Sokféle szóbeszéd kering Darton, a halálisten, felkent lovagjairól Ynev széles térségein. Sokan úgy tartják, a lovagtestvérektől legjobb minél nagyobb távolságot tartani, hiszen bármikor uruk színe elé küldhetnek bárkit, aki nem kedvük és hitük szerint cselekszik, míg mások azzal érvelnek ellenükben, hogy a szavaikból áradó hidegtől egy dérfarkas is megborzongana. Hallani olyanokról, akik erőst kedvelik társaságukat, és magabiztosan állítják, náluk vígabb népséget és becsülendőbb ivócimborát sehol sem lelni, míg megint mások szerint könnyű velük szót érteni, bár befelé forduló komor lelkiviláguk okán leginkább uruk birodalmának lakóihoz válnak egyre hasonlatosabbá. Találni olyan személyt is, ki amellett tesz hitet, hogy egyedül az ő komor imáik és fohászaik hozhatnak enyhet a halál terhétől szenvedő léleknek, és a bátorító szavakkal celebrált búcsúztató szertartásaik segíthetik nyugodalomba a kedves halottakat, mások meggyőződése rettegett lovagprédikátorokról mesél, akiknek szavai és tettei csak fájdalmat, félelmet és szenvedést hoznak magukkal. Az igazság, mint oly gyakran, minden véleményben felfedezhető.

Le kell szögezni ugyanakkor, hogy a lovagok kedélye egyénenként és élethelyzetenként, koronként és vidékenként nagyon eltérő lehet, és Darton szolgálatában nincs olyan lélek, aki ne esne át egy hosszantartó, lassú személyiségváltozáson. Szintén megjegyzendő az a tény, hogy a rend létrejöttének, elterjedésének és elfogadásának (kanonizációjának) folyamata alatt maga a rend is ugyancsak sokféle arcát mutatta a kívülállók felé, és egyfajta változás, átalakulás ezen folyamat során is végigkövethető. A maremitákról közszájon keringő vélekedések sokszínű kuszaságát az is megalapozza, hogy mentalitásukban alapvető elemet képez a mindennemű formalitások elvetése, tagadása, így olyan regula sem létezik, amely egyfajta viselkedéses kódexként funkcionálna számukra. A megannyi lovag-kép oka tehát a paplovaggá érés folyamatából is adódik.

Annak érdekében, hogy részleteiben is megérthessük a lovagokra jellemző mentalitást, célszerű végigkövetnünk egy reménybeli lovagjelölt várható életútját és személyiségfejlődését, el nem felejtve a tényt, hogy e téma tárgyalása kapcsán kénytelenek vagyunk túlzó általánosítással élni.

A maremita rend népszerűségének és gyors elterjedésének egyik oka (túl Darton tanainak egyszerű szükségszerűségén) az volt, hogy a kiemelkedés lehetőségét kínálta mindenkinek, aki kész volt szívébe fogadni a Hallgatag Úr tanításait és fegyverrel kiállni igazságának védelmében. Nem számított az életkor, a rang és vagyon, a lovagok (majdnem) mindenkinek lehetővé tették, hogy a rend kebelén magasba törjön, és származásától függetlenül kitanulja a nehézlovas harcmodor és a szakrális mágia forgatásának mikéntjeit, ha erre az őt tanítványul választó patrónusa alkalmasnak ítélte. Ebből fakad, hogy a rend elterjedésének időszakában mindenféle rendű és rangú népek sereglettek a Holtak Őrének zászlai alá, így a magukkal hozott ismeretek és az életről és halálról való alapvető felfogás is nagyban különböző volt, számtalan árnyalatot ölelve fel.

A példa kedvéért képzeljük el azt a patronáltnak fogadott közembert, aki korábban, mint kocsmai kidobó legény kereste kenyerét, majd Darton lovagjaihoz kívánt csatlakozni. A nem formalizált képzés néhány kezdeti évében egy ilyen ember hamarosan sorsának jobbra fordultát tapasztalhatja meg. Patrónusa és a rend gondoskodik róla, hogy a képzéshez szükséges eszközökkel és felszereléssel el legyen látva, így hamarosan saját lóra, fegyverzetre és páncélzatra is szert tesz, ha nem is a legmagasabb minőségi kategóriából származóra. A napi betevő gondja is megoldódik számára, fedél pedig a vidék sajátosságainak következtében kerül a feje felé az utazások alatt, ami csillagos éj, istálló vagy pajta éppúgy lehet, mint egyszerű falusi ivó közösségi terme, vagy útszéli fogadó szobái, netán valamely templomerőd dormitóriumia. A legtöbb tanulóidejét töltő lovagjelölt patrónusával együtt teljesít feladatokat, kisebb kompániák utaznak együtt, ahol több felszentelt paplovag, és néhány áttért pap mellett több apród és fegyvernök is a csapat része. A mentalitásban vegyes társaság tehát adott.

