a halál ennyire egyértelműen groteszk formájával szemben feltörő ellenszenvemet, és meghajtom felé a fejem. Köszönöm! – törne fel belőlem az érzés, az egyetlen szó formájában, ami eszembe ötlik.

Örökkön csacsogó, mosolygó Norlinom sosem vesztette el a hitét Dartonban és bennem, még akkor sem, mikor mindenki más – már minden bizonnyal – igen. Akkor sem, mikor Dorlin a karjaimban halt meg. Akkor sem, mikor ő maga először köhögött fel vért. Megígértem neki, így minden hajnalban felkerestem a Hallgatag Úr házát, hogy helyette imádkozzam, és megfogadtam, azért is mindent megteszek, hogy megmentsem őt. Több mint egy hét telt el, mire rájöttem, már nem őhelyette imádkozom, és a süldőkori félelmes emlék is elgyengült annyira, hogy szót váltsak lelki segítőjével, az ifjú Alther diakónnal.

A fiatal halálszolga persze csak ostobaságokkal traktált, az egyetlen érdemi tanácsa az volt, keressem fel Soltran frátert. Ezzel megmentett egy egész várost, és életem kihunyó félben lévő csillagát, Norlint is. Nem volt könnyű szembenéznem a jégtekintetű atyával, aki már ifjabb éveiben is egyetlen pillantásával utasított ki egy hitetlen, öntelt kölyköt templomából. Meghallgatta sirámaimat, és bíztatott a kutatásaim folytatására, de egyebet tenni ő sem tudott. Mielőtt elhagytam volna a templomot, a Sírkertek Urának óvó áldását bocsátotta rám. Ez adta az utolsó szalmaszálként kínálkozó ötletet: legyen játék és sötét tréfa a kórság elleni harc, szentelje meg a halál az élet áfiumát! A páter készségesnek mutatkozott, mikor mind a tizenegy összetevőt Darton áldásával illette. Az ekként összeállított patikaszer eredményesnek bizonyult.    

A ragály átka úgy illant tova, ahogy érkezett. A vöröslő rongyok továbbra is nedvesek maradtak, miután Norlint újabb, görcsös roham ragadta magával, de mikor szerelmem suttogtam neki, felkapta a fejét, és rám mosolygott, hosszú hetek óta először. Estére visszanyerte erejét, és a következő hajnalra száraz köhögés sem maradt.

Darton kegyelme sugárzott ránk, miután minden remény elhagyott. Ezért vagyok itt, hogy lerójam köszönetemet és végtelen hálámat a Lelkek Bírája előtt, ki akkor sem fordult el egy hitehagyott felcsertől, amikor a kétségbeesés megannyi hívőt változtatott hitetlenné, és indította őket egy másfajta szolgálatra. Messze vagyok a szavakhoz, hát felállok, és a pulpitus elé sétálok, egyenes derékkal, miközben szememet végig az Ítészre szegezem, majd újra elé térdelek.

Egy gyönyörű imádsággal szeretnék Dartonhoz és akaratának holt-eleven megtestesítőjéhez fordulni, de nem tudom, mit mondhatnék. Felszegem a fejem, és meredten a füstködre bámulok. Hogyan is fejezhetném ki a bennem tomboló hálatelt érzelmeket méltóképp? Mit tegyek, hogy imám eljusson magához Dartonhoz? Hogyan öntsem szavakba mindazt, amit tán még soha senki nem érzett ennyire erősen? Miként viszonozhatnám a kegyet, mit a Hallgatag Úr gyakorolt irányomban? Mi lehetne megfelelő ellentételezés ennyi kedvező ítélettel szemben? Hogyan éljem tovább azt az életet, melynek értelmét – biztosan tudom immár – egyedül őnéki köszönhetem?

A szentély őre némán néz vissza rám, és én kicsinek és senkinek, leginkább semminek érzem magam, mikor lassú léptekkel kifelé indulok a templomból. Mikor utolsó pillantást vetek a bírói emelvényre, az Ítész csuklyája mögötti homály átrendeződik, és egy emberi, kortalan arc néz le rám. A száj szólásra nyílik, mégsem tudom, tényleg hallottam-e, amit mondott, vagy csak a képzeletem szüleménye. Hosszan fülembe cseng az a szó. Szolgálj!   

A Varjúszárny, majd megint a lépcsők. Iszonyatosan hasogat a derekam, a térdem minden lépésnél, mint a korhadó fa recseg. Akkor is tovább kell mennem, már jó egy hete nincs itt semmi dolgom. A Máglya. Lépcsők. Darton. Kegyes. Uram. Ítélj. Híved. Immár. Nyugodni. Tér. Sötét. Trónod. Elé. Térdel. Minden fokra újabb reccsenés. Nem baj. Az Ököl. Az öklöm még erős, a kulisszák után azonnal lendül. És az utolsó grádicsok. Tizenkettő, mint mindig.

Hímzett fekete kendők sorakoznak takaros rendben az apró faragott asztalkán. Hagyom, hogy az édeskés füst keltette könnyek bő folyamban csorogjanak arcomról. Az első, hogy végre kifújhassam magam. Darton, ki óvó menedékedre áhítozik, ugyancsak magasba tör! Megfizetem az árát. Itt és most. Ott és akkor is. Ziháló lélegzetem végre szelídül annyit, hogy illően tiszteleghessek a Hallgatag Úr előtt. Letörlöm orcámról a vezeklés könnyeit, a kendő a hatalmas oltárra kerül. Mennyi és mennyi bánatot és fájdalmat kóstolhatott már e rettenetes koporsó!

Bal felé kerülök, majd a fejfa mellett térdre ereszkedem, ne legyek útjában senkinek, aki Darton magasabb misztériumainak kegyeit keresi. Nekem ennél már nincs többre, másra szükségem. Épp úgy, mint Szent Retrakh. Hamarosan én is nyugodni térek. A Könnyek Oltára. Vajon melyik hithű követődnek szolgál végső nyughelyül e dicsőséges szentség? Biztosan nem ölt önös érdekből, talmi bosszúvágyból.  

Lelkeink Bírája, örökkön kegyes úr, ismét előtted térdeplek, csakúgy, mint ahogy majd azután, hogy hátrahagytam ezt a megfáradt testet! Érzem hívásod, gyönyörű, félelmes szavaid már hosszú ideje fülembe csengenek. Nem tudom, mi vár trónusod előtt. Elfogadom. Ítélj végtelen hatalmaddal, tekintsd meg lelkemet, és dönts, már készen állok!

Sokáig nem tudtam eldönteni, vajon egy teljes szolgálattal teli életért enyhet adó megnyugvás, vagy egyetlen végzetes hibám okán a bűnösök pokla vár majd rám. Én balga, gyarló elme! Ahogy a papok tanították, még gyermekkoromban: vigyázz, mit kérdezel! Persze, hogy a kérdés volt rossz. A válasz annyira megdöbbentően egyszerű. Teljesen mindegy. Csak a közömbös, elfogadó lélek, a felkészült, a rendelésedben megnyugodott hívő érdemes rá, hogy tekinteted reá emeld. Miért is kellene bármit előre tudnunk? Hiszen bölcsességed számunkra végzés!

Értem már szavaid, és megkockáztatom, kezed hűvös simítását is érzem, mióta alig hallok valamit. Egy álló hete már, hogy a Fejfa Szentélyben imádkozom. Egy álló hete már, hogy iszonyatos kín elérnem idáig. Tudom már, mi gyötör, de nekem már felesleges felkeresnem Hidheon felcsert. Egyszerűen, nem akarom. Igaz, azt mondják, mióta sógornője, a kis Dorlin meghalt, hasznavehetetlen. A minap is zokogva bámult a lángokba a bűnbánat szentélyében. Mindegy. Én már nyugodni térek. Ha ez rendelésed, és utolsó intelmed a Kárpiton innen, ezt is nyílt szívvel fogadom. Bármilyen szentenciád feloldás számomra, hiszen látom, hogy törődsz velem.       

Minden nap elmondom a Búcsúzás Litániáját. Egyszerű és szép szöveg ugyan, de fel kell állnom hozzá. A fájdalom tetőtől talpig beborít, de eddig is mindig sikerült, rajta hát! Ezúttal nem a recsegést érzem. Ez nem a térd panasza, nem a derék mormogása. Most valami végleg összetört. Ez a távolodó lélek utolsó sikolya.  

Könyörgök hozzád, Darton, sújts le rá teljes dühöddel, hogy a nyomorult férge megtanulja rettegni hatalmad és a halált, mely tudom, érzem, hogy már nagyon közel jár hozzá! Hogy pusztulna bele az illatos ruháiba és hányna szart naphosszat az adta kifent ficsúrja! Add, hogy szent madaraid leljenek játékra a szemeiben és gyűszűkként legyen tele a fitos pofája csőrnyomokkal! Segélj meg Darton, kegyes úr, és zárd legmélyebb poklodba ezt a szerencsétlen keszeget!

