Részegségtekben is józan Lovagtestvérek!

Új esztendő virradt reánk, és kicsiny közösségünk még létezik, bár ha zeneszót hallanátok, az bíz' vert hadunk csonthalmai felett, az a bizonyos ének...

Mindenesetre töretlenül hiszünk az Örök Körforgásban, és a dartonita lélek nagyszerűségében, így reméljük, hogy idei ténykedésünk izgalmasabb és termékenyebb lesz, mint a tavalyi volt.

Ehelyt újra felhívást intézek minden hithű dartonitához, ki időnként errefelé látogat, hogy tiszteljen meg minket egy kiadós röffentéssel legalábbis, hogy tudjuk, varjaink kárognak még szerte evilág térségein, és nem egyfelé félik még a pyar halálisten víg kedélyű lovagjait!

Egyúttal jelzem, hogy a Varnyú féle IC szabályzatnak ezennel leáldozott, így aki szólna egy jó/rossz szót, tegye nyugodtan a saját hangján és nevében. Örömmel veszünk mindennemű javaslatot, miről elmélkedjünk, írjunk, miként lehetne dúsan habzó, friss sört tölteni kupáinkba, és erős hitet lelkeinkbe! Természetesen a koncílium ötlete sem került elvetésre, szívesen italozunk egy embereset a bátor vállalkozókkal és dicsérjük urunkat az ismert liturgia szerint.

Darton irgalmazzon a tévelygőknek.

Mikorra a szárított kecskehús utolsó rágós mócsingja is eltűnt örökéhes gyomromban, kezdtem letenni róla, hogy a csizmaszáramban rejtegetett késsel szakasszam végét szíves vendéglátóm életének. Nem kellett hozzá túl sok ész, hogy rájöjjek, valamiféle vándorló pappal hozott össze a sors, aki nem átallott a lovagi tudományokba is belekontárkodni. Míg az éjjeli hideg ellen feltett bor forrt a tűz fölé akasztott bográcsban, volt időm jobban megszemlélni könyörületes étekadómat.

A negyvenes évei közepén járó férfi arcát sűrű, fekete szakáll keretezte, hosszú hajának tincsei ki–kiszabadultak a bőrdarabbal rögzített szoros varkocsából. Termetre sokkal inkább tűnt veterán zsoldosnak vagy lovagnak, mint Darton papjának, ahogy azt magáról állította, ezt a képet egyedül a szűnni nem akaró locsogás árnyalta kissé. A halál nagyszerűségéről áradozott nekem, de viselkedéséből és gesztusaiból inkább az élet élvezetének imádata sütött, az úrnélküliség tisztelete, valamiféle holnaptagadással erősen fűszerezve.

Gyanakvással vegyes csodálkozásom akkor hágott tetőfokára, mikor a lovag alig kéttenyérnyi mandolinfélét varázsolt elő, és a húrokba csapva barbár nyikorgásra késztette a hatalmas markában elveszni látszó hangszert. A satuba fogott varjúnak lehet ilyen hangja.

Úton–útfélen, tikkasztó napon,
Bármerre térek, téged talállak.
Jöhet szembe idegen, és rég látott rokon,
Hozzád térek meg az élet végére.

Sötét órán mellettem állasz,
Harc, ha kerül, te leszel vigaszom,
Minden kérdésre te vagy a válasz,
Én jó uram, legyen hát vigalom!

A lelkedet eladtad, az eszed megállt,
De még egy pohár bor, biztosan nem árt!

– Hát ebben, mi a kórságot tiszteljek? Életbölcsesség? Sírfelirat netán? – vettetem fel, miután elült a károgás.

– Egyszerű útszéli dal! Mi lenne más? Azt vallom, csak az unalom kerüljön el, mert abba tényleg bele lehet dögleni! Az effajta halált pedig még az ellenségeimnek sem kívánom! – válaszolta újdonsült cimborám.

