A dartonita paplovagok rendjének létrejöttekor, még a kérdés is helytelen volt, hogy hogyan lesz valakiből paplovag, lévén az első lovagtestvérek fiatal ortodox papok voltak, akik termetük és fizikai képességeik okán képesek voltak a lovagi harcmodor elsajátítására. Ezért a téma tárgyalásakor el kell különítenünk két nagy időszakot, aszerint, hogy a Rend mennyire elismert és elterjedt már a kontinensen. Nehéz ehhez éles választóvonalat húzni, de az egyszerűség kedvéért, ami a Rowonba telepedést megelőző időkben történt (P.sz. 3690), az az első szakasz, és ami a XIV. zászlóháború után (P.sz. 3696), az már a második szakasz.

A rend megalakulását követő, kezdeti időszak a toborzás korszaka volt. Airun és társai abból az elvből indultak ki, hogy Darton lovagja bárkiből lehet, aki alkalmas a Hallgatag Úr evilági szolgálatára. Az alkalmasságnak több feltétele volt, de a származás, a vagyon, a rang sosem játszott szerepet. Darton lovagjainak útjára léphetett bárki, aki fizikailag alkalmas volt a nehézvért viselet-, és a nehéz lovagi fegyverek és harcmodor elsajátítására, valamint lelkileg felkészült Darton tanainak befogadására. Ezen felül nem lehetett ostoba ember, értenie kellett a szóból és feltétlenül hinnie az ügy igazában. Az alkalmas jelölt mentalitását jellemeznie kellett a renden kívüliek felé megnyilvánuló beletörődő közönynek is. A maremita rend népszerűségét éppen az szolgáltatta, hogy szembehelyezkedve a pyar arisztokráciával, - amely kulturális beidegződéseiből és önös érdekeiből fakadóan századokon át megtagadta ezeket a kiváltságokat - bármely közrendűnek biztosította a kiemelkedés lehetőségét.

A lovagok képzési rendszere alapvetően decentralizált volt, és a patronálásra épült. Amennyiben egy lovag talált magának egy jelöltet, maga mellé vette, hogy kísérje őt utazásai, küldetései során. A reménybeli lovag ekkor még apródként szolgált, de ezt a címet meglehetősen ritkán használták, csak annyit jelentett, alkalmasnak tűnik, de még semmit sem bizonyított. A fegyvernöki szint követte ezt, amit elég könnyű volt kiérdemelni, általában az első közös fegyveres összecsapás után már fegyvernöknek számított a jelölt, amennyiben túlélte azt. A patrónus és a jelölt viszonya az együtt töltött idő alatt fokozatosan elmélyült, míg a lovag fegyveres harcot és szakrális elméletet éppúgy tanított a jelöltnek, mint az alapvetéseket az élet-halál dolgairól, avagy a dartonita világlátásról. A legtöbb esetben nem formális képzésre vagy tanításra kell gondolni, sokkal inkább kötetlen beszélgetésekre és vitákra, tanulságos történetek mesélésére a tűz körül, borozgatás közben. A jelöltek általában a gyakorlatból sajátították el a szükséges ismereteket: a fegyveres harc alapvetéseit élesben tapasztalták meg, amit azután legfeljebb néhány jó tanáccsal egészített ki a patrónus. Természetesen, a dartonita lovagok harcmodora alatt semmiképp sem a klasszikus, becsületre és egyenlő esélyekre épülő, tisztességes lovagi harcmodor értendő, sokkal inkább annak a leghatékonyabb elemeit (nehézvértek és nehézfegyverek), félvilági, piszkos trükkökkel, cselezésekkel kiegészített ötvözetére.