Mintha egy jeges kéz kaparintotta volna markába a Hajnali szellőt és a fiúkat, mióta Mordak itt hagyott bennünket. Hamarost követte a kapitány is. Többfelé akadt dolga az utolsó kikötőnkben, mindig maga szervezte a kontraktusokat, a Moltfert Házat eddig nem érdekelte. Bekapott valami undok kórságot, így az utóbbi időben már rendre magam álltam a kormánynál, míg ő többnyire az orrban kornyadozott. Ugyanott búcsúztunk tőle is, ahol a jó Mordaktól, valamiféle csendes megállapodás született a fiúkkal, hogy ha tehetjük, a Hallgatag Úr magunkfajta, rendes hajósoknak fenntartott szentélyében tisztelgünk az eltávozott előtt.

Kenyéradó gazdáink eddig nem törődtek vele, merre visz az utunk, ha a hózárlatkor teljesíteni tudtuk a szerződött kötelezettségeket. Sosem volt vele gond. A kapitány tudta, mikor merre vegye az útját, kivel akasszon tengelyt, és ki előtt hajtson fejet. Kereskedtünk és verekedtünk is eleget, sosem panaszkodott senki, megvolt mindenünk. Erre most az öreg Moltfert báró a nyakunkra ültette ezt a takonygerinc gyereket, aki valami kékvérű okosítótól tanulta a hajózás mibenlétét. Még az sem lenne baj, hogy nem találja a kormánykereket, elvégre itt vagyok én, az ő tisztelettudó elsőtisztje – hogy rohadna ki az összes foga, egy fájós kivételével! – én meg elboldogulok a hajóval. De mióta a kis ebihalat kell pátyolgatnunk, jobban a körmünkre néznek, és hol vannak már a könnyű portyák és az embert próbáló utak! Persze a nagyképű barma véletlenül meghallotta a kóró Abreno siránkozását, és eldöntötte, hogy kipróbálja a kevésbé egyenes utat. Ezt mi is támogattuk volna, de persze cseszett ránk hallgatni, mikor intettük tőle, hogy nekitámadjon egy felfegyverzett, független galleonnak. A fiúk kétharmada ott veszett, és kész csoda, hogy Darton kegyelméből maroknyian megúsztuk ép bőrrel!

Darton lesújt rád! Az alkonyi félhomályban lassan tudom csak kibetűzni a cirkalmas feliratot az oltár felett. Úgy legyen! Eszeveszett, hülye kölyke! Abreno többet nem horkol, mint egy részeg anyamedve, Portokh nem okítja az ifjakat a hajító pengék előnyeire, és a simaképű Eilert sem takargatja már azt a hófehér, kislány bőrét a déli nap elől! Mert neki játszania kellett! Ha pedig Dartonnal játszol, játssz keményen, vagy ne játssz egyáltalán! Volt időm megtanulni új uram ezen igazságát is. Nem foglalkoztam én a pyarok isteneivel sosem, mióta a tenger az otthonom, mindig beértem a csillagok útmutatásával, az imádkozást meg a suttogó-üvöltő szelekre bíztam. Pedig a Hallgatag Úr tanítása némán is oly beszédes.

A tenger változékony, jóllehet, az emberi természet is az. Nemrég még a Buffatag Ribancba tértünk volna két meglett cimborámmal, hogy néhány kupa karcos szesszel adózzunk az elvesztett társak emlékének. Most Mokány és Szíj úr is a Hullámsír Szentélyben imádkoznak, míg én előrejöttem ide, hogy Darton büntetését kérjem erre az agyatlan kurafira, ki ha minden így megy tovább, bizonnyal elveszejt mindnyájunkat.

Lelkeink Bírája! Emeld fel rettentő ökleid, és sújts le rá olyan haraggal, mely minket, hátramaradottakat feszít! Pusztuljon ebből az életből, hajózzon a te sötét vizeiden! Vedd gondodba az eltévelyedett nyomorultat, és mi fennszóval hirdetjük hatalmad örökkön! S minthogy úgysem tart semmitől sem, legsötétebbik mosolyod villantsd reá, hadd csináljon bele a cifra gönceibe!

Nyúlvér

2012.07.25. 11:17

Kreig a redves cölöpökön álló rönkház lépcsőjén ült és éltes kikötői ribancokat megszégyenítő elánnal káromkodott. Szidta az esőt, a sarat, a kocsmát a háta mögött és persze az istenek jelentős hányadát is. De leginkább önmagát. Hat napig nyelte a port mire eljutott ide. Az eső az érkezését követő hajnalon kezdett zuhogni, mintha dézsából öntötték volna, és azóta égiektől elrugaszkodott, nyálkás dágványt csinált a környéken mindenből. És ez még csak bajok csekélyebb része volt.

Nyúl úr mellette kuporgott a lépcsőn, és rendíthetetlen nyugalommal igyekezett takonnyá ázni. Üveges szemei párásan meredtek a szemközti ház verandáján álló szakadt virágláda felé. Bajuszt nem rezdített, egyebe sem mozdult, ily módon eszményi hallgatóságnak bizonyult a cudar hangulatban leledző lovag számára. Amaz egy pillanatra abbahagyta a káromkodást, felmordult és vállon ragadta tarka és rendkívül nedves társát.

Harákolt egyet és hegyeset köpött az előtte gyűrűző pocsolyába.

- Na, Nyúl uram! – mondta a párás szemekbe nézve. – Itt vagyunk, az istenek háta mögött, hogy dicső kriptaőrünk varjúi kárognák körbe az egészet! Nagyobb a szar, mint amekkora a kospofájú papriogató gyapjas seggén kifér, és nagyon úgy fest, hogy nekünk kell feltakarítanunk az egészet!

- Ideje dologhoz látni, Kreig – mondta csendesen a nyúl.

- Majd pont te fogod megmondani nekem, hogy mit és mikor tegyek! – horkant fel dühösen.

Persze Nyúlnak volt igaza, amit jobb napokon hajlamos is lett volna belátni, de a mai nem tartozott a jobb napok közé. Ráadásul utált beszélgetni vele miután éppen a vérét szívta. Rühellte magát ezért, de mégiscsak Nyúl úr vére volt az, ami átsegítette a nehéz napokon, és igazi erővel töltötte meg fáradt tagjait és még fáradtabb elméjét. Szükségét érezte még egy kortynak, ezért újra fogai közé kapta a karcsú nyakat.

- Nem volt még elég? – méltatlankodott amaz.

- Jólvanna! – újabb jókora köpettel igyekezett emelni a tócsa küllemén, sikertelenül. – Dologra!

Nehézkesen feltápászkodott, és Nyúl úrral együtt becammogott az ivóba. Az épület kongott az ürességtől. A kinti zápor mintha bűzös ködpamacsokkal töltötte volna meg, melyek zöldesszürke lustasággal kavarogtak elő a homályba burkolózott sarkokból. Kreignek hányingere volt az egésztől, de a faluban ez volt az egyetlen fogadó, ráadásul az ágyában meglepően kevés poloskával találkozott az itt töltött két éjszaka során. A szobájába érve felragadta a durván ácsolt asztalról a tekercs kötelet a csáklyával és a gondosan előkészített fáklyákat. Batyujába dobálta őket, majd néhány gyertya és a kis kulacs kíséretében a bőrbe kötött énekeskönyvet is utánuk küldte. A füstölőtartó maradt az asztalon, mert azt már komolyan túlzásnak érezte.

- Vidd a bárdot is – szólalt meg Nyúl úr bal felől.

Elgondolkodva nézett a sarokba, ahonnan a jókora, kétkezes csatabárd fejének vésetei hunyorogtak vissza rá halvány fénnyel. Nem mintha mágikus lett volna. Valami dzsad alkimistánál látta egyszer ezt a betegzölden derengő festéket. Egy időre képes volt emlékezni azt őt ért fényre, ahogy azt a sima beszédű méregkeverő magyarázta, és aztán szemtelenül sokat kért érte. Kreig leszurkolta az egy ezüstöt, majd egy félbevágott rézpetákkal fizetett egy ecsetért is, és azon az estén, négy gyertya fényénél jó fertályórán keresztül pingálta a büdös vackot a csatabárd véseteibe. Ahhoz képest, hogy nem volt semmiféle piktori vénája, egész elégedett volt az eredménnyel, noha a fél kocsma rajta röhögött, mikor a nagy mű befejeztével lement inni egy pofa sört. Még a füle hegye is világított, mint valami elcseszett erdőpille töke és Nyúl úr is csak hülyén vihogott a dolgon. Azóta minden nap gondosan feltöltötte fénnyel a véseteket, hogy szépen derengjenek, ha a szükség úgy hozza.