Ezzel nem tudtam volna vitatkozni, ha akarok, akkor sem, de a karcos dal maradéka belülről még mindig a koponyámat karistolta. Persze, hisz ez is csak egy újabb botcsinálta igric, a szépség gyilkosa, a harmónia megrontója, aki önfeledtségében nem foglalkozik vele, hogy csodás művészetét hallván még a kövek fülét is elfutják a könnyek. Dalolni éppen tudtam volna magam is, szebbet és szebben, de rég elmúltak már azok az idők, amikor torkomban selyemvirágok nyíltak és ujjaim még alkalmasak voltak a finom mívű húrok pengetésére.

– Aztán most már itt az ideje, hogy elregéld, téged mi vitt rá, hogy erdei bitangként tengesd napjaid? – szegezte nekem a kérdést.

 – Nem egy bonyolult történet az. Megcsaltak. Elárultak. Kiraboltak! – feleltem teljes átéléssel. – Tisztes otthonom és nőm volt, és polgári hivatásom. Pyarron gazdag városában magam metszettem kicsiny üzletemben a legszebb zafírokat és rubinokat, de kezemben megfordult nemegyszer alidari szivárványgyémánt, opálfekete sárkánytojás, de egy ízben még kristállyá fagyott angyalkönny is! Ékszermíves voltam valaha, és az Államközösség összes királynőjének és grófnőjének én készítettem a jégezüst foglaltba zárt drágaköves ékszercsodákat! Emlékszem, egyszer magának Domvik legfőbb papnőjének faragtam egy csinos szobrocskát, egy akkora smaragdból, mint a lovad feje…

– Mindent értek már – szakított félbe a lovag –, egyszóval közönséges lator vagy, aki nemhogy drágakövet, de talán aranydukátot sem látott soha, bár a nyelved az forog rendesen, nem mondom!

– Mindenki boldoguljon, ahogy tud! – váltottam komolyabb hangnemre. – Van, akinek a kardforgatás és az útonállás jövedelmez jobban, mint kiderült, félek, ez nem én vagyok, és van, aki szép szavakból és csavaros eszéből igyekszik előnyt kovácsolni... – Gyalázatos kudarcom súlya hirtelen mázsás teherként szakadt lelkemre. – Sajnálatos módon, ez utóbbira alapozva sem a várakozásomnak megfelelően fordult a szerencsém.

 – Szerencse? Badarság! Vezessenek istenek, csillagok és tréfás sugallatok, de a szerencse, az merő ostobaság. Amúgy meg, inkább azt tartom, hogy tedd meg, amit erődből meg tudsz tenni, amit meg nem, nos, Darton mindenkor tárt karokkal várja az elkötelezettek szolgálatát. A magadfajtából persze sosem lesz szolga, de hidd meg, ez olyan út és szolgálat, mely szabaddá tesz! Ha velem tartasz egy darabon, meglátjuk, van-e benned lehetőség, meg aztán addig sem pusztulsz éhen! Mit mondasz te?

 – Sosem volt kenyerem az ájtatoskodás, de a cifra beszédhez és az egyszerű útszéli dalokhoz magam is konyítok egy keveset. Nem értem, miben vehetnéd hasznomat, de amíg az elemózsia és a lőre kitart, örömmel veled tartok, ó Darton kegyelmes-furcsa papkatonája!

Mostanság azt beszélik, hogy Kreig talán az út porának, valamint némi belehányt toroni pálinkának az elegyéből születhetett annak idején, bár az avatottak jól tudják, hogy utóbbi ital túl nemes ahhoz, hogy egy ilyen embernek adjon életet. Ismerői hozzáteszik azt is, hogy az emlegetett lovag amúgy nem volna rossz, vagy gonosz, inkább csak amolyan kallódó, átokverte lélek.

