Az ásót válaszd!

2014.02.10. 15:28

Amíg az ásót sem tudod rendesen forgatni, ne végy kardot a kezedbe. Kardra ne is gondolj. Más dolog egy böllérkéssel vagy nyárssal hadonászni unaloműzésből és más tisztességgel megásni egy két láb mély sírt. Erő kell hozzá. Becsületes erő. Gyere csak! Megfogod az ásólapátot, megköpöd a tenyered, mint a napszámban görnyedő pórok, és végzed a dolgod. Derék munka ez. Nem havat fogsz lapátolni vagy homokot. Ásol. Nyomonként törsz lefelé. Ha egy szinttel elkészültél, jöhet a következő. Módszeresen dolgozz. Nagyobb területen kezdd, mert nem lesz helyed a munkához. Gondod legyen rá, hová szórod a kitermelt göröngyöt. Nyilván nem akarod kétszer kiásni a vermet. Egy jó óra múlva, már érzed az ásó súlyát.

Megállhatsz, de le ne ülj! Ottragadnál. De nem kell rohanni sehová. Ő már ráér, te meg ne fecséreld az erőd oktalan sietséggel. Meglátod, minél lejjebb érsz, annál nehezebb lesz. Hogy magadat temeted el? Nem, ennyire nem vagy ügyetlen. Bár egyedül nem könnyű, igaz? Tudom, a törmelék. Persze, az is, meg a kövek. Jó volna egy csákány, mi? De az nincs. Ezért tanuld meg rendesen forgatni az ásót. A nyél erős, magam faragtam. A pofája ekevas. Több gödörben járt már ez a szerszám, mint ahány nőben a tied valaha fog. Odavágsz rendesen. A mészkő az gyönge, elviszi az ásó. Reménykedj, hogy gránit vagy bazalt nem akad.

Kimásztál, ügyes. Jöhet a test. Faraghatnál koporsót, de nem értesz hozzá. Marad, ami van. Beleereszted, lassan. Fölibe jön a föld, lassan. Először a finomabbja, aztán a kövek, majd megint föld. Eligazítod az ásóval. Hantot csinálsz. Tedd rendbe a környéket. Rendezett legyen a nyughelye.

Most imádkozzunk.

Akarsz még kardforgatást tanulni? No, akkor ragadd csak fel azt a pengét, lássuk, mit ér a fattyúkardod az én ásóm ellen?

A maremita lovagrendre kifejezetten jellemző, hogy nem kedvelik a formalitásokat és tradíciókat, a praktikum és hatékonyság a meghatározó szempontok a mindennapi működésben. Ugyanakkor a lovagrend ifjúkorában, az alapítástól számított első 20-30 évben, rengeteg kiemelkedésre vágyó sereglik Airun zászlója alá, akik viszont nem mind válnak felszentelt paplovaggá, a legtöbben, mint csatlósok, fegyvernökök, vagy világi lovagok szolgálják a rendet.

A paplovaggá avatáshoz szükséges zarándoklat teljesítésének követelménye nem formális rendszabályon vagy a kétes forrásértékű rendi regulán alapszik, hanem a gyakorlatból kristályosodott ki, és hosszú évtizedek alatt vált a paplovaggá válás alapfeltételévé. A kezdeti időkben a beavatást kereső lovagtól inkább virtusbéli bizonyítást követeltek meg, ami többnyire a fegyveres harcban jelent meg. Fokozatosan került hangsúly a lovagjelölt szakrális és szellemi felkészülésre is, míg végül összeállt a zarándoklat ma is ismert formája és követelményrendszere.

Az egyes stációkat bemutató fejeztek elején mégis az Airunnak tulajdonított regula passzusait idézzük, el nem felejtve, hogy gyakorlatilag bizonyos, hogy az írás nem a nagymester tollából származik, hanem többféle forrásból összegyűjtött, hallomásból lejegyzett irománnyal állunk szemben. Szerepeltetésnek oka az, hogy bár helyenként ellentmondásokat tartalmaz ugyan, de jelentősen nem tér el a gyakorlattól, és sommásan képes összefoglalni az egyes stációk lényegét.

Különösen a kezdeti időkben volt jellemző, hogy kiugró ortodox papok éppúgy kívánták támogatni a rendet, mint a ma ismert paplovaggal szemben támasztott elvárásoknak semmiben meg nem felelő nincstelenek seregei, akik mindössze a kiemelkedési lehetőséget fedezték fel a rend létrejöttében. Értelemszerűen, az ő esetükben semmiféle beavatási próbatétel nem szerepelt még, a felszentelés egyszerű szertartás volt csupán, ahol Darton szolgálatára esküdtek fel az új rendtagok. Fontos leszögezni ugyanakkor, hogy részben emiatt is, ők nem lettek celeritorok, csupán a lovagrend tagjai. Szintén a jelenkorig jellemző gyakorlat, amit időről-időre a rendet vezető Szentháromság is alkalmaz, hogy a már legalább hadnagyi rangban szolgáló testvérek bárkit a rend soraiba fogadhatnak, meghívhatják, hogy csatlakozzon a Maremita Lovagrendhez. Ugyanakkor, erre is érvényes a fentebb kifejtett alapvetés, tehát ezek a személyek – legyenek bármily fegyveres vagy mágikus hatalom birtokában is – nem lesznek paplovagok, csupán a rend lovagi rangú tagjai.

A beavatáshoz szükséges zarándoklat kilenc stációja persze nem egységes mind a mai napig. Tájegységenként és a jelölt támogatását biztosító patrónus kedélyétől és tapasztalataitól egyaránt függ, hogy a jelöltnek az út teljességét vagy csak valamely részletét kell végigjárnia. Meglehet, hogy bizonyos állomások kimaradnak, vagy újabbak/ritkábbak kerülnek a helyükre, a lényeg, hogy a beavatás elnyeréséhez bizonyos próbákon át kell esnie a beavatást vágyó lovagjelöltnek. A legfontosabb elv az, hogy a zarándoklat kihívásai kifejezetten a jelöltre vannak szabva, ezt támogatja a patronálási rendszer is, elvégre a felkészítést, okítást végző paplovag az, aki a legjobban ismeri jelöltjét, és tudja, mi mindennel kell szembenéznie, miben kell még fejlődnie vagy bizonyítania ahhoz, hogy a beavatási rítus végeztével méltóképp járulhasson Darton elé. Ebből következik, hogy nincs két egyforma tartalmú vagy nehézségű zarándoklat.

A zarándoklatot megelőzően a kiválasztás, képzés és kiemelkedés a már ismertetetteknek megfelelően történik, és jelenti a fizikai, szellemi és hitbéli felkészülést a végső megmérettetésre. Ha a jelölt úgy érzi, készen áll a zarándoklatra, akkor elhatározását bejelenti mesterének, és ha ezzel a patrónusa is egyetért, akkor a patrónus valamely maremita erősség komtúrjával egyetértésben adja áldását a lovagjelölt vállalására, és ekkor kezdődhet meg a próbatételek sora. Nagyritkán előfordul, hogy a patrónus vagy a komtúr kételyeket támaszt a zarándoklat megkezdésének időszerűségével kapcsolatban, ilyenkor többnyire további tapasztalásra biztosítanak lehetőséget a jelöltnek, és egy megelőző küldetés elvégzésével bízzák meg. Ebben vagy elvérzik, bizonyítva, hogy a próbákon még hamarabb kudarcot vallott volna, vagy érdemesnek bizonyul, és ekkor nekiláthat a stációk teljesítésének.

Amennyiben a zarándoklat a teljes kilenc stációt felöleli, ezek időtartama mindig egy éves időtartamon belül marad. Az egyes stációk teljesítése között a lovagjelöltnek van lehetősége pihenni, de ez általában ritkán haladja meg a feltétlenül szükséges mértéket.

A zarándoklat újkori kiegészítése, ami a szellemi alakulást és végső elköteleződést hivatott támogatni, hogy minden egyes stáció végeztével, annak utolsó napját a lovagjelölt valamely dartonita templom megfelelő szentélyében, egész napos imádkozással, elmélkedéssel tölti. Erre a feladatra is igaz azonban, hogy a patrónus habitusától is függ, megköveteli-e jelöltjétől ezt a fajta befelé figyelést és lezáró, összegző formulát az egyes stációk végén.

 

Az első stáció: az életbéli létezés fenségének tagadása

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles magától elvetni az élet fenségének hitét és megnyugodni az Atya Halk Ölelésében. A jelölt egy holdhónapig megtagadja magától az élet tényével és élvezetével járó mindennemű hívságokat, ételt nem fogyaszt, folyadékként csupán kevés vizet vesz magához, napjait csendes elmélkedéssel és imával, a halál méltóságában való elmélyüléssel tölti. Alig mozog, keveset alszik, még a közös imádságokon sem vesz részt, és nem vizsgálódik az élet semmilyen aspektusa irányában, magát minden tekintetben az Atya lényegével egyneműnek tekintve tör a halál nagyszerűségének megismerésére.

 

A stáció lényege, hogy a jelölt szellemiségében és hitbéli elkötelezettségében a maga számára megbizonyosodhasson, és hogy erről számot adhasson patrónusának is. Az egy hónapos elmélkedéssel töltött időszak az első lépcső, mely látszólagos egyszerűsége ellenére meglehetősen sok lovag pályafutásának végét is jelentette már. Sokan azt gondolják, ez a stáció felesleges, hiszen a lovagokra legkevésbé a beforduló tétlenség jellemző. Ugyanakkor Darton szolgálatának nem csupán fegyveres oldala van, hanem szakrális feladatok is szép számmal hárulnak a paplovagokra. Ezt az indokolja, hogy Darton egyházának jövőképe alapvetően paplovagokra és nem papokra épül, ugyanakkor a szentségek kiszolgáltatása továbbra is jelentős része az egyház tevékenységének. Azok a lovagok, akikben nincs meg a kellő elszánás és erő a stáció teljesítéséhez, akik csak annyit értettek meg Darton kultuszának lényegéből, hogy nehéz csataméneken rohamozva kell osztani a halált a Hallgatag Úr ellenségeinek, nem méltók rá, hogy a celeritorok körét gyarapítsák, és további elméleti és misztikus tudásbéli képzésük teljességgel felesleges, noha ettől még gyarapíthatják a világi szárny lovagjainak sorait. 

A lovagjelölt valamely rendház vagy templom egy földmélyi cellájában köteles elmélkedve tölteni a stáció idejét, és célja, hogy közelebb kerüljön Dartonhoz, megismerje lényegét, átgondolja és kebelébe fogadja a tanításokat. A hónap alatt a jelölt köteles tartózkodni az élet különféle aspektusaitól, társas életet nem él, némaságban és magányban telik ez a stáció. Aludni alhat épp kedve szerint, de a túl sok álomban töltött órát nem értékelik a patrónusok, lévén a feladat nem az öntudatlanságba menekülésről szól, hanem a legteljesebb ébrenlétről és jelenvalóságról úgy, hogy közben még a létfenntartást szolgáló cselekvéseket is a lehető legminimálisabb szintre szorítják vissza. Étkezhet és ihat is a stáció ideje alatt, persze csak abban a mértékben, amire saját maga szerint szüksége van. Azok a lovagjelöltek, akik az előírt aszkézis túl szigorú vagy éppen nagyon is engedékeny szintjét választják meg a maguk számára, az esetek nagy részében nem képesek teljesíteni a stációt, rendszerint jóval előbb feladják zarándokutukat. A stáció egyik legfontosabb kihívása épp az, hogy a jelölt maga választhatja meg, mennyire kíván elszakadni a megszokott, mindennapos fiziológiai folyamataitól és szükségleteitől, amelyben mindkét szélsőség könnyen kudarchoz vezethet.

A legtöbb jelölt a stáció ideje alatt sikeresen eléri azt az állapotot, amit más filozófiák és vallások leginkább egy meditatív állapot alaprétegének neveznek, ahol gondolattalanságban és minden érzelemtől mentesen képesek megélni és megtapasztalni a létezés teljességének fenségét, majd annak a halállal kiteljesedő nagyszerűségét felismerve eljutni a pusztán életbéli létezés fenségének tagadásáig is. Amennyiben sikerül elérni a vágyott célt, a halálközeli tökéletesség érzetét, ezt minden lovag másként fogalmazza meg: van, aki szerint magához ölelte őt Darton, van, aki a belső csend megtalálásáról beszél, megint mások az életbeli halál megtapasztalásáról számolnak be.

 

A második stáció: a zarándoklat gyötrelmei

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles zarándokútra indulni. Utazása gyalogszerrel történik, mely megedzi a testet és a lelket. A jelölt holdhónapnyi gyalogútja során köteles teljes fegyverzetében és páncélzatában, amely nem lehet kevesebb harmadszáz fontnál, végigjárni a kijelölt ösvényt, mely idő alatt naponta legföljebb öt órát alhat, bármennyit pihenhet útja során, de köteles a megadott dátumra elérni úticéljához. A zarándoklat alatt ételt és italt szükséges mennyiségben vesz magához. Az útvonalat a rendházfőnök vagy akadályoztatása esetén valamely magasabb rangú testvér jelöli ki.

 

Ha az első próba szellemi jellegű volt, akkor itt inkább a fizikai kihívás dominál. A stáció egy hónapja alatt a lovagnak gyalog kell teljesíteni egy távolságot, miközben teljes felszerelését magával cipeli. A stáció célja, hogy megacélozza a lovag fizikumát és akaraterejét. A fizikai állóképesség meglétének ellenőrzése mellett ugyanilyen jelentős szerep jut az akaraterő kérdésének is, ahogy az a legtöbb stációra jellemző. A gyalogos zarándoklat útvonalát és irányát, végcélját és a dátumot, mire az elérendő, a patrónus, és a kiinduló rendház komtúrja együtt állapítják meg, figyelembe véve a jelölt adottságait. Előfordulhat, hogy a jelöltnek csak rövidebb távot kell megtennie (néhány száz mérföldet), de ezt rendszerint nehéz terepen. Gyakoribb azonban, hogy nem a terep változatossága, vadsága vagy szintkülönbségei jelentik a nehézséget, hanem a monotónia, a hosszútávú, unalmas és fárasztó gyaloglás elviselése. Sík terepen, lakott területeken keresztülvezető zarándokút esetén nem ritka a másfél-kétezer mérföldes távolság megtételének kötelezettsége sem. A feladatot tovább nehezíti, hogy teherrel kell végigjárni az utat, ami amúgy ritkán jellemző a lovagok életmódjára, lévén többnyire lóháton közlekednek, és így nincs gondjuk a felszerelés szállítására sem. 

A lovag által kötelezően cipelt terhekhez tartozik páncélja és fegyverzete, valamint az egyéb szükséges felszerelési cikkek, élelem és ivóvíz is. Az étkezések terén nincs semmi megkötés a hónap alatt, és inni is azt és annyit ihat a jelölt, amit és amennyit akar. A hónap finanszírozására az indulás előtt a fiskális káplár a jelölt által igényelt pénzösszeget bocsátja rendelkezésre, amit a patrónus hagy jóvá. A szállás helyszíne és az alvás minősége nincs korlátozva, de ezt is a kiutalt összegből kell fedeznie a jelöltnek, és alapvető elvárás, hogy a lovag napi öt óránál többet nem alhat, de ezen felül igényei szerint pihenhet. A szokásos távolság teljesítéséhez a lovagnak józanságra van szükségre, amire a patrónusok rendre figyelmeztetik is a jelölteket: így a zarándokút ezen stációjának minden napján muszáj haladniuk és aludniuk és táplálkozniuk is. A harminc napig tartó gyaloglás komoly megpróbáltatás még a harcedzett, világlátott utazóknak és lovagoknak is. Általánosan az jellemző, hogy egy lovagjelölt egy nap alatt öt órát alszik, és további hármat tölt pihenéssel, a fennmaradó időben menetel célja felé. Amennyiben óránként átlagos három-négy mérföldet tesz meg, naponta ötven-hatvan mérföldet halad célja felé, ezzel a tempóval teljesíthető az előírt távolság.    

A lovagjelöltnek számolnia kell azzal is, hogy útja milyen területen vezet keresztül, hol és hogyan képes készleteit feltölteni, és hogy mikor és hol hajtja álomra a fejét. Az út ugyan többnyire veszélytelen vidéken vezet keresztül, de ha Pyarron területén felismerik benne a zarándokútját járó maremita lovagot, adódhatnak kellemetlenségei, nem beszélve a kevésbé barátságos országok területéről, vagy az utazásra jellemző egyéb, mindennapos viszontagságokról.

