Erionban látta meg a napvilágot, de Pyarronban avatták Darton papjává. Nem sokkal később azonban ismét Erionban teljesít szolgálatot a Nekropoliszban. Paptársaival nem egyszer került vitába, mivel maga is rendhagyó módon értelmezte Darton tanításait.

Egy véletlen találkozás az akkor még csak hírből ismert Airun al Maremmel azonban új utat szab sorsának. Maga mögött hagyja a Nekropoliszt. Az elsők között csatlakozik az Airun által létrehozott Rendhez.

Pyarronba csak a Dúláskor tér vissza, bár célja nem a Szent Város védelme, hanem itt élő családjának kimenekítése. A mentőakció azonban csupán félig jár sikerrel, nagyapját és öccse menyasszonyát sajnos nem sikerül kijuttatnia a halódó városból.

Ezután sokfelé megfordul a Hallgatag Urat szolgálva, nem egy új katonát szerezve Darton evilági seregébe. Az Idinal-hegység lábainál néhány paptársával együtt templomerődöt emelnek Darton tiszteletére, melyet az Alkony Pallosa névre keresztelnek, s ettől fogva, mondhatni, ez lesz otthona, ahová útjai között megtér pihenni, s okítani a leendő dartonitákat.

Maga is megjárta a Zászlóháború forgatagát.

Utazásai során nem egyszer közel járt a halálhoz, ám a Hallgatag Úr mindezidáig nem szólította magához. Dolga van még ezen a világon. Szinte folyton úton van, hogy hirdesse Darton igéjét, s az arra érdemeseket Darton evilági seregének soraiba invitálja, vagy éppen ősi ereklyék nyomát kutatja, melyekkel tovább erősítheti a Rendet, és szolgálhatja Uruk eljövendő – sokak szerint csak általuk óhajtott – birodalmának ügyét…

Sunyi Freol nem véletlenül kapta gúnynevét: folyton sántikál valamiben és kedveli az élet árnyékos oldalát. Valaha felderítőként szolgált a syburri regulárisok között, de öntudatos kötelességtudata szerint a túlzott engedelmesség az ostobasággal egyenértékű. Ha valaki dezertőrnek, netán árulónak nevezi, azonnal tőrt húz, és többnyire csak az első dobása figyelmeztető jellegű. Darton tanításaiban nem talál kivetnivalót, ezért a kocsma vendégeinek körében is többnyire jól érzi magát, noha nem szívesen vegyül a mindenféle népséggel.

A környékről és a városról is alapos ismeretekkel rendelkezik, úgy tartja, ha valami nem oldható meg nappal, attól még éjszaka lehet újra próbálkozni. Sokféle szolgáltatásának mibenlétéről azok tudnának regélni, akik vették a bátorságot, és odahúztak egy zsámolyt asztalához, ahol leginkább magában üldögél. Szentül hisz a halál előtti élet teljességében, ezért értesülésnek és szívességnek is megkéri az árát, de munkájának minőségére még nem volt panasz, és hetente egyszer biztosan előfordul a Varnyúban is, ahol leereszkedő készségességgel áll a merészebbek rendelkezésére.

Kedveli az égetett szeszeket, és szeme akkor is különös fénnyel kezd csillogni, ha kockacsörgést hall. Tisztességes játékosnak tartják, mert adósságot még sosem hagyott rendezetlenül, noha a szemfülesebbeknek már néhányszor szemet szúrt, hogy erősen kegyeli a szerencse.

Több mint húsz évvel ezelőtt szentelték Darton papjává, az erioni Nyugodt Álom Templomban. Anyarendházának nevével ellentétben mindig is nyughatatlan természetű volt, ezért hamarost a Nekropoliszt járó őrjáratok állandó kísérője, a harcos felekezet elkötelezett híve lett. Nem ijed meg a saját és mások árnyékától sem, nem egy kriptaszökevénnyel akadt már dolga élete során. Persze a Nekropolisz klímáját ép ésszel sokáig nem lehet elviselni, ezért még időben döntött a nyugalmasabb vidékre költözés mellett.

Fennen hirdeti a fegyveres harc szükségszerűségét, al Marem tanainak igazságáról mégsem sikerült meggyőznie senkinek, noha többen próbáltak már szót érteni a középkorú pappal. Fra Bersius ettől még nem zárkózik el egy kiadós hitvita elől, de Darton szolgáival nem hajlandó fegyverrel mérkőzni, a szópárbajokban pedig ugyancsak erős ellenfelet jelent. Ugyan nem szolgál a városi templomban, de gyakran tiszteletét teszi arrafelé, és örömmel szorgalmazza a sírkertek védelmének feladatát, ebben könnyen közös nevezőre jut a Varnyú lovagjaival is.