Minden városok öregapjában, Erionban látta meg a napvilágot, egy gorviki örömlány egyetlen, törvénytelen és persze utolsó gyermekeként. Nyolc éves volt, mikor egy rivális tündérke maró löttyöt locsolt anyuka arcába, elvéve ezzel az amúgy sem éppen gazdag, csonka család egyetlen megélhetését. Bár teste még mindig vonzó volt, többé egyetlen férfi sem volt képes viszolygás nélkül az arcába nézni, zsákkal a fején pedig nem adhatja el magát rendesen az ember lánya, így a kuncsaftok száma igen nagyon megcsappant. Akik mégis visszajártak, azok sem fizettek sokat „a feszes csöcsű zaurakért”. Aztán egy napon a kedves mama, mielőtt utolsó, tetvekkel közös lakából is kipenderítették volna süldő porontyával együtt, kölcsönvett egy remek szekercét a szomszéd asztalosműhelyből, és a nyílt utcán felaprította vele elcsúfítóját, meg az azt futtató stricit is, biztos, ami biztos. A városi őrség véleménye szerint ez roppantul udvariatlan cselekedetnek minősült, így a hajdani szépséget egy órával később már a bitón himbálta a szél. Fejére fekete szőrzsákot húztak akasztás előtt, ami érdekes események láncolatát indította el.

A kis Kreig, aki akkor még csupán ezt a nevét ismerte, viszont már remekül tudott káromkodni mind közös nyelven, mind pedig a shadoni nyelv szentföldi dialektusában, végignézte mindezt. A tér szélén kuporgott, egy hordó tetején, ami egy sajtkészítőhöz tartozott, akinek nem volt szíve elkergetni a frissen elanyátlanodott, könnyekben ázó pulyát. Valami tréfás kedvű helybéli, anyjának és a másik nőnek is kuncsaftja lehetett, a vesztett nap okozóját, a szekercét is odanyomta a kisfiú kezébe. Ott üldögélt hát estig, mikor is arra lett figyelmes, hogy a végtelenül piszkos, vén talicskás, Pöce bácsi, aki egyébként is sokszor riogatta a környék lányait undorító, fogatlan cuppogásával, odaténfereg ócska taligájával a bitó alá. Az öreg, aki rendesen két rezet kapott az elfuvarozott hullákért, levágta a néhai örömlány testét a kötélről, aztán vad cuppogások közepette a taligájára dobta, és a Nekropolisz felé indult vele. Kreig utána indult, biztos távolságból persze, hisz Pöce bácsi szaga legendás volt, olyannyira, hogy az őt keresőknek elég volt beleszagolniuk az amúgy sem rózsaillatú erioni szellőkbe, és rögtön tudták, hogy járt-e ma már arra. A Nekropolisztól nem messze aztán Pöce bácsi szépen befordult egy apró sikátorba, kibontotta a kedves anyuka holttestét a ruháiból, és szörcsögve, cuppogva nekiállt mérhetetlen élvezettel magáévá tenni. A hullagyalázáson felháborodott csemete erejét megsokszorozta a fájdalom és a düh, Pöce bácsi a gerincébe kapta a szekercét. És azon mód rá is hanyatlott vágya tárgyára, félreérthetetlen pozitúrában dermedve vele a taligán.

A temető kapujára ügyelő nekropolita lovagok, Darton isten felkentjei a nyikorgásra neszeltek fel. Ismerték már jól, hisz Pöce bácsi rendes szállítójuk volt, naponta többször is tiszteletét tette náluk. Kitérvén a strázsa ajtaján azonban földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. Pöce bácsi talicskáján ott volt a tulajdonos, hímtag tájékon beleakadva egy nyilvánvalóan felfüggesztés következtében elhalt, de amúgy formás testű nőbe, hátában szekercével, mögöttük pedig egy kisírt szemű, fogait csikorgató, sötét hajú pulya birkózik veszettül a taliga szarvával. Dartonnak tetsző, humorba fordulóan tragikus látvány volt. Több se kellett hát a veszett hírű halállovagoknak, kiknek szemében a hullagyalázás ilyen formája kimerítette az ordas istentelenség fogalmát: átvették a terhet a fiútól, olyan temetést celebráltak az akasztott anyának, amilyenre nemesembereknek futja csak, a vén Pöce bácsit pedig egy rituálé keretében úgy kiátkozták az örök körfogásból, hogy legközelebb talán ezredévek múltán születhet majd újra Ynev földjére, és akkor is csupán holmi laposféreg formájában.