Azok a jelöltek, akiknek a rendhez való csatlakozás felért egy világfordulással (és a legtöbb jelölt a rend terjeszkedésének idejében ilyen), gyakorta megrészegülnek a kezükbe került hatalomtól, illetve annak jövőbeli reményétől. A köznép által ismert duhajkodó, tivornyázó, nagyhangú maremiták általános képe is alapvetően ebből ered. A patrónusok nem tiltják tanítványaiknak a mulatozást, mert hitük szerint a jelöltek feladatai közt az élet alapos ismerete is megtalálható, és jól tudják, mire felkent paplovagokká válnak, addigra rég és könnyen maguk mögött hagyják életük és világlátásuk ezen szakaszát. Nem ritka tehát a világban, hogy daj-dajozó, részegeskedő, obszcén és durva tréfákat mesélő, bárdolatlan élcekkel dobálózó dartonita lovagokról szólnak a történetek, hiszen ugyan a legtöbb esetben csak lovagjelöltekről van szó, (akiknek beavatottsági fokával a köznép nincs tisztában), akiknek képét gyakorta össze is mossák a velük együtt csendesen iszogató, elmélkedő, felkent paplovag társaikkal, mestereikkel.

A rend elterjedése és kanonizációja után következő időszakban is találkozhatunk a fenti jelenséggel. Mire a lovagok rendbéli felvételének rituáléja (A Halál Útját Járók rituáléja) kialakul, bő emberöltő telik el az alapítás óta, de ezután, ha nem is szigorúan vett formában, de a dorbézolás (vagy ahogy belső köreikben oly gyakran emlegetik, a dombérozás) szerves része lesz a beavatáshoz szükséges zarándoklatnak. (Ez a 3. Stáció: A létezés gyönyöreinek elvetése.) Ennek célja persze nem az öncélú életélvezet, de a szélesebb tömegek ezt sosem fogják megérteni, különös tekintettel arra a tényre, hogy sosem magyarázzák el nekik, mi ennek valódi értelme és szerepe a lovaggá válás folyamatában.  

A lovagjelöltek általában néhány rövid hét után apródból fegyvernökké válnak, és tanulóidejük zömét ebben a rangfokozatban is töltik el. A kiválasztást követő képzés időszaka alatt mind ismereteik, mind hitük elmélyülése megvalósul, és az alkalmas többség, (majd egyre inkább kisebbség), lehetőséget kap rá, hogy megkezdhesse a felszentelés utolsó lépcsőfokát, a szent zarándoklatot. Ennek szabályai persze patrónusonként, koronként és élethelyzetenként némiképp eltérőek lehetnek. Jelentőségük abban áll, hogy mivel a tapasztalat alakította ki az egyes stációk feladatait és kihívásait, így a patrónusok nem alaptalanul bízhatnak benne, hogy annak végeztével már igazi dartonita paplovagi értékekkel és világlátással rendelkező fegyvertársat kaphatnak maguk mellé, Darton rendeléseinek evilági teljesítéséhez.

A beavatást elnyert és felszentelt lovagokból lesznek azok az alakok, akiket a köznép rettegéssel vegyes érdeklődéssel tisztel, és gyakorta áhítatos csendben hallgat, szívükbe fogadva a gyakorta hűvös igazságokat a kárpit túlfeléről és Darton igazságáról. A lovagok személyisége a beavatás közel egy éve után jelentős átalakuláson esik át. Nem ritka jelenség, hogy már a próbák megkezdése előtt olyan férfiak a jelöltek, akik sokkal jobban hasonlítanak a paplovagokhoz, mint egykori önmagukhoz, mégis, az igazi változást és átszellemülést a zarándoklat holdhónapjai hozzák el számunkra. Darton tanításainak lényegét és valóságát saját maguk, közvetlen közelről tapasztalják meg, és ezáltal legtöbben tudatára ébrednek annak a felelősségnek is, amit Darton birodalmának kapuőrzői mindannyian átéreznek a kezükbe letett tudás és hatalom miatt.

Külön ki kell még térni azokra a testvérekre is, akik a maremiták világi szárnyát alkotják. Ebbe a rétegbe két módon kerülhet a lovag. Vagy elvi támogatóként, világi úrként szolgálja Darton ügyét, és nem is feltétlenül személyében, mint anyagi támogatásokban áll a rend rendelkezésére, vagy a paplovaggá emelkedésre alkalmatlannak talált, belső körből került a világi szárny szolgálatára. Minthogy ez utóbbi kör nem részesült a legtöbb paplovag életében jelentős személyiségformáló erővel bíró zarándoklat hatásában, rájuk inkább a jelöltek mentalitása jellemző, persze kivételek itt is szép számmal akadhatnak.

(A téma összefoglalásul azt is mondhatnák, hogy a maremita lovagok mentalitása és kedélye három folytonos dimenzió terében alakul. Az első (a meghatározó) dimenzió a temperamentum, aminek egyik sarokpontja a dombérozás, a másik a hűvös-közönyös cinizmus. A második a rend kanonizáltsági foka, tehát az alapításkori helyzet és a kb. 3730 utáni korszak. A harmadik dimenzió a beavatottság foka, az apródtól (jelölt) a komtúrig (beavatott).)