Amennyiben a jelölt veszélyesebb vidéken vág keresztül, a vándorút távja rövidebbre szabott, de sosem az a cél, hogy bárminemű ellenséggel szemben bizonyítsa rátermettségét vagy képességét a túlélésre – lévén ez a későbbi próbák alatt még több ízben előkerül. A patrónusok általában a lovagokat követve utaznak, és néhány naponta, észrevétlenül ugyan, de legalább látótávolságba zárkóznak, figyelemmel kísérve, hogyan boldogul patronáltjuk. Ritka azon esetek száma, ha egy patrónusnak be kell avatkoznia a jelölt védelmében, és ha ilyen történik, az sem feltétlenül jelenti a stáció kudarcát.

A stációra jellemző, hogy a megelőzőhöz hasonlatosan komoly önismeretet és önmérsékletet követel a lovagjelölttől. Alapos tervezés, felkészülés nélkül, csak úgy nekivágva az út teljesítésének, a kudarc szinte biztosra vehető. A lovagjelöltnek tisztában kell lennie saját képességeivel, teherbírásával kapcsolatban legalább hozzávetőlegesen. A legtöbb jelölt számára szokatlan ez a fajta fizikai megterhelés, hiszen inkább rövid harci összecsapásokhoz vagy lovon tett utazásokhoz vannak szokva, mintsem hosszútávú gyalogláshoz.

Természetesen, a stáció teljesítése közben a lovagjelöltnek jócskán jut ideje gondolkodni, elmélkedni és imádkozni, nagy valószínűséggel istenélményének egy újabb dimenzióját is meg fogja tapasztalni a vándorlás fárasztó órái-napjai alatt.

 

A harmadik stáció: Az életbéli létezés gyönyöreinek elvetése

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles ismerni és tagadni a világi létezés szabályait, megélni és túlélni gyönyöreit, keresni majd elvetni értékeit. Aki a halál fenségét vágyik hirdetni, ismernie kell a kárpit mindkét oldalát, hogy könnyűszerrel szállhassék szembe hitének ostorozóival, hisz bár míg maga a túlnan birodalmának hatalmát érti és hirdeti, amazok legfeljebb az innen álságos ismérveiről szólhatnak gyatra hitük szerint. „Ha Darton érmét dob neked, ismerd meg mindkét oldalát!” A jelölt egy holdhónapig köteles mindent megtenni az élet legteljesebb megismerésének érdekében, és a világi élvezetekről tapasztalatokkal bőséggel töltekezni, hogy értelmetlenségük volta a halál nagyszerűségének tükrében mutatkozhassék meg számukra. 

 

A stáció szerepe – látszólagos egyszerűsége dacára – kiemelkedően fontos a lovagok életében. A jelölt köteles egy hónapon keresztül felhőtlenül élvezni az életet, annak minél több, a közfelfogás szerint kellemes elemét, élményét megtapasztalva. A stáció célja azonban nem az esztelen dorbézolás és az élvezetekbe való teljes beletemetkezés, hanem pont ezek fonákságainak felismerése, és talmi értékük elvetése.

A stációt megelőzően a legtöbb lovag közel egyhetes pihenőidejét tölti, elvégre a megelőző hónap megpróbáltatásai a legtöbb lovag állóképességét és fizikumát rendesen igénybe veszik. A patrónusok persze tisztában vannak mindezzel, így hagyományosan nem zaklatják a jelölteket mindaddig, amíg ki nem pihenték magukat, elvégre hullafáradtan még a leggyönyörűbb szajhák ölelését sem lehet élvezni igazán. A patrónusok feladata gondoskodni arról, hogy a beavatást kereső ez egyszer igazán mélyen töltekezhessen a világi lét gyönyöreivel és hívságaival, kiismerhesse minél bővebb tárházukat. A stáció finanszírozásának gondja szintén a patrónusoké, akik ha szükségét látják, erre a célra igényelhetnek támogatást – kölcsön vagy adomány képében – a legközelebbi maremita rendháztól.

A stáció helyszínéül általában valamely nagyváros szolgál, ahol sokféle kikapcsolódási és szórakozási lehetőség várja a pihenni és élvezkedni vágyókat. A patrónusok az esetek zömében maguk is aktívan részt vesznek ezeken a mulatságokon, és arra is gondot fordítanak, hogy a jelölt igenis legyen kiszolgáltatva minden lehetséges csábításnak és kísértésnek, és vágyai egytől-egyig teljesülhessenek is. A mesterek arra is figyelnek, hogy a jelölt ezen idő alatt ne keresse fel Darton templomait, lévén ez az egy hónap nem a hitéletről szól, illetve nem közvetlenül, ezért a kötelező imádságok vagy istentiszteleti szertartások látogatásának elmulasztása nem számít vétségnek. A stáció igazi kihívása pont abban áll, hogy vajon a jelölt lélekben eléggé elkötelezett-e ahhoz, hogy a stáció leteltével visszataláljon urának útjára, és felismerje a világi örömök múlandó és értelmetlen mivoltát.

Kívülállók gyakran félreértelmezik a stáció szerepét, melyet csupán végenincs tivornyának, orgiának, és beteges kicsapongások őrült sorozatának vélnek. Tény, hogy a lovagjelöltek ilyenkor elvetik a sulykot, de ennek szükségességét csak a dartonita hitéleti képzésen átesettek érthetik meg. Ugyanakkor tény, hogy a legtöbb lovag számára olyan tapasztalatokat és élményeket jelent, amelyek későbbi életükben is újra szerephez jutnak, bizonyítandó, hogy a kívülállók felvetéseiben van némi felszínes igazság.

A lovagok ezen stáció alatt gyakran élvezik patrónusuk teljes támogatását, akiket – legyünk őszinték – gyakorta pont ezen stáció megjárásának szükségessége buzdít újabb és újabb tanítványok vállalására. A stáció napjai alatt a féktelenség a fő kulcsszó, és ennek tudható be az is, hogy a köznép általános rossz véleménye Darton lovagjairól jelentős részben a stáció hónapja alatt történteknek tulajdonítható.

 

A negyedik stáció: az erő szentsége

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles Urát fegyverrel szolgálni, és a hideg acél mosolyával munkálkodni Darton evilági birodalmának eljövetelén. A jelölt köteles megismerkedni a Halál Urának kedvelt fegyvereivel, és segedelmükkel bizonyítani az erő szentségét a méltatlanok felett. A jelölt köteles egy holdhónapon belül minden helyzetben fegyverrel védelmezni Darton tanainak igazát, és fölös szócséplés helyett az acél dalával magyarázni az általa vallott hittételeket. A Hallgatag Úr trónusa elé térdelő megtévelyedetteket ezen stáció ideje alatt megilleti az Atya Kedvében Járók szertartása, melyet – ha a körülmények megengedik – a jelöltet patronáló idősebb testvér celebrál.

 

A hónap kihívása egyfajta bemelegítő fegyveres gyakorlat, ami konkrét feladatot nem ad, csak egy hozzáállást ír elő, mindennemű konfliktusok kezelésének módjáról. A jelölt temperamentumától függetlenül köteles fegyvereinek erejére támaszkodni, és a nyers erő, a puszta fegyveres fölény segedelmével érvényre juttatnia akaratát.

A hetedkor jelenében ritka az olyan eseménytelen hónap, hogy egy lovagjelölt ne kényszerülne rá, hogy fegyvert vonjon ellenlábasaira, az áskálódókra vagy a szemtelen tréfálkozó népségre. Más körülmények között maga választhatná meg, hogy miként rendezi vitás ügyleteit, de a stáció ideje alatt kénytelen mindig a fegyveres harcot választani, akár kifejezetten kiprovokálva az összecsapást. A fegyveres harc nem kizárólagosan jelenti a Dartonnak tetsző nehézfegyverek alkalmazását, az aljas megoldásokra építő pusztakezes cselek, a kocsmai verekedés, birkózás mind megfelelő válaszok a felmerülő kihívások rendezésére. A lényeg csak annyi, hogy ne vitával és érvekkel, alakoskodással és befolyásolással, ranggal vagy hatalmi szóval oldja meg a nehéz helyzeteket, hanem bizonyítsa be, hogy Darton fegyveres rendje nem azonos a kevésmosolyú ortodox idehirdetők közösségével, és a személyes sértések vagy a Hallgatag Úr gyalázása azonnali és könyörtelen megtorlást von maga után.

A stáció ugyanakkor soha nem telhet békés tétlenségben, mert ha a patrónusok azt tapasztalják, hogy a jelölt kifejezetten kerüli az összecsapásra okot adó helyzeteket, netán óvatosan meghúzza magát, akkor is találnak rá módot, hogy a stáció ne múlhasson el eseménytelenül. Ebben az esetben a patrónusok a helyi rendházhoz fordulnak segítségért, és minthogy megoldandó feladat mindig akad, ilyenkor külön küldetésekben kell helytállnia a beavatást keresőnek. Gyakran az ilyes kihívások jócskán több veszélyt rejtenek magukban, mint a mindennapos, már-már barátságos kötekedés valamely nagyváros ivóiban vagy társas eseményein.

 

Az ötödik stáció: a sikolyok fensége

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Sikolyok Urának hatalmát megízlelni. A Sikolyok Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg a halál fájdalmát, félelmét és kétségbeesését, az élet végén kitörő keserűséget. Ő az, aki megízleli a haldoklók kínjait, és velük szenved a halál küszöbén. Ő az, aki nem hagy magányosan meghalni, mert mindig társul szegődik a legutolsó fájdalomban. A jelölt egy holdhónapon át viseli lelkén a Sikolyok Urának szent bélyegét, amely minden Dartonnak ajánlott lélek távoztakor annak halálsikolyát a jelöltre származtatja. A jelölt megismeri az utolsó sikoly fájdalmát, félelmét és keserűségét, ezáltal a kárpit szövetének legkiválóbb ismerői közé lép. A stáció holdhónapja alatt a jelölt köteles legalább kilenc lelket ajánlani Darton kegyelmébe.

 

Ebben a stációban a jelölt megkezdi az ismerkedést Darton magasabb misztériumaival. A próba hónapja alatt egy titkos rituálé segítségével az általa Dartonhoz küldött lelkek utolsó sikolyai a jelöltre származnak át, így az kénytelen megtapasztalni a halálüvöltés félelmét és kínját. A rituálét mindig a patrónus hajtja végre, ami Darton titkos misztériumaihoz tartozik, ezért csak a paplovagok képesek a használatukra.

Amikor a lovagjelölt Darton elé segít valakit, annak utolsó sikolya teljesen hangtalan lesz, míg a jelölt a mágikus pecsét hatására minden szempontból ugyanúgy sikolt-üvölt majd fel, ahogy áldozata tette volna. Az utolsó sikoly nem csupán hangból áll, de komplex érzetek kötődnek hozzá, így a végső fájdalom, a kétségbeesés, az elhagyatottság érzése, és főként a félelem is megjelenik benne, amiket mind megtapasztal a bélyeg viselője. A fájdalmat is átéli ugyan, de nem fizikai valójában, inkább egy gyötrő, de nagyon határozott emlékkép formájában telepszik rá, és mind a félelem, mind a fájdalom legyőzéséhez komoly akaraterőre és állóképességre van szükség. Amennyiben a lovagjelölt nem képes úrrá lenni a megrázó élményeken, könnyen lehet, hogy egy időre megbénul, megdermed.

A szent bélyeg jóvoltából a jelölt nagyon pontos képet alkothat arról, milyen is az eltávozás utolsó pillanata, amit még a földi létben tapasztal meg a Dartonhoz térő. Tisztában lesz az érzésekkel, és utolsó félelemteli gondolatokkal és gyötrő kérdésekkel egyaránt, amennyiben az áldozat szakrális-lelki értelemben nem készült fel az elsődleges anyagi síkról való távozásra. Ennek a stációnak a tapasztalatai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a későbbi celeritorok kifejezetten behatóan ismerik a halált, és annak legprofánabb aspektusait is. A korábbi és későbbi stációk egy része is ezeknek az ismereteknek a felhalmozásáról szól, és arra biztosít lehetőséget, hogy aki Darton lovagjaként kíván szolgálni, az tisztában legyen a halál fenségének pontos mibenlétével, filozófiai-teológiai értelemben éppúgy, mint fiziológiai vagy szakrális síkelméleti vonatkozások tekintetében.

A stáció kapcsán gyakran félreértelmezik annak azon utasítását, hogy kilenc lelket kötelező Darton kegyelmébe ajánlani. Ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a lovagjelölt istene nevében kénytelen lenne öldökölni – Darton hite nem emberáldozó vallás. A stáció parancsa arról szól, hogy a lovagjelölt szolgáltassa ki az utolsó szentségeket, celebráljon búcsúztató szertartást a kárpit mögé indulóknak, időseknek, betegeknek – az utolsó hangok ugyanígy a jelöltre származnak át majd. A lovagjelölt feladata az, hogy a csendben és a fájdalmak között távozók utolsó óráiban, perceiben jelen legyen, majd mind szakrális, mind fizikai formában megkönnyítse az útjukat Darton elé.

Ebből következik, hogy a Varjúlovagok tényleg képesek átérezni a gyászolók fájdalmát, és ezen tudás birtokában segíteni nekik, hogy ennek nyomasztó terhét képesek legyenek feldolgozni, majd tevékeny energiákká formálni, amely végül a maremita világlátás teológiai alapjait képes lerakni, megváltoztatva a hátramaradt gyászolók alapvető hozzáállását a halálhoz és a létezéshez.

 

A hatodik stáció: a csend hatalma

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Csend Urának hatalmát megízlelni. A Csend Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg a halál néma fenségét, az eltávozottak békéjének örök hangtalanságát. A jelölt egy holdhónapon át viseli a Csend Urának szent pecsétjét, melyet a száj összevarrásával szimbolizálnak. A mágikus öltések hatására a jelölt nem képes beszélni, inni, enni, de erre nincs is szüksége a pecsét jóvoltából. A jelölt így teljes némaságban tölti a stáció napjait, ideje legjavát sírkertekben, elmélkedésre fordítva.

 

A stáció a jelölt szellemi képességeinek és harctéri fegyelmének vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. Önfegyelemre és önuralomra nevelnek a rituálisan lepecsételt ajkak, melyek öltésnyomok nélkül forrnak össze, és aminek semmilyen látható külső jele nincs.

A hónap egyben felkészülési időt is biztosít a későbbi stációkra, ez az utolsó alkalom, amikor a lovagnak mondhatni semmi gondja nincs, egyedüli igazi feladata, hogy némaságban töprengjen Darton birodalmának alapelvein és imáival tisztelegjen a Hallgatag Úr előtt. Az állandó csend megtapasztalása egy újabb lehetőség rá, hogy megértsen valamit a halál nagyszerű fenségéből, hogy átérezze, milyen megfosztatni az egyik legfontosabb eszköztől, amivel az élők akaratukat kifejezésre juttathatják. Természetesen nem a beszéd az egyetlen mód a szándékok közlésére, de a stáció szellemiségéből következően a jelölt más módokon sem kommunikálhat környezetéhez. A lovagok egy jelentős része járatos a jelbeszédben és a szellemnyelvet is képes alkalmazni, de a jelölt ezekhez sem folyamodhat, csakúgy, ahogy nagy otrombaság lenne egy nyakába akasztott palatáblával és íróvesszővel rohangálnia.

A hónap során a beszélni képtelen lovagjelöltet gyakran különféle alantas feladatok elvégzésre osztják be. Ezek mind azt szolgálják, hogy fegyelmet és alázatot tanuljon a jelölt, mert a dartonita lovagsereg harctéri taktikája szigorú utasításokra és parancsokra, a feljebbvalóknak való feltétlen engedelmességre alapoz. A hónap ideje minden teljes jogú lovagtestvér kérhet szolgálatokat a jelölttől, aki kénytelen engedelmeskedni, és végrehajtani a rábízott feladatokat.

A jelölt szolgálati idején kívül kedve szerint szabadon mozoghat, élheti életét, ahogyan akarja. A legtöbben ilyenkor sírkertekben imádkoznak és elmélkednek, kerülik a társas életet, elvégre sem beszélgetésben vagy evés-ivásban nem tudnak részt venni. Amennyiben mégis arra adják a fejüket, hogy népesebb közegben is megforduljanak, könnyen keveredhetnek bajba, mert némaságuk jó alkalom a kötekedőknek némi tréfálkozásra, így gyakran adódhatnak kisebb nézeteltérések. Minthogy a nagyhangú népség viszont nem feljebbvalója vagy rendtársa a zarándokútját járó jelöltnek, akikre tilalmas kezet emelni, így nem egy fenekedő járt már nagyon csúnyán, minthogy a jelöltek az egész hónap megaláztatásait vezették le rajtuk.