Sokan különcnek tartják, mert roppantmód kedveli a gonddal érlelt, szagos sajtokat, de bort inni hozzá még senki sem látta. Az emberes söröskancsó elmaradhatatlan kelléke törzsasztalának, így a lovagok örömmel telepszenek mellé némi jóféle tréfálkozásra, amiből nincs is gond, amíg valaki imádott sajtjait nem kezdi szidni, vagy hőbörög csatakrészegen a maremiták útjának kizárólagosan üdvözítő mivoltáról.

Úgy tartják róla, megállapodott. Ifjabb éveiben sokfelé megfordult, de mára nagyon úgy tűnik, többé nem akarja elhagyni a Taknyos Varnyút. Hetente több alkalommal a sank mögött találkozni vele, ilyenkor mindenkit jó kedéllyel és kellő szakértelemmel szolgál ki. Amikor nincs szolgálatban, idejét akkor is a Varnyúban tölti, többnyire a sankhoz közeli asztaloknál üldögél, és bár látszólag csak saját dolgaival foglalatoskodik, éles füle egyetlen apró megjegyzést sem mulaszt el. Szívesen hallgatja mások történeteit, jó ideje fennen hirdeti, számára nem szükséges kimenni a nagyvilágba, mert a hírek jönnek el hozzá. Ami teljes mértékben igaz is: minden bizonnyal ő a legtájékozottabb ember a fogadóban.

Roppant intelligens ember hírében áll, beszélik róla, egyszer egy dzsenn nagymestert is leiskolázott Menzini sakkban. Halványkék szemei álmodozónak mutatják ugyan, mégis aki alaposan megfigyeli, láthatja, elméje állandóan éber, töri a fejét, spekulál, gondolkodik. Kedveli az illatos dzsad dohányt, bár ritkán gyújt rá, pipája gyakran szája sarkában lóg, miközben olvasmányokat böngész, vagy rejtvényeket és feladványokat old meg. Ilyenkor nem tanácsos zargatni, az elmetornák hevében mogorvasága magával Chei királyéval vetekszik.

Ha valaki szeretne ételt, italt rendelni, bátran forduljon Umberhez. A fogadó kínálata meglehetősen széles, az árak mégis kedvezőek, legalábbis a hasonló színvonalú intézményekhez képest. A részletes kínálat kifüggesztve is megtekinthető, de Umber szívesen nyújt felvilágosítást az egyes tételekről.

Dorna Mama, vagy ahogy többen becézik, Sűrű Anyó a fogadó állandó lakója, és az ivóhelyiség egyik félhomályos sarkának teljhatalmú birtokosa. Sok vizet nem zavar persze, amíg békékben hagyják pipázni. Jobbára egész álló nap csendesen ücsörög, egy akó langyos kecsketejen és vekni foszlós kalácson kívül mindössze társaságra vágyik.

Úgy mondják – kiváltképp ő maga –, hogy valaha gyönyörű, sugárzó szépségű leány volt, aki minden férfiembert könnyűszerrel elbolondított. A hajdani szépségből mára ugyan nem sok maradt, de tény, hogy szelleme ma is fürge, és kevesen értenek annyira a minőségi fegyverkovács munkákhoz, mint ő. Több mint ötven esztendőn át főzött hites urára, aki igazi mester hírében állt, és mitagadás, az emberöltőnyi idő alatt jócskán ragadt a szaktudásból a jó Dorna Mamára is.

Szeme sarkában száraz könnyekkel ugyan, de időnként hajlandó felidézni a régmúlt időket, mikor ura – inasa még nem lévén – őt parancsolta a fújtató kezelésére, és ezen felül a ráverő kalapáccsal is kénytelen volt megtanulni bánni. Azok a szerencsétlenek, akik felbőszítik az egyébként békés vénséget, megtapasztalhatják, mit tesz naphosszat állni az üllő mellett.

Ha a kiváló acél, a fegyverek vagy a hosszú élet titka érdekel, netán kíváncsi vagy egy-két csábítási fortélyra, és nem ijedsz meg a fogatlan bölcsességtől, telepedj meg bátran a kandalló oldalán, és válts szót Sűrű Anyóval. Persze, ha jót akarsz magadnak, a söröd és a kancsó kecsketej mellé csak bátran vigyél magaddal egy butykosnyi törkölyt is…

Valaha Darton papjaként kereste a kiemelkedés lehetőségét, de paptársai között nem találta meg ennek üdvözítő útját. Elkötelezettséggel végezte mindennapos feladatait a caedoni imaházban, de a szangvinitákra olyannyira jellemző nyugalom és rezignáltság csak addig uralkodott személyisége felett, míg össze nem találkozott Airun al Marem próféta újszerű tanításaival. Darton hitének nagyszerűsége új színben ragyogott fel előtte, midőn ráeszmélt, a szolgálat nem csupán egyetlen alakot ölthet. A fegyveres harcot már ifjabb éveiben is előszeretettel művelte, folyamatosan képezte magát, és örömmel vállalt temetőőri feladatokat. A lovagrend ideája elnyerte tetszését, és a lovagpapok életéről, haláláról és szent küldetéséről szóló történetek felszították benne az utazás iránti, generációk óta szunnyadó szenvedélyes vágyát, így egy a nagymester anterrai zarándokútját követő kompániával Rowonba ment szemlélődni és okulni.