- Eddig elég volt az ásó – mondta.

- Eddig.

Nyúl szemei diadalmasan csillogtak. Kreig a hátára csatolta a bárdot, felkapta az ásót és kiviharzott a szobából. Az ajtót azért bezárta. Nem rajongott a lefekvés előtti csúnya meglepetésekért, pláne, hogy volt már benne része az első itt töltött éjszaka során.

 

A falucska temetőjéig tartó, majd félórás sárdagasztás nem emelt sokat a csapzott paplovag kedélyén. Közben két helybélit látott csak, de egyik sem jött a közelébe. Egyik a kovács volt, aki a műhelyében bámulta a zsarátnokot. A másik, valami mosónőféle lehetett, kissé romos állapotban igyekezett bejutni a ház ajtaján, ami talán a sajátja lehetett. Kreig elgondolkozott azon, hogy esetleg tarkón csapja az ásóval, de aztán letett róla. Lesz még rá bőven alkalom és nem volt kedve az egész felszerelés mellett plusz teherrel evickélni.

A temetőkapu persze zárva volt, maga zárta be, mikor tegnap estefelé végzett. A kulcsot persze elfelejtette magával hozni, ami ismét ízes káromkodásra adott okot. Morogva pislogott ki a fekete viaszosvászon csuklya alól a párába burkolózott, vízfüggönnyel takart szélső házak felé, ahonnan érkezett.

- A kulcs, mi? – vihogott Nyúl úr.

- Anyátokba azzal a tetves kulccsal! – bődült fel dühösen a lovag és teljes erőből belerúgott a rozsdás kapuba. A zár kettétört, a kapu kicsapódott és nyikorogva lengett az ódon zsanérokon.

- Íme, a Sírkertek Őrzőjének bajnoka, ki fényes diadalt aratott a sírkert ártatlan kapuján! Lássátok Darton igaz lovagját! – szavalta gúnyosan a nyúl.

- Kussolsz, bolhabölcső!

A temetőben már szerencsére megúszta a sárdagasztást, mert valami jótét lélek lekövezte a kis kápolnáig vezető utat. Na persze könnyen lehet, hogy éppenséggel ugyanaz a jótét lélek szögezte ki az itt szolgáló pátert is a templomajtóra néhány nappal ezelőtt. Átkoknál soha nem tudhatja az ember, ez pedig itt nagyon annak tűnt. Méghozzá a rohadtabbik fajtából. A gonosz állatok ácskapcsokkal fogatták oda az öreg pátert, és csuklóknál, bokáknál, és olyan mélyen ütötték be a vasakat, hogy azok összezúzták szegény fickó csontjait. Kreignek feszítővasat kellett kerítenie, hogy levakarhassa onnan, és tisztességgel elhantolhassa.

Ahogy benyitott a kápolnába, gurgulázó dörmögést hallott jobb felől. Szinte oda se nézve vágott arra az ásóval. Lendületesen, fejmagasságban, ahogy a rendházban tanították. A szerszám émelyítő, nedves reccsenéssel vágódott a nagydarab fickó fejébe és a falnak taszította. Kreig elengedte a nyelet, mielőtt az eltántorodó test megrándította volna a csuklóját. Az ásó hegye hangosat csikordult a kőpadlón, ahogy a lovag fél lábbal rátaposott a szerencsétlen barom mellkasára. A néhai pór hörögve vergődött, vakon karmolászta a vasalt csizmát. Mielőtt fogást talált volna rajta, Kreig két kézzel megragadta a vaskos fanyelet és nagyot csavart rajta. A zaurak feje szétszakadt, a szerszám kiszabadult. Kreig újra és újra lecsapott vele minden végtagra, izületre, szabályosan feldarabolva a rángatózó tetemet. Végül levette róla a lábát és az ásót a holttest mellkasába vágta.

- Na! – kiáltotta vidoran, a szerszám nyelére támaszkodva. – Mondom én, hogy elég az ásó! A szerszámok legnemesebbike!

- Mondja ezt egy férfi! – jegyezte meg Nyúl úr epésen.

- Én is szeretlek! – vigyorgott vissza rá a lovag. – Akkor meg is van a mai első versenyző. Nem tudod hová tettem azt a ragyaverte talicskát?

 

Mikor Kreig két nappal ezelőtt, estebéd táján hullafáradtan megérkezett a faluba, még nem tűnt fel neki a dolog. Az út hosszú volt, ráadásul az utolsó szakaszon a nyilván kitolásból rásózott, rozzant gebe már csak poroszkálni volt képes. Ami azt illeti, az utolsó pár mérföldön már kantáron kellett vezetnie, különben kidöglött volna alóla. Rendtársai közül nem egy kaphatott heveny csuklási rohamot mire a lovag elérte a porfészek fogadóját. Nyúl úrnak nem volt hozzáfűznivalója a dologhoz. Egész úton alig szólt hozzá, még a szokásos okoskodásai is elmaradtak.

Lovászfiút nem is próbált keríteni, kérdés nélkül bekötötte a kis istállófélébe a gebét. A fogadóst nem találta sehol, de nem is volt kedve megvárni. Leakasztott egy kulcsot a söntés mellett lógó szegről, hagyott egy fél marék rezet az asztalon és megkereste a megfelelő ajtót. Bár tudta, hogy láncingben aludni csak az állandó üldözési mániában szenvedők és az egészen hülyék szoktak, miután becsukta az ajtót azonnal az ágyra dőlt és elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy valami felmordul az ágya mellett. Na ettől, meg a nagy konyhakés villanásától nyomban felébredt. Szerencsére a testére kapott döfés nem hatolt át a láncingen, de szép lila foltot szerzett vele. Jókora rúgással taszította a szemközti falnak támadóját, aztán ugrott is utána nyomban. Elkapta a sonkányi kezet, kicsavarta belőle a kést és a fickó bordái közé döfte. Az ilyesmibe az emberfélék rendszerint bele szoktak dögleni, így hátralépett, mint aki jól végezte dolgát. Jól is tette, mert a támadó válaszcsapása így is majdnem a szemeit érte. Ekkor jutott el agyáig az illető szaga. Halott volt. Többnapos fajta, ám ehhez képest szokatlanul virgonc. Ekkor csatabárdot ragadott és addig csépelte, válogatott káromkodások közepette, míg pecsenyének való darabokra nem vagdalta.

Remegő kézzel markolta meg a nyakában lógó szent szimbólumot, és fényért fohászkodott. Darton áldásának hűvös, kékes fényében összeszedte a holmiját, és másik szobába költözködött. Nyúl úr továbbra sem kommentálta az eseményeket. Rezignáltan fogadta, hogy a lovag újfent megcsapolt vérével oltotta szomját. Kreig ezúttal gondosan bezárkózott, fertályórát imádkozott a Hallgatag Úrhoz, majd nyugtalan álomra hajtotta fejét.

Kora reggel körbejárta a falut és döbbenten konstatálta, hogy a lakosokat valamiféle átkos nyavalya egytől egyig kipusztította. Ráadásul mindegyikük mocskos, istentagadó, élőholt létre ébredt. Az előbbit okozhatta sima ragályhalál, ami időnként felüti a fejét itt-ott, az utóbbi azonban egyértelműen sötét mágia műve. Afféle rontás, amivel az inkvizítorok szokták riogatni a népeket. Az ilyesmit pedig, Darton akaratának megfelelően, el kell rendezni. A zuhogó esőben botorkálva megkereste a temetőt, ahol a kápolna ajtaján rálelt a vén papra, aki az üzenetet küldte a rendháznak.

A virgonc halottaknak az éjszaka során, mi sem természetesebb, volt idejük elrágódni Kreig istállóban felejtett lován. Szegény pára védekezni sem igen tudott a fáradtságtól, így a lovag már csak a megcsócsált csontokat találta a vérben ázó, sovány szalmán.

