Zarándokút IX.

2013.05.30. 10:59

Viharszagú, csendes nap volt, mikor Erion ege alól egy térmágikus szökkenéssel Ifinbe érkeztünk. Az aszisz székesfővárosban Antoh haragja épp tetőfokán dübörgött, de az igazi égiháború lelkemben tombolt. Nem düh vagy rettegés volt az alapja, hanem izgalom- és örömteli várakozás, hogy mire a hónap véget ér, Celeritor válik belőlem, minden bizonnyal. Mesterem vészmadárkodott egy darabot, hogy ne bízzam el magam, meg hogy a megpróbáltatások legnehezebbike maradt a végére. Ugyan számtalan kérdés merült fel bennem az utolsó stációval kapcsolatban, újabb és újabb formákat öltve, de nem érdekeltek a válaszok: a bizonyosság, hogy sosem voltam még ennyire összeszedett, lélekben és testben egyaránt erős, fáradhatatlan és elszánt, szükségtelenné tette a faggatózást. Minden részemben éreztem, készen állok, és jöhet bármi, szembe fogok nézni vele, uram nagyobb dicsőségére.

Az élmény és az elfogadás csak a jelölttől függ. Ennél többet, ha akartam volna, sem tudok kihúzni mesteremből, aki utolsó tanácsával arra intett, igyekezzem önmagam maradni akkor is, ha még a halál fensége is értelmét veszti. Persze, hogy így lesz, röhögtem hangosan, elvégre, ha már nem vagyok magam, miért akarnám a Holtak Urát szolgálni?  

Lóháton terveztük megtenni az utolsó mérföldeket Rowonig, a lovagrend északi központjáig, hogy a lélegzetelállító Délszaki Főtemplomban kerülhessen sor a legutolsó próbatételre zarándokutamon. Megérkezve ezúttal nem volt rá lehetőségem, hogy megismerkedjem a várossal, azonnal a rítus helyszínére tértünk, ahol megtisztító és felkészítő imádságok több napos sora várt rám, újra végigjárva a szakrális lépcsőfokokat, immáron egészen az Örvény-kör Szentélyéig.

Nem ismerhettem a szertartás pontos menetét, mégis, annyit sejdítettem a lovagjelöltektől elcsípett szóbeszédből, hogy utam nehéz lesz, mert urunkkal nem lehet csak úgy egy kocsmában összetalálkozni, és néhány útszéli tréfa árán megvásárolni a beavatást. Aki Darton kezéből szeretne ítéletet életbéli sorsával kapcsolatban, annak szemtől szemben kell találkoznia a Lelkek Bírájával. Ez viszont csak akkor lehető, ha maga mögött hagyja az anyagi lét terhét, és kétségek nélkül öleli magához a halált.  

Ami a beavatási szertartás lényegi részét illeti, eltörpül mellette minden előkészület és formális rituálé. A titkos, földmélyi szentély megismerése, az envéremmel megkent homlok, tüdő és az ágyék, az elborító fekete kegyelem már megszokott érzése, majd a komtúr kezével lesújtó villanásnyi halál, mind-mind semmiség volt a továbbiakhoz képest, jelentéktelen apróság csupán.

Az érkezés átmenet nélkül történik. A gyomrom kavarog, ereimben lüktet a vér – élek tehát, bár hogy miképpen, nem érthetem meg. A környezet aszerint változik, amerre a tekintetemet kapom, de nem úgy, mintha egy szobában volnék, hanem mintha egy koremlékeket őrző múzeum termei váltakoznának iszonyatos sebességgel. A Nekropolisz romos sírsorai, atyám shadoni sasfészke, az első szerelemtelen, szerelmes éjszaka nyoszolyája, Pyarron sörbűzös kocsmái, majd egy ködülte folyópart és sorban mind megannyi helyszín, ahol már jártam, mind megannyi vigyorgó-vicsorgó arccal, akiket ismerni véltem valaha.

Tétován álldogálok valami homályos tisztáson és mintha egy vaddisznó röfögését hallanám a hátam mögül. Lassanként arrafelé fordulok, kezemben a semmiből terem ott felszentelt kardom, alakomat dartonita teljes vértezet védelmezi óvón. Szélesen vigyorogva lép elém egy megtermett, tömzsi alak, fejjel alacsonyabb nálam, sertéspofáján kaján mosoly trónol. Kezében óriási kétkezes kardot tart, amit a feje fölé emel, úgy köpi felém: Mi van Ködlyány, halálimádó lettél?

Acél vágódik acélnak, ahogy a fejemre sújt, minden pengeváltást ártányröfögés kísér. Régen látott bátyám hihetetlen sebességgel táncoltatja nehéz pallosát, alig tudom hárítani a záporozó csapásokat. Maradtál volna a könnyes poémáidnál! Kölyök vagy te a kardhoz, anyja után rívó csecsszopó poronty! Mindig tudtam, hogy kiváló kardforgató, aranykoszorús bajnok, most mégsem képes fölém kerekedni: egy balforduló után kardom nyakmagasságban, vízszintesen hasítja a levegőt, majd elválasztja rusnya fejét a testétől, mely szörcsögve gurul odább, a semmibe.

Fújtatva görnyedek letámasztott kardom markolatára, de nincs időm sem pihenni, sem átgondolni, mi is történt, mikor balról a Tetentók – kisebbik bátyám – lép a kéken derengő holdfénybe. Arca ifjabb mása az imént elhullt sertésfejű Azurtisénak, és apró, gonosz szeme sem kevesebb gyilkos vággyal villog. Termetre ő a nagyobb, közönséges buzogányát hol jobb, hol bal markába kapva közelít felém. Gyere te gyáva, szalmaagyú asztagköteg! Azt hitted, ha elfutsz, nem kapsz több verést? – dünnyögi maga elé, már-már barátian. Ahogy nekilendül, hirtelen kezet vált a fegyveren, meglepetésszerű támadásával a pengét célozza, de ismerem már az észjárását, így elkerülöm a lefegyverzést. Mozdulataim érthetetlenül gyorsak, ahogy előrenyomulása ellen védekezem, majd megfelelek neki, és egy gyors guggolás után térdben választom el mindkét lábát, mire némán rogy össze, és egy pillanattal később már sehol sincs.

Mi a varjúszaros rossznyavalya jöhet még? – gondolom magamban, miután eljut tudatomig, hogy épp most végeztem szeretve-gyűlölt bátyáimmal. Aljasul elhagytál bennünket. Elhagytad a családod. Elhagytad atyáid hitét. Egy csengő hangú asszony szavait hallom a hátam mögül. Anyám nem pöröl velem, de vádjai rideg kijelentések, minden hangos szónál fájdalmasabban hasítanak belém. Apró alakja lassan közeledik, összefont kezeit különös, vérszín lángok táncolják körül. Félrevetem magam a csóvában érkező mágia elől, de ekkor egy öles férfinak ütközöm, aki pusztakézzel taszít vissza, pont a lángok sodra elé. A fekete acél állja a sarat, mellvértem szétszórja, elnyeli a perzselő lángokat. Meglepetésként érkezik az irdatlan pofon, régi emlékeket ébresztve bennem, oda sem kell néznem, hogy tudjam, atyám rosszallása itt sokszoros erővel szakad a nyakamba. Kölyökkutya vagy még, nem férfi, harcos pedig sosem lesz belőled! – csendül agyamban Domvik hamis lovagjának zengő basszusa.

Legyen hát! Kardomat a földbe szúrom, karjaimmal rituális megtisztító mozdulatot teszek, és megfeszítem elmém erejét. Néma fohászomba Darton nevét szőve robbanok a boszorkány felé, fantomképem körülfolyja, magába fojtja a törékeny nő testét. A mágia szülte vörös fények lényével együtt enyésznek el, de ekkor apám alakja magasodik fölém, aki második pofonjával a földre taszít. Méltatlanul sáfárkodtál családi örökségeddel, korpa közé keveredtél, és meglásd, szánalmas hitsorsosaid porát hamarost a szél hordja majd szét… Elég volt! – üvölteném szétszakadó torokkal, de nem tudok szólni, és pusztító torokütésem rettegve tisztelt példaképembe is belérekeszti a szakadatlan gyalázkodást.

Ocsúdni sincs időm, ismét a hátam mögül szólít egy karcos bariton. Tényleg ezt akartad, Testvér? Hogy magad légy az ítész és a hóhér, magad légy az elkerülhetetlen halál? – kuzinom ismerős hangja szokatlan gúnnyal hasítja szét a csend szövetét, közelítő alakján hirtelen nem tudom, mi is olyan furcsa. Absolon páncélja igazi mesterremek, fekete acélja a halál maremita motívumaival díszes, nyakában a Varjúszárny szimbólum díszeleg, tüskés vállvasain hatalmas varjú terpeszkedik. Lánghaja egyetlen varkocsba fogva omlik hátára, kétkezes kardját hanyagul a vállának támasztja.   

A halál szolgálatához erő kell. Benned nincs erő, csak félelem és üresség, állandó menekülés egy rettegett világtól, amely nem a barátod. A gyengék mind elbuknak! – az utolsó mondatot már üvölti, ahogy támadásba lendül, válláról felröppen az éjszínű varjú, majd egy közeli fa ágára telepszik, onnan szemléli a harcot. Szikrázva csapnak össze kardjaink, miközben lelkemben újfajta sejtelem szökken szárba. Annyira bíztam magamban, hogy azt is elfogadtam, hogy engedelmes szolga vagyok csupán, gondolattalan, gyilkos eszköz a kérlelhetetlen halál, Darton szent kezében? Tényleg képes vagyok rendelését beteljesíteni bármi áron, nem nézve célt és értelmet, de vak ostobasággal fogadni el akaratát? Tényleg csak azt a rést keresem buzgón, ahol a hideg vasat szeretett kuzinom testébe mélyeszthetem?

Eddig is csak a zsigeri védekezési ösztön vitt rá, hogy józan akaratomon kívül szegezzem szembe fegyveremet egész családommal, kiket bő évtizede nem láttam már, és acéllal védekezzem becsmérlő szavaik és támadásaik ellen, mert a tehetetlen düh közönséges ösztönlénnyé silányított. Szolgálok Darton, szolgállak téged, de nem esztelenül! Parancsold, amit érdeked követel, és engedelmeskedem hívásodnak, de nem primitív végrehajtóként. Nem azért akarok lovagjaid közé lépni, hogy élet és halál ura lehessek, az én tisztem csupán hatalmad közvetítése – tégely vagyok, mely kész befogadni esszenciád lényegét, de tagadom, hogy a parancs megkérdőjelezhetetlen! Ha agyatlan barmokkal akarnád őrizteti eljövendő birodalmad, mi végre mérettetnéd meg a téged szolgáló lovagokat? Elég legyen hát ebből a megalázó színjátékból!

Kardomat tisztelgésre emelem Solon felé, majd a földre dobom. Kardja sebesen száguld fedetlen fejem felé, nem hagyva kétséget afelől, hogy valamit hibásan gondoltam végig. Mikor elérne a penge, furcsa dolog történik: a valóság megfagy, a lesújtó karok megdermednek, egyedül a varjú károg egy rövidet. Absolon jégszoborként markolja kardját, ellépek előle és a felém röppenő varjúra koncentrálok. A pillanat tört része alatt ölti magára patrónusom alakját, majd arcvonásai és egész megjelenése átrendeződik újra, de hiába az egyszerű, sötétszürke utazóruha és a bölcsességet sugárzó, borotvált arc, többé nem kérdéses, kivel állok szemben. 

Senki nem mondta neked, hogy a beavatás elnyerése nem csupán megmérettetés, de életre szóló tréfa is egyben? – mosolyog a kortalan férfi, és körbemutat a téren, ahol köröttünk atyám, anyám és bátyáim várakoznak, szemeikből elismerés süt, Solon pedig megbocsátón dugja hüvelyébe kardját, majd az egész jelenés délibábként enyészik el. Emlékezz erre mindig, ha az én nevemben vonsz fegyvert, lovag! Szívedben halál honol, de értéke éltet. Szolgálj eme szellemben, és méltó leszel a sorsra, amit neked szánok.      

Darton kacaja visszhangzik fülemben, amint egy fekete örvény közepén zuhanok vissza testembe, egyszerre az avatási oltáron találva magamat. Köröttem lovagtársaim és a komtúr, patrónusom fekete, ezüsttel hímzett brokátköpenyt borít vállaimra, majd szertartásosan megszorítja az alkarom. Celeritor vagy. Darton felszentelt lovagja, pap, aki fegyverrel őrzi a Hallgatag Úr birodalmát. Ami odaát történt, egyedül rád tartozik, erről egyikünk sem beszél. Senkinek nem kell tudnia róla, és egyedül tőled függ most már, mihez kezdesz urunk ajándékával. Ne feledd viszont: csupán zarándokutad ért végét e napon, szolgálatod csak most kezdődik el! 