A lovagok pecsétes papírt adtak az ifjú Kreignek, aki aztán nyolc esztendeig gyűjtötte be, és kísérte utolsó előtti útjukra az Erion városában elhalt szegényeket és bitón bokázókat. A lovagok rangidőse, Morrow dar Barriod volt az, aki utóbb magához fogadta, Darton hitére, olvasásra, betűvetésre, majd a számok ismeretére is megtanította a talicskázásban, hullaszállításban kiizmosodott fiút. Tizenhat telet látott, mikor Barriod lovag ajánlással küldte a városi őrséghez, ahová azonmód fel is vették. Itt nyomolvasást, kardforgatást tanult, szálfegyverekkel ismerkedett, de leginkább fogadott atyjának választott fegyverét, a kétkezes csatabárdot favorizálta. Az őrségben szerzett tapasztalatai hasznára voltak, és egy napon, egy sikeres nyomozást követően a lovag úr komoly beszélgetésre hívta egy kétes hírű csapszékbe.

Kreig ekkor kapta meg a Kreighor dar Barriod nevet, okmányt is erről magának a Sötét Prófétának a pecsétjével, és mellé a lehetőséget a próbatételre, hogy laikus hívőből a felkent maremita lovagok közé léphessen. Kötelmes zarándoklata messzi vidékekre vitte. Bejárta észak és dél nagyobb városait, porfészkeit. Erdőket és romokat, titkos szentélyeket, füstben úszó kedélybarlangokat. Végül megtalálta a Hallgatag Úr igazságát magában, és jótevőjét már Darton teljes jogú papjaként temethette el. A Próféta mellett harcolt Sagrahas mezején, és a toroni Vihargárdától szedett trófeákkal tüntette ki magát a viadalban.

A Lobogók tizennegyedik fellángolásának utolsó éve már aszisz földön találta. Harmadmagával Toranik tartományban terjesztette az igét, mikor is belekeveredett az ott uralkodó dul Hossadok és a Valeroinok csúf, ám igencsak fű alatt vívott csetepatéjába. Ténykedésüket, bár nagy nehézségek árán, de siker koronázta. A Valeroin-család szövetségeseit vesztvén, sebeit nyalogatva vonult vissza hegyi kastélyába, de nem úszták meg ennyivel. Lothar dul Hossad pálcát tört felettük és az őt megsegítő lovagok atyafiságából hívott eszközt bosszúja beteljesítésére. A komoly adományokkal nyomatékosított, baráti felkérésre tömött sorokban érkező maremita lovagság a bosszantó Valeroinoknak még az emlékét is eltörölte.

Kreig pályája felfelé ívelt, tanítványt vett maga mellé, és Ifinbe ment. Hogy ott mi történt vele, rejtély. Vérben áztak akkor az alsóváros utcái, valami megnevezhetetlen rettenet uralta a köznép éjszakáit. A lovag magányosan, tanítványa meglékelt, kiszáradt fejével társalogva tért meg erioni hittestvérei közé. Évekbe telt, mire újra szolgálatba állhatott, de már csak árnyéka volt hajdani önmagának. Értelmetlen küldetésekbe feledkezett; elvesztette, majd újra visszakapta istene kegyét. Ölt, temetett, ivott, és ha végzett újabb helyet keresett, ahol folytathatta. Egy khótorr nyughatatlanságával rótta az utakat, gyakorta azt sem tudván, melyik vidéken jár. Vannak helyek, ahová folyton visszatér, olykor mesél is a kalandjairól, de Ifinről csak nagy ritkán ejt szót. Olyankor elmélyül az üresség a szemében, hangjába fájdalmas, maró gúny vegyül. Rutinos nagyivónak számít, a nagyobb délvidéki utak minden fogadójában, korcsmájában néven szólítják.

Egy Kreig életéről szóló novella itt olvasható.

Keserű hónapok szöktek tova, míg egy bokorban kuporogtam. Igazából számtalan bokorban. Vártam a sült poszátát, hogy arra repüljön, amerre én rejtőzködöm. Ha egy utazó előbb kiszúrt, mint én őt, még azt is hihette, épp szarok. Pedig dehogy. Éberen figyeltem. Na nem mindig, és ez lett útonülésem vége, és egyben valami új kezdete is.