A Sírkertek Urának helyi szolgája számos alkalommal hívta már fel a Szentszék képviselőinek figyelmét az errefelé zajló gyanús eseményekre, de nem kapott választ tőlük. Kétségbeesésében a szakadárok közeli rendházához fordult segítségért, hogy küldenének egy lovagot, aki segíthet neki fényt deríteni a mesterkedésre. Kérése meghallgatásra talált, de láthatóan elkésett a dologgal, és a saját szolgálati helyén csináltak belőle morbid ajtódíszt a gonosz állatok. Kreig leszedte, és gondos ceremóniával eltemette, majd nekiállt szép sorban a föld alá segíteni a falusiakat. Fáradtságos munka volt. Az eső megállíthatatlanul szakadt, a tetemek mindenfelé csatangoltak a vidéken, és szó szerint vagdaltat kellett csinálni belőlük ahhoz, hogy végre nyugton maradjanak. Ráadásul egy-egy ilyen akció után a szerencsétlent csupán talicskába szedegetve lehetett a temetőbe juttatni, ami a felázott utak miatt önmagában is szép mutatványnak bizonyult. Kreig egész életében rendkívül komolyan vette a feladatait, és modora, valamint gondosan titkolt szenvedélye dacára folyamatosan élen járt a rendbéli kötelességek teljesítésében. Minden megátkozott férfi, nő és gyermek feltrancsírozott teteme fölött hosszasan imádkozott. Gyertyát, mécsest gyújtott, s mikor kifogyott a saját készletekből, elhasználta a kis kápolnában találhatóakat is. Egy reggel Nyúl úr javaslatára összegyűjtötte a falu házaiból az összes fellelhető gyertyát. Fél napos szertartással szentelte meg őket. Néhányat felhasználva készített egy alkarnyi méretű ünnepi gyertyát is. Az öntéshez a fogadó konyhájában szerzett kondért, öntőformát az ács szerszámaival eszkábált hozzá. A kanóchoz a saját váltás ingéből szerzett sodorni való anyagot. A viaszba fanyar fűszereket szórt, hogy a gyertya füstje a Hallgatag Úr szentélyeinek áldott légkörét, az elmúlás csodás misztériumának auráját idézze a kis templom oltára köré.

 

Kreig egy idő után elvétette a napok számlálását. A feladat minden lépése új és új borzalmakkal ismertette meg. Emberi tragédiákkal. Senkit nem lehetett csak úgy elkaparni egy lyukba és földet szórni rá, mintha magot vetne az ember. Egyenként meg kellett tisztítani lelküket az élőholt lét stigmájától és visszavezetni őket Dartonhoz. Ehhez pedig meg kellett ismerni őket, nyomozni, átnézni a hátrahagyott holmikat, otthonokat. Az azonosítás azonban így is szinte a lehetetlenséggel volt határos, ezért rengeteg sír kezdetleges fejfájára került az ismeretlen halottak szomorú, magányos szimbóluma.

A zaurakok napról-napra egyre rozogábbak lettek. Bármilyen erős, förtelmes mágia hozta is létre őket, nyilvánvalóan egyiküket sem szánták tartósnak. A nyüvek, bogarak és az egyre nagyobb csapatokba verődő varjak sokukat borzalmasan megtépázták. A környéken mindenütt érezhető volt a bomlás, rothadás gyomorforgató bűze. A kezdetben furcsa, zaurakoktól szokatlanul békés magatartás az idő előre haladtával egyre agresszívebbé vált, egyre vadabb harcokhoz vezetett.

Kreig emberfeletti munkát végzett, bár egyre inkább hajlott arra, hogy Nyúl úr véleményére hallgatva tömegsírba temesse a megmaradt több tucat élőholtat. Szerencsére a falu távol esett a gyakran használt útvonalaktól, de szerencsétlenség így is történt. A lovag éppen a temetőben foglalatoskodott, mialatt egy gyanútlan utazót széttéptek a megmaradt zaurakok. Bár a távolság nem volt nagy, a szerencsétlenül járt ember kiáltásait elnyomta a zuhogó eső, így Kreig csak órákkal az eset után vette észre a félig felzabált holttest körül tolongó élőholtak miatt. Darton igéivel, szent szimbólumával és néhány jól irányzott rúgással sikerült elkergetnie őket, a vándor maradványait pedig illő végtisztességben részesítette. Másnap, mikor az eső alábbhagyott kissé, figyelmeztető táblákat eszkábált, és kirakta azokat az a falu határától két-két mérföldnyire.

 

A legrosszabbak minden kétséget kizáróan a gyerekek voltak. Sok gyermek élt a faluban, mikor a kórság a maga tessék-lássék módján aratást végzett köztük. Kreig a söntés mögül előhalászott fél üveg savanyú lőrével, és Nyúl úr véréből egy jó nagy nyelettel öblítette le a félszemű kislány elhantolását. Mikor rátalált, a mágiától hajtott gyermektetem éppen sikerrel perelte vissza egy hollótól kilopott bal szemét, de aztán láthatóan nem tudott vele mit kezdeni. Csak ült szétvetett lábakkal a sárban, átázott darócruhája esőtől, vértől és egyéb kimondhatatlan, bomlásból származó nedvektől volt mocskos, lehajtott fejjel értelmetlenül gurgulázva babusgatta a jobb napokat látott szemgolyót.

- Bájos – jegyezte meg Nyúl úr Kreig bal válla alól.

Kreig térdre esett és görcsösen hányni kezdett. Látott már csúf dolgokat nem egyszer, de soha nem volt képes belefásulni. Valahol minden borzalom mélyen megérintette. Eddig sikerrel fojtotta magába, sikerrel nyomta el, de az elmúlt napok lélekpróbáló mészáros munkája túl sok volt. És most ez a gyermek…

Köpenye sarkába törölte a száját, ivott egy kortyot a savanykás lőréből, amit az egyik viskóban talált fertályórával korábban. Elszántan markolt rá az ásó nyelére és a kislány felé lépett.

 

A hatodik napon az eső verőfényes napsütésnek adta át a helyét, a falu pedig pár órán belül miazmás gőzfürdővé változott. Förtelmes bűz terjengett a párás levegőben, mindenütt varjúcsapatok jelezték a még mozgó tetemeket.

Kreig napok óta nem tudott rendesen aludni. Ha csak lehunyta a szemét, makacsul visszatérő rémálom kísértette, amiben rothadó testű zaurakként kóborolt a település kihalt házai között, vég nélkül, magányosan csoszogva a sáros utcákon. Az ásó véres szélű barázdát szántott mögötte. A varjak az álomban már nem tűntek Darton szent állatainak. Gonosz károgással lesték, mikor bukik fel végre, hogy asztalt terítsen nekik. Rájuk akart kiáltani, de csak bomlott agyú hörgésre futotta.

Olykor ezzel a képpel a fejében riadt fel. Máskor Nyúl úr torz, felnagyított mása jött szembe vele a felázott úton, a temető felől, ahogy ő teszi napra-nap. Ásót cipelt, az övéhez hasonlót, és ahogy odaért, a homloka felé lendítette. A reccsenés hangja ébredés után is sokáig ott kísértett a fülében.

Ahogy kiért a fogadóból, megcsapta a párás meleg és a förtelmes bűz. Éles fény mart a szemébe, hunyorogva kuporodott a lépcsőre. Elkapta Nyúl úr torkát és keményen ráharapott. Szüksége volt rá.

- Hagyjál már! – méltatlankodott egyetlen társa.

- Kussolj! Kell! Kell! – ordított rá Kreig olyan erővel, hogy a varjak is felröppentek a környező háztetőkről.

 

A hetedik délelőttön arra eszmélt, hogy már négy sírgödröt ásott a temető puha földjébe, és éppen egy következőnek veselkedett neki. Motyogva fordult társához, de Nyúl úr nem volt ott. Vadul hunyorogva nézett körül a ragyogó napsütésben, de továbbra se látta sehol. Idegesen nyalta meg kicserepesedett száját, szakálláról egy légy röppent odébb, ezúttal a szemöldökén vert tanyát.

- Nyúl!

A kiáltás hosszan visszhangzott a forró, rezzenetlen levegőben. Egy lélek sem mozdult, csupán a madarak fújták szokásos dalukat a környező fák ágairól.

- Hol a fenében vagy? Nyúl! – ordított ismét, dühösen.

Ismét körbefordult, megszédült, bevérzett szemei előtt torz hullámokat vetett a durván faragott fejfák tengere. Mintha odébb, a temetőkapu mellett mozdult volna valami. Mintha valaki járna ott, a remegő légfüggönyön túl.

Két marokra fogta az ásónyelet és öles léptekkel megindult a rozsdás kapu irányába. Egyenesen ment, átgázolt a régebbi hantokon, majdnem hasra esett, de észre se vette. Innen nem tudta kivenni, hogy kiféle-miféle lehet az alak. Elmosódott foltnak látszott csupán. Repedezett, kiszáradt ajkain sípolva járt ki és be a levegő.

Odaért a kapuhoz, de a jelenés már nem volt ott. A falu felé vezető úton, a dombtető közelében pillantotta meg, éppen eltűnt volna a túloldalon. Ordítva iramodott utána.