Büszkén tekintek körül a fáklyafényben fürdő termen, a körben állók arcán szintúgy elismerés és öröm nyomait vélem felfedezni. Röpke hálaimát mormolok Dartonhoz, végleg elfogadva rendelését, mert bár szívemben halál honol, értéke éltet.

Zarándokút VIII.

2013.05.14. 21:22

A laikus ember végtelen csendet várna és nyugalmat, a beavatást kereső jól tudja, hogy egyikre sem számíthat a gigászi sírkertben, sem éjjel, sem nappal. A múlt havi járvány a szokottnál is több feladatot rótt a szolgálatot teljesítő testvérekre: nem csak újabb sírok kerültek a régiek fölé, de az eddig használaton kívül álló, bedőlt falú krematórium, a hatvan láb magasban égre nyíló Sárkányszáj is újra szürke füstöt pöfékelt, megállás nélkül.

A kutató szem még képes felfedezni a terepen az egykorvolt Kyria nagyjainak terveit, még ideig-óráig képes rekonstruálni az utcákat és kriptatömböket, de nem könnyű sokáig fenntartani ezt a képet. A pusztulás és elhagyatottság nyomai látszanak mindenütt, a rendőrzők is csupán néhány kisebb, ritkás folton tudják fenntartani hatalmukat, ahol a szent rajzolatok töretlenül vigyázzák a holtak nyugalmát.

Mesterem utasítása alapján első feladatom pont egy ilyen szent folt, az állomáshelyem fellelése volt, amit a Nekropolisz déli falától északkeletnek, mintegy hatmérföldnyi távolságban kellett megtalálnom, homályosan megadott útjelzők alapján tájékozódva. A sírok és szobrok zöme annyira tönkrement az elmúlt időszakban – mióta mesteremnek kellett ezt az utat végigjárnia –, hogy igazán bajos feladat volt elérnem a három oldalról holtligetek által kerített templomig. Hogy a miazmás köd miféle praktikák segedelmével rejthette a kegyhelyet, nem tudhattam, de az biztos, hogy háborítatlanságában komoly szerepet játszott.

A templom inkább volt romtemplom, de erős szakrális mágiát sugározott, és látványát valamivel kellemesebbé tette az a sötét vizű tó, melynek partjára épült.  Úgy véltem, az épület eredetileg nem Darton fenségét volt hivatva hirdetni, valószínűbb, hogy még korokkal korábban emelték, valamely azóta elfeledett istenség tiszteletére. A dartonita építészetre jellemző jegyeket így hiába is kerestem, a főszentélybe három kisebb termen át lehetett bejutni, de ezek mind borzasztó állapotban voltak, egyedül a felszentelt belső terem mutatott rendezett képet. A termek oldalából további kisebb oltárfülkék és szentélyfélék nyíltak, de ezek zöme is elhagyatottan állt, a csatlakozó szolgaszállásokon és az ácsműhelyben lehetett leginkább felfedezni a nyomokat, hogy itt egy kisebb, kolostori közösség él és tevékenykedik.

Miután jelentkeztem kijelölt elöljárómnál, tutor Ghatattornál, megkaptam szálláshelyem kulcsait is, majd az öreg pap a refektóriumba szalajtott, hogy némi élelmet és fontos értesüléseket szerezhessek be az itteni életről és halálról. Az étkezőben csupán néhányan lézengtek, inkább véltem őket közönséges őröknek, mint beavatottaknak, de ez nem akadályozott abban, hogy beszédbe elegyedjem velük, és tájékozódjam a környék furcsaságairól. Megtudtam, hogy az utóbbi években a Hamvadó Lelkek Tavát egyre többen választják utolsó nyughelyükül, lévén a rőzsével és olajos csöbrökkel tömött ladikra fektetett porhüvely egyként nyer hamvasztást és temetést is, miután a partról lángoló nyílvessző kilövésével biztosítják a búcsúztató rituálé lezárását. Igaz, ezt csak a rangosabbak és vagyonosabbak engedhetik meg maguknak, de a hamis holtként való visszatéréstől való félelem többeket is a súlyos aranyak megfizetésére buzdított. A hamvasztó temetés és a gyászszertartás persze nem kerülne pénzbe, de a Nekropoliszban más szabályok érvényesek, és nincs az a vagyon, amit ne lehetne a védművek folytonos karbantartására és a gyalogoltárok fenntartására elkölteni.

Könnyen szót értettem a templomban és környékén szolgáló fegyveresekkel, akik Nekropoliszbéli első napjaimban istápoltak. Sokat meséltek a kósza rémekről és a testtelen lidércekről, és az általuk felügyelt terület bejárása során eleget beszélgettünk az óvatlanokra leső egyéb veszedelmekről, az élő és élettelen halálcsapdákról, melyek mindenfelé megtalálhatók a főbb útvonalakon kívül. Nappal a temetőtótól kiindulva csillagszerűen derítettük fel a környéket, és nem egy alkalommal mutatták felém a veszély egyezményes jelét, amiből már tudtam, hogy jobb, ha a jelzett területet messzire elkerülöm. A helyenként letarolt kősírok és márvány csonttárak régmúlt varázspárbajok által támasztott orzóviharokról regéltek, a parlagon hagyott területek pedig sötét paktumok és rituálék helyszíneinek utolsó mementóiként terpeszkedtek folyondárdíszes urnafalaktól és ravatali kápolnáktól közrefogva.

Körös-körül halottnak tűnik minden, az elmúlás fensége mégis kételyeket ébreszt a szemlélőben. Az életen túli béke nyugalma, a tudottan beteljesült ítélet bizonyossága valahogy hiányzik, a befejezettség érzése nem talál utat a Nekropoliszt járó emlékező lelkéhez. A sírkert növényzete ugyanakkor nagyon is élő, az elmúlás televényéből gazda flóra sarjadt, az elfeketült füvek és fás szárú kórók dúsan tenyésznek az utca- és sírkövek repedéseiben, és a várakozva ásító gödrök fölé szomorúan nyúlnak be a kocsányos fűzek és keserű bükkök.

A Nekropoliszt bárki teljesen néptelennek és elhagyatottnak gondolná, és mégis, nem csupán dolgukra siető Darton-papok és temetőszolgák vagy a halottaskocsikat kísérő rakodók, de ostobán vakmerő látogatók is szép számmal akadnak, főként a nappali órákban. Bár tilos, mégis természetes, ha valamely polgár eltávozott szerettét keresi fel, hogy sírján mécsest gyújtva tisztelegjen az elhunyt emléke előtt, de gyakoribbak az egyéb esetek.  Van, aki balkézi ügyleteinek intézésére lopakodik be valamely sírerőd árnyékába, ahol súlyos aranyak és vérrel szerzett értesülések cserélnek gazdát, de nagy ritkán magányos, karvalyorrú hóhérpoéták is előfordulnak, akik ihletért fohászkodnak a szomorúfűzek alatt, míg alkonyatkor morbid pásztorórákra érkező kurtizánok és kéjéhes ügyfeleik nyögései hallhatók, ha valaki kiismeri már magát a tilalmas kerületben.

Minderre és még többre is volt alkalmam, mire már a második hetemet töltöttem a városóriáson belül meghúzódó másik városban, mely a régi és majdani holtak birodalmát hívta életre az anyagi világ térségein. Mindvégig éreztem ugyan, hogy Darton óvó szeme nyitva van, de ezen a vidéken még az ő hatalma is viszonylagos: a számtalan kultúra és az általuk alkalmazott rítusokkal elbúcsúztatott eltávozottak sokfélesége döbbenetes változatosságot mutat. Fejfák és besüppedt hantok mindenfelé, ódon kripták és sírerődök, bazaltmauzóleumok és ezüstmárvány búcsúztató kegyhelyek, romok és omladék a siratófalak tövében, és áldozati oltárok a kerület minden útja mentén, lépésenként. 

Szokásos őrjáratomat végeztem az aznapra kijelölt útvonalon, és igyekeztem nem gondolni az élőholtakkal, akiket eleddig sikerült elkerülnöm. Utam végeztével egy nemrég feltört kriptát indultam felkeresni, hogy ellenőrizzem a nappalra kirendelt őrség munkáját, majd felváltsam őket a szolgálatból – egyszerű temetőőrök csupán, az éjszaka megpróbáltatásai nem nekik valók. Rendben találtam mindent, és bár a sírboltot teljesen kifosztották ugyan, de még nem szentelték újra, így szükség volt a védelemre, hogy még egyszer sem be, sem ki ne juthasson semmi nemkívánatos.

A vörös holdat épp csak felváltotta a kék, én továbbra is egyenes derékkal strázsálva vigyáztam a kripta bejáratát, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. Olyasféle volt, mintha egy szivarozó macska nyávogna, a rekedt-karcos miákolás egyre közelebb ért. A falikarba tűzött fáklya gyönge fényénél egy blegront méretű vadmacska körvonalai bontakoztak ki az éjből, amelyben a képtelen hang gazdájára ismertem. Nem is a méretei vagy a vernyogása volt igazán nyomasztó, sokkal inkább az, hogy foltokban vedlő, loncsos bundájának elmúlásbűze, a kiszáradt bal szemüreg, és a több helyütt kilátszó koponyacsont egyértelművé tette tisztátalan élőholt mivoltát. Nem sokáig töprenghettem a Dartontól elrugaszkodott kreatúra származásán, mert morogva-kaffogva bámult egy darabig, aztán rámvetette magát. 

Épp annyi időm maradt, hogy elővonjam pengémet, amely immár nem közönséges fegyver volt csupán, Ghattator páter közbenjárásának eredményeképp a Holtak Urának szent áldása tette a hamis holtak számára is félelmetes fegyverré. A macska ugrott, én féltérdre rogytam, és teljes erőből vágtam a kardot a szügyébe – a dög gyakorlatilag felnyársalta magát a lábnyi acélra, de csak hörgött és egyre tovább vonszolta magát felém. Fegyverem a testében ragadt, és fektemben már majdnem elért kieresztett karmaival, mire elharapódzó rémületemben mindkét térdemet a mellkasomig húztam, majd vasalt csizmáim pusztító erővel vágtam a koponyájának, teljesen bezúzva azt – ettől másodjára is kiszenvedett. Levegőért kapkodva tápászkodtam fel, és undorral húztam ki belőle a fattyúkardot, majd a lábammal odábbhengerítettem, hogy reggel a kolostor tutorai megvizsgálhassák. Az apát másnap egyszerűen annyit mondott, megszokott dolog, és ezzel gátat is vetett további kíváncsiságomnak.

Három nappal később, alkonyodott már, mikor egy újabb bejárás alkalmával két röhögő alakra lettem figyelmes, akik tőlem alig egy kőhajtásnyira telepedtek le a nedves fűbe, saras ásóikat maguk mellé lökve a földre. Sírásók voltak és kapatosak is erősen, de hogy mi a retkes mételyt kerestek pont errefelé, ahol leginkább állóurnák akadnak és sírhantok alig, azt nem tudtam kitalálni. Amikor közelebb értem, láttam meg, hogy csak úgy ücsörögnek, heherésznek és egy katakomba zárókövén kockáznak, mintha csak egy ápolt közparkban lennének. Kardot vonva léptem oda hozzájuk, és parancsoló hangon rivalltam rájuk.

Gyorsan rájöttek, hogy a Hallgatag Úr lovagjával állnak szemben, hát, ha döcögve is, de engedelmesen megfeleltek kérdéseimre. Meséjük szerint egy bő órát kutyagoltak már az urnasor mentén, mert nekik azt mondták, fennszóval, hogy ne zavarogjanak, és máshol végezzék a dolgukat. A parancsot egy hollóhajú nő adta, aki népes lovagi kísérettel érkezett az egyik nyitott oltárhoz, melynek szomszédságában épp elkezdtek volna dolgozni.

Erőst gyanúsnak tűnt, hogy valami hölgyemény egész lovagi kompániával jelenjen meg a kertben az est leszálltával, hát kaptam magam és arrafelé lódultam, amerre a sírásók mutattak. Rögtön arra gondoltam, hogy valami sötét dologban mesterkednek, és igyekeztem kilépni, miközben némi világosságért fohászkodtam Uramhoz. Legnagyobb meglepetésemre a semmiből egy halovány, kék fénnyel derengő gömb tűnt fel kardom markolatán, amelyben azonnal Darton Szent Fényére ismertem. Sokszor hallottam már erről a praktikáról lovagtársaimtól, de magamnak eleddig sosem sikerült megidéznem. Darton kegyének eme egyértelmű megnyilatkozása megerősített hitemben és vállalásomban, így már némi világosságot bírva törtettem tovább célom felé.  

