Maremita hagyományokból lényegesen kevesebb létezik, mint amit az ortodox ág képviselői követnek, Airun és kompániája kifejezetten utálja a felesleges gesztusokat. A két felekezet egyetlen, ugyan másként értelmezett, de közös ünnepe a Csend havának utolsó napja, az Eltávozottak Ünnepe. Ez a halottak tiszteletéről szóló nap is csak a Kacajok havának első óráiig egyezik a vallás két szárnya között, lévén, Airun nem szíveli a búskomorságban nyugovóra térő testvéreket. Az Eltávozottak Ünnepe ezért mindig őrjöngésbe hajló dáridóval és dorbézolással zajlik maremita körökben.

A Dartonita Egyház ortodox ága további két ünnepnapot is számon tart, a Sikolyok és a Kacaj havának utolsó napjait. Az előbbin kerül  lebonyolításra a legtöbb kivégzés, ahol Darton papjai utolsó útjukra bocsájtják az elítélteket. Jelentős különbség a két irányzat között, hogy a papok számára a búcsúztató rítus celebrálása kötelező érvényű, míg Airun és lovagjai többnyire beérik egy rövidke fohásszal, fejbiccentéssel. A pyarronhű államok büntetettjei hamar megtanulták, hogy még halni is akkor jobb, ha nem a papok, hanem a lovagtestvérek valamelyike intézi hozzá az utolsó szózatot, amit életében hallhat. A búcsúztató személyéről minden esetben az elítéltnek van joga dönteni, nem csoda hát, hogy a lovagtestvérek utolsó közbenjárása egyre szélesebb körben örvend elismerésnek. Darton papjainak komor intelmei, a bűnbánatra való felszólítás, a fahangon előcitált búcsúztató formulák unalomig ismert szövege, egyfajta kötelező kellemetlenségen túl, kevés embernek jelent bármit is. Ezzel szemben a lovagtestvérek - ha már egyszer külön felkérték őket! - a bitó árnyékából szónokolva sem tagadják meg életelveiket, így a tőlük sokkal inkább megszokott bátorításra, kurta tréfákra és kedélyesen idézett szent szövegekre lehet felkészülni, melyeknek alig titkolt célja, hogy az elítélt ajkán mosollyal induljon Darton úr elé.

A Kacaj havának utolsó napja szintén ünnepnap a selmovita tanok követői között, melynek eredete a selmovita vallásalapítás kezdetéig nyúlik vissza. Ekkor még szükség volt rá, hogy a vallás hit- és erkölcsrendszerét ne érthetetlen teológiai értekezéseken és dörgedelmes prédikációkon keresztül, de közérthetőbb, könnyebben befogadható formában tárják a hívek elé. Ezért e napon a Darton papok újra misztériumjátékokat szerveznek, hagyományosan Orwella poklának teremtményeit jelenítve meg, példázatokkal illusztrálva a bűnök következményeit, a túlvilági szenvedéseket, a pokol förtelmes mivoltát. A vígabb kedvű szereplők gyakorta az előadások után sem válnak meg cifra-rémiszítő maszkjaiktól, és éjközépig riogatják a jónépet. Al Marem és lovagjai gyerekes ostobaságnak tartják mind az ócska komédiássá vedlett felkentek előadásait, mind bugyuta csínytevéseiket, ami nem is csoda, minthogy tudásuk közvetlenebb és mélyebb forrásból származik Darton poklának valódi mibenlétéről. Ugyanakkor, a köznép többnyire jól szórakozik ezeken az ünnepségeken, így a lovagok csendes fejcsóválással szemlélik az amúgy komor és szigorú papok idétlen tréfáit. Furcsa egy nap ez az egyházszervezet szemszögéből: mintha egyetlen napra a papok és lovagtestvérek mentalitást cserélnének. Minthogy a maremitáknak az ortodox ág humoráról is lesújtó véleménye van, úgy tartják, hogy nem értik ezek a Tréfák Atyjának igazán jóféle élceit, és éretlen vicceikkel legfeljebb a süldő porontyok és a fogatlan vénasszonyok ábrázatára tudnak jóízű mosolyt lopni. A Kacaj napján a lovagtestvérek rendre bizonyítottnak látják, hogy vallásuk selmovita irányzata felett ugyancsak eljárt az idő, hiszen nehéz is lenne nem észrevenni, mennyire erőltettetek a színdarabok poénjai, és hogyan küzdenek az egyébként félelmes bölcsességet sugárzó papok a tréfacsinálás kényszerű kötelezettségével. Ezért e napon a lovagok inkább csak szemlélődnek, mintsem, hogy tevékenyen részt vennének a méltatlan bohóckodásban, és csendes, szívbéli mosollyal fejezik ki szánalmukat a hagyománytisztelő papság és szerencsétlen közönségük iránt.