 

Nyúl úr nem került elő este sem. A hold vörös szemként ragyogott az égbolt csillaghímes kárpitján. Kreig a szokott helyén, a kocsma előtti lépcső második fokán ücsörgött. Körötte üres palackok hevertek mindenütt, de még mindig szomjasnak érezte magát. Arcán sár és vér szétkent nyomai száradtak a többnapos borosta szálai közé, mocskos kezén kifakadtak a hólyagok.

Felnézett, mikor hangot hallott szemből. A vörhenyes fényében darócruhás kislány táncolt elő a verandás ház árnyékából. Arcán boldog mosollyal, valami ostoba kis rigmus ütemére lépkedett, pördült, aztán lehuppant az elképedt lovag elé a porba. Haja szemei elé lógott, kis, koszlott kezeiben alig maroknyi, fehér labdaféléket forgatott, kisebbeket, mint amilyeneket a nagyvárosok labdaházaiban látni.

- Játszol velem? – kérdezte csilingelő hangon.

Kreig nem tudott szólni. Kiszáradt ajkai tátva maradtak a megdöbbenéstől.

- Miért nem játszol velem?

A lovag nem nézett rá, lesütötte a szemét és a csizmája orrát bámulta.

- Miért öltél meg minket? – a kislány hangjába idegen zöngék vegyültek.

Jeges borzongás futott végig Kreig gerincén. A hold fényében vérezni látszott még a puszta föld is.

- Miért öltél meg minket? – ez nem a lánygyermek volt.

Rettegve kapta jobbra a tekintetét. Egy fiú, nyolcévesforma. Mint amilyet a pataknál kapott el tegnapelőtt.

- Miért tetted, lovag?

Mindenfelől özönlöttek, mintha holmi gyűlésre jönnének. A házak közül szivárogtak elő, a rőtes fényben lépések százai neszeztek. Gyermekek, nők, férfiak. Halk zsolozsmájuktól remegni látszott a meleg, nyári éjszaka. Kreig egyre növekvő iszonyattal nézett végig a közeledő tömegen. Tekintetét kétségbeesetten ejtette vissza a csizmája orrára, fáradt, lázas elméjében kapkodva igyekezett felidézni a sok éven át tanult, begyakorolt imák valamelyikét. Bármelyikét! De egy sem jutott eszébe. Mintha szemfedél borult volna minden tudására, tapasztalatára, emlékére. Lehunyta szemét, de ez sem segített. Érezte, hogy ott vannak körülötte. Már nem kérdezgették. Csak álltak néma csendben, mintha várakoznának. Érezte.

- Nézz rám, lovag! – parancsolta a kislány. Csendes szavaiba beleremegtek a házak, mintha a hold is le akart volna zuhanni az égről. Előrenyújtotta mocskos kezeit, mintha a labdákat akarná átadni a lovagnak. Kreig felnézett.

- Hol a jó modor, lovag? A szemembe nézz, ha hozzád beszélek! – kiáltotta a kislány. Feje felett sötét glórián lobbant utolsót a vörös holdfény. A nyitott, véres tenyerekről ragyogó zöld szempár meredt egyenesen Kreig szemébe. A lovag felordított, és jött a sötétség.

 

A fény és a forróság ébresztette fel, de nem bírt mozdulni. Szemei nyíltak ugyan, de mintha ezernyi tűt szúrtak volna beléjük. Csak foltokat látott, és a kép lassan tisztult. Tapogatózó balja lépcsőt, utóbb valamiféle fanyelet talált. Az ásó. Eszébe jutott a feladat. Hogy menni kell. Tenni kell. Temetni kell.

Árnyék vetült rá. Hangokat hallott, egyik mintha őt szólongatta volna.

- Atyám! Hé, lovag atya! – férfihang volt.

Kreig felemelte a fejét. Valami kék átalvető, rajta címer. Éles fény csillan a láncba burkolt karokon, fémsisakon. Borotvált ifjúarc. Az egyik kar végén kesztyűs kéz. Nyúl úr torkát szorítja.

- Nyúl! – pattant fel sebzett vadállatként ordítva. Védhetetlen mozdulattal lendítette meg a súlyos ásót. A szerszám feje hatalmas csattanással pattant le a fémsisakról, a megviselt nyél kettétört, de a célját így is elérte. A kéz gazdája elhanyatlott és Nyúl úr kiszabadult.

- Köszönöm, Kreig – suttogta a nyúl.

A lovag dühödt hörgéssel kapta el a torkát, ráharapott, és mohón inni kezdte Nyúl úr vérét. Az izgatott kiáltásokat már nem hallotta. Nem érezte a fájdalmat sem, ahogy fél tucat rövid, súlyos nyílvessző csapódott a testébe.

 

A katonák szomorúan, lehajtott fejjel álltak a friss sírhant körül. Bertran atya érces szavai a lelkük mélyéig hatoltak.

-… és vedd magadhoz lelkét, Urunk, és engedd meg neki, hogy bűneitől megszabadulva visszatérhessen az örök körforgásba, miként azt akaratod szerint való!

Tybar, aki alig két hónapja volt a nagyúr őrségének tagja, elgondolkodva forgatta kezében horpadt sisakját, és a halott lovag utolsó kiáltásán töprengett. Feje még jó fél nap elteltével is zúgott az irgalmatlan ütéstől, de komolyabb baja nem történt.

Mikor a többiek elindultak, ő továbbra is merengve állt ott. Aztán elővette iszákjából a jókora kulacsot. Kinyitotta, és beleszagolt. A méregerős pálinka szaga szinte lemarta az orrát. Komoly képpel intett vele a sír felé:

- Dartonra, lovag uram! – mondta, és nagyot kortyolt az italból.

Aztán visszatette a fejet a furcsa, kitömött nyúlba varrt kulacs nyakára, és ráültette a szerencsétlenül járt lovag testét borító sírhalomra.

 

 

Forrás: a novella Jace Brennan tollából származik, amelyet ezúton is köszön Airas, az írás szerkesztője

Épp ahogyan az emlékeimben élt, igazán félelmetes Darton híveinek evilági találkozóhelye. Sosem gondoltam volna, hogy saját akaratomból, még egyszer magam is idetérek, hogy némi útmutatásért, segedelemért könyörögjek. Suhanc voltam még, mikor szüleim először magukkal cipeltek, hadd ismerkedjek a halál misztériumaival, de engem mindig jobban érdekeltek az élők, mint a holtak, és voltam olyan fiatal, hogy ne akarjak a halállal foglalkozni. Még röhögtem is rajta, elvégre Darton a Tréfák Atyja is, csak van annyi humora, hogy a saját megcsúfolásán is jól tud szórakozni!

Felnőtt fejjel persze teljesen más színben látom a Hallgatag Úr házát. Komor, tiszteletet parancsoló és rideg, pont, mint a templomot ölelő sírkert maga. Csend és hűvös árnyékok mindenütt. Felkészülésnek bizonyosan kiváló. Furcsa a számomra, hogy végül már én sem látok más kiutat, mint hogy magától a Halál Istenétől kérjek útmutatást elveszettnek látszó harcom támogatásához! Sosem hittem volna, hogy akad nagyobb hatalom a tudásnál, ezért világ életemben Krad könyvtárait és rendházait látogattam nagy hitbuzgalommal.

Majd az egész város vádol tehetetlenségem miatt. Bár tudnák, én hogyan sanyargatom magam, és naponta mennyit kesergek kudarcom felett. Ráadásul, még olyan szóbeszédet is hallottam, hogy apósom hurcolta be a kórt a peremvidékről. És ha igen? A katona is szolgál, a kirurgus is. A jó strázsamestert sógorom, az iszákos Jaklim követte, nem lehettem ott, hogy segítsek rajtuk. Örökkön mosolygós feleségem kishúga is eltávozott, ő már a karjaimban halt meg, sem a köhögéscsillapító tinktúrák, sem a Norlin által a Lelkek Bírájához intézett imák nem tudták megmenteni.  

Képtelen vagyok rájönni a megfelelő formula összetételére! Hiába a számtalan órányi tallózás a poros fóliánsok között, régmúlt idők kórságairól és ritka nyavalyák gyógyításáról, hiába a majd holdhónapja tartó levelezés a Lar-dori Magasegyetem adeptusaival, csak nem lelem módját, hogyan fékezzem meg a ragályt, ami szeretett városunkra települt! Idestova két évtizede szolgálok, mint végzett orvosdoktor, de most minden praktikám eredménytelennek bizonyult.

Norlin után már Horat is bíztatott – ügyes kezű segéd és hithű dartonita – hogy esetleg látogassak el ebbe a szentélybe, hátha a fekete lángokba bámulva rálelek a megoldásra, vagy legalább saját mély fájdalmamra vigasztalást találok. Mikor belépek a Máglya Szentélybe, zsigeri mozdulattal ragadok fel egy nyeles kanalat a jobboldali állványról, majd kevés bort merítek a márványtálból, és az oltár hideg lángjaira locsolom. Lám, a nemesi neveltetés és a könyörtelen apai szigor nyomai mégiscsak kitörölhetetlenek.