A fény hamarost kihunyt ugyan, de akadt más irányfény, ami tájékozódásomban segített. A kerület egyik legelhagyatottabb sarkában jártam, ahol őrbálványok és mállott sírdíszek tanúskodtak egy idegen kultúra jelenlétéről. Tucatnyi fáklya fényét szűrték felém egy távoli tisztás búskomor fái, így nem volt nehéz rátalálnom a sírásókat elzavaró társaságra. Egy ódon obeliszk tövébe húzódva kémleltem a tisztást, melynek közepén kopott oltárféle magasodott, körötte álltak a fekete vértes lovagok bő tucatnyian, és előtte a papnő – tíz tavaszt, ha láthatott gyereklány –, aki egyértelműen valamiféle idézőrítust készült végrehajtani. Az oltáron némán fekvő kisded és a hollóhajú leányka övéről logó díszes áldozótőr nem hagytak kétséget afelől, mi is készül. Elmém hatalmához folyamodtam, és kiélesítettem érzékszerveimet, így már nem volt nehéz kiszúrnom a nyakában teljesen nyíltan hordott átkozott szimbólumot, a tekergő kígyókkal.

A Rettenet Asszonyának híveit minden embertisztelő kultúra megveti, gyűlöli és tűzzel-vassal irtja, mégsem tudtam, mit tegyek szorult helyzetemben. Patrónusom azzal bocsátott el utamra, hogy a legvégső esetre megtanította a Segélykérés titkos diszciplínáját, mely az elme erejét koncentráló sikolyként messzire visszhangzik a titkos síkokon, melyre Darton hű követői bizonnyal felfigyelnek. Azt is szigorúan kikötötte, ne használjam ezt a tudást, mert a tényleges helyzettől függetlenül, egy egész osztagnyi lovagtestvér siet lóhalálában a helyszínre, és ha indokolatlan volt a hívás, felelőtlenségemért rendkívüli megtorlásban lesz részem, és a stáció teljesítése bizonnyal elbukottnak tekinthető. Nem tudtam pontosan, mit látok, de Orwella szukafattya kétségtelenül valami förtelmet készült a világra szabadítani, és ezt nem hagyhattam. Szabadjára engedtem hát hatalmamat, majd vereségembe beletörődve vártam a segítségemre érkező paplovagokat. 

Alig egy órát várakoztam, egyre fokozódó aggodalommal szemlélve az eseményeket, amikor elmémben patrónusom hangja csendült, akinek parancsára lassú visszavonulásba kezdtem. Kilencen érkeztek a testvérek, közülük Ramano és Tradrianus kivételével senkit sem ismertem. Mesterem elmondta, hogy már körbekémlelték a helyszínt, ezért amikor mindenki elfoglalta helyét, jöhet a varjúkacaj, és utána szétkapjuk a mocskos disznait. Jobbfelől sorakoztunk fel kivont fegyvereinkkel, de mielőtt még a károgás felharsanhatott volna, nem várt dolog történt: a túlnan sötétjéből a gyermeklány mellkasába méretes hajítóbárd csapódott, ami kétlábnyi távolságra repítette, nekivágva csenevész testét az oltár bazalttömbjének. 

A velünk szemközti gazzal felvert imakövek közül csuklyás-sarus árnyak rontottak elő, volt akinél lovagi kardot, másoknál jókora buzogányokat fedeztem fel. Nem teketóriáztak sokat, egyenesen megrohanták az őrt álló Kard-lovagokat, amire válaszként mi is urunk nevét harsogva zártuk be a csapdát. Túlerőben voltunk ugyan, de a kígyóimádó bitangokat se sárból tapasztották, így rendesen megszenvedtünk, mire levágtuk őket. A csuklyás alakokban hamarost felismertük az apátot és embereit, mint kiderült, valójában mind Urunk felkent szolgái voltak. Miután az ellenfél kivérzett, néma csöndben nézett farkasszemet a két oldal, az ősi hagyományt ápoló fegyveres papok, és az új tanítások mellett elkötelezett paplovagok. Azonos isten, hasonló elvek és mégis különböző világnézet, a holdfényben megcsillanó varjúszárnyas szimbólumok egymás tükörképei.

Az oltár mellől szörcsögő hangok hallatszottak, mire mindenki a lassan feltápászkodó gyermeklányra bámult. A súlyos hajítóbárd épp a szegycsontjából meredt elő, de ez nem akadályozta meg benne, hogy hörögve ősi igéket mormoljon, majd bal tenyeréről felröppenő zöld lángokkal perzselje tisztára az utat maga előtt. Akiket a széleken elért ­– két lovag és két buzogányos-pajzsos pap – rettentő üvöltésben törve ki görnyedtek össze a smaragd-tűz csapásai alatt. A lovagok, köztük magam is, egy emberként rontottak a megébredt démonfajzatra, a súlyos acélpengék egyszerre sújtottak a törékeny lányforma feje felé. Négy pengének állta útját a magasba kapott görcsös kis kar: a csont recsegett és ropogott, de a védekezésre emelt végtag kitartott, a testet pokolbéli erő hatotta át és egy másik világ hatalmassága uralta immár.     

Amerre a kislány karjaival csapkodott, acélollóval nyírt bádoglemezként nyíltak meg a feketére edzett teljes vértek, és az újra felcsapó lángok további három celeritort égettek össze. Szerencsére a papok sem tétlenkedtek közben: Ghattator őrei gyűrűbe fogták az őszülő apátot, és folytonos kántálás közepette biztosították az időt és teret, hogy a vén pap iszonytató erejű bűvigékkel támadhasson a ránk szabadult démonra. Csak elképzelni tudtam, hogy miféle rettentő erőért fohászkodik az öreg – minden bizonnyal Darton közvetlen ítéletét kérte a nekivadult bestiára. Míg ajkáról peregtek a szavak, mi többször is a lánynak támadtunk, de nem volt esélyünk a külső síkról iderángatott entitás ellen, pengéink és vértjeink épp hogy csak visszatartani tudták.  A segedelemért fohászkodó pap végül elhallgatott, kilépett őrei közül, a lány felé fordult és nyitott tenyerével röviden maga elé ütött a levegőbe, miközben hangosan elkiáltott egy nevet. A taszító mozdulat hatására a gyermek testén remegés futott végig, majd hang nélkül összecsuklott.

A túlélő lovagok és papok egyaránt kimerülten roskadtak a földre, néhányan az elesetteket vizsgálták meg, de a kislány-démon elleni harc nem ismert sebesülteket, csak holtakat. Mi lovagok öten maradtunk életben, a tejfelszőke Tradrianus és karvalyorrú mestere, a gorviki Ramano is odavesztek az összecsapásban, és Ghattator paptársai is csak hárman maradtak meg. Ellenségeskedésről többé szó sem lehetett, és mintha cinkos összepillantást véltem volna felfedezni patrónusom és a kolostorrom apátja között.  

A stáció végnapjaiban kizárólag az ismerős utakat jártam végig, és Ghattator páterrel folytattam hosszas eszmecserét, akiről kiderült, hogy a nekromancia és démonológia titkainak avatott ismerője. Ha épp nem kellett őrséget adnom, esténként gyakorta együtt lapozgattuk kincsszámba menő másolatát a hírhedett Al Sahred Necrografiájának. Az apátúr megosztotta vélekedéseit a közösen átélt iszonyat mibenlétéről is, miszerint nagy valószínűséggel, a gyereklány testében egy hatalomért ácsingózó, ősöreg orwellánus papnő társbérletben küszködött egy szeráfi alku eredményeként beköltözött démonfattyúval, aki végül átvette az irányítást, és a szentségtelen rituáléval épp egy rokonlátogatást akart kieszközölni, valamely korosabb felmenőjével. Ezt sikerült közbelépésünkkel megakadályozni.      

Az öreg Ghattator az ortodoxia felkentje volt ugyan, de mint a hónapot lezáró egész napos imádság után megtudtam, minimális elméletbéli eltéréseket fedezett fel a maremita irányzat lovagjainak elképzeléseihez képest, ami persze utólag nem volt meglepő, hiszen a Nekropolisz papjai legalább olyan harcedzettek, mint bármely leendő lovagtársam. Megosztotta kételyeit urunk egyházának jövőjét illetően is, és így személyében az első olyan embert ismerhettem meg, aki a túlélés zálogát nem az elidegenedésben, hanem a különböző eszmék közös fegyverré kovácsolásában vélte felfedezni. Mikor holmimat összeszedtem, hogy visszatérjek Erion napfényesebb oldalára, búcsúzóul egy patrónusomnak szóló írást nyomott a kezembe, melyről elárulta, hogy ajánlólevélnek szánja. 

Visszatérésem után, a Fekete Torony legnagyobb tárgyalójában patrónusom a Nekropoliszban esett rajtaütés részleteit jelentette magának a komtúrnak, aki háromtagú tanácsban tárgyalta ügyemet egy rögtönzött kiskoncílium keretében, melyen az összes beavatott részt vett. A komtúr feltörte Ghattator lepecsételt levelét, és annak tényeinek figyelembevétele mellett határozott úgy, hogy a lovagjelölt méltónak bizonyult a celeritori rang elnyerésére, és folytathatja zarándoklatát a kedve szerint megválasztott rendházba, ahol útját bevégezvén sor kerülhet a beavatásra.    

Zarándokút VII.

2013.04.24. 13:18

Hagymázas őrültként kacagtam a kör közepén, kacagtam egyre, míg mind több szájtáti gyűlt oda, megcsodálni a nem is oly ritka látványosságot. Szakadt gúnyámon kívül egyetlen vagyontárgyat tudhattam magaménak, a remekmívű tőrt, amit mesterem a Fekete Torony arzenáljából utalt ki számomra, amellyel komoly ellenfele lehettem bármely lágyszárú hangafélének. Ebbe kapaszkodtam most is, ádázul vigyorogva ellenfeleimre, akiknek a tőröm nem, csupán az életem kellett. Mindezt tudtam előre, ezért egyedül keserű elégtételt éreztem, amikor ócska fegyveremet a rám rontó nagydarab barom oldalába törtem.

Ezelőtt bő három hétig sikerült meghúznom magamat a szegénynegyedet keresztező apró folyócska mellett, melynek vize sokkal inkább emlékeztetett szennyvízcsatornára, mintsem tiszta folyóvízre. A felette átívelő rozoga, fedett fahíd alatt apró kunyhót találtam, és nem minden szégyenkezés nélkül küldtem uram elé korábbi birtokosát, akit nyúlszájú Faramondként ismertek a környéken.

Amikor mesterem végrehajtotta rajtam a soron következő szertartást, tudtomra adta, hogy ha elbukom a próbán, legalább vigyorogva járulhatok urunk színe elé. A Kacajok Urának hatalmát kellett megismernem, felfedezve, hogy minden helyzetben lehet találni valami szórakoztatót, ha épp felemelőt nem is. Sokat hallottam már Darton tréfás kedvéről, amely lovagjainak zömét is jellemzi, de sosem értettem igazán, miféle humor juthat azoknak, akik napról-napra, páriákként tengetik életüket.

Erion szegénynegyede sosem örvendett jó hírnek, de bíztam magamban annyira, hogy ne ijedjek meg némi nélkülözéstől és kihívástól. Abban biztos voltam, hogy itt egyedül és pénz nélkül semmire sem megyek, ezért már az első nap elkezdtem ismerkedni a környékkel és lakóival. A szegény ember is szereti a mulatságot és a mámort, ezért egy sarki italmérés ponyváját dobtam magam mögé először. A korcsmárosnak nem volt újdonság, hogy nincstelen senki vagyok, ezt rögtön láthatta maga is, de arra nem számított, hogy teli torokból röhögve, félkézzel hajítom vállamra az ötvenfontos árpászsákot, amiből a szomszédban a sert főzik. Napi három tál híg zabkásáért elszerződtem hát rakodónak, de jótevőm odáig már nem ment, hogy fedelet is adjon újdonsült, félkegyelmű védencének.

A kispiacnak nevezett szűkebb környéken egyre többen megismerték állandóan vigyorgó ábrázatomat, és tudták, mindenkihez van egy jó szavam – még ha az a Fátyol túloldalának szépségeiről szól is –, elkezdték tisztelni bennem a kacagva vigaszt hozó sehonnait. Rájöttem, hogy úgy értek szót velük legkönnyebben, ha árnyalni tudom nekik reménytelen helyzetük mivoltát, és rámutatok, hogy az irigyelt nemesurak is csak büdöset szarnak, a koporsó nekik sem kényelmesebb, és végül Darton Úr előtt mindenki megkapja, amit kiérdemelt.