Visszagondolva nem teljesen értem, hogyan képzelhettem, hogy majd egy csorbára törött fattyúkarddal méltó ellenfele leszek a talpig jóféle vasba öltözött alaknak, akiből igazán csak nemes vérből való paripája érdekelt, mikor megpillantottam. Valami eszement ötlet volt üvöltve rontani rá, de hát, az éhség hülyeséget szül, a hülyeség meg halált.

Mikor később megszemléltem a fekete vértes lovagot, már nem csodálkoztam rajta, mily könnyedén, a nyeregből kihajolva, két irdatlan pofonnal vette el harci kedvemet. Rettenetes ereje volt a fickónak, és a méretes páncél súlya egyáltalán nem zavarta. Engem már nem érdekelt, meddig nyeldeklem még envéremet az út porában fetrengve, gondoltam, az éhség így is tovatűnik majd, az ostobaság pedig elnyeri méltó büntetését.

Mikor a vértes látta, hogy némileg magamhoz térek, bortól karcos hangon röffent le rám.

– Barátom, nem vagy te egy kicsit hülye? Dartont szolgálni sokféleképp lehet, de azzal, hogy megöleted magad, sem ennek, sem a túlnan terpeszkedő világnak nem leszel hasznára!

Kellően megilletődve bámulhattam vissza, kénytelen voltam egyetérteni vele.

– Aztán, mit tudsz te erről a világról? – sandítottam rá, lekanyarintva a vért szájam szegletéből. – Könnyen pofázik az, akinek ló van a segge alatt, meg úrnak született! Ismerem a fajtádat, te tányérnyaló fattyú! Na rajta, mire vársz? Adj hát halált, nekem már úgyis csak ez maradt! – Igyekeztem kellő meggyőzőerővel játszani az életunt senkiházi szerepét, hátha tényleg életben hagy.

A fejemet lehajtva vártam a lovag válaszát, érkezzen bármily szárnyon is. Arra nem számítottam, hogy egy méretes fekete varjú huppan mellém az út porába, pedig hát így esett. Mikor jobban szemügyre vettem a rusnya jószágot, akkor láttam meg, hogy nem madár az, hanem egy fekete tollakkal ékített, formátlan borostömlő. Biztatás nem kellett, és miként öregem szavai elmémbe ötlöttek – szomjan sose haljak! – felragadtam a rút jószágot, és fogaim közé kaptam rézveretes csőrét.

– Annyit mindenképp megtanultam már erről a világról, hogy a jóféle vörös nem csak a fehércselédek orcáját színesíti meg, de a megveszekedettek világlátását is! – vigyorgott a jövevény, majd lekászálódott a nyeregből. – Még mindig halni akarsz, komám? Mert ha igen, Darton Mosolya örömmel villantja rád tépőfogait!

Rettenetes kétkezes kardot akasztott le a nyeregkápa mellől, melynek egyenes pengéje gazdagon fogazott volt. A halálisten tréfáit valahogy sosem szerettem.

– Amíg ez a kis ital kitart, maradnék még! Köszönet érette – mormogtam, miközben sajgó halántékom dörzsölgetve felálltam valahogy. – De ha már ilyen könyörületes kegyelmed, nem akadna valami harapnivaló is abban az iszákban? – néztem mélán a nyeregre erősített készségre.

‡ Városunk szeretett polgára, Timon Jorges, a fegyverkovács céh rangelső atyamestere hosszú betegség után elhunyt. Ravatalát a Szent Remiah nevét viselő templomban készíti elő Avder diakón, a búcsúszertartást a hét utolsó napján Berges páter celebrálja a Varjúszárny Nagyszentélyben, majd a temetésre a Kegyes Dirhaen Temető déli fertályának Vénakácos parcelláján kerül sor. A torra gyülekező gyászolókat az elhunyt otthonába várják, a vacsorát követő vigasságra a Taknyos Varnyú Vendégfogadóban kerül sor.

‡ A Taknyos Varnyú környékén az utóbbi időben több rablóportyáról érkezett híradás, aki szívesen csatlakozna a latrok megzabolázásához, keresse Airast vagy Rilkent az ivóban.