Eszembe ötlik, mikor balga fejjel egymagam beszöktem a templomba, átrohantam a Kapu Szentélyén, fityiszt mutattam a Tenyér oltárának, lapos kavicsot vetettem tengeri oltár vizébe, mécsest csentem a Varjúszárny Szentélyéből, majd nagyon büszkén bort szürcsöltem az egyik fakanálból. Majd újra. Amikor az a dísztelen reverendás fiatal férfi megjelent a lépcső tetején, nem tudtam nem rá nézni. Csak állt ott, egyetlen szót sem szólt, lassan csóválta a fejét, míg szemeiből olyan átható, váddal vegyes szánalom sütött, hogy a lelkem is belereszketett. Éreztem, amint a félelem felkúszik a gerincemen, mégis sikerült mozdulnom. Kirohantam a templomból, hogy soha többé ne térjek vissza, hogy sose kelljen azt a rettenetes, fagyos tekintet látnom.

Itt vagyok újra, és itt van a lépcső is, ahol a diakón állt. Mögötte a festett elválasztófal, melynek képei egy hitében megtévedt, bűnbánó felcser életútjáról regélnek. Elgondolkodva szemlélem a történetet, melyet a kulisszák szélső fapanelein követek végig. Talán az elbizakodottság tényleg komoly hiba. Ifjabb éveimben, miután odahagytam a Nagyunivezitást, magam is forogtam nem egy csatában, szolgáltam kötözőként, majd felcserként, végül magam irányítottam az egész lazarettet. Épp úgy, mint Szent Traquo. Nekem talán könnyebb a dolgom. Még senkit sem kellett a kegyes halál adományában részesítenem. Mind ugyanúgy végzik. Először csak simán megsüketülnek. Aztán jön az elerőtlenedés, majd a végállapot, a vérokádás. Alattomos rontás ez, nem néz nőt, sem gyereket, az áldozat lehet erőtől duzzadó férfiú vagy reszketeg aggastyán, minddel végez néhány héten belül.

Jól van hát, Darton! Itt állok előtted, pőre lélekkel, én, sebek és kórságok gyógyításának tudora, ki túlzott magabízással kezdtem unalomig ismert feladatom teljesítésének, és most már látom, mily rútul elbuktam, mikor a te törvényeddel próbáltam szembe menni! Ellenfél voltál mindig, akin győzedelmet kell venni, minden áron. Talán nem kell. Talán nem is tudok már. Bánom már, hogy szembeszegültem veled! Csak annyit engedj, hadd tegyem a dolgom! Bánom bűneim, ifjúkori csínytevéseim, és hogy elfordultam tőled! Most visszatértem. És visszatérek mindaddig, míg el nem fogadod felajánlásomat! Vajon bűnbánó hívednek, Szent Traquonak megbocsátottál? Gondolom, igen, különben nem lehetne tanulságaid hirdető szented. Bár ezt egy pap biztosan jobban tudja. Jól van hát. Legközelebb megkérdezem valamely szolgádat, ha belepusztulok is jeges pillantásába! Irgalmazz rettentő hatalmaddal, Darton!

Sietnem felesleges. Lassan vágok át a sírkerten, még néhány lépés és újra hozzá fohászkodhatok. De nem a nyájjal együtt. Nem szeretném, ha a hangom beleolvadna a tömegébe. Szeretem a csendet és a nyugalmat – talán sosem lesz részem benne, ez kizárólag tőle függ.

Már jönnek is kifelé. A lépcsősor tetején félreállok, hadd férjenek el, a legtöbben úgyis szeretik mielőbb letudni a kötelességüket istenük felé, és visszatérni a napfényre, visszatérni megszokott életükhöz. Főleg férfiakat látok, de van néhány asszony, sőt gyermek is. Két-három család. A legtöbbjüket ismerem, kimérten biccentek feléjük. Ő is itt van. Azóta, az egész família együtt látogatja a pihenőnapi istentiszteletet a Varjúszárny Szentélyében, pedig korábban még a templomba sem léptek be soha. Nem tudok abban hinni, hogy ez a javamra szolgál majd, mikor Darton trónja elé térdelek.

Elindulok befelé, de nem időzöm hosszasan az első termekben, persze a tiszteletet minden esetben megadom. Már nincsenek sokan idebent. A legtöbben a közös szertartásra jöttek el, a templom szinte kiürülni látszik. Már csak egyetlen lépcsősort kell megmásznom – a lábaim már nem bírják úgy a megterhelést, mint régen – és Gyertyaoltó Szent Drezodar kulisszái között a Varjúszárny Nagyszentélybe érkezem.

Sehol egy lélek, magam vagyok a hatalmas szentélyben, egyedül a négy szent szobra kínál társaságot. Jobb is így. Odaát sem lesz könnyű. Ketten leszünk ott is mindössze, maga Darton és én. Végigjáratom tekintetemet a falakon, a reggeli fény némi meghittséget kölcsönöz a komor teremnek, persze az én lelkembe többé semmilyen fény nem süthet be. Egész életemben hittem hatalmában, olvastam tanításait és eszerint éltem. Mégis, hogy lehettem ennyire ostoba! Grengo-t és Zirkaan-t többé már nem láthatom viszont. Két gyönyörű, erős fiam! Már egyedül Darton kegyelmében bízom, ők legalább kiérdemelték. Én? Nem. Azt nem. Soha.

Amikor a Könyörületes elé térdelek imádkozni, mindig hinni próbálok valami reményféleségben. Darton kegyes! Valahogy mégsem ezt látom. Hinni hiszem, persze, így tanultam, de aki az ő hitében nevelkedett, tudnia kell, mire számítson a kárpit túlfelén. Imádkozom tovább, imádkozom minden nap, de magamért kár esedeznem. Azelőtt kellett volna józan belátással élni, mikor a városszéli kunyhó ajtaján kopogtattam. Mindig mondták a görnyedt hátú Sűrű Anyóról, hogy nem jó cimborálni vele. Nekem persze segített, és azt a három hízott kappant nem tartottam magas árnak a kotyvalékért.

Darton, végtelen bölcsességedben nézz le a kegyelmedért imádkozó ostobára, ki rettegi hatalmad és tiszteli neved, kérve kér, adj nyugtot a harcokban odaveszett két fiának! Fogd a kezüket, és vezesd őket a te igaz ösvényedre! Hadd pihenjenek meg félelmes, fekete csöndedben! Nem katonák voltak, csupán vargainasok! Nem is valami kétbalkezes kutyaütők! Persze neki nem voltak elég jók. Egyikük sem. A céh befogadta volna őket, de az öreg mester szigorú szemének egyik bekecs sem bizonyult elég jó mesterremeknek. Erősek voltak és ügyesek is szerfelett, bezzeg az a sebhelyes képű toborzótiszt az elsők között választotta ki őket! De neki ez a dolga, a vén cserző meg… Lehetetlen, hogy nem volt elég jó egyik darab sem. Nem elég jó. Így mondta. Kétszer is. Legyek átkozott, amiért még mindig Garlo-t okolom! Hát nem volt elég az értelmetlen bosszú? Hiszen megöltem őt!  

Az iszákomból újabb három fehér gyertyát veszek elő, és ahogy eddig is tettem, az utolsó szent, Imádságtevő Beleon szobrának talapzatára állítom őket. Grengonak bort adj uram, az sem baj, ha savanyú, csak sok legyen! Zirkaan pedig hadd száguldjon végtelen mezőkön, egy remek mén nyergében, ó, mennyire imádta a lovaglást! Te pedig, Garlo Kull, nyugodj békében, és bocsáss meg szörnyű tettemért, amiért elvakultságomban siettettem utadat a Hallgatag Úrhoz! Amíg még élek, minden nap megkövetlek, minden percemben átkozom magam őrületemért!

Mielőtt hazafelé indulnék, megállok a gyönyörű főoltár előtt, szívemre tett kézzel, némán citálom a Mi Őrünk sorait. Mikor az utolsó mondathoz érek, lassan, kétkedve, tagadólag ingatom a fejemet, és még akkor sem hagyom abba, mikor kilépek a főkapun.

Pudvás fogú, anyaszomorító tengeri medve volt az öreg! Máig érzem áporodott leheletét, amelyben az ecetes hal aromája keveredett olcsó lőrével és bűzhödt dzsad dohánnyal. Hányszor röfögött tele pofával, átkozva a tengert, a hajót, a csillagokat, meg a kikötői ribancok cafrangos csúnyáját! Az árbocra persze azután is ő ért fel leghamarább, hogy elrúgta már az ötvenet is.