Amikor épp nem zsákokat pakoltam a sermester raktárában, sokat bóklásztam a negyedben. Puha bőrcsizmához szokott meztelen talpam feltört, majd keményre kérgesedett, de nem volt miért panaszkodnom, nem egy olyan koldusnak ecseteltem Darton birodalmának csábító mivoltát, akinek lába sem volt.

A sörfőzdei napszám egyik nagy előnye volt, hogy minden nap, jutányos áron – tehát ingyen – juthattam az aranyló nedű fölös, szűretlen változatához. A kiszolgált borostömlőt még a rakodónak felfogadó kocsmáros raktárából csaptam meg, és miután dolgom végeztével telitöltöttem az orrfacsaró itallal, végigjártam embereimet, akiknek immár nem csupán vigaszt és fekete derűt, de némi táplálékfélét is juttathattam a sűrű, állott ital képében.   

Kedvencem, a hímes öreg patkány – matrózforma vénség –, aki rettenetes köhögés közepette adta tudtomra, hogy hálás nekem, amiért vagy szavaim, vagy a majd’ ihatatlan lőre előbb-utóbb Dartonhoz segíti, sokféle hírrel szolgált a kerület hatalmasságainak viselt dolgairól. Uzsorások és áfiumkereskedők, kiugrott papok és kiégett szajhákból lett kuplerájosnők életébe engedett bepillantást, és ezen a vidéken járva mindig hasznos volt tudnom, kivel nem érdemes tengelyt akasztani, vagy kit célszerű jó messzire elkerülni.

Tőle hallottam a rettegett Rozsdabáróról is, és hogy ezt a régiót ő tartja a markában. Figyelő szemek persze mindenütt akadtak, és nem mindenkinek volt kedvérevaló, hogy egyre jobban berendezkedtem a szegénynegyedben. Végül is, találtam elfoglaltságot, amivel szert tettem a napi betevőre, volt hol aludnom és akadtak néhányan, akik bizonyára cimboraként tekintettek rám. Akinek támogatói vannak, annak előbb-utóbb ellenségei is lesznek, és nem egy ágrólszakadt helybélit köteleztem már le szónoklataimmal és a vacak sörmaradékkal.

Az üres borostömlőt a főzdében hagytam, és kunyhóm felé vettem az irányt, amikor azok hatan követni kezdtek. Ittlétem alatt volt már dolgom néhány kötekedő alakkal, de erőmből mit sem vesztettem, így sosem okozott gondot, hogy egy-két pofonnal elvegyem kedvüket a további próbálkozástól. Koszlott bérkaszárnyák között vezetett az utam, sikátorokon át, ahol az utca közepén szennyes csatornalé folydogál, és a magasból mindig bámészkodik egy-két nyomorult. Nem tudom, miért vártak vele, amíg elérem a kis terecskét a kúttal, de csak akkor zártak félkörbe, mikor hátamat már a kávának vetettem.

A vezetőjüknek tűnő nagydarab állat a Rozsdabáró üzenetét tolmácsolta, miszerint, ha lőrével akarok kereskedni a területén, akkor fizessem meg a neki járó sápot, tömlőnként 2 rézpiasztert. Természetesen, ha tudtam volna, sem fizetek, de minthogy nem volt választásom, felkészültem az ilyenkor szokásos nem szóbeli jókívánságok átvételére is. Szócséplés helyett inkább a pofájukba röhögtem egy kiadósat, majd saját szánalmasságom tudatában elővontam félelmetes fegyveremet. Darton, nekivágok hát! – futott át elmémen, ahogy a szószóló felé lendültem.

Komoly kárt nem tettem benne a hitvány pengével, de csúf sebe lefoglalta, így ezután legalább eggyel kevesebb ellenféllel kellett számolnom. Darton lovagjánál természetesen mindig van fegyver – ahogy mesterem tanította – ezért mély alapállást vettem fel, megropogtattam az ujjaimat, aztán vigyorogva intettem feléjük, jöjjenek csak. Az elsőt iszonyatos erejű parasztlengő érte a halántékán, rongybabaként csuklott össze helyben. Balra léptem, hogy több helyem legyen, majd váratlan rohamra indultam, mint valami hibbant faltörőkos, miközben karjaimmal vadul csalapáltam mindenfelé. Egy-két ütés be is talált, de még mindig négyen voltak ellenem, ráadásul tőrök és görbe kések meredtek felém.

Egyszerre támadtak, és csak egyikük ellen tudtam érdemben védekezni, egy döfés az oldalamat érte, egy vágás a bal vállamat, egy másik az alkaromat szántotta végig. Éreztem, így sokáig már nem húzom, ezért megpróbáltam kibontakozni a harcból, de a körülálló nézősereglet miatt sem igazán volt hova visszavonulnom. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a tőrét felém emelő vámszedők mozdulata elakad félúton, megtorpannak, és hárman erős acélvesszőtől átjárt torokkal hanyatlanak el. Az utolsó alak, akinek a nyíl a vállából meredt elő, már nem rám figyelt, hanem a megnyíló kör felé bámult.

A kút mögül csuklyás kámzsát viselő vénség botorkált felém, az áporodott illatú levegőn át is utat talált orromig a belőle áradó tömény halszag. Vacak dohánytól és olcsó sörmaradéktól karcos hangon szólalt meg, de senki sem volt a téren, aki ne parancsként értelmezte volna szavait. Nyugtot követelt a halálpapnak, majd elég volt néhány szót szólnia és a döglődő bitangra mutatnia ahhoz, hogy tudassa, miféle sors vár azokra, akik az ő nevében fenyegetik alattvalóit. Álmomban nem sejtettem volna, hogy a hímes öreg patkány személyében olyan pártfogót lelek, akinek szava a törvénynél is többet nyom a latban ebben a városrészben.   

A hónap hátralévő napjaiban a Rozsdabáró vendégszeretetét élveztem, akivel sokszor hosszasan eltársalogtunk Darton hatalmáról és tanításairól. Elmondta, hogy a Holtak Urának hitében nevelkedett ugyan, de jó ideje nem követte rítusait, miután családját kisemmizték és tőle is elfordultak a kevés mosolyú papok. Mint kiderült, általam a Hallgatag Úr új arcát ismerte meg, minthogy sosem látott még a halálról vigyorogva-röhögve magyarázó felkentet. Az csak ráadás volt számára, hogy odaadó leereszkedésemben saját sörének állott maradékával traktáltam minden nap alkonyán.

A stáció végeztével a Fekete Toronyba tértem meg, hogy az ottani főtemplomban imádkozzam végig az utolsó napot. A Fejfa szentélyben is ütődött módjára bazsalyogtam végig, nem volt könnyű megállnom, hogy fel ne röhögjek a varázs hatalmából kifolyólag. Minden útvonalat végigjártam gondolatban, amerre a nyomornegyedben megfordultam, és magam elé képzeltem a számtalan arcot, amelyek ugyan ritkán mosolyognak, de nekem mégis sikerült felderítenem őket rövid ottlétem alatt. Darton tréfáin töprengve értettem meg, hogy ha élce kevésbé szellemes, akkor már minden bizonnyal asztala mellett ülve vigyorognék tovább.

Zarándokút VI.

2013.04.11. 13:18

Azt tudtam, hogy nincs közel, de azt nem sejtettem, hogy Erion ilyen pokol messze van. Pártfogóm könnyű kedve gyorsan feloldotta szorongásomat, amit a stációt lezáró kötelező imádság elmulasztása miatt éreztem. Véleménye szerint megtettem, amit kellett, az ájtatos befordulás meg nem feltétlenül szükséges, és ha mégis ragaszkodom hozzá, majd bepótolom, ha a városok városába érünk.

Erion külterületén, majd az égbetörő falak védelmében utaztunk már jó néhány napja, mire elértük vágyott célunkat, Darton Fekete Tornyát a Palotanegyedben. A több mint százhúsz láb magas, roppant bástya csak a neve szerint volt ugyan fekete, inkább egyfajta parázsrőt derengés borította be, de ez nem tette kevésbé félelmetessé. Kiérdemelte, hogy a köznép tényleg Darton fenyegető ujját lássa benne. A gigászi rendházban rengeteg lovag és még több fegyvernök gyűlt össze, na, nem mintha valami különös hadialkalom lett volna, mint megtudtam, itt ez az általános állapot.

Mesterem engedélyezte, hogy megpihenjek a rendházban, mielőtt nekikezdek a következő stációnak, így volt módom szót váltani több leendő testvéremmel, és a tanulás kezdeti ösvényére lépett fegyvernökkel éppúgy, mint a magamfajta próbatételeket nyögő zarándokokkal. Fiatal suhancok és meglett férfiak éppúgy összegyűltek az alkonyati szertartásokon, mint a napközépkor esedékes közös étkezésen a hatalmas refektóriumban, ahol nem szenvedtünk hiányt sem sültben, sem borban. Darton lovagrendjének igazi erejét tapasztalhattam meg, látva, hogy csupán egyetlen rendházban mennyi nagyszerű férfi gyűlik össze, és milyen erővel szárnyalnak közös imáink urunk felé.    

Mikor sikeresen kipihentem a több mint három hetes út fáradalmait, patrónusom újabb titkos rituálét hajtott végre rajtam, hogy megkezdhessem a hatodik stáció teljesítését. Ajkaim összeöltéséhez sem tűre, sem cérnára nem volt szükség, mikor a mágia megfogant leengedett pajzsaim mögött, szájam magától záródott nyithatatlanra, ami először kellemetlen, később már csak furcsa érzés volt. A csend stációjának szerepéről megtudtam, hogy az engedelmes szolgálat és a cselekvő elmélkedés ideje érkezett el.

Miféle szolgálatra lehet alkalmas egy beszélni képtelen lovagjelölt, aki szakrális hatalommal még nem rendelkezik, és fegyverei sem annyira megbízhatók, mint egy lovagtestvéré? Azért akadt dolgom elég, így a stáció hónapja alatt voltam testőr, hírnök, kocsihajtó, fullajtár, temetőőr, kísérő és felügyelő egyaránt. De éppígy segédkezhettem a szállások takarításánál vagy a konyhán, szolgáltam a műhelyekben, az alkimista-laborokban és az istállóban is. Nem egyszer kellett megemberelnem magamat, de az összeöltött száj mindig megakadályozta, hogy megalázónak tűnő helyzetekben kikeljek sorsom ellen, így rendre csak magamnak ismételgettem: köszönöm, Darton, hogy megtanítasz az alázatra is.

A rend egyik nagy helyi támogatóját, egy dagadt kalmárt kísértem el egy díszvacsorára, mint személyi testőre. A főúri lakoma alatt végig mögötte álltam, kardomra támaszkodva, szálegyenesen, teljes vértezetemben. Más esetben biztosan nem érdekelt volna a dolog, de a Csend Urának mágikus pecsétje lehetetlenné és egyben szükségtelenné is tette számomra az étkezést, így rendes erőfeszítésre volt szükségem, hogy legyűrjem vágyódásomat akármilyen étel és ital után, később pedig, hogy leküzdjem a feltörni készülő hányingert. Étkek és italok végenincs sora került felszolgálásra, de nem is a számtalan fogás, hanem az a hallatlan röfögéssel kísért csámcsogás ingerelt, amelyhez foghatót még a pyarroni dorbézolásaink alatt sem tapasztalhattam meg.

Többször eszembe jutottak az első stáció kihívásai, és az, hogy akkor is némaságra kárhoztatva kellett eltöltenem egy teljes hónapot, de akkor a magány és az elzártság megkönnyítette a dolgomat. Megelőzőleg nem hittem volna, hogy most lesz nehezebb, hiszen mozoghatok, szemlélődhetek és nagyjából változások nélkül folytathatom életemet. Ehhez képest nagy meglepetésemre szolgált, hányszor szólanék, de nincs szavam, vagy, hogy valójában milyen üdítő változatosságot jelent az étkezés, hát még az estéli italozás a mester társaságában, ahol a sokféle példázatot és történetet sokféle kérdéssel tehettem kerekebbé, és formálhattam teljesen sajátommá. Eleinte még lejártam a refektóriumba, hogy társaimmal együtt töltsem az étkezés idejét és hallgassam felszabadult társalgásukat, de egy idő után inkább elmaradtam, mert tehetetlenségem csak dühvel és fájdalommal töltött el. Még örültem is neki, amikor mesterem vagy egy rangbéli beavatott testvér valamiféle szolgálatra osztott be, magányomban könnyebben viseltem a munkával teli órák végtelen unalmát.