Hátrahagyta a szangvinita felekezet hagyományos szolgálattal teli életét, és a mosdatószivacs helyett egyre többet szorította a méretes fattyúkardot. Még be sem töltötte a harmincat, de már több csatában megfordult, számos küldetést teljesített sikerrel, és mára a kardot éppoly jól forgatja, mint az ásót. Világ életében Darton útját járta, és szolgálta a Szent Széket éppúgy, mint a Lovagrendet. Rowonban hadnagyi rangot nyert, de nem volt maradása, és egy új eszme a távoli vidékekre űzte. Kardjának fáradtságos munkájával tetemes vagyonra tett szert, és a világ egy félreeső zugában megalapította kocsmáját, a Taknyos Varnyút, melynek fő célja, hogy összegyűjtse a Dartont tisztelők táborát – felekezetre való tekintet nélkül – és összebékítse az ellentéteket, majd fegyverré kovácsolja egyetértésüket azokkal szemben, akik Darton és követői jelen- avagy túlvilági birodalma ellen fenekednek.

Airas sok cifra dolgot látott a világban, így nem zárkózik el a szokatlan, különös dolgoktól és véleményektől sem. Pap korában sosem fogyasztott szeszt, de mióta paplovaggá szentelték, azóta a vizet nem állhatja. Jókedélyű alak, aki szívesen eltársalog bárkivel, különösen, ha közben kedvenc seritalával öntözheti a torkát.

Forrás: az alábbi anyag Wayne Chapman engedélyével került ki az oldalra

Helyénvaló megemlékeznünk a pyarroni panteonnak arról az istenségéről, mely az elsők közt  jelent meg a Quiron-tenger déli partvidékén, és Szent Remiah hitvallása óta kitüntetett figyelemmel kíséri nem csak vérei, de egész fajtája sorsát.
Darton kultuszát a kívülállók sokáig monolitikusnak hitték, és legrégebbi, mindmáig legnagyobb létszámú felekezete, az ó-pyarroni alapján ítélték meg. Az utóbbira támaszkodó egyházszervezet azonban csak látszatra volt rendíthetetlen. Azzal, hogy kivonta magát a P. sz. III. évezred Államközösségének frakcióharcaiból, mindkét tábor rokonszenvét eljátszotta, és a IV. hajnalára lényegében megszűnt politikai tényezőnek lenni. Nagyjai dogmák mögé rejtőztek az önvizsgálat elől, mind merevebb szertartásrenddel próbálták leplezni az érdemi mondandó hiányát. “Darton a Változás kapujának kulcsát bízta rátok” – írja dovori kiáltványában  a sötét próféta. “Azt képzeltétek, elég  lenyelnetek, s marad minden a régiben?”
A választ mindannyian ismerjük. Kevésbé köztudott, hogy az ó-pyarroni vagy kánoni irányzat által szentségtörőnek bélyegzett maremita mellett léteznek más, az istenség tanításait sajátosan értelmező felekezetek is. Darton küldötte hagyományuk legelőremutatóbb elemeit ötvözte vitézlő rendjében, mely újszerűen, meghökkentően, de összességében igen hatékonyan küzd a kultusz becsületének helyreállításáért és az embernem ügyéért.
Alább a maremita eretnekség előképei, a godorai és az északföldi Darton-felekezetek mutatkoznak be.

