Épp ahogyan az emlékeimben élt, igazán félelmetes Darton híveinek evilági találkozóhelye. Sosem gondoltam volna, hogy saját akaratomból, még egyszer magam is idetérek, hogy némi útmutatásért, segedelemért könyörögjek. Suhanc voltam még, mikor szüleim először magukkal cipeltek, hadd ismerkedjek a halál misztériumaival, de engem mindig jobban érdekeltek az élők, mint a holtak, és voltam olyan fiatal, hogy ne akarjak a halállal foglalkozni. Még röhögtem is rajta, elvégre Darton a Tréfák Atyja is, csak van annyi humora, hogy a saját megcsúfolásán is jól tud szórakozni!

Felnőtt fejjel persze teljesen más színben látom a Hallgatag Úr házát. Komor, tiszteletet parancsoló és rideg, pont, mint a templomot ölelő sírkert maga. Csend és hűvös árnyékok mindenütt. Felkészülésnek bizonyosan kiváló. Furcsa a számomra, hogy végül már én sem látok más kiutat, mint hogy magától a Halál Istenétől kérjek útmutatást elveszettnek látszó harcom támogatásához! Sosem hittem volna, hogy akad nagyobb hatalom a tudásnál, ezért világ életemben Krad könyvtárait és rendházait látogattam nagy hitbuzgalommal.

Majd az egész város vádol tehetetlenségem miatt. Bár tudnák, én hogyan sanyargatom magam, és naponta mennyit kesergek kudarcom felett. Ráadásul, még olyan szóbeszédet is hallottam, hogy apósom hurcolta be a kórt a peremvidékről. És ha igen? A katona is szolgál, a kirurgus is. A jó strázsamestert sógorom, az iszákos Jaklim követte, nem lehettem ott, hogy segítsek rajtuk. Örökkön mosolygós feleségem kishúga is eltávozott, ő már a karjaimban halt meg, sem a köhögéscsillapító tinktúrák, sem a Norlin által a Lelkek Bírájához intézett imák nem tudták megmenteni.  

Képtelen vagyok rájönni a megfelelő formula összetételére! Hiába a számtalan órányi tallózás a poros fóliánsok között, régmúlt idők kórságairól és ritka nyavalyák gyógyításáról, hiába a majd holdhónapja tartó levelezés a Lar-dori Magasegyetem adeptusaival, csak nem lelem módját, hogyan fékezzem meg a ragályt, ami szeretett városunkra települt! Idestova két évtizede szolgálok, mint végzett orvosdoktor, de most minden praktikám eredménytelennek bizonyult.

Norlin után már Horat is bíztatott – ügyes kezű segéd és hithű dartonita – hogy esetleg látogassak el ebbe a szentélybe, hátha a fekete lángokba bámulva rálelek a megoldásra, vagy legalább saját mély fájdalmamra vigasztalást találok. Mikor belépek a Máglya Szentélybe, zsigeri mozdulattal ragadok fel egy nyeles kanalat a jobboldali állványról, majd kevés bort merítek a márványtálból, és az oltár hideg lángjaira locsolom. Lám, a nemesi neveltetés és a könyörtelen apai szigor nyomai mégiscsak kitörölhetetlenek.

Eszembe ötlik, mikor balga fejjel egymagam beszöktem a templomba, átrohantam a Kapu Szentélyén, fityiszt mutattam a Tenyér oltárának, lapos kavicsot vetettem tengeri oltár vizébe, mécsest csentem a Varjúszárny Szentélyéből, majd nagyon büszkén bort szürcsöltem az egyik fakanálból. Majd újra. Amikor az a dísztelen reverendás fiatal férfi megjelent a lépcső tetején, nem tudtam nem rá nézni. Csak állt ott, egyetlen szót sem szólt, lassan csóválta a fejét, míg szemeiből olyan átható, váddal vegyes szánalom sütött, hogy a lelkem is belereszketett. Éreztem, amint a félelem felkúszik a gerincemen, mégis sikerült mozdulnom. Kirohantam a templomból, hogy soha többé ne térjek vissza, hogy sose kelljen azt a rettenetes, fagyos tekintet látnom.