A maremita lovagok rítusrendje szerint celebrált halotti mise nem sokban különbözik a selmovita irányzat felkentjei által bemutatott szertartástól. Ugyanakkor, a figyelmes szemlélő rögtön észreveheti, ha maremita sírkertbe tévedt. Airun al Marem fellépése óta terjedt el a dogma, miszerint az eltávozott emlékét a földön a legegyszerűbb módon kell megőriznünk, és a hivalkodás minden formája kerülendő. A maremita tanok szerint a hangsúly az Örök Körforgáson, tehát a lélek halhatatlanságán van, amely Darton ítéletének letelte után, érdemei szerint fog új testben visszakerülni az elsődleges anyagi síkra.  Ennek köszönhető, hogy a Próféta lovagjai által vigyázott temetőkben nem találkozhatunk díszes kriptákkal vagy dinasztikus mauzóleumokkal, de még a hatalmas, márványlappal fedett családi síremlékek is ritkák, az eltávozottaknak emelt szobrok pedig egyenesen példa nélkül valók. A maremiták élet- és halálelvei szerint, a porhüvely, miután a lélek eltávozott belőle, ugyan tiszteletet érdemel, de egyébiránt teljesen értéktelen, üres kagylóhéj csupán, tartalom nélküli váz, amivel hosszadalmasan foglalkozni felesleges. A tisztelet megadását a lovagtestvérek is halotti mise celebrálásával biztosítják, amely gyakorlatilag teljes mértékben megegyezik az ortodox ág követőinek szertartásával. Ugyanakkor, a mise végeztével - a külsőségekben tobzódó selmovita temetési hagyományokkal szemben - roppant egyszerű és puritán temetés következik. A legtöbb vidéken, ahol Darton fekete lovagjainak tanai ismertek és követettek, az alsóbb néprétegek körében különösen elfogadottak az új temetkezési szokások, lévén, a legtöbb szolga- vagy paraszti sorban tengődő számára anyagilag kifejezetten megterhelő volt a korábbi pyarroni temetési rend követése, annak tetemes költségvonzata miatt.

Egy átlagos maremita elveket valló közösség temetője egyszerű, benne leginkább közönséges tölgyből vagy fenyőből faragott síremlékek és fejfák jellemzőek, a kőből, márványból emelt nyughelyek ritkábbak. Az egyes sírhelyek magából a fejfából - melyen szokás feltüntetni az elhunyt nevét, apai ágú leszármazását, és a halál bekövetkeztének dátumát, az Égi Fény szerinti időszámítás szerint - és a hantból áll, melyre vidékenként más-más, de mindig egyszerű díszítés kerül. A pyarroni hagyományokkal ellentétben a maremita tanok szerint nincs szükség gigantikus koszorúkra és sírcsokrokra, ahogyan szentélynyi mennyiségű búcsúztató gyertyára sem. Mint tanítják, a lélek - Darton kegyelméből - biztosan megleli a hazavezető utat a kárpit túloldaláról is. Jellemző, hogy a közeli hozzátartozók részéről egyetlen szál színes virág, vagy a távolabbi rokonoktól és ismerősöktől egy friss lombos ág a sírra helyezett egyetlen búcsúztató gesztus. A lovagok tanításai szerint az eltávozottak emlékének ápolása fontos feladat, melynek legfontosabb eseménye a minden évben megtartandó Eltávozattak Ünnepe, de ekkor sem a búskomor, befelé forduló magatartás a megkövetelt, mint a selmovita tanok szerint.