A hitben való elmélyülés folyamata is a mindennapos tevékenységből indult el, a közös imádkozások a patrónussal, a fohászok és egyszerűbb szertartások lassanként váltak ismertté a tanonc előtt. Kifejezetten dogmatikát vagy katekizmust sosem tanítottak a lovagok jelöltjeiknek, erre egyedül abban az esetben kerülhetett sor (és többnyire akkor is csak korlátozott mértékben), ha valamely maremita pap támogatta a képzést. Ez megeshetett akként, hogy a küldetésben járó, már felszentelt lovagpapokat kísérő kompániában akadt áttért ortodox pap, tutor, aki örömest foglalkozott a tanítványok hitéletre nevelésével, (különösen, hogy számukra roppant meggyőző volt istenük pálfordulása és a saját megtérésük okán érzett felszabadultság érzése.) Ebben az esetben az utazás alatt gyakorta megeshetett, hogy az amolyan tábori pap szerepét betöltő tanító maga köré gyűjtötte a lovagok patronáltjait, és amolyan kisebb előadást, példabeszédet vagy tanítást rögtönzött számukra, némiképp tisztázva és rendszerezve a korábban hallott hittételeket és dartonita igazságokat, szertarásokat és liturgikus szövegeket. A másik hasonló eset, amikor némiképp szervezettebb formában történő oktatásra kerülhetett sor, a nagyobb rendházak-templomok felkeresése volt. Ezekben az esetekben nagyobb mértékben zúdulhatott a tudás az azt keresőkre, de fontos megemlíteni, hogy sosem kötelező jelleggel, belső regula alapján. Aki többet szeretett volna tudni, egy templomban mindig könnyen találhatott olyan személyt, aki örömest részt vállalt felkészítéséből, úgymond az elméleti síkon egészítve ki a patrónustól megszerzett ismereteket.

A szakrális mágia fohászainak elsajátítása is a gyakorlatból szökkent szárba. A lelkileg alkalmas lovagtestvérek egy idő után azt vehették észre, hogy a számtalanszor előcitált litániák és rendszeresen ismételt rituálék nem maradnak eredmény nélkül. Az áldozatot elfogadta Darton, a Szertartás hatására megfogant az áldás, vagy a lelket megacélozó ima meghallgattatott, tehát létrejött a kívánt mágikus hatás. Természetesen, eleinte csak a legismertebb, legegyszerűbb mágiaformák tudtak így létrejönni, egyfajta jelzésként arról, hogy a patronált alkalmas rá, hogy ne csupán a világi lovagok sorait, de a paplovagokéit is gyarapíthassa. Darton egyfajta különös kegyelme nyilvánul meg ebben a formában, előre jelezvén, mely lovagját tartja alkalmasnak a pappá szentelésre. Azon jelöltek tehát, akiben megmutatkozott a kegyeltség ezen formája, már kérvényezhették felszentelésüket. Ez eleinte egy meglehetősen puritán és gyors rituálét jelentett, és csupán a maremita rend intézményesülése után változott a Halál Útját Járók zarándoklatává, melynek szabályait és próbatételeit már az igazi paplovaggá lett komtúrok alkották meg, a 3700-as évek elején, évekkel a 14. zászlóháború után.

A szakrális mágia gyakorlatait, a litániákat és rituálékat a felszentelés (avagy a zarándoklat) után sajátítják el a paplovagok, amely kétirányú folyamatként zajlik. Egyfelől maguktól is ráéreznek a Dartonhoz intézett fohászok és imák megfelelő hangsúlyaira, amely által azok a kívánt mágikus befolyást hozzák létre, és emellett a patrónusok vagy a tutorok is fel-felhívják a frissen beavatottak figyelmét egy-egy kevésbé ismert, vagy ritkábban citált szent szövegre, és pragmatikai vonatkozásaira. Darton hatalmának és akaratának (miszerint, hogy ynevi képviselőinek a maremita és nem az ortodox rendet választotta) talán legegyértelműbb megnyilvánulása abban található meg, hogy a paplovagok nem csupán a Kis Arkánum, de a Nagy Arkánum titkaiba is beavatást nyernek, és hatalmukban áll használni annak varázslatait.

Természetesen, nem minden jelöltből válik paplovag, sokan csupán a világi szárny lovagjaiként szolgálják Dartont. Az hitük éppoly erős, mint a lovagtestvéreké, és elméleti, lexikális ismereteik sem csekélyebbek a paplovagokénál, de a szakrális mágia alkalmazására alkalmatlanok. A lovagok beavatási szertartása jóval egyszerűbb a papokénál, ugyanakkor nekik is ki kell állniuk néhány próbát, amit a patrónusuk alkalmasnak talál arra, hogy véghezvitelükkel a fegyvernök bizonyíthassa, méltó rá, hogy a rend lovagjai közé tartozzon. Ezekben az esetekben többnyire a harci tapasztalatokról kell számot adni, többnyire valamely fegyveres összecsapásban véghezvitt egyéni virtuskodással, ami jelentheti nagyszámú vagy erőfölényben lévő ellenség legyőzését, meghatározott ingóságok zsákmányolását vagy egyéb kihívásokat. Ezek sikeres teljesítése után a lovagot, ha nem is különösebben ünnepélyes keretek között, viszont kifejezetten ünnepi hangulatban lovaggá avatják.