Nekropolita felekezet

A Darton-kultusz első, a hetedkor nagyobb részében egyetlen militáns irányzata. Az erioni temetőnegyed felvigyázóinak második újhitű nemzedékével jelent meg a P. sz. 2. században, és mindmáig godorai sajátságnak számít; az északföldi nagyvárosok közül csak Ifinben tudott gyökeret verni.
A tilalmak, melyekkel a Szent Város hatóságai Krad és Dreina követőinek erőszakmonopóliumát utóbb körülbástyázták, a hajnalkorban még nem léteztek: Darton hívei Godorában is, másutt is önállóan dönthettek arról, milyen eszközöket alkalmaznak a nekropolisz lakóinak falakon belül tartására, ami akkoriban sokkal komolyabb kihívást jelentett, mint manapság.
Nehéz páncélzatú, kis csoportokban viszonylag fürgén mozgó, kézitusában egymást fedező egységeik minden lényeges szempontból a maremita csapásmérő raj és áthatoló ék előképei. Godorából ered az az “eretnek” gyakorlat is, hogy Dartonért nem csak az foghat fegyvert, aki erre született, hanem bárki, aki szolgálni akar, és akit elöljárói arra alkalmasnak ítélnek. A nekropoliták hivatalosan nem képeznek fegyverforgatókat, papjaik kétharmada azonban világi erőszakszervezeteknél kezdi pályafutását, altiszti vagy tiszti rangban veszi magára a varjú jelét... és az egész környék számára nyilvánvaló, mire tanítja hitsorsosait “gyakorlati katekizmus” címén.
A temetőnegyedben kialakult harcmodort két fontos tényező, a kifinomultság és ló hiánya különbözteti meg a lovagitól. A paplovagihoz hasonlóan kombinálja a szálfegyveres harcot a mágiahasználattal, felkentjei azonban jellemzően vagy az egyikhez, vagy a másikhoz értenek; szabályt erősítő kivételnek számít az, aki a kettőt egyszerre is hatékonyan tudja alkalmazni.
A nekropoliták katekizmusa szerint Darton azért húzta a határvonalat élet és halál között, hogy azt büntetlenül senki ne léphesse át. Ők maguk a két világ mezsgyéjén élnek-halnak, de otthont és békét nem lelnek egyikben sem. Ami voltaképp természetes, hisz a Változásnak ugyanazt az aspektusát – az örök ármenetiséget – képviselik, ami ellenfeleikben, a kóborló holtakban megtestesül.
Ezt a kettősséget tükrözi Darton szent jelképének nekropolita változata, az eredetivel ellentétben  szimmetrikus szárnymotívum is, mely címerükben hamufekete mázon, ezüstben vagy éji vasban jelenik meg.

Szangvinita felekezet

A Darton-kultusz északföldi ágának első hajtása – napjainkra masszív gyökere – a P. sz. 4. században jelent meg a dél-quironai Ceadonban, mely kongregátusának máig otthont ad.
A helyi hagyományoknak megfelelően az istenség gondoskodó-szolgáltató aspektusát  helyezi előtérbe. Papjai a köznapi emberek életét élik, a legalantasabb munkáktól a legkomolyabb kihívásokig bármire kaphatók, és szent küldetés helyett is csak cél jutott nekik: könnyíteni a létezés és az elmúlás kínjain. A Quiron-tenger mellékén a shavanti vándorok kései utódait, a végzet ösvényeinek zarándokait látják bennük – Airun Al Marem is ezen a tájon kapta a legendáriumában máig szereplő “sötét zarándok” nevet.
A szangviniták mindazonáltal nem szentek, akik az első pofon után készséggel odafordítják a másik arcukat is. Rövidpenge és vándorbot mindig akad náluk, de ha Darton szent dühe elhatalmasodik rajtuk, a marharépától a fejőszéken át az aprójószágig bármit képesek fegyverként használni. A felekezet hőskorában a démonok elleni küzdelemből is kivették a részüket, és máig ádáz ellenfelei minden fajzatnak, mely nem tartja tiszteletben a létezés Darton szabta korlátait.
Szellemiségükről sokat elárul a felirat, mely három évezrede díszlik caedoni imaházuk bejárata felett: "Elesettnek támasza, elvetemültnek veszte, elhaltnak mosdatója s temetője te légy – s derűd a balzsam, mi malaszttal hatja át a létnek nagy körét.”
A szangvinita címer pajzsmezeje középen osztott, rőt és ezüstkék mázú, akár a kánoni irányzaté. Közepén szárnymotívum helyett szárnyát táró varjú éji vasban – a homállyal járó változás hírnöke.

A maremita lovagrendre kifejezetten jellemző, hogy nem kedvelik a formalitásokat és tradíciókat, a praktikum és hatékonyság a meghatározó szempontok a mindennapi működésben. Ugyanakkor a lovagrend ifjúkorában, az alapítástól számított első 20-30 évben, rengeteg kiemelkedésre vágyó sereglik Airun zászlója alá, akik viszont nem mind válnak felszentelt paplovaggá, a legtöbben, mint csatlósok, fegyvernökök, vagy világi lovagok szolgálják a rendet.

A paplovaggá avatáshoz szükséges zarándoklat teljesítésének követelménye nem formális rendszabályon vagy a kétes forrásértékű rendi regulán alapszik, hanem a gyakorlatból kristályosodott ki, és hosszú évtizedek alatt vált a paplovaggá válás alapfeltételévé. A kezdeti időkben a beavatást kereső lovagtól inkább virtusbéli bizonyítást követeltek meg, ami többnyire a fegyveres harcban jelent meg. Fokozatosan került hangsúly a lovagjelölt szakrális és szellemi felkészülésre is, míg végül összeállt a zarándoklat ma is ismert formája és követelményrendszere.

Az egyes stációkat bemutató fejeztek elején mégis az Airunnak tulajdonított regula passzusait idézzük, el nem felejtve, hogy gyakorlatilag bizonyos, hogy az írás nem a nagymester tollából származik, hanem többféle forrásból összegyűjtött, hallomásból lejegyzett irománnyal állunk szemben. Szerepeltetésnek oka az, hogy bár helyenként ellentmondásokat tartalmaz ugyan, de jelentősen nem tér el a gyakorlattól, és sommásan képes összefoglalni az egyes stációk lényegét.