A köpcös kis diakón kölök meg ott zsolozsmázik a hullámoltár előtt, mintha valaha is látott volna tengert, hajót vagy akár csak úszott volna az életben. Szart se tudott Mordakról. Sose látta szájában a széles pengéjű tengerészkéssel lopakodni, vagy kártyát kevergetni a fedélközben. Ez tényleg azt hiszi, hogy ettől a szemforgatástól jobb lesz neki odaát? Azt sem tudjuk pöröly- vagy macskacápa vacsorájaként végezte-e az öreg. Persze a hajós bölcsője és koporsója egy. A tenger.

Imbolyognak ezek a nyomorult úszómécsek. Hullámzik ugyan alattuk a víz ebben a cirádás kőtálban, de sirályfos ez, nem vihar, ahhoz képest, amiket mi átéltünk odakint. Az öreg meg egyszer hozzákötözte magát a főárbochoz a legnagyobb Antoh-haragja közepén, csak hogy lássa, túléli-e? Na, azt túlélte. Persze azok a szemét állatok más lapra tartoznak. A hajnali köddel lopakodtak mellénk, csendesen, mint a sárga hasú vízisikló. Mordak mindig azt mondta, ha nem kerül valami rágnivaló dohány szunyálás előtt, sekély lesz az álma. Ez mentett meg mindünket. Darton, de miért pont ő veszett ott?

A kölök díszes kupából friss vizet önt az oltárra, fodrokat vet a felszín. Ez már inkább valami vihar! Egyre erősödik és gyorsul a beszéde, legalább a hangja erősen cseng, nem úgy, mint valami kuplerájos hímringyóé. Elkalandoznak a gondolataim, épp Mordakkal sörözök a kikötői lebujban. Tudott ám inni a vén medvéje! Remélem, jut neki néhány kupával a jobbikból, ha már Darton úr asztalánál vedelhet tovább, ahogy ez a puhos békecsináló magyarázza.

Az orrban kuporodott le egy rossz viharkabátra, miután kimorogta magát az elmaradt bagó miatt. Csak halljuk egyszer, olyat üvöltött, egyszeriben még a kóró Abreno is fölugrott a priccsről, pedig ha az egyszer elkezdi húzni a lóbőrt, nem gyerekjáték felébreszteni! Mire a fedélzetre értünk már négy martalóccal hadakozott nagyban, kurta kése mellé egy kötélbontó vasat ragadott fel fegyvernek. Láttam, hogy fél arcáról dől a vér, hát mellette termettem és irgalmatlanul mellbe rúgtam egyik ellenfelét. Miután a kapitány is előkerült, már nem volt sok esélyük, a meglepetés elúszott, rútul befürödtek szerencsétlen kis rajtaütésükkel.

Mordak remek reggeli tornának bélyegezte a történteket, és a szíverősítőt nyakalva csak röhögött a beképzelt hülyéken, akik azt hitték, lebírhatnak egy olyan kompániát, mint a miénk. Az oldalába döfött késsel nem is foglalkozott sokat, azzal viszont nem gondolt, hogy valami mocsok áfiummal kenegették azt a békabelezőt. A száját kiverő tajtékot szépen letöröltük, lecsuktuk a szemeit és egy emberként kívántunk békés vizeket neki, miután átfordítottuk a palánkon. A kapitány mondta, hogy minden idők legjobb elsőtisztje megérdemli a rendes búcsúztatást, régről ismerték már egymást. Mordak bírta a vaskos tréfákat, és Darton urat gyakran fennszóval dicsérte, még azután is, hogy új szerelmének a tengert választotta.

Talán, tényleg ehelyt a legjobb búcsút mondani neki. Derék cimbora volt. Világoljanak neki sokáig a tűgyertyák, figyelje jó szívvel ez a Sandaorrú Szent Gyertyatologató, vagy hogy is híjják. Mikor a diakón gyerek szól, a többieket követve én is előrelépek egészen az oltárig, és a kezében tartott karos gyertyatartó lángjáról gyújtom meg a lelkének ajánlott úszómécsest, majd óvatosan a hullámzó vízre eresztem. Kioldalgok a templomból, közben végső búcsút veszek az öreg Mordaktól. Darton adjon neki, amit sose kapott: könnyű szelet és fűszeres bort, csendes vizeket és nyugodt álmot, édes dohányt és illatos pinát!

Sosem hittem volna, hogy a kis Dorlin is elkapja. Először apa, aztán Jaklim bátyám, most pedig a kis Dorlin. Azt mondták, sosem érnek ide a fertőző járványokkal prédáló ragálybírák. De megjöttek. Sokszor tízezer farkasfattyú, egy rettenetes reguláris ármádia, majd az éj leple alatt, titokban érkező szabad vadászok, és most a legsötétebb praktikák emberalatti gyakorlói. Sokáig azt reméltük, ide a peremvidékre nem ér el a Kosfejű szolgáinak keze, de tévedtünk.

Jó két holdhónapja már, hogy nem egyedül járok a Halottak Istenének házába. A város külső falán kívül áll a jókora temetőkert, közepén a fekete templommal. Eleinte csak magam mentem, hogy anyám emléke előtt tisztelegjek, aki akkor távozott ebből a világból, mikor a kis Dorlinnak adott életet. Sosem hittem volna, hogy az ő útja volt a könnyebb.

Apám becsülettel szolgált a városi őrségben, és mire az első ősz szálak megjelentek a hajában, már strázsamesteri rangra emelkedett. Az ő feladata volt, hogy járőrcsapatot vezessen a város tágabb szomszédságában, híreket hozzon a környező falvakból és rendet tartson a vidéken. Biztos akkor ragadt rá a kórság, amikor bő egy hétig is elmaradt a szolgálat miatt, és mikor visszatért, többet nem láttuk mosolyogni. Először csak egyre rosszabbul hallott, gondoltam, a korral jár. Aztán meglassúhodtak a léptei, mintha teljesen elhagyta volna az ereje. Egyik este vacsora közben véres turhacsomót köhögött a tenyerébe, ekkor már a felcser sem tudott rajta segíteni.     

Meg-megállok a sírok között, a jobb oldalon több a frissen ácsolt fejfa. Balra az apai rokonság tagjai nyugszanak, négy nemzedékig visszamenően. Egyedül Roselin néni sírjánál állok meg egy rövidebb időre, a fejfa elé friss, leveles ágat helyezek, és megyek is tovább a templom felé. Ahogy a lépcsősor tetején megállok, már látom, hogy ma is sokan keresik fel a Hallgatag Úr otthonát. Már a Nyitott Kapu Szentélyben is kisebb csődület fogad, alig jut időm keresztezni a karjaimat, máris nyomnak befelé. A jobb oldali szószékre kapom a tekintetem, Soltran páter biztató szavakkal buzdítja a híveket a Varjúszárny Nagyszentélyben celebrálásra kerülő alkonyati szertartás látogatására. Nem hiszem, hogy kevés résztvevő lenne, mióta kitört a járvány. A szkriptor írópultja előtt kisebb sor torlódott össze, mindenki szeretteinek mielőbbi temetését szeretné biztosítani. Véle egyelőre nincs dolgom.

Jaklim mindig is nagy tivornyázó volt, nem hiába intette anya elégszer, vigyázz, mert Darton lesújt rád! Biztosan nem így gondolta. Mikor apa nem volt szolgálatban, még együtt mentek ki az erdőre, hogy szálfákat nézzenek a csűr megerősítéséhez. Jaklim jókedvvel tért vissza, majd indult is volna a korcsmába, hogy legkedvesebb cimboráival töltse az estét, és rossz szokása szerint úgy berúgjon, mint a lakodalmas disznó. Apa intette, hogy éjközépre megjöjjön azért, de mintha meg sem hallotta volna. Másnap reggel az ököritató vályúból kellett kihalásznunk, ami nem is lett volna meglepő, de ezúttal nem a hányásában, hanem egy nagy tócsa vérben fetrengett. Alig egy héttel követte apát.

Miközben felbaktatok a lépcsőkön, Kapuőriző Szent Dinanza arcán mélységes bánatot látok, mikor kulisszái között átlépek a Nyitott Tenyér Szentélyébe. A csípős füst azonnal megszűnik, a fény is tisztábbnak tűnik a kegyelem termében. Jobb kezem ujjait széttárva kapom szívem elé, és enyhén meghajolok a szemben álló szentképek felé. Passithale, a Könyörületes képmásai rendíthetetlenül őrzik a következő szentély bejáratát. Úgy terveztem, szót váltok Alther diakónnal is, ki oly gyakran szolgált számomra felvilágosítással és tanáccsal a hit dolgait és az élet értelmét illetően is, de látom, hogy minden szerpap az oldalfülkékbe húzódott. Sokan áhítják vigaszt nyújtó bölcsességüket ezekben a vészterhes napokban.