‡ A Varnyú kínálatában a mai naptól különleges dohánykeverékek is elérhetők, méltányos áron, Umber a sank mögött készséggel szolgál felvilágosítással a frissen érkezett fajtákról.

‡ A Taknyos Varnyú teret kíván nyújtani a szerencsejátékok kedvelőinek is, így a magukat egyaránt alkalmasnak és szerencsésnek gondoló atyafiak jelentkezését várjuk a Játékmesteri poszt betöltésére. Az eredményes pályázó ismeri észak és dél legelterjedtebb kártya-, kocka- és szerencsejátékait, képes a játéktér felügyeletére, a csalók kiszűrésére és eltávolítására. Feladata a játékok szervezése és bonyolítása, a közönség megismertetése az erionban divatos újfajta hóbortokkal.

‡ A Varnyú legfeljebb szellemiségében szakrális tér, így örömmel fogadjuk a vándorkobzosok előadásait, költői és dalestek formájában egyaránt, a kontraktus, bizonyos feltételek teljesülése esetén állandó megbízatásra is szólhat. A fogadóban fellépő művészeket koszt és kvártély illeti meg, további bérezés megállapodás alapján. 

‡ Magiszterek, tutorok és tudósok előadásainak szervezését és lebonyolítását is vállaljuk, az előre egyeztetett tematika és időrend szerint. 

A Taknyos Varjú Vendégfogadóról kevesen tudják, pontosan merre is található, mégis sokan megfordulnak itt. Talán épp akkor érkezel meg, amikor a legkevésbé sem várnád. Egyszer csak itt vagy.

A Varnyúban szívesen látunk, a vörös sör és a fekete kenyér, a friss kecskesajt és a fűszeres sült nem fog csalódást okozni. Ehetsz, ihatsz és duhajkodhatsz kedvedre, de tudd, ehelyt maga Darton figyel téged…

Amott a sarokban súlyos kardok sorakoznak, gazdáik épp szilaj kockajátékba feledkeznek. Tehetik, megszolgálták az estéli nyugalmat az izzasztó déli nap alatt: egyetlen elhunyt városbéli sem maradt temetetlenül a tikkasztó hőségben.

Lovagok és papok, kalmárok és utazók, kalandorok és deáknépség egyaránt megfordul a Varnyúban. Ha sírkőnyi súly nyomja a lelkedet, itt levetheted bátran, bizonnyal találsz olyan cimborát, aki örömest eliszogat a társaságodban, meghallgatja búd és bajod, és talán még vigasszal is szolgál számodra.  

Sok cifra dolgot láttál a nagyvilágban? Mesélj hát, hallgatóság és kritikusok, érdeklődők és kétkedők hada fogad majd. Itt mindenki szívesen meghallgat egy történetet, és cserébe elmeséli a sajátját. A kandallóban emberes tűz ropog, az ital gyorsan fogy, a kedv könnyen kerekedik.

Talán senkit sem ismersz, téged mégis ismerősként fogadnak: kívülről jöttél, magad is bizonnyal vándor vagy ezen az úton. Errefelé úgy tartják, célunk egy, utunk különböző, de ezen az állomáshelyen pihenésben, számvetésben, feloldozásban vagy vezeklésben egyaránt részed lehet.

Telepedj hát közénk és ne habozz megosztani, mi jár a fejedben!

„Térj be hát bajtárs, és igyál! Ha nem teszed, ketten pusztulunk meg: te szomjan, én éhen!” - Umber Des Trasaldor vendégcsalogató jelmondata a cégér alatt

Szomjoltó italok, levek, nedvek, párlatok és főzetek

Sör főzetek

Aranykalász – világos gabonafőzet, árpa, maláta és komló felhasználásával, rendben szűrve
Magtárjava – világos gabonafőzet, búza felhasználásával, csínján szűrve
Sötét álom – barna gabonafőzet, árpa, maláta és komló felhasználásával, rendben szűrve
Vörös ördög – vörös gabonafőzet árpa, maláta és komló felhasználásával, rendben szűrve
Feketevíz – fekete gabonafőzet árpa, maláta és komló felhasználásával, csínján szűrve
Vörös mosoly – világos gyömbérfőzet, enyhén édesített, rendben szűrve
Lépes lépés – világos gyömbérfőzet, mézzel gazdagon ízesített, csínján szűrve
Lószomorító – fekete gabonafőzet, titkos összetevőkből, csínján szűrve