Különösen a kezdeti időkben volt jellemző, hogy kiugró ortodox papok éppúgy kívánták támogatni a rendet, mint a ma ismert paplovaggal szemben támasztott elvárásoknak semmiben meg nem felelő nincstelenek seregei, akik mindössze a kiemelkedési lehetőséget fedezték fel a rend létrejöttében. Értelemszerűen, az ő esetükben semmiféle beavatási próbatétel nem szerepelt még, a felszentelés egyszerű szertartás volt csupán, ahol Darton szolgálatára esküdtek fel az új rendtagok. Fontos leszögezni ugyanakkor, hogy részben emiatt is, ők nem lettek celeritorok, csupán a lovagrend tagjai. Szintén a jelenkorig jellemző gyakorlat, amit időről-időre a rendet vezető Szentháromság is alkalmaz, hogy a már legalább hadnagyi rangban szolgáló testvérek bárkit a rend soraiba fogadhatnak, meghívhatják, hogy csatlakozzon a Maremita Lovagrendhez. Ugyanakkor, erre is érvényes a fentebb kifejtett alapvetés, tehát ezek a személyek – legyenek bármily fegyveres vagy mágikus hatalom birtokában is – nem lesznek paplovagok, csupán a rend lovagi rangú tagjai.

A beavatáshoz szükséges zarándoklat kilenc stációja persze nem egységes mind a mai napig. Tájegységenként és a jelölt támogatását biztosító patrónus kedélyétől és tapasztalataitól egyaránt függ, hogy a jelöltnek az út teljességét vagy csak valamely részletét kell végigjárnia. Meglehet, hogy bizonyos állomások kimaradnak, vagy újabbak/ritkábbak kerülnek a helyükre, a lényeg, hogy a beavatás elnyeréséhez bizonyos próbákon át kell esnie a beavatást vágyó lovagjelöltnek. A legfontosabb elv az, hogy a zarándoklat kihívásai kifejezetten a jelöltre vannak szabva, ezt támogatja a patronálási rendszer is, elvégre a felkészítést, okítást végző paplovag az, aki a legjobban ismeri jelöltjét, és tudja, mi mindennel kell szembenéznie, miben kell még fejlődnie vagy bizonyítania ahhoz, hogy a beavatási rítus végeztével méltóképp járulhasson Darton elé. Ebből következik, hogy nincs két egyforma tartalmú vagy nehézségű zarándoklat.

A zarándoklatot megelőzően a kiválasztás, képzés és kiemelkedés a már ismertetetteknek megfelelően történik, és jelenti a fizikai, szellemi és hitbéli felkészülést a végső megmérettetésre. Ha a jelölt úgy érzi, készen áll a zarándoklatra, akkor elhatározását bejelenti mesterének, és ha ezzel a patrónusa is egyetért, akkor a patrónus valamely maremita erősség komtúrjával egyetértésben adja áldását a lovagjelölt vállalására, és ekkor kezdődhet meg a próbatételek sora. Nagyritkán előfordul, hogy a patrónus vagy a komtúr kételyeket támaszt a zarándoklat megkezdésének időszerűségével kapcsolatban, ilyenkor többnyire további tapasztalásra biztosítanak lehetőséget a jelöltnek, és egy megelőző küldetés elvégzésével bízzák meg. Ebben vagy elvérzik, bizonyítva, hogy a próbákon még hamarabb kudarcot vallott volna, vagy érdemesnek bizonyul, és ekkor nekiláthat a stációk teljesítésének.

Amennyiben a zarándoklat a teljes kilenc stációt felöleli, ezek időtartama mindig egy éves időtartamon belül marad. Az egyes stációk teljesítése között a lovagjelöltnek van lehetősége pihenni, de ez általában ritkán haladja meg a feltétlenül szükséges mértéket.

A zarándoklat újkori kiegészítése, ami a szellemi alakulást és végső elköteleződést hivatott támogatni, hogy minden egyes stáció végeztével, annak utolsó napját a lovagjelölt valamely dartonita templom megfelelő szentélyében, egész napos imádkozással, elmélkedéssel tölti. Erre a feladatra is igaz azonban, hogy a patrónus habitusától is függ, megköveteli-e jelöltjétől ezt a fajta befelé figyelést és lezáró, összegző formulát az egyes stációk végén.

Az első stáció: az életbéli létezés fenségének tagadása

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles magától elvetni az élet fenségének hitét és megnyugodni az Atya Halk Ölelésében. A jelölt egy holdhónapig megtagadja magától az élet tényével és élvezetével járó mindennemű hívságokat, ételt nem fogyaszt, folyadékként csupán kevés vizet vesz magához, napjait csendes elmélkedéssel és imával, a halál méltóságában való elmélyüléssel tölti. Alig mozog, keveset alszik, még a közös imádságokon sem vesz részt, és nem vizsgálódik az élet semmilyen aspektusa irányában, magát minden tekintetben az Atya lényegével egyneműnek tekintve tör a halál nagyszerűségének megismerésére.