 

A hetedik stáció: a kacajok fensége

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Kacajok Urának hatalmát megízlelni. A Kacajok Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg az eltávozottak arcán szétterülő utolsó mosolyt, az örömteli belenyugvást az utolsó ítéletbe, a reménytelenségben is reményteljes felszabadultság érzést. Ő ébreszt rá a csupán a halállal beteljesedett, elmúlt élet szépségére. Ő tanít meg élvezni az életet akkor is, amikor semmi ok sincs rá, és a kilátástalanság palástja már teljesen beborít. A jelölt egy holdhónapon át viseli a Kacajok Urának fakó mosolyát, amely a mindig kacajra görbülő ajakívekből is felismerhető. A jelöltet minden tulajdonától megfosztva, valamely város szegénynegyedébe küldik, ahol a nincstelenek között köteles eltölteni a stáció napjait, és túlélni bárhogyan is. A helyzetet bonyolítja, hogy a fakó mosoly viselője minden nap, egy előre nem látható időpontban őrült, tébolyult kacajra fakad, melyet percekig képtelen abbahagyni.  

 

A stáció az egyik legnehezebb kihívás elé állítja a jelölteket. A feladat alapvetően nem más, mint a túlélés egy hónapon át, de ezt a hónapot minden vagyonától és felszerelésétől megfosztva kell eltölteni valamely nagyváros szegénynegyedében. A lovag úgy boldogul, ahogy tud, semmiféle megkötés nem érvényes rá, azon kívül, hogy nem hagyhatja el a patrónus által kijelölt területet.

Az esetek zömében a víg bolond szerepében kell tetszelegnie a beavatást keresőnek, amiről a Kacajok Urának pecsétje gondoskodik. A titkos rituálé elvégzése alig egy fertályórát igényel, és hatására a jelölt állandó kényszert érez majd a vigyorgásra, és napjában legalább egyszer hosszantartó, hangos, önfeledt röhögésben tör ki, helytől, időtől függetlenül.

A szegénynegyed, legyen a világ bármely részén is, sosem derűs hely, ahol legalábbis furcsán néznek a túlzóan jókedvű, koldusszegény idegenre. Ebből kifolyólag a jelölt biztosan számíthat rá, hogy adódik majd nem egy konfliktusa a helybéliekkel, és örülhet, ha sikerül anélkül kikerülnie szorult helyzetéből, hogy valamely kisebb-nagyobb hatalmasság figyelmét felkeltené.

Minthogy a jelölt minden vagyona egyedül egyszerű ruházata, netán, valamely apró fegyver – egy ócska kés vagy tőr – magának kell gondoskodnia élelemről vagy nyugvóhelyről, ahol meghúzhatja magát. A szegénynegyedben persze ugyanúgy van pénzforgalom, mint bárhol máshol, de a csereügyletek is gyakoriak. A lovagjelölt maga dönti el, hogy megpróbál, valamiféle munkát vállalni – persze egy ismeretlen idegent senki nem foglalkoztat csak úgy – vagy orozva tesz szert némi javakra, kockáztatva ezzel, hogy azonnal ellenlábasokra tesz szert.

Gyakran megesik, hogy a lovagjelölt ugyan minden feltűnés nélkül, de a szegények életmódját teljesen átvéve rejtőzik a stáció hónapja alatt a kerületben, és napról-napra él, amitől viszont garantáltan legyengül, nem ritka, hogy még épp életben, de erőtlenül, lesoványodva, betegségektől gyötörve kerül elő a stáció végén.

A próba hitbéli vetületét a Tréfák Urának aspektusa adja, bebizonyítva, hogy nincs teljes kilátástalanság, és még a legszorultabb helyzetből is akadhat kiút. Darton felkentjei jól tudják ezt, hiszen ők nem félik a halált, a Dartonhoz megtérés számukra érték. Erre próbálnak nevelni akkor is, amikor vigyorogva magyarázzák a legszegényebbeknek a túlvilág szépségeit és igyekeznek derűsen komor világnézetükből átadni egy szeletet azoknak, akiknek életében a mosoly a kielégítő napi étkezésnél is ritkább vendég.

 

A nyolcadik stáció: a csontok szentsége

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles egy teljes holdhónapot az erioni Nekropoliszban eltölteni, a maremita rendház vendégeként. Az élőholtak jelenléte, és természetesen az anyagi világ zavaró vonatkozásai mellett, a külső síkok lényeivel való kellemetlen találkozásokra is sor kerülhet. Ennek következménye, hogy a hónap során inkább nyílik alkalom a létbizonytalanság megtapasztalására, az állandó rettegéséé fokozódó félelem leküzdésére, valamint az éberség és túlélőösztön fejlesztésére, mintsem a meditációra és szakrális elmélyülésre.

 

Az utolsó előtti próbatétel nehézsége arányos a stációk sorában elfoglalt helyével: itt már olyan kihívásokkal kell szembenéznie a jelöltnek, amelyek gyakorta egy már beavatott lovagnak is fejtörést okozhatnának. A stáció parancsa értelmében az erioni Nekropoliszt kell felkeresni, és ott egy hónapot eltölteni, ismerkedve a temetőnegyed borzalmaival és csodáival, és csakúgy, mint a megelőző hónapban, túlélni bármi áron.

A beavatott lovagok közül is csak kevesen tudják, hogy a stáció ideje alatt az erioni maremita főrendház, a Fekete Torony elöljárói titokban együttműködnek az ortodox dartonita egyház legrégebbi, Nekropolita felekezetével, akik már a Pyarron szerinti második század óta a negyedben szállásolnak. A jelöltet többnyire egy ilyen, rejtett kegyhely felkeresésre küldik, amely az állomáshelye lesz a stáció alatt. Ezek a Nekropolisz-béli templomromok és erődítések Dartonnak szentelt helyek ugyan, de sosem a hagyományos irányvonalat követik, sem szokásiakban, sem építészetükben. Kiszabott feladatuk a temetőkert békéjének fenntartása – olyan küzdelem ez, amely a győzelmet nem, csupán a vereség elodázását ismeri.

A lovagjelölt egy ilyen közösség mindennapjaiba nyerhet bepillantást, és vállalhat részt a harcban, amely korántsem veszélytelen. A temető leromlott állapotából következik, hogy lépten-nyomon előfordulhatnak kóborló élőholtak, de a számtalan csapda, és az ősi mágiák máig pulzáló maradványai sokhelyütt még kockázatosabbá teszik a kijelölt és ápolt útvonalakról való letérést, noha ez gyakran elkerülhetetlen.

Szinte bizonyos, hogy a jelöltnek lesz módja ismereteket szerezni az élőholtak anatómiájának és működésének témaköréből is, és ennek semmi köze a könyvekbe rótt jegyzeteknek. Az egyik állandó feladat az őrködés és őrjáratozás, amely – különösen az éjszakai órákban –számtalan meglepetést tartogat. A Nekropolita felekezet felkent papjai többnyire nagyon is járatosak az előholtak elleni küzdelem mikéntjeiben, és ráadásul nem csak a szükség alakította gyakorlatban, de legtöbbször a dorani szarvtorony beavatottjaival vetekedő elméleti tudással is rendelkeznek. Amennyiben a jelölt érdeklődést mutat ebben az irányban, a stáció hónapja alatt alapszintű elméleti képzésben részesülhet a nekromancia és az ellene való védekezés tudományából.

 

A kilencedik stáció: a halál fenségének elfogadása

 

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles elzarándokolni abba a rendházba, melyet anyaintézményül választ, és mely útra elkíséri patrónusa is. A rendházban a szükséges pihenő után egy teljes napot tölt elmélyült imádkozással, hogy megtisztítsa lelkét a halál fenségének elfogadásához. Az éjszaka közepén veszi kezdetét a szertartás, melyről előre csak annyit tudhat, élete első áldozásával kezdődik majd el, melyből kiderül, sikerül-e magára vonnia Darton figyelmét a folytatáshoz. A szertartás végeztével – amennyiben a jelölt méltónak találtatott a Hallgatag Úr által – a lovagrend teljes jogú tagjává, Darton felkent papjává válik.    

 

A stáció többnyire egy hosszú utazással kezdődik, hogy a jelölt eljuthasson addig a rendházig, amit anyaintézményül választ. A döntés elvileg teljesen szabadon történik, de gyakran komoly befolyással bír a már megismert templomok és rendházak köre, és a mester anyarendháza is gyakran kitüntetett figyelmet élvez. Ettől még előfordulhat, hogy valamely jelölt egy kifejezetten híres, messzi földön álló rendházba vágyik, ahol még sosem járt korábban.

A stáció a lezárása a teljes zarándokútnak, és egyben, az utolsó napján, maga a beavatás is. A hónap zöme utazással telik, majd a megérkezés után hitbéli elmélyüléssel folytatódik. Ennek sincsenek kőbe vésett szabályai, de gyakori, hogy a jelölt minden egyes szentélyben imádkozik, ha nem is teljes napokon át, de szellemiekben újra végigjárja a fejlődés és felemelkedés útvonalát, végül a beavatás kapujába, az Örvény-kör szentélybe érkezve el. A hónap imádságai és fohászai után a jelölt készen áll a végső megmérettetésre, melyről hallomásból vagy józan következtetésből tudhatja, hogy részeként Darton színe elé kell járulnia.

Maga a szakrális szertartás a templom központi szentélye alatti titkos kavernában történik, amelyre gyakran hivatkoznak a beavatottak szentélyeként vagy titkos szentélyként is. Ez méretében teljesen megegyezik a templomban fölötte található Örvény-kör szentéllyel, de ide csak a felkentek és a kilencedik stációt járók léphetnek be. A terem közepén álló oltárra fektetik a lovagjelöltet, miután a testvérek és a komtúr előkészítették a síkváltásra.

A rítus során a rendház vezetője egy felszentelt tőrrel szíven szúrja a jelöltet, aki rituális halált hal, majd épen és egészségesen a Shandin egy zárványára kerül, ahol szembe kell néznie az utolsó feladattal. A stáció shandini eseményei és próbái minden egyes jelölt esetében teljesen másként festenek, kizárólag a jelölt lelkivilágától, a stációk alatt átélt érzelmeitől és gondolataitól, Darton-képétől és elhivatottság-tudatától függenek. Van, akiknek harcban kell helytállnia a próbán, idegen vagy nagyon is ismerős ellenfelek ellen, van, akinek teológiai vagy merőben profán szópárbajt kell vívnia egy félelmes entitással, de lehet, hogy valaki csupán egy fekete örvényben kavarog, számára órákig tartó időtartamig, és az elméjére nehezedő mágikus nyomást kell elviselnie.

A próbák teljesítésének fő feltétele valójában csak a hitbéli elkötelezettség és a vágy, hogy Dartont szolgálhassák, de sem a fizikai, sem a szellemi képességek nem lehetnek akadályai a teljesítésének. Amennyiben a jelölt hite erős, azt fogja átélni, hogy épp elkerülte a – maga által vélt – biztos kudarcot. Az élmény mindenképpen egyedi, és a próba teljesítése után Darton valamilyen alakban megjelenik a beavatást kereső lovagoknak, és személyesen vált szót és ad útravaló tanácsot a jelöltnek.

Amikor a jelölt visszakerül a testébe, már beavatott paplovagként ébred fel az oltáron, minden részében érzi Darton hatalmát, azt a szakrális kapcsolatot, melyre bizton számíthat, ha erejének megfelelő segítségért fohászkodik urához. A testén ott lesz a behegedt seb a szív fölött, amely a szertartáshoz használt tőr nyoma. A beavatási rituálé és az egész zarándoklat ekként biztosítja azt a személyes tapasztalatot és ismeretanyagot, ami ahhoz szükséges, hogy a beavatottak valóban a kárpit szövetének legkiválóbb ismerőiként szolgálhassák Dartont.

 

A beavatás után

 

A lovagrendben ezután a celeritor (paplovag) megnevezés illeti meg a felszentelt lovagtestvéreket, noha a pyarroni kánonjog szerint teljesértékű papnak minősülnek. A rendház vezetőjétől megkapják szent szimbólumukat, amelyet kedvük szerinti formában viselhetnek, láncra fűzve a nyakukban, nyíltan vagy a ruházat alatt, esetleg a páncélzathoz vagy a fő fegyverhez kovácsolva. A celeritor jogosult rá, hogy anyarendházától fegyvereket, páncélzatot és hátast igényeljen, melyek minősége a legtöbb esetben nem haladja meg az átlagos szintet.

A celeritor állandó szálláshelyet is kap a rendházhoz tartozó lovagi szállások valamelyikén, esetleg a szomszédos településen, a lovagrend birtokában álló ingatlanokon. Ettől függetlenül ideje nagy részét a rendházban és a csatlakozó templomban tölti majd a kezdeti években, kivéve persze, ha épp háborús időszak van, mert ekkor kötelességének megfelelően azonnal kivezénylik valamely csapattesthez.

A lovagtestvérek a beavatás után néhány évig az anyaintézményükben teljesítenek szolgálatot, ami ugyanakkor nem jelent röghöz kötést. Mindennapos hitéleti tevékenységükön túl, küldetéseik sokfelé szólíthatják a frissen felszentelt lovagokat, akik néhány hónap után gyakran maguk jelentkeznek, hogy bejárhassák a régió maremita erősségeit, híreket hozzanak-vigyenek, és tovább bővíthessék világlátásukat.

A beavatást követő öt-tíz év elteltével, de csak akkor, ha a lovagnak a háborús-politikai helyzet függvényében volt módja ütközetben is kipróbálni és kitüntetni magát, hadnagyi rangra emelkedhet, amely már vezetői feladatokkal is együtt jár. A celeritorok egy része többnyire ilyenkor dönt úgy, hogy nem akarja lekötni magát valamely seregtest vagy rendház mellé, és ahelyett, hogy hadnaggyá lépne elő, inkább tanítványt vállal, és egyszerű lovagtestvérként, de egyben már patrónusként szolgálja tovább a Hallgatag Urat.  

Zarándokút IX.

2013.05.30. 10:59

Viharszagú, csendes nap volt, mikor Erion ege alól egy térmágikus szökkenéssel Ifinbe érkeztünk. Az aszisz székesfővárosban Antoh haragja épp tetőfokán dübörgött, de az igazi égiháború lelkemben tombolt. Nem düh vagy rettegés volt az alapja, hanem izgalom- és örömteli várakozás, hogy mire a hónap véget ér, Celeritor válik belőlem, minden bizonnyal. Mesterem vészmadárkodott egy darabot, hogy ne bízzam el magam, meg hogy a megpróbáltatások legnehezebbike maradt a végére. Ugyan számtalan kérdés merült fel bennem az utolsó stációval kapcsolatban, újabb és újabb formákat öltve, de nem érdekeltek a válaszok: a bizonyosság, hogy sosem voltam még ennyire összeszedett, lélekben és testben egyaránt erős, fáradhatatlan és elszánt, szükségtelenné tette a faggatózást. Minden részemben éreztem, készen állok, és jöhet bármi, szembe fogok nézni vele, uram nagyobb dicsőségére.

Az élmény és az elfogadás csak a jelölttől függ. Ennél többet, ha akartam volna, sem tudok kihúzni mesteremből, aki utolsó tanácsával arra intett, igyekezzem önmagam maradni akkor is, ha még a halál fensége is értelmét veszti. Persze, hogy így lesz, röhögtem hangosan, elvégre, ha már nem vagyok magam, miért akarnám a Holtak Urát szolgálni?  

Lóháton terveztük megtenni az utolsó mérföldeket Rowonig, a lovagrend északi központjáig, hogy a lélegzetelállító Délszaki Főtemplomban kerülhessen sor a legutolsó próbatételre zarándokutamon. Megérkezve ezúttal nem volt rá lehetőségem, hogy megismerkedjem a várossal, azonnal a rítus helyszínére tértünk, ahol megtisztító és felkészítő imádságok több napos sora várt rám, újra végigjárva a szakrális lépcsőfokokat, immáron egészen az Örvény-kör Szentélyéig.