Borok szőlőfajták szerint

Illatos Kékerejű – világos vörös, száraz, könnyű bor, korai szüretből, friss évjáratból
Tiszta Vérbor – sötétvörös, száraz, testes bor, kései szüretből, idősebb évjáratból
Ezüstborostyán – szalmafényű fehér, száraz, könnyű bor, korai szüretből, friss évjáratból
Rubinszirom – sötétvörös, száraz, testes bor, kései szüretből, ó évjáratból
Dérharmat – halványsárga fehér, száraz, könnyű bor, kései szüretből, idősebb évjáratból
Tölgylomb – erős-sárga fehér, száraz, nehéz bor, kései szüretből, idősebb évjáratból
Mézszív – erős-sárga fehér, édes, nehéz bor, kései szüretből, ó évjáratból
Vadkantorok – mélyvörös, testes, nehéz bor, kései szüretből, idősebb évjáratból
Búűző – sötét, zavaros bor, nagyon nehéz, enyhén mérgező, ismeretlen idejű szüretből, évjáratból
Pálmakincse – aranyszínű datolyabor, könnyű, édes
Aranymosoly – világos színű fügebor, nehéz, édes
Jégharmat – fagybor, édes, könnyű, téli szüretből, friss évjáratból
Hippokrasz, ahogy szokták – almagerezdekre csurgatott Mézszív bor, szegfűszeggel és fahéjjal, rendesen megforralva
Hippokrasz, ahogy mi szoktuk – felforrósított Vadkantorok bor, mézzel és jófajta fűszerszámokkal
Mézbor – mézből erjesztett bor, nagyon édes
Gyöngyhullajtó – habzóbor, fehér, száraz, könnyű
Fehérhajú – bodzabor, piszkosfehér, édes, nehéz
Szív Esszencia – mézszív óbor, sötét-fehér, nagyon édes, nehéz

Égetett szeszek és torokkaparók (előállító/beszállító)

Torokpestis – méregerős ork főzet (Kaffogók)
Parázsvér – méregerős ork főzet (Anyaszomorítók) 
Gyomorizzító – férfipróbáló déli párlat, emésztéskönnyítő (Fayyad Mamelukjai)
Ivóvíz – torokkaparó tengerészital (Csillagpolip Kereskedőház)
Rozsdagyilkos Arcpirító – méregerős gabonapárlat (Dzsomba Szeszfőzdéje)
Télibunda – átmelegítő gabonapárlat (Worgistálló)
Fagykergető – felforrósító borókapárlat (Jégcsákány Kamara)
Szilvavelő – ízes égetett szesz (Holdkertészet)
Kanyonvájó – méregerős égetett szesz (Bányaszolgák) 

Nedvek és levek, gyümölcspréseletek és zöldségzúzalékok

Kecske- vagy tehéntej
Alma nektár
Körte nektár
Barack nektár
Szilva nektár
Citrom préselet (mézzel vegyítve, mert amúgy minden lukat összehúz…)
Narancs nektár
Ananász nektár
Répa zúzalék
Káposztalé
Uborkalé
Karalábé leve
Délkincse – vegyes préselet
Hajnalmosoly – vegyes préselet
Aranyszirom – vegyes préselet

Forró italok és élénkítők

Reggelváró – könnyű füvekből főzött ébresztő ital
Zöldfű ital – vegyes füvekből főzött élénkítő ital
Feketefű – nehéz füvekből főzött, sötét, élénkítő ital
Zsurlójava – mezei zsurlóból készülő görcsoldó ital
Éjfélűző – fekete magvak őrleményének forrázata