Darton lovagjai előszeretettel járnak a sírkertekbe elmélkedni, a csend és magány a legjobb segítőtársa egy lovagnak, ha valamely fontos kérdésben, jövőjével kapcsolatban kell döntést hoznia. Imádság és meditáció színhelyének így egyaránt megfelelnek a Dartonnak szentelt temetőkertek.

Az alább bemutatott szertartást Darton papjai és paplovagjai egyaránt ismerik, de igazán csak a Maremita irányzat követői alkalmazzák. A szertartás celebrálására csak akkor kerülhet sor, ha valamely lélek idő előtt kényszerül megtérni Dartonhoz. A halott testét a rítus előírásai szerint ravatalozzák fel, és a megfelelő formulák citálása biztosítja azt, hogy a lélek jótéteményeinek és bűntetteinek számbavétele a számára rendelt, lerövidült idő tényének figyelembevételével történjen. Ezzel a szertartással a felkent személy mind az eltávozott, mind a maga (illetve a távozást siettető személy) számára kér bocsánatot és méltányos elbánást Dartontól. A szertartást gyakran celebrálják olyan esetben, amikor az áldozat valamely véletlen okán kényszerült Darton színe elé járulni, például baleset, vagy gondatlanságból elkövetett emberölés esetén, illetőleg a Halál Útjának 3. és 4. stációja „következtében” eltávozottak esetében. Az alkalmazáshoz csak abban az esetben folyamodnak a felkentek, ha valamely mértékben ismerték és tisztelték, vagy volt alkalmuk megismerni az elhunyt életét, és érdemesnek találták az Atya figyelmébe és kegyelmébe ajánlani a lelket.

 
 „Az eltávozott testét nyugalmi pozícióba rendezzük, melyben hanyatt fekszik, karjai a két oldala mellett helyezkednek el, kinyújtva. Feketeszén irón segítségével kört rajzolunk a  halott köré, úgy, hogy a test hosszanti főtengelye adja a kör átmérőjét. A körvonal 9 pontjára áldozati füstölőtartókat helyezünk, ötöt a szív oldalára és négyet az ellenoldalra, egymástól egyenlő távolságra teszünk le. Az ónedényekbe zsálya, zsurló és levendula szárított törmelékét töltjük, melyet előtte megszenteltünk, majd sorban meggyújtjuk őket, kezdve a szívhez legközelebb esővel, utána sorban haladva a körív mentén. Az egyes füstölők a Shandin és Darton hatalmának 9 szakrális szimbólumának felelnek meg, melyek a megfelelő elrendezés és tartalmuk segítségével biztosítják a lélek útjához szükséges energiát, hogy az egyenesen Darton színe elé járulhasson. A rituáléhoz szükséges litánia szövegét fennhangon szavaljuk az elhunyt fejénél áldva, majd a záróstrófa utolsó soránál envérünkkel kevert kevéske bort löttyintünk az eltávozott homlokára, megnyitva ezáltal a szükséges csatornákat. Ha a kötés létrejött, néhány pillanaton belül a 9 füstölőtartó lángja kihuny, de a füst illata még órákkal később is sűrűn fog áradni a halott testéből, összetéveszthetetlenül igazolva a beavatottak számára, hogy a halott az Atya Kedvében Járók rituáléjának áldásában részesült.” - Angus Magonor hadnagy okító szavai ifjú patronáltjához

Az egynapos ünnepre a hideg évszak közepén, Darton második tercének utolsó napján kerül sor, melyet a Pyarronhű államokban mindenhol megtartanak. A Csend havának utolsó napjának estéjén összegyűlik a tágabb rokonság és a barátok, hogy hatalmas, közös lakomával emlékezzenek meg eltávozott szeretteikről.