Nem ismerhettem a szertartás pontos menetét, mégis, annyit sejdítettem a lovagjelöltektől elcsípett szóbeszédből, hogy utam nehéz lesz, mert urunkkal nem lehet csak úgy egy kocsmában összetalálkozni, és néhány útszéli tréfa árán megvásárolni a beavatást. Aki Darton kezéből szeretne ítéletet életbéli sorsával kapcsolatban, annak szemtől szemben kell találkoznia a Lelkek Bírájával. Ez viszont csak akkor lehető, ha maga mögött hagyja az anyagi lét terhét, és kétségek nélkül öleli magához a halált.  

Ami a beavatási szertartás lényegi részét illeti, eltörpül mellette minden előkészület és formális rituálé. A titkos, földmélyi szentély megismerése, az envéremmel megkent homlok, tüdő és az ágyék, az elborító fekete kegyelem már megszokott érzése, majd a komtúr kezével lesújtó villanásnyi halál, mind-mind semmiség volt a továbbiakhoz képest, jelentéktelen apróság csupán.

Az érkezés átmenet nélkül történik. A gyomrom kavarog, ereimben lüktet a vér – élek tehát, bár hogy miképpen, nem érthetem meg. A környezet aszerint változik, amerre a tekintetemet kapom, de nem úgy, mintha egy szobában volnék, hanem mintha egy koremlékeket őrző múzeum termei váltakoznának iszonyatos sebességgel. A Nekropolisz romos sírsorai, atyám shadoni sasfészke, az első szerelemtelen, szerelmes éjszaka nyoszolyája, Pyarron sörbűzös kocsmái, majd egy ködülte folyópart és sorban mind megannyi helyszín, ahol már jártam, mind megannyi vigyorgó-vicsorgó arccal, akiket ismerni véltem valaha.

Tétován álldogálok valami homályos tisztáson és mintha egy vaddisznó röfögését hallanám a hátam mögül. Lassanként arrafelé fordulok, kezemben a semmiből terem ott felszentelt kardom, alakomat dartonita teljes vértezet védelmezi óvón. Szélesen vigyorogva lép elém egy megtermett, tömzsi alak, fejjel alacsonyabb nálam, sertéspofáján kaján mosoly trónol. Kezében óriási kétkezes kardot tart, amit a feje fölé emel, úgy köpi felém: Mi van Ködlyány, halálimádó lettél?

Acél vágódik acélnak, ahogy a fejemre sújt, minden pengeváltást ártányröfögés kísér. Régen látott bátyám hihetetlen sebességgel táncoltatja nehéz pallosát, alig tudom hárítani a záporozó csapásokat. Maradtál volna a könnyes poémáidnál! Kölyök vagy te a kardhoz, anyja után rívó csecsszopó poronty! Mindig tudtam, hogy kiváló kardforgató, aranykoszorús bajnok, most mégsem képes fölém kerekedni: egy balforduló után kardom nyakmagasságban, vízszintesen hasítja a levegőt, majd elválasztja rusnya fejét a testétől, mely szörcsögve gurul odább, a semmibe.

Fújtatva görnyedek letámasztott kardom markolatára, de nincs időm sem pihenni, sem átgondolni, mi is történt, mikor balról a Tetentók – kisebbik bátyám – lép a kéken derengő holdfénybe. Arca ifjabb mása az imént elhullt sertésfejű Azurtisénak, és apró, gonosz szeme sem kevesebb gyilkos vággyal villog. Termetre ő a nagyobb, közönséges buzogányát hol jobb, hol bal markába kapva közelít felém. Gyere te gyáva, szalmaagyú asztagköteg! Azt hitted, ha elfutsz, nem kapsz több verést? – dünnyögi maga elé, már-már barátian. Ahogy nekilendül, hirtelen kezet vált a fegyveren, meglepetésszerű támadásával a pengét célozza, de ismerem már az észjárását, így elkerülöm a lefegyverzést. Mozdulataim érthetetlenül gyorsak, ahogy előrenyomulása ellen védekezem, majd megfelelek neki, és egy gyors guggolás után térdben választom el mindkét lábát, mire némán rogy össze, és egy pillanattal később már sehol sincs.

Mi a varjúszaros rossznyavalya jöhet még? – gondolom magamban, miután eljut tudatomig, hogy épp most végeztem szeretve-gyűlölt bátyáimmal. Aljasul elhagytál bennünket. Elhagytad a családod. Elhagytad atyáid hitét. Egy csengő hangú asszony szavait hallom a hátam mögül. Anyám nem pöröl velem, de vádjai rideg kijelentések, minden hangos szónál fájdalmasabban hasítanak belém. Apró alakja lassan közeledik, összefont kezeit különös, vérszín lángok táncolják körül. Félrevetem magam a csóvában érkező mágia elől, de ekkor egy öles férfinak ütközöm, aki pusztakézzel taszít vissza, pont a lángok sodra elé. A fekete acél állja a sarat, mellvértem szétszórja, elnyeli a perzselő lángokat. Meglepetésként érkezik az irdatlan pofon, régi emlékeket ébresztve bennem, oda sem kell néznem, hogy tudjam, atyám rosszallása itt sokszoros erővel szakad a nyakamba. Kölyökkutya vagy még, nem férfi, harcos pedig sosem lesz belőled! – csendül agyamban Domvik hamis lovagjának zengő basszusa.

Legyen hát! Kardomat a földbe szúrom, karjaimmal rituális megtisztító mozdulatot teszek, és megfeszítem elmém erejét. Néma fohászomba Darton nevét szőve robbanok a boszorkány felé, fantomképem körülfolyja, magába fojtja a törékeny nő testét. A mágia szülte vörös fények lényével együtt enyésznek el, de ekkor apám alakja magasodik fölém, aki második pofonjával a földre taszít. Méltatlanul sáfárkodtál családi örökségeddel, korpa közé keveredtél, és meglásd, szánalmas hitsorsosaid porát hamarost a szél hordja majd szét… Elég volt! – üvölteném szétszakadó torokkal, de nem tudok szólni, és pusztító torokütésem rettegve tisztelt példaképembe is belérekeszti a szakadatlan gyalázkodást.

Ocsúdni sincs időm, ismét a hátam mögül szólít egy karcos bariton. Tényleg ezt akartad, Testvér? Hogy magad légy az ítész és a hóhér, magad légy az elkerülhetetlen halál? – kuzinom ismerős hangja szokatlan gúnnyal hasítja szét a csend szövetét, közelítő alakján hirtelen nem tudom, mi is olyan furcsa. Absolon páncélja igazi mesterremek, fekete acélja a halál maremita motívumaival díszes, nyakában a Varjúszárny szimbólum díszeleg, tüskés vállvasain hatalmas varjú terpeszkedik. Lánghaja egyetlen varkocsba fogva omlik hátára, kétkezes kardját hanyagul a vállának támasztja.   

A halál szolgálatához erő kell. Benned nincs erő, csak félelem és üresség, állandó menekülés egy rettegett világtól, amely nem a barátod. A gyengék mind elbuknak! – az utolsó mondatot már üvölti, ahogy támadásba lendül, válláról felröppen az éjszínű varjú, majd egy közeli fa ágára telepszik, onnan szemléli a harcot. Szikrázva csapnak össze kardjaink, miközben lelkemben újfajta sejtelem szökken szárba. Annyira bíztam magamban, hogy azt is elfogadtam, hogy engedelmes szolga vagyok csupán, gondolattalan, gyilkos eszköz a kérlelhetetlen halál, Darton szent kezében? Tényleg képes vagyok rendelését beteljesíteni bármi áron, nem nézve célt és értelmet, de vak ostobasággal fogadni el akaratát? Tényleg csak azt a rést keresem buzgón, ahol a hideg vasat szeretett kuzinom testébe mélyeszthetem?

Eddig is csak a zsigeri védekezési ösztön vitt rá, hogy józan akaratomon kívül szegezzem szembe fegyveremet egész családommal, kiket bő évtizede nem láttam már, és acéllal védekezzem becsmérlő szavaik és támadásaik ellen, mert a tehetetlen düh közönséges ösztönlénnyé silányított. Szolgálok Darton, szolgállak téged, de nem esztelenül! Parancsold, amit érdeked követel, és engedelmeskedem hívásodnak, de nem primitív végrehajtóként. Nem azért akarok lovagjaid közé lépni, hogy élet és halál ura lehessek, az én tisztem csupán hatalmad közvetítése – tégely vagyok, mely kész befogadni esszenciád lényegét, de tagadom, hogy a parancs megkérdőjelezhetetlen! Ha agyatlan barmokkal akarnád őrizteti eljövendő birodalmad, mi végre mérettetnéd meg a téged szolgáló lovagokat? Elég legyen hát ebből a megalázó színjátékból!

Kardomat tisztelgésre emelem Solon felé, majd a földre dobom. Kardja sebesen száguld fedetlen fejem felé, nem hagyva kétséget afelől, hogy valamit hibásan gondoltam végig. Mikor elérne a penge, furcsa dolog történik: a valóság megfagy, a lesújtó karok megdermednek, egyedül a varjú károg egy rövidet. Absolon jégszoborként markolja kardját, ellépek előle és a felém röppenő varjúra koncentrálok. A pillanat tört része alatt ölti magára patrónusom alakját, majd arcvonásai és egész megjelenése átrendeződik újra, de hiába az egyszerű, sötétszürke utazóruha és a bölcsességet sugárzó, borotvált arc, többé nem kérdéses, kivel állok szemben. 

Senki nem mondta neked, hogy a beavatás elnyerése nem csupán megmérettetés, de életre szóló tréfa is egyben? – mosolyog a kortalan férfi, és körbemutat a téren, ahol köröttünk atyám, anyám és bátyáim várakoznak, szemeikből elismerés süt, Solon pedig megbocsátón dugja hüvelyébe kardját, majd az egész jelenés délibábként enyészik el. Emlékezz erre mindig, ha az én nevemben vonsz fegyvert, lovag! Szívedben halál honol, de értéke éltet. Szolgálj eme szellemben, és méltó leszel a sorsra, amit neked szánok.      

Darton kacaja visszhangzik fülemben, amint egy fekete örvény közepén zuhanok vissza testembe, egyszerre az avatási oltáron találva magamat. Köröttem lovagtársaim és a komtúr, patrónusom fekete, ezüsttel hímzett brokátköpenyt borít vállaimra, majd szertartásosan megszorítja az alkarom. Celeritor vagy. Darton felszentelt lovagja, pap, aki fegyverrel őrzi a Hallgatag Úr birodalmát. Ami odaát történt, egyedül rád tartozik, erről egyikünk sem beszél. Senkinek nem kell tudnia róla, és egyedül tőled függ most már, mihez kezdesz urunk ajándékával. Ne feledd viszont: csupán zarándokutad ért végét e napon, szolgálatod csak most kezdődik el! 

Büszkén tekintek körül a fáklyafényben fürdő termen, a körben állók arcán szintúgy elismerés és öröm nyomait vélem felfedezni. Röpke hálaimát mormolok Dartonhoz, végleg elfogadva rendelését, mert bár szívemben halál honol, értéke éltet.

Zarándokút VIII.

2013.05.14. 21:22

A laikus ember végtelen csendet várna és nyugalmat, a beavatást kereső jól tudja, hogy egyikre sem számíthat a gigászi sírkertben, sem éjjel, sem nappal. A múlt havi járvány a szokottnál is több feladatot rótt a szolgálatot teljesítő testvérekre: nem csak újabb sírok kerültek a régiek fölé, de az eddig használaton kívül álló, bedőlt falú krematórium, a hatvan láb magasban égre nyíló Sárkányszáj is újra szürke füstöt pöfékelt, megállás nélkül.

A kutató szem még képes felfedezni a terepen az egykorvolt Kyria nagyjainak terveit, még ideig-óráig képes rekonstruálni az utcákat és kriptatömböket, de nem könnyű sokáig fenntartani ezt a képet. A pusztulás és elhagyatottság nyomai látszanak mindenütt, a rendőrzők is csupán néhány kisebb, ritkás folton tudják fenntartani hatalmukat, ahol a szent rajzolatok töretlenül vigyázzák a holtak nyugalmát.

Mesterem utasítása alapján első feladatom pont egy ilyen szent folt, az állomáshelyem fellelése volt, amit a Nekropolisz déli falától északkeletnek, mintegy hatmérföldnyi távolságban kellett megtalálnom, homályosan megadott útjelzők alapján tájékozódva. A sírok és szobrok zöme annyira tönkrement az elmúlt időszakban – mióta mesteremnek kellett ezt az utat végigjárnia –, hogy igazán bajos feladat volt elérnem a három oldalról holtligetek által kerített templomig. Hogy a miazmás köd miféle praktikák segedelmével rejthette a kegyhelyet, nem tudhattam, de az biztos, hogy háborítatlanságában komoly szerepet játszott.

A templom inkább volt romtemplom, de erős szakrális mágiát sugározott, és látványát valamivel kellemesebbé tette az a sötét vizű tó, melynek partjára épült.  Úgy véltem, az épület eredetileg nem Darton fenségét volt hivatva hirdetni, valószínűbb, hogy még korokkal korábban emelték, valamely azóta elfeledett istenség tiszteletére. A dartonita építészetre jellemző jegyeket így hiába is kerestem, a főszentélybe három kisebb termen át lehetett bejutni, de ezek mind borzasztó állapotban voltak, egyedül a felszentelt belső terem mutatott rendezett képet. A termek oldalából további kisebb oltárfülkék és szentélyfélék nyíltak, de ezek zöme is elhagyatottan állt, a csatlakozó szolgaszállásokon és az ácsműhelyben lehetett leginkább felfedezni a nyomokat, hogy itt egy kisebb, kolostori közösség él és tevékenykedik.

Miután jelentkeztem kijelölt elöljárómnál, tutor Ghatattornál, megkaptam szálláshelyem kulcsait is, majd az öreg pap a refektóriumba szalajtott, hogy némi élelmet és fontos értesüléseket szerezhessek be az itteni életről és halálról. Az étkezőben csupán néhányan lézengtek, inkább véltem őket közönséges őröknek, mint beavatottaknak, de ez nem akadályozott abban, hogy beszédbe elegyedjem velük, és tájékozódjam a környék furcsaságairól. Megtudtam, hogy az utóbbi években a Hamvadó Lelkek Tavát egyre többen választják utolsó nyughelyükül, lévén a rőzsével és olajos csöbrökkel tömött ladikra fektetett porhüvely egyként nyer hamvasztást és temetést is, miután a partról lángoló nyílvessző kilövésével biztosítják a búcsúztató rituálé lezárását. Igaz, ezt csak a rangosabbak és vagyonosabbak engedhetik meg maguknak, de a hamis holtként való visszatéréstől való félelem többeket is a súlyos aranyak megfizetésére buzdított. A hamvasztó temetés és a gyászszertartás persze nem kerülne pénzbe, de a Nekropoliszban más szabályok érvényesek, és nincs az a vagyon, amit ne lehetne a védművek folytonos karbantartására és a gyalogoltárok fenntartására elkölteni.

Könnyen szót értettem a templomban és környékén szolgáló fegyveresekkel, akik Nekropoliszbéli első napjaimban istápoltak. Sokat meséltek a kósza rémekről és a testtelen lidércekről, és az általuk felügyelt terület bejárása során eleget beszélgettünk az óvatlanokra leső egyéb veszedelmekről, az élő és élettelen halálcsapdákról, melyek mindenfelé megtalálhatók a főbb útvonalakon kívül. Nappal a temetőtótól kiindulva csillagszerűen derítettük fel a környéket, és nem egy alkalommal mutatták felém a veszély egyezményes jelét, amiből már tudtam, hogy jobb, ha a jelzett területet messzire elkerülöm. A helyenként letarolt kősírok és márvány csonttárak régmúlt varázspárbajok által támasztott orzóviharokról regéltek, a parlagon hagyott területek pedig sötét paktumok és rituálék helyszíneinek utolsó mementóiként terpeszkedtek folyondárdíszes urnafalaktól és ravatali kápolnáktól közrefogva.

Körös-körül halottnak tűnik minden, az elmúlás fensége mégis kételyeket ébreszt a szemlélőben. Az életen túli béke nyugalma, a tudottan beteljesült ítélet bizonyossága valahogy hiányzik, a befejezettség érzése nem talál utat a Nekropoliszt járó emlékező lelkéhez. A sírkert növényzete ugyanakkor nagyon is élő, az elmúlás televényéből gazda flóra sarjadt, az elfeketült füvek és fás szárú kórók dúsan tenyésznek az utca- és sírkövek repedéseiben, és a várakozva ásító gödrök fölé szomorúan nyúlnak be a kocsányos fűzek és keserű bükkök.