Itt vagyok újra, és itt van a lépcső is, ahol a diakón állt. Mögötte a festett elválasztófal, melynek képei egy hitében megtévedt, bűnbánó felcser életútjáról regélnek. Elgondolkodva szemlélem a történetet, melyet a kulisszák szélső fapanelein követek végig. Talán az elbizakodottság tényleg komoly hiba. Ifjabb éveimben, miután odahagytam a Nagyunivezitást, magam is forogtam nem egy csatában, szolgáltam kötözőként, majd felcserként, végül magam irányítottam az egész lazarettet. Épp úgy, mint Szent Traquo. Nekem talán könnyebb a dolgom. Még senkit sem kellett a kegyes halál adományában részesítenem. Mind ugyanúgy végzik. Először csak simán megsüketülnek. Aztán jön az elerőtlenedés, majd a végállapot, a vérokádás. Alattomos rontás ez, nem néz nőt, sem gyereket, az áldozat lehet erőtől duzzadó férfiú vagy reszketeg aggastyán, minddel végez néhány héten belül.

Jól van hát, Darton! Itt állok előtted, pőre lélekkel, én, sebek és kórságok gyógyításának tudora, ki túlzott magabízással kezdtem unalomig ismert feladatom teljesítésének, és most már látom, mily rútul elbuktam, mikor a te törvényeddel próbáltam szembe menni! Ellenfél voltál mindig, akin győzedelmet kell venni, minden áron. Talán nem kell. Talán nem is tudok már. Bánom már, hogy szembeszegültem veled! Csak annyit engedj, hadd tegyem a dolgom! Bánom bűneim, ifjúkori csínytevéseim, és hogy elfordultam tőled! Most visszatértem. És visszatérek mindaddig, míg el nem fogadod felajánlásomat! Vajon bűnbánó hívednek, Szent Traquonak megbocsátottál? Gondolom, igen, különben nem lehetne tanulságaid hirdető szented. Bár ezt egy pap biztosan jobban tudja. Jól van hát. Legközelebb megkérdezem valamely szolgádat, ha belepusztulok is jeges pillantásába! Irgalmazz rettentő hatalmaddal, Darton!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Morgan Rinzler 2012.07.21. 22:36:18

Ugye, te nem vagy orvos, Airas?

Mortimer 2012.07.22. 15:12:36

:D ezen nagyon jót nevettem.

Airas Thanator 2012.07.23. 09:50:36

@Morgan Rinzler: Hm, elég sok minden vagyok, nos, orvos valóban nem...

Airas Thanator 2012.07.23. 09:51:09

@Mortimer: A Tréfák Atyjának örömére!

Morgan Rinzler 2012.07.23. 15:49:00

@Airas: akkor jól gondoltam. "Felcserként" az első, amit megtanulsz, hogy a Halál a legjobb barátod. Ha ez a derék felcser 20 év után is ágál a halál ellen, akkor eddig nagyon lájtos praxist vihetett :P

Airas Thanator 2012.07.24. 13:11:30

@Morgan Rinzler: nos ezzel vitatkoznék. A felcser, mint olyan, kifejezetten tábori/katonai orvos, kirurgus, aki a harctéren szolgál. Fő célja és feladata, hogy a sebesülteket, a betegeket kimentse a halál torkából, csökkentve egy sereg/csapattest veszteségeit. Nem gondolod, hogy ha a halál a legjobb barátja lenne, akkor vagy teljesen értelmetlennek gondolná a hivatását, és így semmi szükség nem lenne sem a munkájára, sem a pozíciójára? Ha pedig mégis így van, akkor ő hithű dartonita, és ismét nincs semmi gond.

A cikk ráadásul pont arról szól, a derék felcserünk húsz év praxis után találkozott először olyan esettel, hogy már nem ágál a halál ellen, ahogy tette azt korábban, eredménnyel, hanem behódol neki. Akár úgy is értelmezheted, hogy valóban nagyon lájtos praxis vitt eddig - elvégre egy mágiával támasztott, sosem látott ragály, az nem egy őszi meghűlés.