A stáció lényege, hogy a jelölt szellemiségében és hitbéli elkötelezettségében a maga számára megbizonyosodhasson, és hogy erről számot adhasson patrónusának is. Az egy hónapos elmélkedéssel töltött időszak az első lépcső, mely látszólagos egyszerűsége ellenére meglehetősen sok lovag pályafutásának végét is jelentette már. Sokan azt gondolják, ez a stáció felesleges, hiszen a lovagokra legkevésbé a beforduló tétlenség jellemző. Ugyanakkor Darton szolgálatának nem csupán fegyveres oldala van, hanem szakrális feladatok is szép számmal hárulnak a paplovagokra. Ezt az indokolja, hogy Darton egyházának jövőképe alapvetően paplovagokra és nem papokra épül, ugyanakkor a szentségek kiszolgáltatása továbbra is jelentős része az egyház tevékenységének. Azok a lovagok, akikben nincs meg a kellő elszánás és erő a stáció teljesítéséhez, akik csak annyit értettek meg Darton kultuszának lényegéből, hogy nehéz csataméneken rohamozva kell osztani a halált a Hallgatag Úr ellenségeinek, nem méltók rá, hogy a celeritorok körét gyarapítsák, és további elméleti és misztikus tudásbéli képzésük teljességgel felesleges, noha ettől még gyarapíthatják a világi szárny lovagjainak sorait. 

A lovagjelölt valamely rendház vagy templom egy földmélyi cellájában köteles elmélkedve tölteni a stáció idejét, és célja, hogy közelebb kerüljön Dartonhoz, megismerje lényegét, átgondolja és kebelébe fogadja a tanításokat. A hónap alatt a jelölt köteles tartózkodni az élet különféle aspektusaitól, társas életet nem él, némaságban és magányban telik ez a stáció. Aludni alhat épp kedve szerint, de a túl sok álomban töltött órát nem értékelik a patrónusok, lévén a feladat nem az öntudatlanságba menekülésről szól, hanem a legteljesebb ébrenlétről és jelenvalóságról úgy, hogy közben még a létfenntartást szolgáló cselekvéseket is a lehető legminimálisabb szintre szorítják vissza. Étkezhet és ihat is a stáció ideje alatt, persze csak abban a mértékben, amire saját maga szerint szüksége van. Azok a lovagjelöltek, akik az előírt aszkézis túl szigorú vagy éppen nagyon is engedékeny szintjét választják meg a maguk számára, az esetek nagy részében nem képesek teljesíteni a stációt, rendszerint jóval előbb feladják zarándokutukat. A stáció egyik legfontosabb kihívása épp az, hogy a jelölt maga választhatja meg, mennyire kíván elszakadni a megszokott, mindennapos fiziológiai folyamataitól és szükségleteitől, amelyben mindkét szélsőség könnyen kudarchoz vezethet.

A legtöbb jelölt a stáció ideje alatt sikeresen eléri azt az állapotot, amit más filozófiák és vallások leginkább egy meditatív állapot alaprétegének neveznek, ahol gondolattalanságban és minden érzelemtől mentesen képesek megélni és megtapasztalni a létezés teljességének fenségét, majd annak a halállal kiteljesedő nagyszerűségét felismerve eljutni a pusztán életbéli létezés fenségének tagadásáig is. Amennyiben sikerül elérni a vágyott célt, a halálközeli tökéletesség érzetét, ezt minden lovag másként fogalmazza meg: van, aki szerint magához ölelte őt Darton, van, aki a belső csend megtalálásáról beszél, megint mások az életbeli halál megtapasztalásáról számolnak be.

A második stáció: a zarándoklat gyötrelmei

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles zarándokútra indulni. Utazása gyalogszerrel történik, mely megedzi a testet és a lelket. A jelölt holdhónapnyi gyalogútja során köteles teljes fegyverzetében és páncélzatában, amely nem lehet kevesebb harmadszáz fontnál, végigjárni a kijelölt ösvényt, mely idő alatt naponta legföljebb öt órát alhat, bármennyit pihenhet útja során, de köteles a megadott dátumra elérni úticéljához. A zarándoklat alatt ételt és italt szükséges mennyiségben vesz magához. Az útvonalat a rendházfőnök vagy akadályoztatása esetén valamely magasabb rangú testvér jelöli ki.