A Nekropoliszt bárki teljesen néptelennek és elhagyatottnak gondolná, és mégis, nem csupán dolgukra siető Darton-papok és temetőszolgák vagy a halottaskocsikat kísérő rakodók, de ostobán vakmerő látogatók is szép számmal akadnak, főként a nappali órákban. Bár tilos, mégis természetes, ha valamely polgár eltávozott szerettét keresi fel, hogy sírján mécsest gyújtva tisztelegjen az elhunyt emléke előtt, de gyakoribbak az egyéb esetek.  Van, aki balkézi ügyleteinek intézésére lopakodik be valamely sírerőd árnyékába, ahol súlyos aranyak és vérrel szerzett értesülések cserélnek gazdát, de nagy ritkán magányos, karvalyorrú hóhérpoéták is előfordulnak, akik ihletért fohászkodnak a szomorúfűzek alatt, míg alkonyatkor morbid pásztorórákra érkező kurtizánok és kéjéhes ügyfeleik nyögései hallhatók, ha valaki kiismeri már magát a tilalmas kerületben.

Minderre és még többre is volt alkalmam, mire már a második hetemet töltöttem a városóriáson belül meghúzódó másik városban, mely a régi és majdani holtak birodalmát hívta életre az anyagi világ térségein. Mindvégig éreztem ugyan, hogy Darton óvó szeme nyitva van, de ezen a vidéken még az ő hatalma is viszonylagos: a számtalan kultúra és az általuk alkalmazott rítusokkal elbúcsúztatott eltávozottak sokfélesége döbbenetes változatosságot mutat. Fejfák és besüppedt hantok mindenfelé, ódon kripták és sírerődök, bazaltmauzóleumok és ezüstmárvány búcsúztató kegyhelyek, romok és omladék a siratófalak tövében, és áldozati oltárok a kerület minden útja mentén, lépésenként. 

Szokásos őrjáratomat végeztem az aznapra kijelölt útvonalon, és igyekeztem nem gondolni az élőholtakkal, akiket eleddig sikerült elkerülnöm. Utam végeztével egy nemrég feltört kriptát indultam felkeresni, hogy ellenőrizzem a nappalra kirendelt őrség munkáját, majd felváltsam őket a szolgálatból – egyszerű temetőőrök csupán, az éjszaka megpróbáltatásai nem nekik valók. Rendben találtam mindent, és bár a sírboltot teljesen kifosztották ugyan, de még nem szentelték újra, így szükség volt a védelemre, hogy még egyszer sem be, sem ki ne juthasson semmi nemkívánatos.

A vörös holdat épp csak felváltotta a kék, én továbbra is egyenes derékkal strázsálva vigyáztam a kripta bejáratát, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. Olyasféle volt, mintha egy szivarozó macska nyávogna, a rekedt-karcos miákolás egyre közelebb ért. A falikarba tűzött fáklya gyönge fényénél egy blegront méretű vadmacska körvonalai bontakoztak ki az éjből, amelyben a képtelen hang gazdájára ismertem. Nem is a méretei vagy a vernyogása volt igazán nyomasztó, sokkal inkább az, hogy foltokban vedlő, loncsos bundájának elmúlásbűze, a kiszáradt bal szemüreg, és a több helyütt kilátszó koponyacsont egyértelművé tette tisztátalan élőholt mivoltát. Nem sokáig töprenghettem a Dartontól elrugaszkodott kreatúra származásán, mert morogva-kaffogva bámult egy darabig, aztán rámvetette magát. 

Épp annyi időm maradt, hogy elővonjam pengémet, amely immár nem közönséges fegyver volt csupán, Ghattator páter közbenjárásának eredményeképp a Holtak Urának szent áldása tette a hamis holtak számára is félelmetes fegyverré. A macska ugrott, én féltérdre rogytam, és teljes erőből vágtam a kardot a szügyébe – a dög gyakorlatilag felnyársalta magát a lábnyi acélra, de csak hörgött és egyre tovább vonszolta magát felém. Fegyverem a testében ragadt, és fektemben már majdnem elért kieresztett karmaival, mire elharapódzó rémületemben mindkét térdemet a mellkasomig húztam, majd vasalt csizmáim pusztító erővel vágtam a koponyájának, teljesen bezúzva azt – ettől másodjára is kiszenvedett. Levegőért kapkodva tápászkodtam fel, és undorral húztam ki belőle a fattyúkardot, majd a lábammal odábbhengerítettem, hogy reggel a kolostor tutorai megvizsgálhassák. Az apát másnap egyszerűen annyit mondott, megszokott dolog, és ezzel gátat is vetett további kíváncsiságomnak.

Három nappal később, alkonyodott már, mikor egy újabb bejárás alkalmával két röhögő alakra lettem figyelmes, akik tőlem alig egy kőhajtásnyira telepedtek le a nedves fűbe, saras ásóikat maguk mellé lökve a földre. Sírásók voltak és kapatosak is erősen, de hogy mi a retkes mételyt kerestek pont errefelé, ahol leginkább állóurnák akadnak és sírhantok alig, azt nem tudtam kitalálni. Amikor közelebb értem, láttam meg, hogy csak úgy ücsörögnek, heherésznek és egy katakomba zárókövén kockáznak, mintha csak egy ápolt közparkban lennének. Kardot vonva léptem oda hozzájuk, és parancsoló hangon rivalltam rájuk.

Gyorsan rájöttek, hogy a Hallgatag Úr lovagjával állnak szemben, hát, ha döcögve is, de engedelmesen megfeleltek kérdéseimre. Meséjük szerint egy bő órát kutyagoltak már az urnasor mentén, mert nekik azt mondták, fennszóval, hogy ne zavarogjanak, és máshol végezzék a dolgukat. A parancsot egy hollóhajú nő adta, aki népes lovagi kísérettel érkezett az egyik nyitott oltárhoz, melynek szomszédságában épp elkezdtek volna dolgozni.

Erőst gyanúsnak tűnt, hogy valami hölgyemény egész lovagi kompániával jelenjen meg a kertben az est leszálltával, hát kaptam magam és arrafelé lódultam, amerre a sírásók mutattak. Rögtön arra gondoltam, hogy valami sötét dologban mesterkednek, és igyekeztem kilépni, miközben némi világosságért fohászkodtam Uramhoz. Legnagyobb meglepetésemre a semmiből egy halovány, kék fénnyel derengő gömb tűnt fel kardom markolatán, amelyben azonnal Darton Szent Fényére ismertem. Sokszor hallottam már erről a praktikáról lovagtársaimtól, de magamnak eleddig sosem sikerült megidéznem. Darton kegyének eme egyértelmű megnyilatkozása megerősített hitemben és vállalásomban, így már némi világosságot bírva törtettem tovább célom felé.  

A fény hamarost kihunyt ugyan, de akadt más irányfény, ami tájékozódásomban segített. A kerület egyik legelhagyatottabb sarkában jártam, ahol őrbálványok és mállott sírdíszek tanúskodtak egy idegen kultúra jelenlétéről. Tucatnyi fáklya fényét szűrték felém egy távoli tisztás búskomor fái, így nem volt nehéz rátalálnom a sírásókat elzavaró társaságra. Egy ódon obeliszk tövébe húzódva kémleltem a tisztást, melynek közepén kopott oltárféle magasodott, körötte álltak a fekete vértes lovagok bő tucatnyian, és előtte a papnő – tíz tavaszt, ha láthatott gyereklány –, aki egyértelműen valamiféle idézőrítust készült végrehajtani. Az oltáron némán fekvő kisded és a hollóhajú leányka övéről logó díszes áldozótőr nem hagytak kétséget afelől, mi is készül. Elmém hatalmához folyamodtam, és kiélesítettem érzékszerveimet, így már nem volt nehéz kiszúrnom a nyakában teljesen nyíltan hordott átkozott szimbólumot, a tekergő kígyókkal.

A Rettenet Asszonyának híveit minden embertisztelő kultúra megveti, gyűlöli és tűzzel-vassal irtja, mégsem tudtam, mit tegyek szorult helyzetemben. Patrónusom azzal bocsátott el utamra, hogy a legvégső esetre megtanította a Segélykérés titkos diszciplínáját, mely az elme erejét koncentráló sikolyként messzire visszhangzik a titkos síkokon, melyre Darton hű követői bizonnyal felfigyelnek. Azt is szigorúan kikötötte, ne használjam ezt a tudást, mert a tényleges helyzettől függetlenül, egy egész osztagnyi lovagtestvér siet lóhalálában a helyszínre, és ha indokolatlan volt a hívás, felelőtlenségemért rendkívüli megtorlásban lesz részem, és a stáció teljesítése bizonnyal elbukottnak tekinthető. Nem tudtam pontosan, mit látok, de Orwella szukafattya kétségtelenül valami förtelmet készült a világra szabadítani, és ezt nem hagyhattam. Szabadjára engedtem hát hatalmamat, majd vereségembe beletörődve vártam a segítségemre érkező paplovagokat. 

Alig egy órát várakoztam, egyre fokozódó aggodalommal szemlélve az eseményeket, amikor elmémben patrónusom hangja csendült, akinek parancsára lassú visszavonulásba kezdtem. Kilencen érkeztek a testvérek, közülük Ramano és Tradrianus kivételével senkit sem ismertem. Mesterem elmondta, hogy már körbekémlelték a helyszínt, ezért amikor mindenki elfoglalta helyét, jöhet a varjúkacaj, és utána szétkapjuk a mocskos disznait. Jobbfelől sorakoztunk fel kivont fegyvereinkkel, de mielőtt még a károgás felharsanhatott volna, nem várt dolog történt: a túlnan sötétjéből a gyermeklány mellkasába méretes hajítóbárd csapódott, ami kétlábnyi távolságra repítette, nekivágva csenevész testét az oltár bazalttömbjének. 

A velünk szemközti gazzal felvert imakövek közül csuklyás-sarus árnyak rontottak elő, volt akinél lovagi kardot, másoknál jókora buzogányokat fedeztem fel. Nem teketóriáztak sokat, egyenesen megrohanták az őrt álló Kard-lovagokat, amire válaszként mi is urunk nevét harsogva zártuk be a csapdát. Túlerőben voltunk ugyan, de a kígyóimádó bitangokat se sárból tapasztották, így rendesen megszenvedtünk, mire levágtuk őket. A csuklyás alakokban hamarost felismertük az apátot és embereit, mint kiderült, valójában mind Urunk felkent szolgái voltak. Miután az ellenfél kivérzett, néma csöndben nézett farkasszemet a két oldal, az ősi hagyományt ápoló fegyveres papok, és az új tanítások mellett elkötelezett paplovagok. Azonos isten, hasonló elvek és mégis különböző világnézet, a holdfényben megcsillanó varjúszárnyas szimbólumok egymás tükörképei.

Az oltár mellől szörcsögő hangok hallatszottak, mire mindenki a lassan feltápászkodó gyermeklányra bámult. A súlyos hajítóbárd épp a szegycsontjából meredt elő, de ez nem akadályozta meg benne, hogy hörögve ősi igéket mormoljon, majd bal tenyeréről felröppenő zöld lángokkal perzselje tisztára az utat maga előtt. Akiket a széleken elért ­– két lovag és két buzogányos-pajzsos pap – rettentő üvöltésben törve ki görnyedtek össze a smaragd-tűz csapásai alatt. A lovagok, köztük magam is, egy emberként rontottak a megébredt démonfajzatra, a súlyos acélpengék egyszerre sújtottak a törékeny lányforma feje felé. Négy pengének állta útját a magasba kapott görcsös kis kar: a csont recsegett és ropogott, de a védekezésre emelt végtag kitartott, a testet pokolbéli erő hatotta át és egy másik világ hatalmassága uralta immár.     

Amerre a kislány karjaival csapkodott, acélollóval nyírt bádoglemezként nyíltak meg a feketére edzett teljes vértek, és az újra felcsapó lángok további három celeritort égettek össze. Szerencsére a papok sem tétlenkedtek közben: Ghattator őrei gyűrűbe fogták az őszülő apátot, és folytonos kántálás közepette biztosították az időt és teret, hogy a vén pap iszonytató erejű bűvigékkel támadhasson a ránk szabadult démonra. Csak elképzelni tudtam, hogy miféle rettentő erőért fohászkodik az öreg – minden bizonnyal Darton közvetlen ítéletét kérte a nekivadult bestiára. Míg ajkáról peregtek a szavak, mi többször is a lánynak támadtunk, de nem volt esélyünk a külső síkról iderángatott entitás ellen, pengéink és vértjeink épp hogy csak visszatartani tudták.  A segedelemért fohászkodó pap végül elhallgatott, kilépett őrei közül, a lány felé fordult és nyitott tenyerével röviden maga elé ütött a levegőbe, miközben hangosan elkiáltott egy nevet. A taszító mozdulat hatására a gyermek testén remegés futott végig, majd hang nélkül összecsuklott.

A túlélő lovagok és papok egyaránt kimerülten roskadtak a földre, néhányan az elesetteket vizsgálták meg, de a kislány-démon elleni harc nem ismert sebesülteket, csak holtakat. Mi lovagok öten maradtunk életben, a tejfelszőke Tradrianus és karvalyorrú mestere, a gorviki Ramano is odavesztek az összecsapásban, és Ghattator paptársai is csak hárman maradtak meg. Ellenségeskedésről többé szó sem lehetett, és mintha cinkos összepillantást véltem volna felfedezni patrónusom és a kolostorrom apátja között.  

A stáció végnapjaiban kizárólag az ismerős utakat jártam végig, és Ghattator páterrel folytattam hosszas eszmecserét, akiről kiderült, hogy a nekromancia és démonológia titkainak avatott ismerője. Ha épp nem kellett őrséget adnom, esténként gyakorta együtt lapozgattuk kincsszámba menő másolatát a hírhedett Al Sahred Necrografiájának. Az apátúr megosztotta vélekedéseit a közösen átélt iszonyat mibenlétéről is, miszerint nagy valószínűséggel, a gyereklány testében egy hatalomért ácsingózó, ősöreg orwellánus papnő társbérletben küszködött egy szeráfi alku eredményeként beköltözött démonfattyúval, aki végül átvette az irányítást, és a szentségtelen rituáléval épp egy rokonlátogatást akart kieszközölni, valamely korosabb felmenőjével. Ezt sikerült közbelépésünkkel megakadályozni.      

Az öreg Ghattator az ortodoxia felkentje volt ugyan, de mint a hónapot lezáró egész napos imádság után megtudtam, minimális elméletbéli eltéréseket fedezett fel a maremita irányzat lovagjainak elképzeléseihez képest, ami persze utólag nem volt meglepő, hiszen a Nekropolisz papjai legalább olyan harcedzettek, mint bármely leendő lovagtársam. Megosztotta kételyeit urunk egyházának jövőjét illetően is, és így személyében az első olyan embert ismerhettem meg, aki a túlélés zálogát nem az elidegenedésben, hanem a különböző eszmék közös fegyverré kovácsolásában vélte felfedezni. Mikor holmimat összeszedtem, hogy visszatérjek Erion napfényesebb oldalára, búcsúzóul egy patrónusomnak szóló írást nyomott a kezembe, melyről elárulta, hogy ajánlólevélnek szánja. 

Visszatérésem után, a Fekete Torony legnagyobb tárgyalójában patrónusom a Nekropoliszban esett rajtaütés részleteit jelentette magának a komtúrnak, aki háromtagú tanácsban tárgyalta ügyemet egy rögtönzött kiskoncílium keretében, melyen az összes beavatott részt vett. A komtúr feltörte Ghattator lepecsételt levelét, és annak tényeinek figyelembevétele mellett határozott úgy, hogy a lovagjelölt méltónak bizonyult a celeritori rang elnyerésére, és folytathatja zarándoklatát a kedve szerint megválasztott rendházba, ahol útját bevégezvén sor kerülhet a beavatásra.    

Zarándokút VII.

2013.04.24. 13:18

Hagymázas őrültként kacagtam a kör közepén, kacagtam egyre, míg mind több szájtáti gyűlt oda, megcsodálni a nem is oly ritka látványosságot. Szakadt gúnyámon kívül egyetlen vagyontárgyat tudhattam magaménak, a remekmívű tőrt, amit mesterem a Fekete Torony arzenáljából utalt ki számomra, amellyel komoly ellenfele lehettem bármely lágyszárú hangafélének. Ebbe kapaszkodtam most is, ádázul vigyorogva ellenfeleimre, akiknek a tőröm nem, csupán az életem kellett. Mindezt tudtam előre, ezért egyedül keserű elégtételt éreztem, amikor ócska fegyveremet a rám rontó nagydarab barom oldalába törtem.