Morgan Rinzler 2012.07.26. 11:17:42

@Airas: Szerintem félreértettél, vagy nem megfelelően fejeztem ki magam. Arra akartam kilyukadni, hogy a sikeres orvosi munka egyik legfontosabb előfeltétele, hogy elfogadjuk a halált, mint az élet legtermészetesebb velejáróját. "Legjobb barát", mert jobban ismered, mint bármi mást (főleg akkor, ha ennyire rossz körülmények között és magas halandóság mellett kell dolgoznod, mint az írás szereplőjének), és elfogadod, mint eltörölhetetlen tényt. Nem a halál ellen kell harcolni, az egy teljesen természetes dolog. A betegség, a sérülés, a fájdalom egyáltalán nem egyenlő a halállal, még akkor sem, ha végül sokszor azzal végződik, hiszen éppen hogy az előbbiek megszűnésével jár. Ezek szerintem teljesen különálló dolgok, még ha össze is kapcsoljuk őket fejben. A halál nem folyamat, amit vissza lehet fordítani (ahogy egy kollegám mondani szokta: akit újra lehet éleszteni, az még nem halt meg), és nem olyasmi, ami ellen harcolni lehet, ez önmagában is paradoxon volna. Én inkább úgy tekintem, hogy a betegség, a sérülés az "ellenfél", a halál pedig egy olyan, a betegségtől minőségileg teljesen különböző állapot, ami egy ponton egyszerűen visszafordíthatatlanul beáll, és ebből a szempontból mindegy, hogy egy durva traumás sérülés, egy több hónapja húzódó belgyógyászati probléma, vagy egyszerűen az öregség van a háttérben. Ez olyasfajta szükségszerűség, mint a fizika törvényei. Másfelől pedig, ha meggyógyítasz valakit, azzal is gyakran ölsz - mondjuk jópár millió baktériumot a beteg szervezetben. Végső soron az is ugyanolyan élet, ugyanolyan halál, mint a páciensé, csak az emberi viszonyítási szempontok szerint tűnik másnak.
Én sosem úgy fogtam fel, hogy a halál "elragad" valakit. A halálhoz inkább megtérünk, mint nyugalmi állapotba, vagy mint egyféle körforgás következő stációjába. Ha mindenáron a mitológia nyelvén akarjuk megfogalmazni, azt mondhatnám, ha Darton valakit magához akar szólítani, azt magához szólítja, és ezen semmit sem változtat, hogy mit barkácsolunk a betegen. Aki menthető, azt Darton igazából még nem hívta magához; nem hiszem, hogy Darton arra szorulna, hogy "tekintettel legyünk rá", és óckodjunk a gyógyítástól, mert hát bakker, ezt a tagot Darton már kinézte, és bele ne köpjünk már a levesébe csórikámnak. Ennél egy csöppet szerintem nagyobb a hatalma, a "felcserek" mitugrászkodása számára teljesen érdektelen.
De lehet, hogy csak én látom a dolgot sajátosan. Az évek során kialakult bennem valamiféle fatalizmus, amit nem tudok rendesen megfogalmazni, de talán az a lényege, hogy a halál egyáltalán nem zaklat fel. Azoké sem, akiket esetleg kedvelek. A gyász inkább arról szól, hogy az ember önmagát sajnálja, amiért nélkülöznie kell a másik társaságát, de a halál megértéséhez vajmi kevés köze van. Valami törvényszerűséget látok az egészben, ami jobbára kifejezhetetlen és kommunikálhatatlan. Nem állítom, hogy intelligens tervezés vagy bármiféle célszerűség van mögötte, pusztán csak törvényszerűség, és mint ilyen, van benne valami tiszteletreméltó tökéletesség. Ebből a szempontból találó az írás, előbb-utóbb a legtöbb orvos szerintem eljut arra a pontra, hogy fejet hajt Darton előtt. Ha kedvelni nem is fogja, de az biztos, hogy tisztelettel lesz iránta.
Amúgy a dartonita rend hogy áll az eutanázia kérdéséhez? Aki menni akar Dartonhoz, azt hagyni kell menni?

Bocs, megint bő lére eresztettem a rizsát...

Airas Thanator 2012.07.26. 11:35:18

@Morgan Rinzler: igen, így már értem. Persze, egyetértek! Az eutanáziát elítélik, igazán sem siettetni, sem tartóztatni nem ildomos senkit. Ezért is tiltja Darton a felkentjeinek a mágikus gyógyítás minden formáját.

Cyrgaan.hun 2012.08.14. 16:25:21

@Airas: Bocsáss meg, de ezzel vitába kell szállnom!