Az Eltávozottak Ünnepén Darton templomai és szentélyei zsúfolásig telnek, minden hithű pyarronita fontosnak tartja, hogy ezen a napon felkeressen egy szent helyet, és apró áldozattal tisztelegjen a Holtak Őre előtt, és áhítattal emlékezzen kedves halottaira. A hagyomány előírja, hogy kötelező gyertyát gyújtani az eltávozattak emlékére, így ezeken a napokon Darton Házában fényesen ragyog az oltár, rajta számtalan méretű, alakú és színű gyertyával, bizonyítandó, hogy az élők számára sosem közömbös a holtak sorsa. A népnyelv szerint az oltáron hagyott gyertyák útmutatásul szolgálnak a holtaknak, és segítenek, hogy lelkeik mihamarább visszatalálhassanak az életbe, és új testben szolgálhassák újra a Halottak Urát, Dartont.

A Holtak Napjának hangulata többnyire ellentmondásos, hiszen a nap folyamán zajló imádságok és fohászok, körmenetek és sírkerti látogatások, szentmisék és áldozattételek csendes-szomorú áhítata után, késő éjjel kerül sor a lakomázásra, mely hivatalosan is lezárja a Csend havát, és átvezet a Kacajok havába. Ennek megfelelően, alkonyat után már a jókedvé a főszerep, hol búslakodásnak helye nincs, és az élet ünneplésébe vált az eltávozottak siratása és az emlékezés.

Az hit ortodox követői között kevésbé jellemző a hangos vígadalom, míg a maremiták előszeretettel hangsúlyozzák az ünnep ezen felét, mondván, az eltávozott sem akarná, hogy elmúlt életére keserű könnyek között emlékezzenek. Ennek aztán egyértelmű következménye, hogy a paplovagok mulatozásainak veszett híre van, mégsem ritka, hogy a legtöbb otthonban szívesebben látják vendégül Darton harcos szolgáit, mint a vigalmukban is befelé forduló, csöndes Darton papokat. 

Airun al Marem színrelépése óta a dartonita kultusz népszerűsége folyamatosan növekszik. Ennek egyik oka ugyanaz, ami a Papi Széket megváltoztathatatlanul szembe kényszeríti a maremitákkal: a következetesen kifacsart, félreértelmezett pyarroni tanok és erkölcsi elvek, hittételek és parancsolatok hirdetése. A dartoniták maremita irányzatáról kontinensszerte köztudott, hogy irtóznak a merev szabályoktól, és ezért bármikor örömmel űznek gúnyt a sokezer éves pyarroni tradíciókból.

Az értelmezést segítendő alant közreadjuk mind a hagyományos pyarroni erkölcsi parancsolatokat, mind pedig az al Marem követői által vallott és hirdetett Intelmeket.

Pyarroni Parancsolatok

 
Tiszteld az idősebbeket és bölcsebbeket!

Tiszteld a rangban feletted állókat!

Hajts fejet engedelmesen elöljáróidnak!

Az élet szent; kioltására csak a védelmében vetemedj!

Ne keresd a viszályt, de azt se hagyd, hogy jámbor tétlenségedben megalázzanak!

Légy gazdag, de ha nem vagy az, élj úgy, hogy gyermekeid azok lehessenek!

Élvezd az élet szépségét, és kelj oltalmára, ha fenyegetik!

Légy türelmes más hitekkel, ha ők is türelmesek veled!

Hagyj másokat akaratuk szerint élni, ha ők is hagynak téged!

A tudás szent; minden formáját óvni és védeni kell!

Gyűlöld Orwellát minden megnyilvánulásában, mert ellenséged ő; aki pedig a szolgálatába áll, már túl sokat élt ezen a földön!

Maremita Intelmek

Tiszteld az idősebbeket, ha bölcsebbek nálad, a magas kor önmagában nem érdem!

Tiszteld a rangban feletted állókat, de ha méltatlanná válnak, váltsd le őket!

Hajts fejet engedelmesen elöljáróidnak – ha fővesztés terhe mellett is, de bármely parancs megkérdőjelezhető!

Az élet szent; kioltására csak a védelmében vetemedj! A halál szentebb; ne tartóztasd, ki megtérni igyekszik!