Ezelőtt bő három hétig sikerült meghúznom magamat a szegénynegyedet keresztező apró folyócska mellett, melynek vize sokkal inkább emlékeztetett szennyvízcsatornára, mintsem tiszta folyóvízre. A felette átívelő rozoga, fedett fahíd alatt apró kunyhót találtam, és nem minden szégyenkezés nélkül küldtem uram elé korábbi birtokosát, akit nyúlszájú Faramondként ismertek a környéken.

Amikor mesterem végrehajtotta rajtam a soron következő szertartást, tudtomra adta, hogy ha elbukom a próbán, legalább vigyorogva járulhatok urunk színe elé. A Kacajok Urának hatalmát kellett megismernem, felfedezve, hogy minden helyzetben lehet találni valami szórakoztatót, ha épp felemelőt nem is. Sokat hallottam már Darton tréfás kedvéről, amely lovagjainak zömét is jellemzi, de sosem értettem igazán, miféle humor juthat azoknak, akik napról-napra, páriákként tengetik életüket.

Erion szegénynegyede sosem örvendett jó hírnek, de bíztam magamban annyira, hogy ne ijedjek meg némi nélkülözéstől és kihívástól. Abban biztos voltam, hogy itt egyedül és pénz nélkül semmire sem megyek, ezért már az első nap elkezdtem ismerkedni a környékkel és lakóival. A szegény ember is szereti a mulatságot és a mámort, ezért egy sarki italmérés ponyváját dobtam magam mögé először. A korcsmárosnak nem volt újdonság, hogy nincstelen senki vagyok, ezt rögtön láthatta maga is, de arra nem számított, hogy teli torokból röhögve, félkézzel hajítom vállamra az ötvenfontos árpászsákot, amiből a szomszédban a sert főzik. Napi három tál híg zabkásáért elszerződtem hát rakodónak, de jótevőm odáig már nem ment, hogy fedelet is adjon újdonsült, félkegyelmű védencének.

A kispiacnak nevezett szűkebb környéken egyre többen megismerték állandóan vigyorgó ábrázatomat, és tudták, mindenkihez van egy jó szavam – még ha az a Fátyol túloldalának szépségeiről szól is –, elkezdték tisztelni bennem a kacagva vigaszt hozó sehonnait. Rájöttem, hogy úgy értek szót velük legkönnyebben, ha árnyalni tudom nekik reménytelen helyzetük mivoltát, és rámutatok, hogy az irigyelt nemesurak is csak büdöset szarnak, a koporsó nekik sem kényelmesebb, és végül Darton Úr előtt mindenki megkapja, amit kiérdemelt.

Amikor épp nem zsákokat pakoltam a sermester raktárában, sokat bóklásztam a negyedben. Puha bőrcsizmához szokott meztelen talpam feltört, majd keményre kérgesedett, de nem volt miért panaszkodnom, nem egy olyan koldusnak ecseteltem Darton birodalmának csábító mivoltát, akinek lába sem volt.

A sörfőzdei napszám egyik nagy előnye volt, hogy minden nap, jutányos áron – tehát ingyen – juthattam az aranyló nedű fölös, szűretlen változatához. A kiszolgált borostömlőt még a rakodónak felfogadó kocsmáros raktárából csaptam meg, és miután dolgom végeztével telitöltöttem az orrfacsaró itallal, végigjártam embereimet, akiknek immár nem csupán vigaszt és fekete derűt, de némi táplálékfélét is juttathattam a sűrű, állott ital képében.   

Kedvencem, a hímes öreg patkány – matrózforma vénség –, aki rettenetes köhögés közepette adta tudtomra, hogy hálás nekem, amiért vagy szavaim, vagy a majd’ ihatatlan lőre előbb-utóbb Dartonhoz segíti, sokféle hírrel szolgált a kerület hatalmasságainak viselt dolgairól. Uzsorások és áfiumkereskedők, kiugrott papok és kiégett szajhákból lett kuplerájosnők életébe engedett bepillantást, és ezen a vidéken járva mindig hasznos volt tudnom, kivel nem érdemes tengelyt akasztani, vagy kit célszerű jó messzire elkerülni.

Tőle hallottam a rettegett Rozsdabáróról is, és hogy ezt a régiót ő tartja a markában. Figyelő szemek persze mindenütt akadtak, és nem mindenkinek volt kedvérevaló, hogy egyre jobban berendezkedtem a szegénynegyedben. Végül is, találtam elfoglaltságot, amivel szert tettem a napi betevőre, volt hol aludnom és akadtak néhányan, akik bizonyára cimboraként tekintettek rám. Akinek támogatói vannak, annak előbb-utóbb ellenségei is lesznek, és nem egy ágrólszakadt helybélit köteleztem már le szónoklataimmal és a vacak sörmaradékkal.

Az üres borostömlőt a főzdében hagytam, és kunyhóm felé vettem az irányt, amikor azok hatan követni kezdtek. Ittlétem alatt volt már dolgom néhány kötekedő alakkal, de erőmből mit sem vesztettem, így sosem okozott gondot, hogy egy-két pofonnal elvegyem kedvüket a további próbálkozástól. Koszlott bérkaszárnyák között vezetett az utam, sikátorokon át, ahol az utca közepén szennyes csatornalé folydogál, és a magasból mindig bámészkodik egy-két nyomorult. Nem tudom, miért vártak vele, amíg elérem a kis terecskét a kúttal, de csak akkor zártak félkörbe, mikor hátamat már a kávának vetettem.

A vezetőjüknek tűnő nagydarab állat a Rozsdabáró üzenetét tolmácsolta, miszerint, ha lőrével akarok kereskedni a területén, akkor fizessem meg a neki járó sápot, tömlőnként 2 rézpiasztert. Természetesen, ha tudtam volna, sem fizetek, de minthogy nem volt választásom, felkészültem az ilyenkor szokásos nem szóbeli jókívánságok átvételére is. Szócséplés helyett inkább a pofájukba röhögtem egy kiadósat, majd saját szánalmasságom tudatában elővontam félelmetes fegyveremet. Darton, nekivágok hát! – futott át elmémen, ahogy a szószóló felé lendültem.

Komoly kárt nem tettem benne a hitvány pengével, de csúf sebe lefoglalta, így ezután legalább eggyel kevesebb ellenféllel kellett számolnom. Darton lovagjánál természetesen mindig van fegyver – ahogy mesterem tanította – ezért mély alapállást vettem fel, megropogtattam az ujjaimat, aztán vigyorogva intettem feléjük, jöjjenek csak. Az elsőt iszonyatos erejű parasztlengő érte a halántékán, rongybabaként csuklott össze helyben. Balra léptem, hogy több helyem legyen, majd váratlan rohamra indultam, mint valami hibbant faltörőkos, miközben karjaimmal vadul csalapáltam mindenfelé. Egy-két ütés be is talált, de még mindig négyen voltak ellenem, ráadásul tőrök és görbe kések meredtek felém.

Egyszerre támadtak, és csak egyikük ellen tudtam érdemben védekezni, egy döfés az oldalamat érte, egy vágás a bal vállamat, egy másik az alkaromat szántotta végig. Éreztem, így sokáig már nem húzom, ezért megpróbáltam kibontakozni a harcból, de a körülálló nézősereglet miatt sem igazán volt hova visszavonulnom. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a tőrét felém emelő vámszedők mozdulata elakad félúton, megtorpannak, és hárman erős acélvesszőtől átjárt torokkal hanyatlanak el. Az utolsó alak, akinek a nyíl a vállából meredt elő, már nem rám figyelt, hanem a megnyíló kör felé bámult.

A kút mögül csuklyás kámzsát viselő vénség botorkált felém, az áporodott illatú levegőn át is utat talált orromig a belőle áradó tömény halszag. Vacak dohánytól és olcsó sörmaradéktól karcos hangon szólalt meg, de senki sem volt a téren, aki ne parancsként értelmezte volna szavait. Nyugtot követelt a halálpapnak, majd elég volt néhány szót szólnia és a döglődő bitangra mutatnia ahhoz, hogy tudassa, miféle sors vár azokra, akik az ő nevében fenyegetik alattvalóit. Álmomban nem sejtettem volna, hogy a hímes öreg patkány személyében olyan pártfogót lelek, akinek szava a törvénynél is többet nyom a latban ebben a városrészben.   

A hónap hátralévő napjaiban a Rozsdabáró vendégszeretetét élveztem, akivel sokszor hosszasan eltársalogtunk Darton hatalmáról és tanításairól. Elmondta, hogy a Holtak Urának hitében nevelkedett ugyan, de jó ideje nem követte rítusait, miután családját kisemmizték és tőle is elfordultak a kevés mosolyú papok. Mint kiderült, általam a Hallgatag Úr új arcát ismerte meg, minthogy sosem látott még a halálról vigyorogva-röhögve magyarázó felkentet. Az csak ráadás volt számára, hogy odaadó leereszkedésemben saját sörének állott maradékával traktáltam minden nap alkonyán.

A stáció végeztével a Fekete Toronyba tértem meg, hogy az ottani főtemplomban imádkozzam végig az utolsó napot. A Fejfa szentélyben is ütődött módjára bazsalyogtam végig, nem volt könnyű megállnom, hogy fel ne röhögjek a varázs hatalmából kifolyólag. Minden útvonalat végigjártam gondolatban, amerre a nyomornegyedben megfordultam, és magam elé képzeltem a számtalan arcot, amelyek ugyan ritkán mosolyognak, de nekem mégis sikerült felderítenem őket rövid ottlétem alatt. Darton tréfáin töprengve értettem meg, hogy ha élce kevésbé szellemes, akkor már minden bizonnyal asztala mellett ülve vigyorognék tovább.

Zarándokút VI.

2013.04.11. 13:18

Azt tudtam, hogy nincs közel, de azt nem sejtettem, hogy Erion ilyen pokol messze van. Pártfogóm könnyű kedve gyorsan feloldotta szorongásomat, amit a stációt lezáró kötelező imádság elmulasztása miatt éreztem. Véleménye szerint megtettem, amit kellett, az ájtatos befordulás meg nem feltétlenül szükséges, és ha mégis ragaszkodom hozzá, majd bepótolom, ha a városok városába érünk.

Erion külterületén, majd az égbetörő falak védelmében utaztunk már jó néhány napja, mire elértük vágyott célunkat, Darton Fekete Tornyát a Palotanegyedben. A több mint százhúsz láb magas, roppant bástya csak a neve szerint volt ugyan fekete, inkább egyfajta parázsrőt derengés borította be, de ez nem tette kevésbé félelmetessé. Kiérdemelte, hogy a köznép tényleg Darton fenyegető ujját lássa benne. A gigászi rendházban rengeteg lovag és még több fegyvernök gyűlt össze, na, nem mintha valami különös hadialkalom lett volna, mint megtudtam, itt ez az általános állapot.

Mesterem engedélyezte, hogy megpihenjek a rendházban, mielőtt nekikezdek a következő stációnak, így volt módom szót váltani több leendő testvéremmel, és a tanulás kezdeti ösvényére lépett fegyvernökkel éppúgy, mint a magamfajta próbatételeket nyögő zarándokokkal. Fiatal suhancok és meglett férfiak éppúgy összegyűltek az alkonyati szertartásokon, mint a napközépkor esedékes közös étkezésen a hatalmas refektóriumban, ahol nem szenvedtünk hiányt sem sültben, sem borban. Darton lovagrendjének igazi erejét tapasztalhattam meg, látva, hogy csupán egyetlen rendházban mennyi nagyszerű férfi gyűlik össze, és milyen erővel szárnyalnak közös imáink urunk felé.    

Mikor sikeresen kipihentem a több mint három hetes út fáradalmait, patrónusom újabb titkos rituálét hajtott végre rajtam, hogy megkezdhessem a hatodik stáció teljesítését. Ajkaim összeöltéséhez sem tűre, sem cérnára nem volt szükség, mikor a mágia megfogant leengedett pajzsaim mögött, szájam magától záródott nyithatatlanra, ami először kellemetlen, később már csak furcsa érzés volt. A csend stációjának szerepéről megtudtam, hogy az engedelmes szolgálat és a cselekvő elmélkedés ideje érkezett el.

Miféle szolgálatra lehet alkalmas egy beszélni képtelen lovagjelölt, aki szakrális hatalommal még nem rendelkezik, és fegyverei sem annyira megbízhatók, mint egy lovagtestvéré? Azért akadt dolgom elég, így a stáció hónapja alatt voltam testőr, hírnök, kocsihajtó, fullajtár, temetőőr, kísérő és felügyelő egyaránt. De éppígy segédkezhettem a szállások takarításánál vagy a konyhán, szolgáltam a műhelyekben, az alkimista-laborokban és az istállóban is. Nem egyszer kellett megemberelnem magamat, de az összeöltött száj mindig megakadályozta, hogy megalázónak tűnő helyzetekben kikeljek sorsom ellen, így rendre csak magamnak ismételgettem: köszönöm, Darton, hogy megtanítasz az alázatra is.

A rend egyik nagy helyi támogatóját, egy dagadt kalmárt kísértem el egy díszvacsorára, mint személyi testőre. A főúri lakoma alatt végig mögötte álltam, kardomra támaszkodva, szálegyenesen, teljes vértezetemben. Más esetben biztosan nem érdekelt volna a dolog, de a Csend Urának mágikus pecsétje lehetetlenné és egyben szükségtelenné is tette számomra az étkezést, így rendes erőfeszítésre volt szükségem, hogy legyűrjem vágyódásomat akármilyen étel és ital után, később pedig, hogy leküzdjem a feltörni készülő hányingert. Étkek és italok végenincs sora került felszolgálásra, de nem is a számtalan fogás, hanem az a hallatlan röfögéssel kísért csámcsogás ingerelt, amelyhez foghatót még a pyarroni dorbézolásaink alatt sem tapasztalhattam meg.

Többször eszembe jutottak az első stáció kihívásai, és az, hogy akkor is némaságra kárhoztatva kellett eltöltenem egy teljes hónapot, de akkor a magány és az elzártság megkönnyítette a dolgomat. Megelőzőleg nem hittem volna, hogy most lesz nehezebb, hiszen mozoghatok, szemlélődhetek és nagyjából változások nélkül folytathatom életemet. Ehhez képest nagy meglepetésemre szolgált, hányszor szólanék, de nincs szavam, vagy, hogy valójában milyen üdítő változatosságot jelent az étkezés, hát még az estéli italozás a mester társaságában, ahol a sokféle példázatot és történetet sokféle kérdéssel tehettem kerekebbé, és formálhattam teljesen sajátommá. Eleinte még lejártam a refektóriumba, hogy társaimmal együtt töltsem az étkezés idejét és hallgassam felszabadult társalgásukat, de egy idő után inkább elmaradtam, mert tehetetlenségem csak dühvel és fájdalommal töltött el. Még örültem is neki, amikor mesterem vagy egy rangbéli beavatott testvér valamiféle szolgálatra osztott be, magányomban könnyebben viseltem a munkával teli órák végtelen unalmát.

Amikor épp nem köteles szolgálataimat végeztem, akkor vagy cellámba húzódva imádkoztam uramhoz, vagy a városóriás valamelyik kevésbé ismert temetőjét kerestem fel, hogy kívül és belül is teljességgel a csendnek adhassam magam. Sokan nem tudják, hogy Erionban sem csak a kyr temetkezési hagyományok alapján épített Nekropolisz kínál végső nyughelyet az eltávozottak porhüvelyének, de a távolabbi kerületekben is igen szép számmal találhatók sírkertek. Kifejezetten újszerű élmény volt, hogy nem csupán Darton fennhatósága alá tartozó cintermekben fordulhattam meg, de ápolt, díszes godorai halálparkokban éppúgy, mint számomra ismeretlen, ősi népek által fenntartott kurgán-domboknál és sírmezőknél is.

Darton lovagja leszek, így az eltávozottak nyugvóhelyeinek békéjét és csendjét mindig is a legkedvezőbb környezetnek tekintettem, ha valamely hitbéli kérdésen akartam elmélkedni. Leginkább az apró, Dartonnak szentelt kerteket kedveltem meg, ahol alig néhányszáz test nyugszik, és a sírok között komor és különös növények nőnek, melyek úgy véltem, gyökereikkel felerészt legalább már a túlnan televényéből táplálkoznak. A vénséges keserű bükkök árnyékában könnyű volt átérezni a kárpit túlfelének hívogatóan is megborzongató hűvösét, és órákig filozofálni a Halál Urának nemes mivoltáról és fenségéről, a szolgálat szükséges és gyönyörködtető természetéről.