Ha az első próba szellemi jellegű volt, akkor itt inkább a fizikai kihívás dominál. A stáció egy hónapja alatt a lovagnak gyalog kell teljesíteni egy távolságot, miközben teljes felszerelését magával cipeli. A stáció célja, hogy megacélozza a lovag fizikumát és akaraterejét. A fizikai állóképesség meglétének ellenőrzése mellett ugyanilyen jelentős szerep jut az akaraterő kérdésének is, ahogy az a legtöbb stációra jellemző. A gyalogos zarándoklat útvonalát és irányát, végcélját és a dátumot, mire az elérendő, a patrónus, és a kiinduló rendház komtúrja együtt állapítják meg, figyelembe véve a jelölt adottságait. Előfordulhat, hogy a jelöltnek csak rövidebb távot kell megtennie (néhány száz mérföldet), de ezt rendszerint nehéz terepen. Gyakoribb azonban, hogy nem a terep változatossága, vadsága vagy szintkülönbségei jelentik a nehézséget, hanem a monotónia, a hosszútávú, unalmas és fárasztó gyaloglás elviselése. Sík terepen, lakott területeken keresztülvezető zarándokút esetén nem ritka a másfél-kétezer mérföldes távolság megtételének kötelezettsége sem. A feladatot tovább nehezíti, hogy teherrel kell végigjárni az utat, ami amúgy ritkán jellemző a lovagok életmódjára, lévén többnyire lóháton közlekednek, és így nincs gondjuk a felszerelés szállítására sem. 

A lovag által kötelezően cipelt terhekhez tartozik páncélja és fegyverzete, valamint az egyéb szükséges felszerelési cikkek, élelem és ivóvíz is. Az étkezések terén nincs semmi megkötés a hónap alatt, és inni is azt és annyit ihat a jelölt, amit és amennyit akar. A hónap finanszírozására az indulás előtt a fiskális káplár a jelölt által igényelt pénzösszeget bocsátja rendelkezésre, amit a patrónus hagy jóvá. A szállás helyszíne és az alvás minősége nincs korlátozva, de ezt is a kiutalt összegből kell fedeznie a jelöltnek, és alapvető elvárás, hogy a lovag napi öt óránál többet nem alhat, de ezen felül igényei szerint pihenhet. A szokásos távolság teljesítéséhez a lovagnak józanságra van szükségre, amire a patrónusok rendre figyelmeztetik is a jelölteket: így a zarándokút ezen stációjának minden napján muszáj haladniuk és aludniuk és táplálkozniuk is. A harminc napig tartó gyaloglás komoly megpróbáltatás még a harcedzett, világlátott utazóknak és lovagoknak is. Általánosan az jellemző, hogy egy lovagjelölt egy nap alatt öt órát alszik, és további hármat tölt pihenéssel, a fennmaradó időben menetel célja felé. Amennyiben óránként átlagos három-négy mérföldet tesz meg, naponta ötven-hatvan mérföldet halad célja felé, ezzel a tempóval teljesíthető az előírt távolság.    

A lovagjelöltnek számolnia kell azzal is, hogy útja milyen területen vezet keresztül, hol és hogyan képes készleteit feltölteni, és hogy mikor és hol hajtja álomra a fejét. Az út ugyan többnyire veszélytelen vidéken vezet keresztül, de ha Pyarron területén felismerik benne a zarándokútját járó maremita lovagot, adódhatnak kellemetlenségei, nem beszélve a kevésbé barátságos országok területéről, vagy az utazásra jellemző egyéb, mindennapos viszontagságokról.

Amennyiben a jelölt veszélyesebb vidéken vág keresztül, a vándorút távja rövidebbre szabott, de sosem az a cél, hogy bárminemű ellenséggel szemben bizonyítsa rátermettségét vagy képességét a túlélésre – lévén ez a későbbi próbák alatt még több ízben előkerül. A patrónusok általában a lovagokat követve utaznak, és néhány naponta, észrevétlenül ugyan, de legalább látótávolságba zárkóznak, figyelemmel kísérve, hogyan boldogul patronáltjuk. Ritka azon esetek száma, ha egy patrónusnak be kell avatkoznia a jelölt védelmében, és ha ilyen történik, az sem feltétlenül jelenti a stáció kudarcát.

A stációra jellemző, hogy a megelőzőhöz hasonlatosan komoly önismeretet és önmérsékletet követel a lovagjelölttől. Alapos tervezés, felkészülés nélkül, csak úgy nekivágva az út teljesítésének, a kudarc szinte biztosra vehető. A lovagjelöltnek tisztában kell lennie saját képességeivel, teherbírásával kapcsolatban legalább hozzávetőlegesen. A legtöbb jelölt számára szokatlan ez a fajta fizikai megterhelés, hiszen inkább rövid harci összecsapásokhoz vagy lovon tett utazásokhoz vannak szokva, mintsem hosszútávú gyalogláshoz.

Természetesen, a stáció teljesítése közben a lovagjelöltnek jócskán jut ideje gondolkodni, elmélkedni és imádkozni, nagy valószínűséggel istenélményének egy újabb dimenzióját is meg fogja tapasztalni a vándorlás fárasztó órái-napjai alatt.