Amikor épp nem köteles szolgálataimat végeztem, akkor vagy cellámba húzódva imádkoztam uramhoz, vagy a városóriás valamelyik kevésbé ismert temetőjét kerestem fel, hogy kívül és belül is teljességgel a csendnek adhassam magam. Sokan nem tudják, hogy Erionban sem csak a kyr temetkezési hagyományok alapján épített Nekropolisz kínál végső nyughelyet az eltávozottak porhüvelyének, de a távolabbi kerületekben is igen szép számmal találhatók sírkertek. Kifejezetten újszerű élmény volt, hogy nem csupán Darton fennhatósága alá tartozó cintermekben fordulhattam meg, de ápolt, díszes godorai halálparkokban éppúgy, mint számomra ismeretlen, ősi népek által fenntartott kurgán-domboknál és sírmezőknél is.

Darton lovagja leszek, így az eltávozottak nyugvóhelyeinek békéjét és csendjét mindig is a legkedvezőbb környezetnek tekintettem, ha valamely hitbéli kérdésen akartam elmélkedni. Leginkább az apró, Dartonnak szentelt kerteket kedveltem meg, ahol alig néhányszáz test nyugszik, és a sírok között komor és különös növények nőnek, melyek úgy véltem, gyökereikkel felerészt legalább már a túlnan televényéből táplálkoznak. A vénséges keserű bükkök árnyékában könnyű volt átérezni a kárpit túlfelének hívogatóan is megborzongató hűvösét, és órákig filozofálni a Halál Urának nemes mivoltáról és fenségéről, a szolgálat szükséges és gyönyörködtető természetéről.

Így esett, hogy a hónap végére ismét közelebb kerültem istenem lényegéhez, és tudtam, hogy ettől a naptól másként ejtem majd ki uram titulusát, mikor áhítatosan a Hallgatag Úrnak nevezem.

Zarándokút V.

2013.04.04. 19:14

Celeritorhoz méltó módon teljesítettem az erő szentségének stációját. A stációt lezáró egynapos ima alatt végiggondoltam a történteket, és gyorsan arra jutottam, hogy Darton vitézlő rendjének ugyancsak komoly szerep jut e sártekén, függetlenül attól, hogy valaki hisz-e a próféta tanításaiban vagy nem.

Patrónusom közbenjárása által került fel lelkemre a Sikolyok Urának szent bélyege, bár az öreg mormogott valami olyasmit, hogy urunk aspektusokra történő szétbarmolása igazi Selmo-féle ökörség, én meg érjem be annyival, hogy ebben a hónapban módom lesz megtapasztalni a Dartonhoz távozó lelkek utolsó sikolyának félelmét és fájdalmait. Az egyszerű rituáléhoz egy fertályóra sem kellett, és utána sokáig nem is éreztem semmiféle változást, pedig rendes köldökbámulással igyekeztem felderíteni a bélyeg mibenlétét.

Magammal együtt hat különböző nemzet, de egyetlen rend képviselője ült az asztalnál. Nem sokat tudtam a gorviki népségről, de amikor a karvalyorrú Ramano nyakában észrevettem Darton szent szimbólumát, egyértelművé vált számomra, hogy a rend tényleg mindenkit befogad. Felszentelt paplovag volt, aki a Dovori Sziklatemplomot mondhatta anyarendházának, akárcsak mokány tanítványa, a Shadonból elszármazott, tejfelszőke Tradrianus. Fra Mergen-Dharr a kalandozókirály országából jött, és nem lovagként szolgálta a próféta rendjét, hanem mint tutor működött közre az ifjabb testvérek elméleti képzésénél. A távoli Északi Szövetséget egy negyvenes éveiben járó nemesúr, a Garlaan dinasztia feje képviselte, akit sosem szenteltek celeritorrá, így a lovagrend világi szárnyát erősítette. 

Mesterem, aki magára mindig csak sehonnaiként hivatkozott, féltve őrzött bőrkötéses térképet göngyölt ki az asztalra, melynek széleit boroskupákkal rögzítette. Tőrét mutatópálcának használva bökött egy apró település jelére a Kráni hegység árnyékában. Khettacról köztudott volt a rend berkeiben, hogy a temetőjéhez csatlakozó templom apátja már jó ideje szimpatizált a Sötét Próféta elképzeléseivel, és a Pyarrontól való távolság ismeretében nem átallott teljesen nyíltan fordulni az új tanítások felé. Fra Hoalter elvetette magától az apátúri rangot, komtúrrá nyilvánította magát, majd követet menesztett Airunhoz, és felajánlotta szolgálatait.

Vadászatra indulunk, jelentette ki patrónusom. Méghozzá nagyvadra. Egy fiatal, feltörekvő inkvizítor nemrég indult el a szent városból, hogy számon kérje Hoalteren szélfordulását, majd magát és a véle egy követ fúvókat lefogassa embereivel. Úgy tudtuk, komolyabb csapattal indult útnak, lovagok és zsoldosok egyaránt kísérik útján. A mi kompániánk dolga lesz, hogy semlegesítse ezt a fenyegetést, és segítő acélt nyújtson a rendhez csatlakozó közösségnek.

Vesztegetni való időnk nem lévén már egy órával a megbeszélés után nyeregben ültünk, hogy a széles, kövezett országúton Daubig törtessünk, ahol rövid éjszakai pihenő után a Darym-pusztaságon lovagoljunk tovább, amíg elérjük a Nurag kiszáradt folyómedrét. Tudunk, hogy jó hétszáz mérföldes utazás vár ránk, ami nem kedvez nehéz lovakon ülő csapatunknak, de sem magunkat, sem állatainkat nem kíméltük. Két hetet adtunk magunknak, hogy elérjük célunkat. Északnak fordulva a folyam életre tért, és széles vízfolyássá bővült, a bal parton lovagoltunk tovább a lassan emelkedő, dombos terepen. A környék apróbb falvaiban parasztok és kézművesek egyaránt laktak, és a vidéken nagy népszerűségnek örvendett a gyümölcstermesztés is: alma-, körte-, ringlószilva-kertek és barackosok mellett ügettünk tova.

Mikor megpillantottuk a városkát, és előtte a sírkertet a templommal, már látszott, hogy nem lesz könnyű dolgunk. A távoli istálló bizonyára tele lehetett hátasokkal, mert a mellette álló korláthoz is mintegy húsz lovat kötöttek ki. A kertkapuban négy zsoldos strázsált – syburri vérteseknek véltem őket – míg a templom kapujában az aranykör jelét viselő lovagok várakoztak. Tehát Drachenwald már ideért, sommázta mesterem. Fra Mergen-Dharr próbált ugyan stratégiáról és megfontoltságról magyarázni valamit, de a lovagok nem igazán foglalkoztak vele, fűtötte őket a tettvágy. Ramano rámarkolt a nyakában lógó varjúszárnyra és mélyen zengő hangon egy áldás sorait kezdte mormolni, míg a többiek fegyvert vontak. Éreztem, amint eltölt Darton hatalma, és társaim szemében is különös tüzet láttam lobogni. Jó, ha kétszáz láb választott el a kaputól, erre mindnyájan megsarkantyúztuk lovainkat és az őrök felé vágtattunk.

A lábon fogadott roham könnyűszerrel szétcsapta a zsoldosok első csapatát, akik közül egy sem maradt élve. Fürge fattyúkardomat félkézre fogva estem az egyik szerencsétlennek, mindössze három pengeváltás elegendő volt, az utolsó csapásom kis híján lemetszette a syburri bozontos fejét. Társaim egy emberként bámultak rám, mikor torkomat velőtrázó halálhörgés hagyta el, a nyomában járó fájdalomba bele is szédültem egy pillanatra. Egész testemben kezdtem reszketni, amikor egyfajta felkészületlenség-érzetből táplálkozó, pánikszerű félelem uralkodott el rajtam. Találkozás a Sikolyok Urával, hagyta rám gyötrelmemet Tradrianus, majd bátorítólag vigyorgott egyet. Gyorsan megráztam magam, majd kissé lemaradva követtem őket, de megkezdtük a benyomulást a templom felé, ahonnan már futva érkeztek a lovagok.

Lekászálódtunk a lovakról, hogy szembenézzünk az érkezőkkel, pont egy ellenfél jutott mindenkinek. Fra Mergen-Dharr végzett leghamarabb, aki karjait előrelökve egy iszonyatos erejű fantomdárdával repítette a templomig ellenfelét, aki összecsuklott a fal tövében és nem mozdult többet. Ha ezután nem siet a segítségemre, könnyen megszorultam volna, mert ellenfelem, a tömzsi vasdoboz, bámulatos szakértelemmel forgatta tollas buzogányát, míg az én csapásaimat rendre pajzsával fogta fel. Kettőnkkel már nehezebben bírt el, törött kardja mit sem ért az egyre záporozó támadásokkal szemben, és miután pengém elakadt a hónaljában, néma csendben rogyott össze, míg én nőiesen magas, rikoltásszerű sikolyt hallattam. Nem maradt el persze az utolsó hangot kísérő égető kín sem, és bár már tudhattam volna mi vár rám, lábam ismét földbe gyökerezett a testemen végigcsapó gyötrelemmel vegyes félelemtől.

Közben Garlaan komolynak látszó fejsebből vérezve tört az élre, és befelé nyomult a templomba. Szorosan követtük, és nagy igyekezettel aprítottuk az utunkba kerülő zsoldosokat, minden szentélybe jutott belőlük. Különösebb zajt így sem csaptunk volna, ha nincs a szent bélyeg, amely minden áldozatom sikolyát rám származtatta, időről időre hangosabb-halkabb üvöltéssel verve fel a szentély viszonylagos csendjét és nyugalmát. A Varjúszárnyat elérve Garlaan komoly szakrális építészbeli jártasságról téve tanúbizonyságot azonnal a főoltár felé iramodott, és a falban húzódó titkos folyosóról a csigalépcsőhöz, majd az Örvény-kör Szentélyébe vezette a csapatot.

A terem közepén Hoalter komtúr láthatatlan béklyóba verve ücsörgött egy széken, vele szemközt a rettegett ifjú inkvizítor lánghaja vöröslött. További négy lovag felvigyázta a foglyot és a vallatót, mi azonnal nekik estünk. A csetepaté rövid ideig tartott csupán, Krad szolgái hamar elvéreztek a varjúlovagok pusztító kétkezes csapásai alatt. Az először megszeppent Drachenwald közben az Ítész üresen álló szentélye felé hátrált, ajkáról sebesen peregtek a sosem hallott fohász szavai. Mesterem éppen ekkor ocsúdott volna az utolsó összecsapásból, de ekkor mindnyájunkat ismeretlen erő kötött gúzsba és teljes mozdulatlanságra kárhoztatott. Drachenwald mágiájának szorításában hiába is vergődtünk, nem volt esélyünk a szabadulásra.

A ritka titkokba avatott mágiaforgatók egyetlen gyengéje azonban alattomban közelített az egyre hangosabban röhögő inkvizítor felé. Elbizakodottságában nem számolt vele, hogy a templom nem minden védőjét sikerült még legyűrniük, így nem vehette észre az egyszerű, fekete köntöst viselő diakónt sem, aki jó egy láb magas vaskandelábert markolva osont a háta mögé. A taglóként alázúduló gyertyatartó csapása egy ökörfejet is összezúzott volna, de a különös erők fedezékébe húzódó Drachenwaldot csupán leteríteni sikerült. Ájulatával azonban rögvest elenyészett a varázs is, ami eddig fogva tartott.

A templomban szolgáló lovagjelöltek, diakónok, egykori papok és templomszolgák a temető hátsó falához tapadó csűrben, újabb zsoldosok felügyelete alatt lettek elszállásolva. A komtúrral kiegészülve hamar felmorzsoltuk őket, az inkvizítor osztagából egyedül ő maga maradt életben. Fájdalom hozta eszméletvesztését mágikus praktikákkal megtámogatva nyújtottuk még tovább, miután megfosztottuk szent szimbólumától és fegyvereitől.  

Mesterem szerint komoly hiba lett volna, ha urunk elé küldjük, ezért inkább az ide úton látott egyik csőszkunyhó pinceraktárát választottuk számára, ahol a rengeteg almásláda között jó darabig töprenghet még ostoba ballépésén. A semmi közepén vermeltük el, jó tíznapi járóföldre Khettactól, megkötözve, fegyver, ló és mágikus hatalom nélkül, ami nem egyszer jóféle tréfákba formázva késztetett röhögésre, míg utunkat északnak kanyarintva lovagoltunk tovább az erioni Fekete Torony felé.    