A jobboldali mellékoltár elé térdelek, és rövid fohászt mondok Dartonhoz mindazokért, akik a járvány könyörtelensége miatt kényszerültek megtérni őhozzá. A Mi őrünk, Dartonnal folytatom, és utána enyhet kérek kínok között eltávozott apám és bátyám részére. Gyönyörű kishúgom, Dorlin, eközben otthon nyomja az ágyat, mert már járni is alig tud, én mégsem gyors és könnyű halálért, hanem kegyelemért és irgalomért könyörgök a Hallgatag Úrhoz. Darton szokása szerint nem válaszol, de a három apró mécsest azért meggyújtom, és az oltárra helyezem. Felállok és újra körbenézek, hátha valamelyik diakónnak volna rám ideje, de minthogy senkit sem találok, a bal oldali mellékoltárhoz megyek, hogy szívemre tett kézzel citálhassam elő a Könyörgés és kegyelet litániáját, melyet még nagyapám tanított meg nekem.  

Imám végeztével megismétlem a rituális mozdulatot Alther diakón fali fülkéjének irányában, de nem látom, hogy észrevett volna. A növekvő tömegben lassan lépkedve indulok el kifelé, a nagy ablakokon át kegyelmes fény ömlik a komor szentélyekbe. Ahogy a nagykapu felé haladok, az emberek furcsán néznek rám, egyik-másik mintha szólna is hozzám, de nem hallom, mit mondanak. A dartonita rendház irdatlan öregtornya körül kavargó varjakra szegezem tekintetem, így persze nem láthatom a nyomomban siető Alther diakónt, ki egyre hangosabban kiabálja utánam nevemet.

El kell mennem. Ezt el kell intéznem. Nekem kell megtennem. Egyetlen porcikám sem kívánja, de a tisztesség és a szokások megkövetelik. Sosem jártam még a környékén sem. Fenyegető és baljóslatú, nem úgy, mint a faluban volt.

Egy fél emberöltő is eltelt, mióta apám úgy döntött, szekérre pakolja az egész családot, egy másikra meg, amit a házból és a műhelyből mozdítani tudott. Kytharban könnyebb az élet, több a vevő, fontosabb a minőségi munka, az ottani finnyás népek jobban megbecsülik a mesterembert és a gonddal készült holmit.

Eleinte nehezen ment. Volt, hogy sajt és kenyér is került az asztalra, de a legtöbbször nem. Aztán megismerték a nevét, és azt, hogy megbízható mester. Mindig a nappal kelt. Mire a család megvetette a lábát a városban, már én is letudtam az inasévek gyötrelmeit. Derék ember volt az öreg. Egy jó estéli pipázásnál többre sose vágyott.

Lassan közeledelem a sötét kerthez. A kapu valami éhes szörnyeteg tátott pofájaként vigyorog felém, a lustán kardjaikra támaszkodó páncélos őrök fekete fogaknak tűnnek a gyenge, alkonyi fényben. Lehajtom a fejem, mikor áthaladok közöttük, épp csak biccentek nekik, komoran viszonozzák. Jobbra egy irdatlan torony, balra több épület tapad egymáshoz. Ezen túl, sírok mindenfelé, számolhatatlanul sok.

Ahogy a nyughelyek közötti ösvényen lépkedek a komor tömbként terpeszkedő varjúdíszes templom felé, az esti szél megborzongatja öreg csontjaimat, szomorúan hajtják meg magukat az utamat szegélyező keserű bükkök.

A következő napi alapanyag szükségletet még összeírta, és szólt, hogy Targel úr rendelése sürgetős dolog lesz. Ülve aludt el a munkapad mellett. Azt gondoltam, csak hosszú volt a nap. Az éjszakája már örökké tart. Ne kelljen szégyenben aludnia. Megbeszélem a papokkal, hogy rendes nyughelye lehessen, talán még szertartást is csinálnak néki, ha meg tudom fizetni az árát.

Sietős lenne az utam, az éjszaka közelít már. Valahogy mégsem tudom szaporázni lépteimet, csak arra ügyelek, hogy ne vénemberként ballagjak. A templom velem szemközt egyre nagyobbra nő, a bejárat baloldalt, a lépcső tetején vár, kapuja sarkig kitárva. Egyik fok a másik után. Egyik nap a másik után. Az én fiam is ezeken a lépcsőkön át fog feljönni, amikor már én is…

Ezen a vidéken komoly becsületje van a holtak őrzőinek. Én sosem látogattam ezt a templomot, magával Dartonnal eleddig nem volt számadásom. Most mégiscsak be kell mennem, hogy szót váltsak szigorú szolgáival. Biztos jól végzik a dolgukat, a hatalmas sírkert rendezett, még sosem panaszkodott senki. Persze azután, már nehéz is lenne.

Friss levegőt szívok a tüdőmbe, felszegem a fejem, majd belépek a három ember magas kapun. Egy kisebb szentélybe jutok, ahogy megállok az ajtó után, azonnal megcsap a holtak keserű-csípős lehelete. Vagy ez már maga Darton pipafüstje lenne? Nem sokan járnak errefelé ezen a kései órán. A bal oldali sarokban egy ácsolt pulpitus mögött fiatal pap tevékenykedik, valami könyvszerűségbe ró éppen. A jobboldali falon hatalmas termetű, fekete páncélos lovag alakja látszik, roppant kardjának markolata ökölnyi halálfőben végzőik. Mosolytalan tekintetét nehezen kerülheti el a betérő. A dombormű alatt egy lovagforma páncélos térdepel, halk zsolozsma hangjai ütik meg fülemet, mikor közelebb lépek hozzá. Mellette nem sokkal egy ismerősnek tűnő alak imádkozik, beléptemre rám tekint, majd karjait melle előtt keresztezve felém int. Megértem, azt akarja, én is tegyek így. Esetlenül utánozom a mozdulatot. Persze, a szerencsétlen Dunbar minden este ide tér a fiaiért fohászkodni. Szememet egyre jobban csípi a füst, amelynek útját követve tekintetem a magasba vándorol, a szemközti sarokban kiugró erkényféleséget fedezek fel, ahonnan egy néma templomszolga bámul le rám. A terem végében valamiféle szent képeit látom, a két alak közötti folyosó egy lépcsőn vezet tovább, felfelé, egy következő terembe. Megindulok arrafelé, a lábam alatt puha szőnyeget érzek, elnyeli bakancsom sarkának kopogását.

Dunbar visszatér fohászaihoz, a fiatal lovag fel sem neszel érkeztemre. A bal oldali írópult mögötti pap rám néz, tanácstalanságomat látva hívogatón int a kezével. Ékes szóval üdvözöl a Halál Urának házában, és a segítségét ajánlja. Nehezen találom a szavakat, a magam számára is megdöbbentő, mikor először mondom ki hangosan, apám meghalt. Részvétet nyilvánít, először azok közül, akik nem ismerték az öreget. Szavaiból erő árad, és valamiféle félelmes megnyugvást érzek. Megköszönöm, hogy foglalkozik az ügyemmel, mire visszautasítja, hogy papnak címeztem, ha jól értettem, ő valami tanoncféle lehet. A könyvében nézeget, majd tájékoztat, mikor lehetne temetni az öreget, és elmondja, mivel jár mindez. Félve tudatom vele, hogy szeretnék szertartást is a részére. Nem támaszt akadályt, kifejezetten segítőkésznek mutatkozik, ahogy taglalja, hogy a Varjúszárny Nagyszentélyben lesz a ravatal, Soltran páter celebrálja majd a szertartást, és a keleti parcellán ássák meg a sírt. Ahogy a részleteket sorolja, az erszényem egyre könnyebbnek tűnik a markomban, görcsösen kapaszkodom belé, mikor a fizetség felől érdeklődöm. Az írnok rám bízza a dolgot, amennyit gondolok. Nem tudom, mit gondoljak, az asztalra teszem az erszényt, benne háromheti járandóságommal. Elteszi a pénzt, és elmondja, hogy még ma elküldi a szállító-testvéreket az eltávozott porhüvelyéért, mire hazaérek, már ott lesznek a műhelynél. Erőt és tisztességet kíván, mikor utamra enged, még látom, hogy a tőle jobbra álló falitáblára vési apám nevét, ezzel hivatalosan is kinyilvánítva mindenkinek, hogy Garlo Kull megtért őseihez, halála immár végleges, és békét talál majd Darton kebelén. Vigyázza gonddal lelkét, kerüljön bárhová is.

süti beállítások módosítása