Az eutanáziát, a halálba segítést egyáltalán nem ítélik el. Aki távozni akar, azt nem ők fogják tartóztatni. A kínhalálban, a demenciában, a hosszú haldoklásban a fájdalom, a hasznavehetetlenség, a tehetetlenség tudata tulajdonképpen lelki szenvedés. Darton éppen a lelkekre visel gondot, hát pont ő utasítaná el az ilyen nyíltan hozzá fordulókat?

A baj megint a földi felfogással van. A belénk égetett dogmákkal: a becsület, a bátorság, az erkölcs keresztény normáival. POKOLRA JUTSZ HA ÖNKEZEDDEL VETSZ VÉGET ÉLETEDNEK! NEM VÁLASZTHATOD A HALÁL KÖNNYEBBSÉGÉT! A SZENVEDÉS MEGTISZTÍT! Ugye? Na ezt felejtsd el!

Csak példaképpen:
Az öreg, nemes lovag ha végét érzi holmi kórság vagy sebesülés miatt, hát elmegy valami öngyilkos küldetésre, ahol odavész.
A vén paraszt megnyomorodik, betegség vagy sérülés miatt mindegy, de gondozásra szorul. Még meg tudja tenni, hát végez magával.
Keresztény szemszögből a lovag erkölcsös és a mennybe jut. A parasztnak mindenképpen irány a pokol, hisz halálos bűnt követett el. Örök kárhozat, stb.
A Hallgatag Úr a lovag esetében úgy ítél, hogy tette a dolgát, hisz egész életében a csatamezőket járta. Önmagának tisztelgett az ilyen halállal, önmagához bizonyult méltónak.
A paraszt esetében azonban nincs pózolás. Neki nem az volt a dolga, hogy a halál szemébe nézzen nap mint nap. Neki az élettel kellett szembenéznie és nem csak a sajátjáért felelt sosem. Ha félt a fájdalomtól, az a minimum, hogy nem lehet a szemére vetni. Esetleg a családját akarta megóvni a már semmi hasznot nem hajtó éhes szájtól ... ezt pedig tisztelni kell! Ez önfeláldozás!

Darton előtt mindenki egyenlő! És ebben nincs helye holmi bemagyarázott erkölcs képmutatásának!

(A gyógyítást pedig szerintem nem tiltja, csupán nem támogatja. Ne feledd, a vén, gyakorlatias, humorérzékkel megáldott hollók minden hájjal megkent öregapjáról beszélünk! :D)

Airas Thanator 2012.08.15. 09:19:07

@Cyrgaan.hun: Teljesen egyetértek.

Cyrgaan, te tudod a legjobban, mennyire rühellem a földi áthallásokat és párhuzamokat, meg a begyöpösödött keresztényi erkölcsiséget, de nyilván nem mindig sikerül teljesen kiiktatni őket. Nyilván ezen vagyok, ugyanakkor számtalan kigyomlálandó ökörség akad még az anyagokban. Van ilyen, elnézést.

A probléma feloldása az, hogy az eutanáziát elutasító felfogás nem Dartoné, hanem egy hívéé volt, aki személyisége okán választott egy ilyen utat és hozzáállást, avagy nemes egyszerűséggel nem volt elég képzett és/vagy járatos Darton tanaiban ahhoz, hogy felmérje önnön ostobaságát, és azt, hogy saját hitével ellentételesen cselekszik.

Darton hite szerint az eutanázia nem elítélendő, a vonatkozó hozzáállás pontosan az, amit te kifejtettél. Köszönet érte!

A fentiek gondot igazán csak Szent Traquo történeténél okoznak, de még ott is működik a kibúvó, lévén az egyház a vélt bűn miatti vezeklést, és a hit iránti mély elköteleződést ítélte nagyszerűnek és példaértékűnek.

(A gyógyítás témának utánanéztem a kánon anyagokban (PPL1), és eszerint a papoknak nem tiltott, sőt, viszont a maremita lovagoknak a hagyományos és mágikus formája is az. Ez feloldható úgy, hogy a sebkötözés vagy harctéri sebgyógyítás (pl. törés sínbe tétele) nem tilos, csak a betegségek, ragályok gyógyítása az, tehát a kuruzsló tevékenység.)
süti beállítások módosítása