Zarándokút IV.

2013.03.30. 21:14

Mesterem csendes megelégedettséggel vette tudomásul, hogy magam mögött hagytam a világi élvezetek hajkurászását, és megmaradtam választott utamon, urunk szolgálatában. A harmadik stáció kicsapongásai után nem lett volna értelme semmiféle pihenésnek, ezért rögtön megkezdtem az erő szentségének stációját. Még a megelőző hónap kihívásaihoz képest is egyszerűnek tűnt a stáció teljesítése, hiszen egy teljes hónap igyekezett elfeledtetni velem, hogy voltaképp lovag volnék, aki fegyverrel munkálkodik Darton evilági birodalmának eljövetelén, így örömmel nyugtáztam, hogy újra kedves kétkezes kardom súlya húzza karomat.

A Kaptárba betelepült dzsad kurafiak aztán igazán tudják, hogyan forgassák a szót, de engem jobban érdekelt, vajon villogó dzsambiáikkal is képesek-e sebeket osztani? Már-már törzsvendégnek számítottam egy-két lepusztultabb késdobálóban, noha eleddig inkább a csendes, jól fizető vendéget ismerhették meg bennem. Felidéztem magamban a lar-dori egyetemen töltött éveket, és azt, hogyan kell mindenre kapható ivócimborákat, avagy bajt keresni.

Mértékkel töltöttem az olcsó lőrékből, és sosem esett nehezemre úgy fordítani a szót, hogy a prédát lássák bennem, a balekot, akit egy-két hangosabb szóval meg lehet regulázni, majd elhallgattatni. Nem volt kérdéses, hogy teológiai tudás és hitbéli meggyőződés kapcsán magasan felettük állok, de eme stáció amúgy sem a cifra szavak idejét hozta el.

A meghallott valós sértések szép lassan tolódtak el a véltek irányába, és fokozatosan letettem róla, hogy bármit is kérdezzek, vagy visszakérdezzek. Inkább ütöttem. Először csak ököllel, de amint acél csillanását láttam, felragadtam az asztalnak támasztott irdatlan kardomat, és többé nem igazán néztem, hány végtagot szelek le. A Kaptár tökéletes gyakorlóterep volt, lévén kötekedő alakok mindig akadtak, és minthogy a betelepült népelemek csak megtűrtnek számítottak errefelé, így ezek a kisebb csetepaték sosem terjedtek túl a szerájokat és mákonyméréseket rejtő vásznakon.

Unalmasnak induló koradéli óra lehetett, mikor az egyik labdaházi ficsúrral futottam össze az egyik kevésbé népszerű vívóteremben. Nyilvánvalóan nehezményezte a korábban tőlem pedimben elszenvedett vereséget, és ugyan csak fogai között szűrte kisszerű szitkait, de azt, hogy kibaszott takonyvarjúnak nevezzen, már nem nézhettem tétlenül. Előkelőbb polgárok fiai és kisebb nemesek által látogatott helyszínen voltunk, ahol nem lett volna célszerű feltűnést kelteni, de a stáció parancsa alól nem szabadulhattam. Nem kellett sok hozzá, hogy elégtételt követelve párbajra kényszerítsem a langaléta kölyköt, aki fölényének teljes tudatában jóváhagyta a saját fegyver használatát is.

Másnap hajnalban egy külvárosi terecskén adtunk egymásnak találkát, vele idősödő ágyaspajtása, velem patrónusom tartott, hogy segédkezzen a párbaj lebonyolításában. Nem tudtam nem hangosan felröhögni, mikor elővonta alig egy láb hosszú tőrkardját – fogpiszkálót is láttam már veszedelmesebbet. Kétkézre kaptam a magam acélját, és gondoltam, egy gyors mozdulat, és miután megvolt az első – ami esetében valószínűleg az utolsó – vér is, valami vaskos reggelit fogok elkölteni egy derék fogadóban. Csak annyit vettem észre, hogy a keskeny rapír arasznyi mélyen szalad a bal vállamba. Döbbenten léptem hátra kettőt, és már emeltem a pallost, mikor patrónusom közbelépett, és kihirdette a győztest, megakadályozva ezzel, hogy felindultságomban háromfelé vágjam a pimaszul bazsalygó nemesifjút.

Mesterem segített levonni a megfelelő tanulságot, és én is megtaláltam a magam mentségét. Másnap a legjobb hírű kovácsmestert kerestem fel a városnegyedben, és megbíztam, hogy készítsen alkatomnak és habitusomnak megfelelő, gyorsabb, fürgébb kardot, ami kevésbé lomha régi jó fegyveremnél, de méreteiből fakadóan nem kevésbé halálos. Bő két hét telt még el a stáció hónapjából, mire kezembe vehettem az igazán csinos és könnyű fattyúkardot. Az árat csökkentendő a mesternél hagytam régi, családi fegyveremet, mely kiválóságát a megrendelés óta is több ízben bizonyította kezemben, ahogy az az alábbiakból is kitűnik.

A thangakarei síkon fekvő szentélyt valami rontás érte. Ennél többet mesterem sem tudott, de vagy nagyon is megbízott bennem és képességeimben, vagy egyáltalán nem ítélte komolynak a fenyegetést. A jelölt fegyverrel köteles megvédelmezni urának hitét, idézte patrónusom, és ennél nem volt hajlandó többet elárulni. Elég annyi hozzá, hogy aznap délutón már újonnan vásárolt lovam nyergében ültem, és teljes fegyverzetben vágtattam egy a rendünket támogató ortodox pap megsegítésére, akiről csak annyit tudtam, nem kell félteni. Mégis arra gondoltam, ha nem tudta ellátni a feladatát és megvédeni a szentélyt, nagyon is van miért félteni őkelmét.

A valahai harcmező közepén fekete monolitként emelkedő templom már messziről látszott, és az is, hogy mellőle több főzőtűz füstje száll az ég felé. Közelebb érve, látni ugyan még mindig nem láttam, de már érzetem a táborozó orkfajzatok jellegzetes bűzét. Látótávolságból már első ránézésre is biztos volt, hogy legalább ötvenen vannak. Mi a magas hajnali eget tehetek ellenük egymagamban? Ha nekik rontok, bizonyára nem egyet sikerül a nemlétbe taszítanom ugyan, de idővel a túlerő lenyom, és akkor hiába volt minden. 

Minél többet morfondíroztam az esélyeken, annál inkább beláttam, hogy nincs mit tenni. Lekászálódtam hát a lovam nyergéből, hogy uramhoz imádkozzam, mielőtt beteljesítem rendelését. Sikerült újfent meglelnem azt a belső csendet, amit még zarándokutam legelején fedeztem fel a lelkemben, ami azért sem volt könnyű, mert már a közelgő összecsapás gondoltára is jobban kezdett zubogni ereimben a vér. Imám végeztével apróra szemügyre vettem a felszerelésemet és megigazítottam a páncélzatom darabjait is. Hatalmas kardom, az apámtól rám maradt Vihargyalázó markolata biztosan simult a tenyerembe, tőröm tokjában az övemben pihent.

Varjak! Varjak, jó étvágyat! – idéztem fel a nagymester swanuli lovasroham után elhíresült üvöltését, miközben lovam nyergében lefelé dübörögtem az estülte síkra, fekete förgetegként rontva az éjszakai nyugováshoz készülő orkokra. Mire a tábor elejére értem, már négy őrnek állított farkasfattyútól szabadítottam meg a világot, de tudtam, az egyetlen esélyem a lendületemben van. Lovam nyergéből hol jobbra, hol balra kihajolva osztogattam a csapásokat – a legtöbbet szükségtelen lett volna megismételnem. Lassan ocsúdtak ugyan a szörnyszülöttek, és tudtam, hogy a fegyelem számukra semmi, így váratlan íven keletnek fordulva rontottam ki a táborból, nem hagyva esélyt nekik az összerendeződésre.

Mire a szentélyt megkerülve újra előbukkantam az éjből, az orkok rettenetesen üvöltöttek, és fegyvereiket rázták. Nyilván nem készültek fel az ostoba barmai, hogy egy magányos lovas ront majd rájuk. Páncélom több esetben óvott meg az eltévedt fegyvereiktől, így komoly sérülést nem szenvedtem az első nekiiramodás alatt. Míg újabb rohamhoz készülődtem, szomorúan kellett belátnom, hogy alig több mint egy tucat nyomorulttal sikerült csak végeznem, és az ébredező megmaradottak immár harcra készen várják visszatértem.

Darton emelj fel! – őszinte fohászom az éjben feloldódó üvöltésként harsant a zöld füvű síkságon. Újra vágtába ugrattam lovamat, hogy testbe csapódó acélvesszőként vágjak át az orkok szedett-vedett hadrendjén. A végletekig fokoztam a sebességet, a nehéz harci mén dübörgése jó előre figyelmeztette az ellent, maga a halál vágtat feléjük. Mielőtt elértem volna az ügyefogyottan összezáró sorfalat, rettenetes üvöltésembe több torokból felcsapva kapcsolódott Darton nevének hatalma. Az ütközés előtt csak annyit láttam, hogy jobbfelől néhány fős csapat kapja oldalba az ork hadrendet, az élen veszettül vigyorgó patrónusommal.

A Varjak megérkeztek! A csata innen már néhány perc alatt eldőlt: mesterem és lovagtársai elképesztő hatékonysággal vágtak rendet az orkok sorai között. A szentély pincéjében megtaláltuk a gúzsba kötött Fra Dianza-t is, aki aztán feljegyezte, hogy a Zsigerszaggatók törzsének ötvenhét harcosa veszett oda a küzdelemben, míg Darton lovagjai jelentékeny sérülés nélkül kerültek ki az összecsapásból.

Zarándokút III.

2013.03.28. 15:03

Hallottam már arról rebesgetni, hogy Darton lovagjai igazán tudják élvezni az életet – talán pont azért, mert életük legnagyobb részében a halállal vannak elfoglalva. Nem egy tivornyán és kocsmapusztításon vettem már részt magam is, de arra nem lehettem felkészülve, ami a rítusrend szerint a harmadik stációban várt rám.

A kötelező egész napos imádság letudása után, mint egy kriptaszökevény estem be az első utamba kerülő szálláshely ajtaján. Előre fizettem, és kikötöttem, hogy ne háborgassanak. Gyakorlatilag két napot aludtam át egyhuzamban, és egyet zabáltam végig, hogy újra erőre kapjak a zarándoklat gyötrelmei után. Mesterem már korábban a városba érkezett, és három nap pihenőt elegendőnek ítélve üzent értem, hogy folytatódhassék a beavatás. A Tölgyfa nevű vendégfogadóba hívott, ahol közölte, hogy ebben a hónapban ezen műintézmény lesz az állomáshelyem.

Nehéz pontosan visszaadni azt a vonzerőt, amelyet a Tölgyfa sugárzott. Mint amikor az ember hazatér, vagy oda érkezik vissza, ahová mindig is vágyott. Mindenből épp elegendőt, és jobbat, mint ami elvárható – ez volt a fogadó alapvető elképzelése, függetlenül attól, hogy válogatott italokról és ételekről, barátságos berendezésről és marasztaló légkörről, forróvizes fürdőszolgáltatásról, avagy a személyzet mindenre kiterjedő készségességéről volt-e éppen szó.

A délelőttök többnyire álmos-másnapos készülődéssel teltek, a nappal második felére és az éjszakára. A hónap végére joggal érezhettem azt, hogy a hit városának megannyi csodája közül majd' az összeset láttam. Az ebédünk és vacsoránk minden nap más és más fogadó konyhájáról került ki, és a Vászonváros rakparti tengerészkocsmáinak kiváló halételei éppúgy szerepeltek az étlapunkon, mint a Pyarron legbefolyásosabb emberei által is látogatott főnemesi étkezdék fogásai. Italra sosem volt gondunk, és nem épp sok forrásvíz fogyott ténykedésünk alatt, viszont olyan népek és kultúrák nedűihez volt szerencsém, amelyeknek addig létezéséről sem tudtam.

A kikapcsolódás legaljasabb formáitól indultunk a patrónusom szerinti magasabb műélvezetek felé, így mulatoztunk a Kaptár ótvar csehóiban és olyan lebujokban, ahol az egyszerre böfögő, szellentő és vizelő bugrisok sem tudták kedvét szegni a jónépnek, és ahol a legolcsóbb ringyók riszálták vénséges, keléses farukat az asztalok között. Mesterem ragaszkodott hozzá, hogy próbát tegyek a kikötőnegyedben szaktekintélynek mondott, ősöreg szajhával, az Anyacsászárnéval, aki köztudomásúlag már legalább ötven éve űzi az ipart, és oszlopnyi combjai között olyan titkokat őriz, amit máshol nem találhat meg a férfiember. Ódzkodtam a dologtól erősen, és bár nem látogatnám a fent nevezett asszonyságot naponta, de el kellett ismernem, hogy nem véletlenül büszkélkedhet terjedelmes rajongótáborral.