Így esett, hogy a hónap végére ismét közelebb kerültem istenem lényegéhez, és tudtam, hogy ettől a naptól másként ejtem majd ki uram titulusát, mikor áhítatosan a Hallgatag Úrnak nevezem.

Zarándokút V.

2013.04.04. 19:14

Celeritorhoz méltó módon teljesítettem az erő szentségének stációját. A stációt lezáró egynapos ima alatt végiggondoltam a történteket, és gyorsan arra jutottam, hogy Darton vitézlő rendjének ugyancsak komoly szerep jut e sártekén, függetlenül attól, hogy valaki hisz-e a próféta tanításaiban vagy nem.

Patrónusom közbenjárása által került fel lelkemre a Sikolyok Urának szent bélyege, bár az öreg mormogott valami olyasmit, hogy urunk aspektusokra történő szétbarmolása igazi Selmo-féle ökörség, én meg érjem be annyival, hogy ebben a hónapban módom lesz megtapasztalni a Dartonhoz távozó lelkek utolsó sikolyának félelmét és fájdalmait. Az egyszerű rituáléhoz egy fertályóra sem kellett, és utána sokáig nem is éreztem semmiféle változást, pedig rendes köldökbámulással igyekeztem felderíteni a bélyeg mibenlétét.

Magammal együtt hat különböző nemzet, de egyetlen rend képviselője ült az asztalnál. Nem sokat tudtam a gorviki népségről, de amikor a karvalyorrú Ramano nyakában észrevettem Darton szent szimbólumát, egyértelművé vált számomra, hogy a rend tényleg mindenkit befogad. Felszentelt paplovag volt, aki a Dovori Sziklatemplomot mondhatta anyarendházának, akárcsak mokány tanítványa, a Shadonból elszármazott, tejfelszőke Tradrianus. Fra Mergen-Dharr a kalandozókirály országából jött, és nem lovagként szolgálta a próféta rendjét, hanem mint tutor működött közre az ifjabb testvérek elméleti képzésénél. A távoli Északi Szövetséget egy negyvenes éveiben járó nemesúr, a Garlaan dinasztia feje képviselte, akit sosem szenteltek celeritorrá, így a lovagrend világi szárnyát erősítette. 

Mesterem, aki magára mindig csak sehonnaiként hivatkozott, féltve őrzött bőrkötéses térképet göngyölt ki az asztalra, melynek széleit boroskupákkal rögzítette. Tőrét mutatópálcának használva bökött egy apró település jelére a Kráni hegység árnyékában. Khettacról köztudott volt a rend berkeiben, hogy a temetőjéhez csatlakozó templom apátja már jó ideje szimpatizált a Sötét Próféta elképzeléseivel, és a Pyarrontól való távolság ismeretében nem átallott teljesen nyíltan fordulni az új tanítások felé. Fra Hoalter elvetette magától az apátúri rangot, komtúrrá nyilvánította magát, majd követet menesztett Airunhoz, és felajánlotta szolgálatait.

Vadászatra indulunk, jelentette ki patrónusom. Méghozzá nagyvadra. Egy fiatal, feltörekvő inkvizítor nemrég indult el a szent városból, hogy számon kérje Hoalteren szélfordulását, majd magát és a véle egy követ fúvókat lefogassa embereivel. Úgy tudtuk, komolyabb csapattal indult útnak, lovagok és zsoldosok egyaránt kísérik útján. A mi kompániánk dolga lesz, hogy semlegesítse ezt a fenyegetést, és segítő acélt nyújtson a rendhez csatlakozó közösségnek.

Vesztegetni való időnk nem lévén már egy órával a megbeszélés után nyeregben ültünk, hogy a széles, kövezett országúton Daubig törtessünk, ahol rövid éjszakai pihenő után a Darym-pusztaságon lovagoljunk tovább, amíg elérjük a Nurag kiszáradt folyómedrét. Tudunk, hogy jó hétszáz mérföldes utazás vár ránk, ami nem kedvez nehéz lovakon ülő csapatunknak, de sem magunkat, sem állatainkat nem kíméltük. Két hetet adtunk magunknak, hogy elérjük célunkat. Északnak fordulva a folyam életre tért, és széles vízfolyássá bővült, a bal parton lovagoltunk tovább a lassan emelkedő, dombos terepen. A környék apróbb falvaiban parasztok és kézművesek egyaránt laktak, és a vidéken nagy népszerűségnek örvendett a gyümölcstermesztés is: alma-, körte-, ringlószilva-kertek és barackosok mellett ügettünk tova.

Mikor megpillantottuk a városkát, és előtte a sírkertet a templommal, már látszott, hogy nem lesz könnyű dolgunk. A távoli istálló bizonyára tele lehetett hátasokkal, mert a mellette álló korláthoz is mintegy húsz lovat kötöttek ki. A kertkapuban négy zsoldos strázsált – syburri vérteseknek véltem őket – míg a templom kapujában az aranykör jelét viselő lovagok várakoztak. Tehát Drachenwald már ideért, sommázta mesterem. Fra Mergen-Dharr próbált ugyan stratégiáról és megfontoltságról magyarázni valamit, de a lovagok nem igazán foglalkoztak vele, fűtötte őket a tettvágy. Ramano rámarkolt a nyakában lógó varjúszárnyra és mélyen zengő hangon egy áldás sorait kezdte mormolni, míg a többiek fegyvert vontak. Éreztem, amint eltölt Darton hatalma, és társaim szemében is különös tüzet láttam lobogni. Jó, ha kétszáz láb választott el a kaputól, erre mindnyájan megsarkantyúztuk lovainkat és az őrök felé vágtattunk.

A lábon fogadott roham könnyűszerrel szétcsapta a zsoldosok első csapatát, akik közül egy sem maradt élve. Fürge fattyúkardomat félkézre fogva estem az egyik szerencsétlennek, mindössze három pengeváltás elegendő volt, az utolsó csapásom kis híján lemetszette a syburri bozontos fejét. Társaim egy emberként bámultak rám, mikor torkomat velőtrázó halálhörgés hagyta el, a nyomában járó fájdalomba bele is szédültem egy pillanatra. Egész testemben kezdtem reszketni, amikor egyfajta felkészületlenség-érzetből táplálkozó, pánikszerű félelem uralkodott el rajtam. Találkozás a Sikolyok Urával, hagyta rám gyötrelmemet Tradrianus, majd bátorítólag vigyorgott egyet. Gyorsan megráztam magam, majd kissé lemaradva követtem őket, de megkezdtük a benyomulást a templom felé, ahonnan már futva érkeztek a lovagok.

Lekászálódtunk a lovakról, hogy szembenézzünk az érkezőkkel, pont egy ellenfél jutott mindenkinek. Fra Mergen-Dharr végzett leghamarabb, aki karjait előrelökve egy iszonyatos erejű fantomdárdával repítette a templomig ellenfelét, aki összecsuklott a fal tövében és nem mozdult többet. Ha ezután nem siet a segítségemre, könnyen megszorultam volna, mert ellenfelem, a tömzsi vasdoboz, bámulatos szakértelemmel forgatta tollas buzogányát, míg az én csapásaimat rendre pajzsával fogta fel. Kettőnkkel már nehezebben bírt el, törött kardja mit sem ért az egyre záporozó támadásokkal szemben, és miután pengém elakadt a hónaljában, néma csendben rogyott össze, míg én nőiesen magas, rikoltásszerű sikolyt hallattam. Nem maradt el persze az utolsó hangot kísérő égető kín sem, és bár már tudhattam volna mi vár rám, lábam ismét földbe gyökerezett a testemen végigcsapó gyötrelemmel vegyes félelemtől.

Közben Garlaan komolynak látszó fejsebből vérezve tört az élre, és befelé nyomult a templomba. Szorosan követtük, és nagy igyekezettel aprítottuk az utunkba kerülő zsoldosokat, minden szentélybe jutott belőlük. Különösebb zajt így sem csaptunk volna, ha nincs a szent bélyeg, amely minden áldozatom sikolyát rám származtatta, időről időre hangosabb-halkabb üvöltéssel verve fel a szentély viszonylagos csendjét és nyugalmát. A Varjúszárnyat elérve Garlaan komoly szakrális építészbeli jártasságról téve tanúbizonyságot azonnal a főoltár felé iramodott, és a falban húzódó titkos folyosóról a csigalépcsőhöz, majd az Örvény-kör Szentélyébe vezette a csapatot.

A terem közepén Hoalter komtúr láthatatlan béklyóba verve ücsörgött egy széken, vele szemközt a rettegett ifjú inkvizítor lánghaja vöröslött. További négy lovag felvigyázta a foglyot és a vallatót, mi azonnal nekik estünk. A csetepaté rövid ideig tartott csupán, Krad szolgái hamar elvéreztek a varjúlovagok pusztító kétkezes csapásai alatt. Az először megszeppent Drachenwald közben az Ítész üresen álló szentélye felé hátrált, ajkáról sebesen peregtek a sosem hallott fohász szavai. Mesterem éppen ekkor ocsúdott volna az utolsó összecsapásból, de ekkor mindnyájunkat ismeretlen erő kötött gúzsba és teljes mozdulatlanságra kárhoztatott. Drachenwald mágiájának szorításában hiába is vergődtünk, nem volt esélyünk a szabadulásra.

A ritka titkokba avatott mágiaforgatók egyetlen gyengéje azonban alattomban közelített az egyre hangosabban röhögő inkvizítor felé. Elbizakodottságában nem számolt vele, hogy a templom nem minden védőjét sikerült még legyűrniük, így nem vehette észre az egyszerű, fekete köntöst viselő diakónt sem, aki jó egy láb magas vaskandelábert markolva osont a háta mögé. A taglóként alázúduló gyertyatartó csapása egy ökörfejet is összezúzott volna, de a különös erők fedezékébe húzódó Drachenwaldot csupán leteríteni sikerült. Ájulatával azonban rögvest elenyészett a varázs is, ami eddig fogva tartott.

A templomban szolgáló lovagjelöltek, diakónok, egykori papok és templomszolgák a temető hátsó falához tapadó csűrben, újabb zsoldosok felügyelete alatt lettek elszállásolva. A komtúrral kiegészülve hamar felmorzsoltuk őket, az inkvizítor osztagából egyedül ő maga maradt életben. Fájdalom hozta eszméletvesztését mágikus praktikákkal megtámogatva nyújtottuk még tovább, miután megfosztottuk szent szimbólumától és fegyvereitől.  

Mesterem szerint komoly hiba lett volna, ha urunk elé küldjük, ezért inkább az ide úton látott egyik csőszkunyhó pinceraktárát választottuk számára, ahol a rengeteg almásláda között jó darabig töprenghet még ostoba ballépésén. A semmi közepén vermeltük el, jó tíznapi járóföldre Khettactól, megkötözve, fegyver, ló és mágikus hatalom nélkül, ami nem egyszer jóféle tréfákba formázva késztetett röhögésre, míg utunkat északnak kanyarintva lovagoltunk tovább az erioni Fekete Torony felé.    

Zarándokút IV.

2013.03.30. 21:14

Mesterem csendes megelégedettséggel vette tudomásul, hogy magam mögött hagytam a világi élvezetek hajkurászását, és megmaradtam választott utamon, urunk szolgálatában. A harmadik stáció kicsapongásai után nem lett volna értelme semmiféle pihenésnek, ezért rögtön megkezdtem az erő szentségének stációját. Még a megelőző hónap kihívásaihoz képest is egyszerűnek tűnt a stáció teljesítése, hiszen egy teljes hónap igyekezett elfeledtetni velem, hogy voltaképp lovag volnék, aki fegyverrel munkálkodik Darton evilági birodalmának eljövetelén, így örömmel nyugtáztam, hogy újra kedves kétkezes kardom súlya húzza karomat.

A Kaptárba betelepült dzsad kurafiak aztán igazán tudják, hogyan forgassák a szót, de engem jobban érdekelt, vajon villogó dzsambiáikkal is képesek-e sebeket osztani? Már-már törzsvendégnek számítottam egy-két lepusztultabb késdobálóban, noha eleddig inkább a csendes, jól fizető vendéget ismerhették meg bennem. Felidéztem magamban a lar-dori egyetemen töltött éveket, és azt, hogyan kell mindenre kapható ivócimborákat, avagy bajt keresni.

Mértékkel töltöttem az olcsó lőrékből, és sosem esett nehezemre úgy fordítani a szót, hogy a prédát lássák bennem, a balekot, akit egy-két hangosabb szóval meg lehet regulázni, majd elhallgattatni. Nem volt kérdéses, hogy teológiai tudás és hitbéli meggyőződés kapcsán magasan felettük állok, de eme stáció amúgy sem a cifra szavak idejét hozta el.

A meghallott valós sértések szép lassan tolódtak el a véltek irányába, és fokozatosan letettem róla, hogy bármit is kérdezzek, vagy visszakérdezzek. Inkább ütöttem. Először csak ököllel, de amint acél csillanását láttam, felragadtam az asztalnak támasztott irdatlan kardomat, és többé nem igazán néztem, hány végtagot szelek le. A Kaptár tökéletes gyakorlóterep volt, lévén kötekedő alakok mindig akadtak, és minthogy a betelepült népelemek csak megtűrtnek számítottak errefelé, így ezek a kisebb csetepaték sosem terjedtek túl a szerájokat és mákonyméréseket rejtő vásznakon.

Unalmasnak induló koradéli óra lehetett, mikor az egyik labdaházi ficsúrral futottam össze az egyik kevésbé népszerű vívóteremben. Nyilvánvalóan nehezményezte a korábban tőlem pedimben elszenvedett vereséget, és ugyan csak fogai között szűrte kisszerű szitkait, de azt, hogy kibaszott takonyvarjúnak nevezzen, már nem nézhettem tétlenül. Előkelőbb polgárok fiai és kisebb nemesek által látogatott helyszínen voltunk, ahol nem lett volna célszerű feltűnést kelteni, de a stáció parancsa alól nem szabadulhattam. Nem kellett sok hozzá, hogy elégtételt követelve párbajra kényszerítsem a langaléta kölyköt, aki fölényének teljes tudatában jóváhagyta a saját fegyver használatát is.

Másnap hajnalban egy külvárosi terecskén adtunk egymásnak találkát, vele idősödő ágyaspajtása, velem patrónusom tartott, hogy segédkezzen a párbaj lebonyolításában. Nem tudtam nem hangosan felröhögni, mikor elővonta alig egy láb hosszú tőrkardját – fogpiszkálót is láttam már veszedelmesebbet. Kétkézre kaptam a magam acélját, és gondoltam, egy gyors mozdulat, és miután megvolt az első – ami esetében valószínűleg az utolsó – vér is, valami vaskos reggelit fogok elkölteni egy derék fogadóban. Csak annyit vettem észre, hogy a keskeny rapír arasznyi mélyen szalad a bal vállamba. Döbbenten léptem hátra kettőt, és már emeltem a pallost, mikor patrónusom közbelépett, és kihirdette a győztest, megakadályozva ezzel, hogy felindultságomban háromfelé vágjam a pimaszul bazsalygó nemesifjút.

Mesterem segített levonni a megfelelő tanulságot, és én is megtaláltam a magam mentségét. Másnap a legjobb hírű kovácsmestert kerestem fel a városnegyedben, és megbíztam, hogy készítsen alkatomnak és habitusomnak megfelelő, gyorsabb, fürgébb kardot, ami kevésbé lomha régi jó fegyveremnél, de méreteiből fakadóan nem kevésbé halálos. Bő két hét telt még el a stáció hónapjából, mire kezembe vehettem az igazán csinos és könnyű fattyúkardot. Az árat csökkentendő a mesternél hagytam régi, családi fegyveremet, mely kiválóságát a megrendelés óta is több ízben bizonyította kezemben, ahogy az az alábbiakból is kitűnik.