Gyomortelítők, étkek és lakomák a Taknyos Varnyú fogadó konyhájáról

Éhségűzők

Kukoricalepény vajjal gazdagon kenve
Rozscipó
Búzacipó húsokkal tömötten
Gyümölcsök tálja
Sajtok tálja
Hideg sültek
Aludttej föllel
Zabkása magában

Levesek, levek

Baromfiak pocsolyája (tyúk, tyúkfia, lúd, fácán, és egyéb szárnyasok húsa, zöldségfélékkel gazdag vegyesen főzve)
Zöldséges leves zsírosan (zöldségekkel telimert húslé)
Gombakarnevál (vegyes gombafélék aprítéka ízesre forralva)
Babos-zsíros leves (nehéz babból készített gyomorterhelő, szélcsináló)
Tengeri hallé, hússal gazdagon
Káposztaleves zsíros hússal
Erdő gyümölcsei leves 

Sültek és gyomortelítők

Tyúk fia gyümölcsökkel töltve
Tyúk fia érett sajttal tetézve
Tyúk fia szalonnában
Tyúk fia sós lében főzve, torma körítéssel
Tyúk fia pikáns mártással, gyümölcsízzel öltöztetve

Lúd koma porhanyósra sütve
Lúd koma gyümölcsökkel
Lúd java májjal rakottan
Lúd húsa fanyarmártással
Lúdmáj fűszervajjal

Kacsa eleje türelemmel sütve
Kacsapecsenye káposztásan
Kacsamáj zsírjában sütve

Sült malac hirtelen ropogósan
Sült koca pecsenye
Sült koca pecsenye szalonnában, hagymatakaróval 
Sült koca pecsenye vörheny káposztával
Kocaragu májjal és zöldfélékkel, ízesre töppesztve
Kocasonka nyársalva, szalonnával, hagymával, gombával tűzdelve

Borjúsült sáfránylében
Borjúsült erős borssal
Borjúsült Ibara fűszerszámaival
Borjúragu májjal, gombákkal és zöldségekkel kavarva
Borjúbelsőségek zúzott zöldségekkel

Sügérszeletek fűszeres vajjal rakottan
Potykaszelet fanyarmártással
Amur bors-lében pácolva
Harcsagerinc citromfűvel hintve
Sokcsápú dög citrompalástban
Rákok és kagylók nagy tálban, zöldekkel keverve
 

Lakomák és királyok étkei (nagyétkű Lovagurak figyelmébe)

Medvefiú talpa férgesre töppesztve
Bukott medvehős húsa akolita módra
Medvegerinc hónapos pácban
Vaddisznó ragu vörösboros pácban, májjal feladva, gazdag tejfellel
Vaddisznó sonkája könnyű fűszerszámmal, édes mártással
Fácánaprólék fűszeres vajban sütve, ízes töltelékkel
Szarvaspecsenye vörösborban futtatva, gombaszósszal
Szarvaspecsenye véresen, vörhenymártással
Szalonnával tűzdelt őzgerinc áfonyamártással
Dióval és mézzel tömött fürjfiókák
Kocapecsenye sárkány tüzében érlelve
Kocapecsenye gyomormaró módra
Sörbundában sütött kocafalatok
Füstölt marhanyelv envérében pácolva
Öregrák fehérmártással
Mákos gombócokkal körített tyúkfia, sülve, gyümölcsös mártással
Sajtmártással nyakon-öntött fácánfalatok, édes-hagymával rakottan
Vörösborban pácolt borjúhús, disznóskáposztával
Májas vadragu, mosolygó mártásban
Nyársa húzott vadak, gombákkal és hagymával
Lassúnyúl bordája szósszal és törekkel
Rakott vadhústál zöldséggel és fehérmártással rétegelve
Vadhúsragu vörös óborban futtatva, búzacipóba tömötten
Varjútréfa bátrak figyelmébe

Hölgyek szájíze szerint (édességek)

Mézes gombócok, túróval töltve
Gombócok, gyümölcsökkel töltve
Aszalt gyümölcsök az erdő mélyéről
Gyümölccsel töltött lepényszelet
Mézes ostya
Égetett mézbe kevert olajos magvak
Sült alma mézköpenybe burkolva