Gyorsan peregtek a napok, míg időnket egyedül az evilági élvezetek hajhászása töltötte ki. A békésebbnek látszó napokon, mikor nem a vödörbe kapaszkodtam az éjszakai tanulás leckéinek visszamondása után, hosszú sétákat tettünk a gyönyörű vadakkal teli Arel ligetben, és a Predoc egykori grófja által alapított Corbey-kertben is többször megfordultunk, ahol igazi, ritkaságszámba menő növényféléket csodálhattunk végenincs hitértelmező beszélgetéseink során. Egészen újszerű élmény volt ez az esztelen dorbézolás, a kötelességek és feladatok, mindennemű regulák teljes hiánya. Patrónusom intelmei között az is szerepelt, hogy urunk templomainak a közelébe se menjek, lévén ez az élet kiismerésének periódusa, ezegyszer ne foglalkozzam a másik világgal.  

Egyre újabb és újabb élvezeteket tapasztalhattam meg, és akadt köztük jócskán az úri kedvtelésekből is: mikor a séta túlzottan megerőltetőnek tűnt, kikocsiztunk a városba és a nemesifjak küzdelmeit csodáltuk a Labdatéren, vagy a város peremére vitettük magunkat, ahol a vándorarénákban az errefelé ínyencségnek számító állatviadalokat bámultuk. Sem a Lebegő piacon, sem a Gyönyörök kertjében nem volt könnyű ellenállni a csábításnak, így az előbbi helyen vásárolt foncsorozott ezüsttükör, rövid úton, az utóbbi helyen megismert karcsú kéjnő tulajdonába vándorolt. Patrónusom eltökélte, hogy megismertet a tudós fők körében népszerű Nagyvilág Bibliotékával, hol ritka értekezéseket böngésztünk a régiek haláleszményéről, és jártunk a Művészetek Hét Tornyában is, amely a Della nevű szerencsétlen tisztelőinek utolsó említésre méltó kegyhelye.

Mikor frissebbnek mutatkoztam ébredés után, volt, hogy felkerestük a vívótermeket, de kipróbálhattam magam öklözésben is a helyi keménylegényekkel szemben, de igazán izzasztónak egyedül a Labdaház felkeresése bizonyult. Jártunk kocsiversenyen és regattán, kilovagoltunk a közeli vadasparkba solymászni is, és az éjszakák során gyakran elhúzódó kártyacsatába bonyolódtunk, ha épp nem Ellana gyönyörtemplomában ásítoztunk a papnők pajkos prédikációi hallatán.   

Nem számítottam rá, hogy a hónap végének beállta előtt ilyen súllyal zuhan rám a felismerés: mindenből lehet unalom. A patakokban ömlő bor, és a nagyszerű ételek, az újféle testmozgás, és a mindig másként ölelő karok kezdtek félelmetesen elfásítani. Egyre többet és többet imádkoztam, és már alig vártam, hogy akár az ortodoxia vezetése alatt is, de újfent istentiszteleti szertartást hallgathassak az Örvény-kör Szentélyben.

A hónap végének elközeledtével patrónusom is érzékelte a lelkemben szárba szökkenő csömört, ezért csökkenteni kezdte a rám nehezedő nyomást, így inkább zenés darabokat hallgattunk Alborne kőszínházában, filozófiai értekezéseket a kráni kultúráról a Nagyuniverzitáson, vagy kardtáncosok kecsességét lestük a Táncszínház egy félreeső páholyából. Az utolsó előtti nap estéjén mesterem egy kancsó vörössel és egy dúskeblű tűzvörössel keresett fel Tölgyfabéli lakosztályomban, kaján vigyorából egyértelmű volt, hogy ezek a hónap utolsó ajándékai számomra.

Másnap reggel még elkísért a Kegyes Araita Temetőhöz kapcsolódó legkisebb templomba, ahol a szolgálattevők nem berzenkednek annyira a próféta tanaitól. A Hullámsír Szentély sarkába húzódva pörgettem a stáció eseményeit, de a belépő gyászolók könnyes arcára tekintve, és látva szemükben a mély fájdalmon is átderengő végtelen tiszteletet a Holtak Ura iránt, fokozatosan értettem meg, miért nagyszerűbb a halál az életnél. A látogatók könyörgéseinek hosszú sorából láttam meg, miként koronázza ez az egyetlen esemény az élet értelmetlenségét értelmessé, így újult erővel ragyogott fel előttem szent vállalásom, hogy életemet a Hallgatag Úr szolgálatának akarom szentelni.   

Zarándokút II.

2013.03.27. 15:58

Domurttól, Új-pyarronig. Gyalog. Alig kétezer mérföld. Kellett nekem panaszkodni az első stáció tétlenségére! Mesterem, egyetértésben a komtúrral, azt parancsolta, ne csak aszkéta módra vándoroljak egy hónapig, de lássak világot is! Most aztán átkutyagolhatok majd’ az egész Államszövetségen, délről északnak haladva. Azt mondták, tegyem tiszteletemet a nagymester szülőhelyén is, a Marem család birtokán jobb fogadtatás vár, mint a tétova szemforgatók kápolnáiban.

Volt időm felkészülni a zarándoklatra, mégis most érzem igazán, milyen lovagot-próbáló dolog a második stáció is. Naponta több mint tizenöt órát gyalogolok, amit csak ritkán szakítok meg, legfeljebb fertályórás pihenőkkel, illetve az engedélyezett napi ötórás alvással. Imádkozni és elmélkedni menet közben is tudok, sőt egy idő után enni és inni is, bár eleinte még ugyancsak éreztem a teljes lovagi vért és a kétkezes kard súlyát. 

Szerencsémre, a Pyarroni Szent Széktől távol még vendégszeretőbbek a Rendből valókkal, így nincs gondom az élelem beszerzésére. Próbáltam bort is nyakalni, de be kellett látnom, nem tesz jót az elszántságomnak, a tagjaim gyorsabban fáradnak, és a folyton ismételgetett litániák sorait is gyakrabban vétem el. Először vízzel keverve fogyasztottam, aztán inkább letettem róla, elvégre szent küldetésben járok, ahol elsősorban magamat kell legyőznöm.

Az több pihenés fontos lenne, de a haladás még fontosabb. Nem igazán törődöm vele, miféle fedél kerül, avagy kerül-e egyáltalán a fejem fölé. Gyakran elmosolyodom, mikor eszembe jut a ficsúr, aki bársonypokrócot cipelt magával a folyópartra, nehogy a nedves, hajnali fű összevizezze ülepét, és esetleg fel találjon fázni, miközben kedves poémáit olvasgatja. Mióta megkezdtem zarándokutamat, az éjszakai szakadó eső a pusztaság közepén csupán kellemetlenség, a félfedett juhakol maga a Godorai Hercegi Palota.

Az ébredésekre viszont még minidig kényes vagyok. Szánok rá időt, hogy egyem egy falást, és imádkozzam, mielőtt útnak indulok, egy darab ideig kiélvezve a félálomból ébredezés állapotát. Az a néhány barom persze nem sejthette, hogy pont egy dartonita lovagjelöltet zavar fel meglehetősen rövidke álmából. Páncélban aludni rettentően kényelmetlen dolog, de ilyenkor jól jön. A kapafogú bitang, aki a saját kardomat szegezte a hátamnak, utoljára a csigolyája roppanását hallhatta, miután a vaskesztyűvel fordulásból vezettem el a pengét, majd nyakát törtem. A többi nyomoronc elszelelt.

Nem vesztegethettem az értékes időt, ha a Teremtő Akarat Ünnepére a Desparazoba akartam érni, így egyszerűen otthagytam az út szélén, és továbbindultam. Amúgy is csak fegyvernök vagyok, sem jogom, sem kötelességem szertartást celebrálni az idióta barmának.

A napok egyre hosszabbnak tűnnek, ahogy közeledem az újjáépített szent városhoz. Igyekszem meghúzni magam, elvégre errefelé nem kedvelik az eretneknek kikiáltott al Marem tanait, de bizonyára láttak már erre magamfajtát, és tudják, mire számíthatnak, ha kenyértörésre kerül a sor, amúgy meg aztán a kötekedés sosem volt igazán sajátja a békés polgároknak.

Fáradtságom és csüggedésem egyaránt semmivé foszlik, mikor már messziről felém ragyog a Gömbszentély alabástrom csodája. Valóban lélegzetelállító, kár hogy manapság csak ezek a puhapöcsűek nevezhetik otthonuknak Új-pyarront. A Desparazo, Darton legfőbb délszaki temploma, a Halálkatedrális magasodik elébem. Buzgó papjaik ostoba szemében csupán egyszerű zarándok vagyok, Darton hívő szolgája, hát nincs okom félni, mikor egynapos záróimámhoz kezdek a Nyitott Tenyér Nagyszentélyének egyik félreeső oldalfülkéjében.

Zarándokút I.

2013.03.26. 15:48

A Hallgatag Úr beavatott lovagjai ugyancsak tréfás kedvükben lehettek, mikor kitalálták a Szent Zarándoklat Első Stációját. Ezt nevezem én sötét humornak! Egy teljes hónapig gunnyadj egy hideg padlatú, koromsötét cellában, és próbáld még életedben megtapasztalni a halált, és az Atyához mindinkább hasonlatossá válni! Föl nem érem ésszel, milyen zarándoklat az, ahol szinte nem is mozoghatsz, sőt az élet is a halálba olvadni látszik!

Mesterem komor biccentés kíséretében zárta rám cellám ajtaját, persze nem kulcsra, csak úgy jelképesen. Ez is egyfajta próbatétel, kihívás. Elmehetnék. Abbahagyhatnám. Sosem hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni a varjútestvérek kacaja, a közös áhítat percei, vagy a gyászkórus monoton zsolozsmázása. Darton egyházának – különösen a lovagi közösségeknek – mindennapjai, meglehetősen mozgalmasak. Egy dologban teljesen biztos vagyok. Közéjük akarok tartozni, és vágyom rá, hogy engem is celeritornak szólítsanak.

Úgyhogy maradok. Maradnak a szövevényes gondolatok, a hosszú-hosszú, néma litániák és imák, és az elgyötörtség végső peremén, az egyre rövidülő fohászok. Darton vigyáz rám. Érzem. A templom oromzatán gubbasztó hatalmas varjúszobor jut eszembe. Bizonyára én is akképp festhetek most. Micsoda baromság! Hiszen az csak puszta kő, míg magam a Hallgatag Úr katonája vagyok! És amíg hiszek uramban és gondolkodom, addig létezem. De létezőbb-e a magányban és csendben a halál nagyszerűségén elmélkedő lovagjelölt a szent varjú megszólalásig élethű szobránál?

Gondolataim ezer irányba csaponganak, mégsem tartom helyénvalónak, hogy elmém erejét hívjam segítségül e színes kavalkád megrendszabályozásához. Inkább maradjon a kalandozás, mint a végletekig tudatos tevékenység. Elvégre célom az, hogy az Atya lényegét megismerjem.

Napról napra új dolgok ötlenek eszembe. Egyre csak imádkozom uramhoz és gondolkodom, míg rájövök, talán ezt sem kellene tennem. Hogyan lehet nem élni akkor, ha mégis élek? Kötelességem a Kárpit ezen oldalán maradni, ezért rendszeresen fogyasztok kevés vizet, de más tevékenységre nincs gondom. Menekülnöm sem szabad a feladatom elől, ezért igyekszem keveset aludni. Ehhez tényleg szükségem van az elmém erejére. Enélkül biztosan napokat aludnék át. A szent szövegek citálása valahogy elűzi a rám-rámtelepedő ólmos fáradtságot, a gondolataim varjakként szárnyalnak elmém körül.  

A halál nem csak mozdulatlan, a halál néma és végtelen, fenséges csend és létezés-nélküliség. Némaság. Majdnem felkiáltok: hiszen egy szót sem szóltam három álló hete immár! De nemcsak kifelé, ez még kevés. Meg kell találnom belső csendemet is, de nem azt a fajtát, amit a mentalista tutor magyarázott. Ez a csend a hitemből kell fakadjon, elvégre, aki őt kívánja szolgálni, a legnémább csendet, a legvégtelenebb némaságot kell megismerje.