Ne keresd a viszályt, mert megtalál az téged, de megaláztatást jámbor tétlenségedben se tűrj el!

Tedd gazdaggá a Hallgatag Úr házát, de legalábbis élj úgy, hogy gyermekeid gazdaggá tehessék!

Élvezd az élet szépségét, és kelj oltalmára, ha fenyegetik, hisz a halál szépsége még előrébbvaló! 

Légy türelmes más hitekkel, ha ők is türelmesek veled, de ha nem, te üss először!

Hagyj másokat akaratuk szerint élni, ha ők is hagynak téged, de ha nem, elsőként vonj pengét!

A tudás szent, különösen, ha hasznodra válik, ezért ezen formájáit óvni és védeni kell!

Gyűlöld Orwellát minden megnyilvánulásában, mert ellenséged ő; aki pedig a szolgálatába áll, már túl sokat élt ezen a földön, segítsd a Sötét Úton Járók közé!

Ne ékeskedj idegen tollakkal! Nem állnak jól neked, és a varjak sem igen szenvedhetik az ilyesmit.

Thaur komtúr emlékirata a Kilencedik Stációról

 A nappalt lelkem megtisztításával töltöttem, cellám magányában igyekeztem megszabadulni kételyeimtől. Könnyebben ment volna, azt hiszem, ha ismertem volna a szertartást, és nem gyötört volna a bizonytalanság. Órák teltek el, amíg végre sikerült elérnem a megfelelő tudatállapotot: ekkor már nem zavart semmi. Készen álltam.

Értem jöttek. Valahol mellékesen érzékeltem, ahogy végighaladunk a folyosókon, és az ablakokon alkonyi fény hatol be az épületbe. Vezetőim a valódi szentélyhez vittek; a kapu szélesre tárult előttem.

  A teremben félhomály uralkodott, csupán az oltár környékén lobogott pár fáklya, fényükben moccanni látszottak az oszlopokat díszítő különös faragványok. Az oltárt kéttucatnyi férfi vette körül, az összes beavatott lovag megjelent.

  Az oltárhoz léptem, melynek közepén vastálban szent tűz lobogott. Kísérőim egyike tőrt nyújtott felém. Elfogadtam, mire mindketten visszahúzódtak a többiek közé.

  Fennhangon szavalni kezdtem a szent igéket, az Uramhoz intézett fohász szavait, miközben lassan szabaddá tettem bal csuklómat. Felemeltem a fegyvert, és a megfelelő pillanatban döftem.

  Egy másodpercre végigvágott rajtam a kín ostora, de erőt merítettem a szavakból, melyeket nem akadályozott a fájdalom, feltartóztathatatlanul ömlöttek ajkamról. A tőrt az oltárra helyeztem, majd balomhoz emeltem a borral félig telt kelyhet, és véremet abba irányítottam. Mit sem törődve tovább vérző bal csuklómmal, a kelyhet a magasba emeltem, és az ima utolsó szavánál a tűzre öntöttem tartalmát. Az a magasba csapott, megvilágítva egy pillanatra a szentély mennyezetét. A fájdalom bal kezemben megszűnt, s tudtam, hogy a seb heg nélkül bezárult. Uram elfogadta áldozatomat.

  Csak idáig ismertem a szertartást, de társaim nem hagytak időt a hezitálásra. Körös-körül halk kántálás kezdődött, majd ketten mögém léptek, és derékig lemeztelenítettek. Ahogy visszahúzódtak, másik két lovag lépett elő, és ujjukat egy-egy fekete festékkel teli tálkába mártva, rúnákat rajzoltak fedetlen mellkasomra. A kántálás erősödött, miközben lassan végigfektettek az oltáron. Kívülállóként figyeltem, ahogy a komtúr kezébe veszi a véremtől még vöröslő tőrt, és a magasba emeli. A kántálás tovább erősödött, míg el nem érte csúcspontját. A komtúr lesújtott.

  Leírhatatlan volt a fájdalmam. Vakító fény volt, hang, mely megsüketít; több mint, amit a lélek elviselni képes. Aztán elmúlt, és mély, áthatolhatatlan sötétség vett körül.

  Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit, mégis tudtam, hogy úton vagyok valami távoli cél felé. Egy örökkévalóságig tartott az utazásom, míg végül – bár semmi sem változott – megint csak tudtam, hogy megérkeztem.

  Vártam. Nem tudom, meddig, míg végül egy hang hallatszott az elmémben. Különös hang volt, mély zengzetekkel telt. Hatalma volt.

  Készülj, bűnös lélek. Hamarosan eljön az idő, és Urunk ítél feletted. Emlékezz!

  A hang magamra hagyott. Megfogadtam volna parancsát, de nem jutott rá időm. Éreztem, hogy valami óriási hatalom színe elé kerültem. Éreztem, tudtam, hogy csak porszem vagyok hozzá képest, és félelem kerített hatalmába, hogy e hatalom mégis figyelmet fordít rám.

  És emlékeztem. Végignéztem eddigi életemen. Nem egyes kiemelt pillanatokat, mozaikokat láttam, hanem a dolgok és események összességét – mégis pontosan érzékeltem mindent, tudtam, melyek voltak azon tetteim, amelyeket nem szabadott volna elkövetnem, és melyek azok, melyeket meg kellett volna tennem. Még sosem éreztem át ennyire önnön gyarlóságomat.

  Újabb hang hallatszott. Félelmetes hang volt, iszonytató hatalmat sugárzott. Mindenütt ott volt. Kemény volt és szigorú, félelmetes és rettenetes, valahol mégis jó és kegyes – ha nem így lett volna, bizonyára megsemmisülök a Hangban.

  Tehát itt vagy, aki késznek gondoltad magad, hogy lovagjaim közé lépj. Ha méltó vagy rá, az lehetsz; ha nem, örök kín az osztályrészed vakmerőségedért! Mondd hát, méltó vagy? Felelj!

  Nem hazudhattam.

  Méltatlan vagyok, Uram…

 Csend és sötétség vett körül. Vártam az elkerülhetetlent, a kínokat, a véget. Egyfajta belenyugvás vett rajtam erőt.

  És akkor a Hang felnevetett.

  Jól van. Tudatában vagy gyarlóságodnak, tökéletlenségednek, s ez az első lépes a tökéletesség felé. Kapsz még egy esélyt: élj vele bölcsen. Elfogadlak. Térj hát vissza a testbe, amelyből kiszakíttattál.

  Zuhantam.

  Kinyitottam a szemem, de azonnal le is zártam. A sötétség után fájdalmas volt a gyenge fáklyafény. Mormogássá szelídült kántálás vett körül. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, és felültem. A templomban voltam, az oltáron, s a paplovagok ott álltak körülöttem. Köztük a komtúr is, kezében a még véres tőrrel. Kezem a mellkasomon, a szívem alatt behegedt sebhelyet tapintott ki.

-         Igen – felelt a főpap ki nem mondott kérdésemre. – Meghaltál, és Ő visszaküldött. Ez a seb örökké megmarad – jelképe annak, ami vagy. Urunk felszentelt paplovagja.

  Hozzám léptek, fekete reverendát borítottak a vállamra, Urunk szent jelvényét akasztották a nyakamba. Sorban átöleltek, szertartásosan, mégis melegen.  

-         Most már egy vagy közülünk, testvér.

Vállam görcsösen rázkódott, szemem nedvessé vált. Sírtam.

  - De hát méltatlan voltam...

  - Urunk méltónak ítélt, így hát az vagy. Mi is, mindannyian méltatlannak hittük magunkat Őelőtte, és Ő mégis méltónak ítélt minket. Fogadd hát el az Ő akaratát.
  Térdre hullottam az oltár előtt, és hangosan dicsőítettem Őt, a Halottak Istenét, az Lelkek Bíráját, az Éjszakában Járót, Uramat, Dartont, akinek ezennel lovagjává váltam.
  Társaim követték példámat, és közös imánk felerősödve szárnyalt a magasba.

  És Darton mosolygott.

Forrás: Internet a 90-es évek végén, a szerzője gyaníthatóan Thaur, köszönet érte!