A thangakarei síkon fekvő szentélyt valami rontás érte. Ennél többet mesterem sem tudott, de vagy nagyon is megbízott bennem és képességeimben, vagy egyáltalán nem ítélte komolynak a fenyegetést. A jelölt fegyverrel köteles megvédelmezni urának hitét, idézte patrónusom, és ennél nem volt hajlandó többet elárulni. Elég annyi hozzá, hogy aznap délutón már újonnan vásárolt lovam nyergében ültem, és teljes fegyverzetben vágtattam egy a rendünket támogató ortodox pap megsegítésére, akiről csak annyit tudtam, nem kell félteni. Mégis arra gondoltam, ha nem tudta ellátni a feladatát és megvédeni a szentélyt, nagyon is van miért félteni őkelmét.

A valahai harcmező közepén fekete monolitként emelkedő templom már messziről látszott, és az is, hogy mellőle több főzőtűz füstje száll az ég felé. Közelebb érve, látni ugyan még mindig nem láttam, de már érzetem a táborozó orkfajzatok jellegzetes bűzét. Látótávolságból már első ránézésre is biztos volt, hogy legalább ötvenen vannak. Mi a magas hajnali eget tehetek ellenük egymagamban? Ha nekik rontok, bizonyára nem egyet sikerül a nemlétbe taszítanom ugyan, de idővel a túlerő lenyom, és akkor hiába volt minden. 

Minél többet morfondíroztam az esélyeken, annál inkább beláttam, hogy nincs mit tenni. Lekászálódtam hát a lovam nyergéből, hogy uramhoz imádkozzam, mielőtt beteljesítem rendelését. Sikerült újfent meglelnem azt a belső csendet, amit még zarándokutam legelején fedeztem fel a lelkemben, ami azért sem volt könnyű, mert már a közelgő összecsapás gondoltára is jobban kezdett zubogni ereimben a vér. Imám végeztével apróra szemügyre vettem a felszerelésemet és megigazítottam a páncélzatom darabjait is. Hatalmas kardom, az apámtól rám maradt Vihargyalázó markolata biztosan simult a tenyerembe, tőröm tokjában az övemben pihent.

Varjak! Varjak, jó étvágyat! – idéztem fel a nagymester swanuli lovasroham után elhíresült üvöltését, miközben lovam nyergében lefelé dübörögtem az estülte síkra, fekete förgetegként rontva az éjszakai nyugováshoz készülő orkokra. Mire a tábor elejére értem, már négy őrnek állított farkasfattyútól szabadítottam meg a világot, de tudtam, az egyetlen esélyem a lendületemben van. Lovam nyergéből hol jobbra, hol balra kihajolva osztogattam a csapásokat – a legtöbbet szükségtelen lett volna megismételnem. Lassan ocsúdtak ugyan a szörnyszülöttek, és tudtam, hogy a fegyelem számukra semmi, így váratlan íven keletnek fordulva rontottam ki a táborból, nem hagyva esélyt nekik az összerendeződésre.

Mire a szentélyt megkerülve újra előbukkantam az éjből, az orkok rettenetesen üvöltöttek, és fegyvereiket rázták. Nyilván nem készültek fel az ostoba barmai, hogy egy magányos lovas ront majd rájuk. Páncélom több esetben óvott meg az eltévedt fegyvereiktől, így komoly sérülést nem szenvedtem az első nekiiramodás alatt. Míg újabb rohamhoz készülődtem, szomorúan kellett belátnom, hogy alig több mint egy tucat nyomorulttal sikerült csak végeznem, és az ébredező megmaradottak immár harcra készen várják visszatértem.

Darton emelj fel! – őszinte fohászom az éjben feloldódó üvöltésként harsant a zöld füvű síkságon. Újra vágtába ugrattam lovamat, hogy testbe csapódó acélvesszőként vágjak át az orkok szedett-vedett hadrendjén. A végletekig fokoztam a sebességet, a nehéz harci mén dübörgése jó előre figyelmeztette az ellent, maga a halál vágtat feléjük. Mielőtt elértem volna az ügyefogyottan összezáró sorfalat, rettenetes üvöltésembe több torokból felcsapva kapcsolódott Darton nevének hatalma. Az ütközés előtt csak annyit láttam, hogy jobbfelől néhány fős csapat kapja oldalba az ork hadrendet, az élen veszettül vigyorgó patrónusommal.

A Varjak megérkeztek! A csata innen már néhány perc alatt eldőlt: mesterem és lovagtársai elképesztő hatékonysággal vágtak rendet az orkok sorai között. A szentély pincéjében megtaláltuk a gúzsba kötött Fra Dianza-t is, aki aztán feljegyezte, hogy a Zsigerszaggatók törzsének ötvenhét harcosa veszett oda a küzdelemben, míg Darton lovagjai jelentékeny sérülés nélkül kerültek ki az összecsapásból.

Zarándokút III.

2013.03.28. 15:03

Hallottam már arról rebesgetni, hogy Darton lovagjai igazán tudják élvezni az életet – talán pont azért, mert életük legnagyobb részében a halállal vannak elfoglalva. Nem egy tivornyán és kocsmapusztításon vettem már részt magam is, de arra nem lehettem felkészülve, ami a rítusrend szerint a harmadik stációban várt rám.

A kötelező egész napos imádság letudása után, mint egy kriptaszökevény estem be az első utamba kerülő szálláshely ajtaján. Előre fizettem, és kikötöttem, hogy ne háborgassanak. Gyakorlatilag két napot aludtam át egyhuzamban, és egyet zabáltam végig, hogy újra erőre kapjak a zarándoklat gyötrelmei után. Mesterem már korábban a városba érkezett, és három nap pihenőt elegendőnek ítélve üzent értem, hogy folytatódhassék a beavatás. A Tölgyfa nevű vendégfogadóba hívott, ahol közölte, hogy ebben a hónapban ezen műintézmény lesz az állomáshelyem.

Nehéz pontosan visszaadni azt a vonzerőt, amelyet a Tölgyfa sugárzott. Mint amikor az ember hazatér, vagy oda érkezik vissza, ahová mindig is vágyott. Mindenből épp elegendőt, és jobbat, mint ami elvárható – ez volt a fogadó alapvető elképzelése, függetlenül attól, hogy válogatott italokról és ételekről, barátságos berendezésről és marasztaló légkörről, forróvizes fürdőszolgáltatásról, avagy a személyzet mindenre kiterjedő készségességéről volt-e éppen szó.

A délelőttök többnyire álmos-másnapos készülődéssel teltek, a nappal második felére és az éjszakára. A hónap végére joggal érezhettem azt, hogy a hit városának megannyi csodája közül majd' az összeset láttam. Az ebédünk és vacsoránk minden nap más és más fogadó konyhájáról került ki, és a Vászonváros rakparti tengerészkocsmáinak kiváló halételei éppúgy szerepeltek az étlapunkon, mint a Pyarron legbefolyásosabb emberei által is látogatott főnemesi étkezdék fogásai. Italra sosem volt gondunk, és nem épp sok forrásvíz fogyott ténykedésünk alatt, viszont olyan népek és kultúrák nedűihez volt szerencsém, amelyeknek addig létezéséről sem tudtam.

A kikapcsolódás legaljasabb formáitól indultunk a patrónusom szerinti magasabb műélvezetek felé, így mulatoztunk a Kaptár ótvar csehóiban és olyan lebujokban, ahol az egyszerre böfögő, szellentő és vizelő bugrisok sem tudták kedvét szegni a jónépnek, és ahol a legolcsóbb ringyók riszálták vénséges, keléses farukat az asztalok között. Mesterem ragaszkodott hozzá, hogy próbát tegyek a kikötőnegyedben szaktekintélynek mondott, ősöreg szajhával, az Anyacsászárnéval, aki köztudomásúlag már legalább ötven éve űzi az ipart, és oszlopnyi combjai között olyan titkokat őriz, amit máshol nem találhat meg a férfiember. Ódzkodtam a dologtól erősen, és bár nem látogatnám a fent nevezett asszonyságot naponta, de el kellett ismernem, hogy nem véletlenül büszkélkedhet terjedelmes rajongótáborral.

Gyorsan peregtek a napok, míg időnket egyedül az evilági élvezetek hajhászása töltötte ki. A békésebbnek látszó napokon, mikor nem a vödörbe kapaszkodtam az éjszakai tanulás leckéinek visszamondása után, hosszú sétákat tettünk a gyönyörű vadakkal teli Arel ligetben, és a Predoc egykori grófja által alapított Corbey-kertben is többször megfordultunk, ahol igazi, ritkaságszámba menő növényféléket csodálhattunk végenincs hitértelmező beszélgetéseink során. Egészen újszerű élmény volt ez az esztelen dorbézolás, a kötelességek és feladatok, mindennemű regulák teljes hiánya. Patrónusom intelmei között az is szerepelt, hogy urunk templomainak a közelébe se menjek, lévén ez az élet kiismerésének periódusa, ezegyszer ne foglalkozzam a másik világgal.  

Egyre újabb és újabb élvezeteket tapasztalhattam meg, és akadt köztük jócskán az úri kedvtelésekből is: mikor a séta túlzottan megerőltetőnek tűnt, kikocsiztunk a városba és a nemesifjak küzdelmeit csodáltuk a Labdatéren, vagy a város peremére vitettük magunkat, ahol a vándorarénákban az errefelé ínyencségnek számító állatviadalokat bámultuk. Sem a Lebegő piacon, sem a Gyönyörök kertjében nem volt könnyű ellenállni a csábításnak, így az előbbi helyen vásárolt foncsorozott ezüsttükör, rövid úton, az utóbbi helyen megismert karcsú kéjnő tulajdonába vándorolt. Patrónusom eltökélte, hogy megismertet a tudós fők körében népszerű Nagyvilág Bibliotékával, hol ritka értekezéseket böngésztünk a régiek haláleszményéről, és jártunk a Művészetek Hét Tornyában is, amely a Della nevű szerencsétlen tisztelőinek utolsó említésre méltó kegyhelye.

Mikor frissebbnek mutatkoztam ébredés után, volt, hogy felkerestük a vívótermeket, de kipróbálhattam magam öklözésben is a helyi keménylegényekkel szemben, de igazán izzasztónak egyedül a Labdaház felkeresése bizonyult. Jártunk kocsiversenyen és regattán, kilovagoltunk a közeli vadasparkba solymászni is, és az éjszakák során gyakran elhúzódó kártyacsatába bonyolódtunk, ha épp nem Ellana gyönyörtemplomában ásítoztunk a papnők pajkos prédikációi hallatán.   

Nem számítottam rá, hogy a hónap végének beállta előtt ilyen súllyal zuhan rám a felismerés: mindenből lehet unalom. A patakokban ömlő bor, és a nagyszerű ételek, az újféle testmozgás, és a mindig másként ölelő karok kezdtek félelmetesen elfásítani. Egyre többet és többet imádkoztam, és már alig vártam, hogy akár az ortodoxia vezetése alatt is, de újfent istentiszteleti szertartást hallgathassak az Örvény-kör Szentélyben.

A hónap végének elközeledtével patrónusom is érzékelte a lelkemben szárba szökkenő csömört, ezért csökkenteni kezdte a rám nehezedő nyomást, így inkább zenés darabokat hallgattunk Alborne kőszínházában, filozófiai értekezéseket a kráni kultúráról a Nagyuniverzitáson, vagy kardtáncosok kecsességét lestük a Táncszínház egy félreeső páholyából. Az utolsó előtti nap estéjén mesterem egy kancsó vörössel és egy dúskeblű tűzvörössel keresett fel Tölgyfabéli lakosztályomban, kaján vigyorából egyértelmű volt, hogy ezek a hónap utolsó ajándékai számomra.

Másnap reggel még elkísért a Kegyes Araita Temetőhöz kapcsolódó legkisebb templomba, ahol a szolgálattevők nem berzenkednek annyira a próféta tanaitól. A Hullámsír Szentély sarkába húzódva pörgettem a stáció eseményeit, de a belépő gyászolók könnyes arcára tekintve, és látva szemükben a mély fájdalmon is átderengő végtelen tiszteletet a Holtak Ura iránt, fokozatosan értettem meg, miért nagyszerűbb a halál az életnél. A látogatók könyörgéseinek hosszú sorából láttam meg, miként koronázza ez az egyetlen esemény az élet értelmetlenségét értelmessé, így újult erővel ragyogott fel előttem szent vállalásom, hogy életemet a Hallgatag Úr szolgálatának akarom szentelni.   

Zarándokút II.

2013.03.27. 15:58

Domurttól, Új-pyarronig. Gyalog. Alig kétezer mérföld. Kellett nekem panaszkodni az első stáció tétlenségére! Mesterem, egyetértésben a komtúrral, azt parancsolta, ne csak aszkéta módra vándoroljak egy hónapig, de lássak világot is! Most aztán átkutyagolhatok majd’ az egész Államszövetségen, délről északnak haladva. Azt mondták, tegyem tiszteletemet a nagymester szülőhelyén is, a Marem család birtokán jobb fogadtatás vár, mint a tétova szemforgatók kápolnáiban.

Volt időm felkészülni a zarándoklatra, mégis most érzem igazán, milyen lovagot-próbáló dolog a második stáció is. Naponta több mint tizenöt órát gyalogolok, amit csak ritkán szakítok meg, legfeljebb fertályórás pihenőkkel, illetve az engedélyezett napi ötórás alvással. Imádkozni és elmélkedni menet közben is tudok, sőt egy idő után enni és inni is, bár eleinte még ugyancsak éreztem a teljes lovagi vért és a kétkezes kard súlyát. 

Szerencsémre, a Pyarroni Szent Széktől távol még vendégszeretőbbek a Rendből valókkal, így nincs gondom az élelem beszerzésére. Próbáltam bort is nyakalni, de be kellett látnom, nem tesz jót az elszántságomnak, a tagjaim gyorsabban fáradnak, és a folyton ismételgetett litániák sorait is gyakrabban vétem el. Először vízzel keverve fogyasztottam, aztán inkább letettem róla, elvégre szent küldetésben járok, ahol elsősorban magamat kell legyőznöm.

Az több pihenés fontos lenne, de a haladás még fontosabb. Nem igazán törődöm vele, miféle fedél kerül, avagy kerül-e egyáltalán a fejem fölé. Gyakran elmosolyodom, mikor eszembe jut a ficsúr, aki bársonypokrócot cipelt magával a folyópartra, nehogy a nedves, hajnali fű összevizezze ülepét, és esetleg fel találjon fázni, miközben kedves poémáit olvasgatja. Mióta megkezdtem zarándokutamat, az éjszakai szakadó eső a pusztaság közepén csupán kellemetlenség, a félfedett juhakol maga a Godorai Hercegi Palota.

Az ébredésekre viszont még minidig kényes vagyok. Szánok rá időt, hogy egyem egy falást, és imádkozzam, mielőtt útnak indulok, egy darab ideig kiélvezve a félálomból ébredezés állapotát. Az a néhány barom persze nem sejthette, hogy pont egy dartonita lovagjelöltet zavar fel meglehetősen rövidke álmából. Páncélban aludni rettentően kényelmetlen dolog, de ilyenkor jól jön. A kapafogú bitang, aki a saját kardomat szegezte a hátamnak, utoljára a csigolyája roppanását hallhatta, miután a vaskesztyűvel fordulásból vezettem el a pengét, majd nyakát törtem. A többi nyomoronc elszelelt.

Nem vesztegethettem az értékes időt, ha a Teremtő Akarat Ünnepére a Desparazoba akartam érni, így egyszerűen otthagytam az út szélén, és továbbindultam. Amúgy is csak fegyvernök vagyok, sem jogom, sem kötelességem szertartást celebrálni az idióta barmának.

A napok egyre hosszabbnak tűnnek, ahogy közeledem az újjáépített szent városhoz. Igyekszem meghúzni magam, elvégre errefelé nem kedvelik az eretneknek kikiáltott al Marem tanait, de bizonyára láttak már erre magamfajtát, és tudják, mire számíthatnak, ha kenyértörésre kerül a sor, amúgy meg aztán a kötekedés sosem volt igazán sajátja a békés polgároknak.

Fáradtságom és csüggedésem egyaránt semmivé foszlik, mikor már messziről felém ragyog a Gömbszentély alabástrom csodája. Valóban lélegzetelállító, kár hogy manapság csak ezek a puhapöcsűek nevezhetik otthonuknak Új-pyarront. A Desparazo, Darton legfőbb délszaki temploma, a Halálkatedrális magasodik elébem. Buzgó papjaik ostoba szemében csupán egyszerű zarándok vagyok, Darton hívő szolgája, hát nincs okom félni, mikor egynapos záróimámhoz kezdek a Nyitott Tenyér Nagyszentélyének egyik félreeső oldalfülkéjében.