Elengedem minden tudatos gondolatomat, és mégis teljes éberségemben egyetlen dologra fókuszálok. Ez nem a felé irányuló szeretet, imádat, rajongás vagy öntudatlan önfeladás, hanem egy kötelék érzése, amely biztosabb a halálnál is, hiszen annak egyértelműségéből táplálkozik. Nem is érzés igazán, hanem egy végtelen mély meggyőződés, egy rátalálás egy olyan alaprétegre, mely mindenkiben megvan, de csak kevesek számára felfedezhető és értékelhető. Egy szilánk belőle, a végtelenből, bennem, a végesben. Amint rájövök arra, hogy ezt a szilánkot kerestem zarándokutam igenis mozgalmas, első stációja alatt mindvégig, feloldódom ebben a halál-közeli létállapotban. Nem a lelkemben érzem és nem az eszemmel tudom, mégis egyértelművé válik számomra, hogy a Sötét Atya Halk Ölelésének bizonyossága az, amely végül elvezet a Létezés fenségének tagadásáig.

Megjegyzés: az alábbi anyag csupán vázlatos kivonat, a téma szempontjából releváns információkkal, a készülő Geofrámia kiadvány Rowon szócikkéből, megjelenése Wayne Chapman engedélyével történik. Köszönet érte! (A lábjegyzetek linkként sajnos nem működnek, de a szövegtörzs után megtalálhatók.)

 

Eredet és hagyomány

Rowon – az azonos nevű, területileg nehezen körülírható [1] városállam központja – ősrégi település, már a késő-crantai térképeken is szerepel Dharna vagy Darana néven. [2]

[…]

Az utolsó fejedelmet, a Pyarron szerinti 751-ben felgyűrűzött [3] Remiah Baylort egészen más fából faragták, mint elődeit.  Noha kalmárnak született, és egész életében a tengert járta, egyetlen valamire való üzletet sem kötött. Zsoldos volt és démonvadász – hogy ezen kívül kicsoda-micsoda még, gyermekei és unokái számára is csak akkor vált nyilvánvalóvá, mikor a vég közelségétől meglegyintve narvani halásztanyája helyett Rowonba hívta őket. A háromnegyed évszázados távolléte alatt felgyűlt hivatalos levelek közül csak egyet, az alidaxi belső rend matryssájának huszonhét évvel korábbi házassági ajánlatát válaszolta meg – hogy hogyan, az máig találgatások és viták tárgyát képezi, mert a címzetthez sosem jutott el. [4]

A férfi, aki egész életét a döntések elkerülésének szentelte, végül mégis hozott egyet. A magától értetődő magyarázat szerint azért, hogy megtudja, milyen érzés. A másik változat úgy hangzik, hogy versengésre szólította a régi és az új isteneket, és a lelkét ígérte annak, aki végóráján a legjobban meglepi őt.

Hogy mi történt ezután, arról mindenki szájával mást mond a fáma. Bizonyosan csak annyit tudunk, amennyi Igrain Reval Geoframiájának vonatkozó szócikkében olvasható:

„Minekutána a Baylorok nemzetségéből való Remiah, ki akkoron múlt hetvennégy esztendős, hivatala terhét a levelekből s köziratokból rakott máglyára eképpen letette, további három gondtalan napot töltött övéivel, miként az Arsylas házának népei, a hullámok s szelek vándorai közt ősidőktől fogva szokás. Ők kik a halált gyakorta kísértik, minálunk jobban tudják, hogy búcsúztatni csak az elevent érdemes, siratni pedig csak a hiába holtat szabad.

A negyedik napnak kék holdnyugta (ómódi szerinti higany) óráján a fejedelem fiának s két leányának ottlévő gyermekeit, mindösszesen hat unokáját, kik mellőle távozni nem akarván sorra elszenderedtek, karján a maga ágyára sorra átcipelte, minek végeztével olyas gyengeség fogta el, hogy hátát a falnak vetve a padlón megült, mintha vérei álmát vigyázná, de felkelni többé nem tudott. Néki, kit élte virágában oly erő feszített, hogy penge híján nem egy démoni fajzatnak testét puszta öklével verte át, a végső adakozásban nem maradt szikrányi sem.    

Ott talált rá az újhitű pap, a gyermekek tanítója, kit nemigen szívelt s Botnak hívott, mert vékony volt s göcsörtös, mint a kőris ága. Sok évvel később maga írta, hogy ama erőnek, mi Rowon urát ültéből egyszerre felemelte, nem forrása, tégelye volt csupán. S mondta: „Hívtál, uram.”

A fejedelemnek szeme s szája rányílt, mint ki ámul, s nem szólt sokáig; majd suttogta gdúnul [5], mit szélszerin jól-rosszul eltanult: „Te, ki ott vagy mindenekben... ismerjük egymást, azt hiszem. Győztél, de várj még, hogy szavamnak álljak; ki elmegy dolgavégezetlen, vesszőt érdemel, nem botot.”

Eképpen szólott Narad és Adún vére, Abissa, Anterra és Keskylon vándora, Rowon utolsó fejedelme, majd az újhitű pappal – ki a tőle nyert nevet holtáig büszkén viselte – az erkélyre kifordult, s megpihent arccal keletnek, atyái székiben. E hely volt, hol napkelte óráján Pyarron hitére tért, s címét a kalmárok tanácsára örökül hagyván az élők közül eltávozott.

Utolsó szavai ezek voltak: „Őrizd az álmukat.” [6]

 

Reval csak széljegyzetben említi azt az általa mellékesnek ítélt részletet, hogy a fejedelem Darton szentségeit vette magához, és utódaival együtt városát is az ő kegyelmébe ajánlotta. A Bot – az anterrai dartonita felekezetek későbbi arkónusa – azonban minden részletről beszámolt Pyarronnak. Jelentése és emlékirata nem csak a néhai fejedelem szentté avatásának [7] feltételeit teremtette meg, hanem a maremiták P. sz. 3680-as évekbeli beavatkozásának jogalapját is.

[ ...]

Hadurak és Maremiták

Rowon bőséges természeti és emberi erőforrásaival, felmér126.pnghetetlen vagyonával és feljett hadikultúrájával magától értetődő célpont a fejedelmi ambíciókat dédelgető kalandorok számára. Ezért esett rá a Dawares fekete lobogóját felemelő hadúr választása... és ugyanezért bírta rá Alyr Arkhon Darton sötét prófétáját, hogy harcba szálljon érte, mielőtt a ravún dicsőség emléke is elenyészik a fekete lobogók árnyékában.

Így vette kezdetét Rowon történetének legújabb fejezete, melynek összes fordulatát senki, alább ismertetett mozzanatait csak a választott kevesek ismerik.

Al Marem a Pyarron szerinti 3681-ben, a Maszkok Ünnepén érkezett az anterrai partszakaszra. Narvan karneváli forgatagában sikeresen megszabadult a fekete hadurak Erionban ráakaszkodott ügynökeitől – Rowonba már valóban rangrejtve érkezett, hogy feltérképezze a helyi viszonyokat, hogy utat mutasson a rend (és egyes dorani befektetői körök) tőkéje számára.

Tekintélyes mennyiségű pénzt pumpált a háború óta pangó helyi gazdaságba, és Szürke-Rowon kalmárai után Fekete-Rowon népét is sikerült magának megnyernie, mikor visszaszerezte az öreg kompániák egyikének felbecsülhetetlen értékű, észak harcmezőin végleg elveszettnek hitt hadijelvényét.

Híveit már ekkor a város ellen vezethette volna, de nem állt szándékában ravúnt ravúnnal összeugrasztani. Megvárta inkább, hogy bizalmasai elfoglalják helyüket a tanácsban... és mikor a bitorló legközelebb a falakon kívül vadászott, egyszerű többséggel kimondatta a trónfosztását. A waganda kalandor, akinek álma egyetlen nap alatt foszlott semmivé, ezt követően csak látótávolságig tudta megközelíteni Szürke-Rowont, és a Fekete földjén sem volt maradása: az üldözésére induló három kompánia az Iker-Deft árterébe szorította, ahonnan csak hónapok múlva, átvágott torokkal és lobogó nélkül került elő.

Gyilkosa – kíséretnek egy tagja, aki hatalma jelvényével trónigényét is megörökölte – P. sz. 3689-ben toroni sereggel tért vissza az anterrai partszakaszra. A kis létszámú maremita helyőrségét elnyomva visszafoglalta a városállam szívét, Fekete-Rowont  azonban sosem tudta uralma alá hajtani. A 14. zászlóháború során mind reménytelenebb küzdelmet folytatott az erdővidéket uraló maremitákkal – azok pedig, akiket az északi partra indulva Szürke-Rowon védelmére hátrahagyott, már Vinalinál bekövetkezett halála másnapján megnyitották a városkaput Airun Al Marem előtt. Utóbbi ma egy az egyenlők, a Szürke- és Fekete-Rowon jeleseit képviselő primorok közül, és velük együtt fáradozik a kompániák megtépázott dicsőségének helyreállításán.

A városállam jellemzően emberi lakossága, mely a hetedkor dereka óta felváltva stagnált vagy fogyatkozott, a 3680-as évek végén gyors növekedésnek indult: az északnyugati vadon Darton hitére tért fehérorkjai [8] a sötét próféta hívó szavára tömegével érkeztek a felhőszéli (hegyi) csapásokon vagy a tengeren át. Települések sorát hozták létre az erdővidék déli peremén, és szilárdan megvetették lábukat Rowon K’Harkadra nyíló hátsó kapujában, ahol rualani rokonaik kiveszte óta sem ember, sem más jóakaratú fajzat nem élt.

Napjainkra százezres közösségük megújította hagyományos fegyverbarátságát az Iker-Deft mellékének földműveseivel; elöljárói gyakori vendégei Szürke-Rowonnak és teljes jogú tagjai a maremita ármádiának, mely immár nem csak szárazon és vízen, de a levegőben is kész megütközni a városállam ellenségeivel. [9]

 


[1] Rowonnak nincsenek más államalakulatokkal közös határai. A kalmártanács joghatósága az obsz törvények és a lupár-dolamin szokásjog szerint is addig terjed, míg azt valaki fegyverrel meg nem kérdőjelezi. A ravúnok nem minden alap nélkül tréfálkoznak azzal, hogy hazájuk határait „jobb napokon” három tenger mossa.

[2] A régi Dharna idejében a partvonal majd’ száz mérföldnyire délre húzódott a mostanitól, a negyedkori kikötő maradványait az Idinal keleti nyúlványának lomboserdei rejtik.

[3] Rowon fejedelmei egy ötödkori eredetű, vélhetően shuluri patrónusaiktól származó corda-gyűrűt viseltek a főhatalom jelképeként, mely máig meghatározó eleme a helyi szimbolikának – lásd még e szöveg Rowoni heraldika című fejezetét.

[4] A legelterjedtebb változat szerint annyi állt benne, hogy nem a nagyorrú nőktől viszolyog, hanem azoktól, akik a gyertyát tartják nekik. Nyilvánvaló utalás az alidaxi asszonyrendek vezetőinek daumyri kapcsolataira.

[5] Észak népei ebben az időben még nem tettek különbséget a gdon kultúra keleti és nyugati ága között.

[6] A hetedkor végén a városállam maremita csatalobogójának jelmondata.

[7] A P. sz. II. évezred végén a Darton-kultusz démonölő szentjeinek sorába emelt Anterrai Remiah a helyi legendák szerint többször is megébredt, hogy szorongatott leszármazottait megsegítse. Rowon első waganda hadura úgy rettegett eljövetelétől, hogy elfalaztatta mauzóleumának kapuit. Az épületet utódja rontatta le a város P. sz. 3689-es visszafoglalását követően, a démonölő szenttől azonban nem sikerült megszabadulnia: az a 14. zászlóháború alatt személyesen juttatta el hozzá a sötét próféta hadüzenetét. A  lobogó őrségét – köztük egy toroni harci gólemet – legázolta, hordozójának pedig az arcába nevetett. A fekete hadúr életben maradt ugyan, de a beszámolók szerint Vinaliig hátralévő hónapjaiban nem volt már egészen önmaga. Remiah szarkofágját, melyet a mauzóleum pusztulása óta senki sem látott, utóbb a vérvonala otthonából maradt romfal tövében találták meg: ma is ott alussza éber álmát, ahol egykor Darton hitére tért.

[8] A hagyomány szerint a Darton szent tüzében újjászületett és átszellemült Vérfakasztó nemzetség hírmondói, akiket az istenség – az yrchek közt példátlan módon – halhatatlan lélekkel ruházott fel.

[9] Utalás Rowon legújabb fegyvernemére, a ragadozó-ösztön és a kahrei technika frigyéből született égi lovasságra, mely válogatott fehérorkokból és pteroptákból áll.

süti beállítások módosítása