A harmadik stáció: Az életbéli létezés gyönyöreinek elvetése

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles ismerni és tagadni a világi létezés szabályait, megélni és túlélni gyönyöreit, keresni majd elvetni értékeit. Aki a halál fenségét vágyik hirdetni, ismernie kell a kárpit mindkét oldalát, hogy könnyűszerrel szállhassék szembe hitének ostorozóival, hisz bár míg maga a túlnan birodalmának hatalmát érti és hirdeti, amazok legfeljebb az innen álságos ismérveiről szólhatnak gyatra hitük szerint. „Ha Darton érmét dob neked, ismerd meg mindkét oldalát!” A jelölt egy holdhónapig köteles mindent megtenni az élet legteljesebb megismerésének érdekében, és a világi élvezetekről tapasztalatokkal bőséggel töltekezni, hogy értelmetlenségük volta a halál nagyszerűségének tükrében mutatkozhassék meg számukra. 

A stáció szerepe – látszólagos egyszerűsége dacára – kiemelkedően fontos a lovagok életében. A jelölt köteles egy hónapon keresztül felhőtlenül élvezni az életet, annak minél több, a közfelfogás szerint kellemes elemét, élményét megtapasztalva. A stáció célja azonban nem az esztelen dorbézolás és az élvezetekbe való teljes beletemetkezés, hanem pont ezek fonákságainak felismerése, és talmi értékük elvetése.

A stációt megelőzően a legtöbb lovag közel egyhetes pihenőidejét tölti, elvégre a megelőző hónap megpróbáltatásai a legtöbb lovag állóképességét és fizikumát rendesen igénybe veszik. A patrónusok persze tisztában vannak mindezzel, így hagyományosan nem zaklatják a jelölteket mindaddig, amíg ki nem pihenték magukat, elvégre hullafáradtan még a leggyönyörűbb szajhák ölelését sem lehet élvezni igazán. A patrónusok feladata gondoskodni arról, hogy a beavatást kereső ez egyszer igazán mélyen töltekezhessen a világi lét gyönyöreivel és hívságaival, kiismerhesse minél bővebb tárházukat. A stáció finanszírozásának gondja szintén a patrónusoké, akik ha szükségét látják, erre a célra igényelhetnek támogatást – kölcsön vagy adomány képében – a legközelebbi maremita rendháztól.

A stáció helyszínéül általában valamely nagyváros szolgál, ahol sokféle kikapcsolódási és szórakozási lehetőség várja a pihenni és élvezkedni vágyókat. A patrónusok az esetek zömében maguk is aktívan részt vesznek ezeken a mulatságokon, és arra is gondot fordítanak, hogy a jelölt igenis legyen kiszolgáltatva minden lehetséges csábításnak és kísértésnek, és vágyai egytől-egyig teljesülhessenek is. A mesterek arra is figyelnek, hogy a jelölt ezen idő alatt ne keresse fel Darton templomait, lévén ez az egy hónap nem a hitéletről szól, illetve nem közvetlenül, ezért a kötelező imádságok vagy istentiszteleti szertartások látogatásának elmulasztása nem számít vétségnek. A stáció igazi kihívása pont abban áll, hogy vajon a jelölt lélekben eléggé elkötelezett-e ahhoz, hogy a stáció leteltével visszataláljon urának útjára, és felismerje a világi örömök múlandó és értelmetlen mivoltát.

Kívülállók gyakran félreértelmezik a stáció szerepét, melyet csupán végenincs tivornyának, orgiának, és beteges kicsapongások őrült sorozatának vélnek. Tény, hogy a lovagjelöltek ilyenkor elvetik a sulykot, de ennek szükségességét csak a dartonita hitéleti képzésen átesettek érthetik meg. Ugyanakkor tény, hogy a legtöbb lovag számára olyan tapasztalatokat és élményeket jelent, amelyek későbbi életükben is újra szerephez jutnak, bizonyítandó, hogy a kívülállók felvetéseiben van némi felszínes igazság.

A lovagok ezen stáció alatt gyakran élvezik patrónusuk teljes támogatását, akiket – legyünk őszinték – gyakorta pont ezen stáció megjárásának szükségessége buzdít újabb és újabb tanítványok vállalására. A stáció napjai alatt a féktelenség a fő kulcsszó, és ennek tudható be az is, hogy a köznép általános rossz véleménye Darton lovagjairól jelentős részben a stáció hónapja alatt történteknek tulajdonítható.

A negyedik stáció: az erő szentsége

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles Urát fegyverrel szolgálni, és a hideg acél mosolyával munkálkodni Darton evilági birodalmának eljövetelén. A jelölt köteles megismerkedni a Halál Urának kedvelt fegyvereivel, és segedelmükkel bizonyítani az erő szentségét a méltatlanok felett. A jelölt köteles egy holdhónapon belül minden helyzetben fegyverrel védelmezni Darton tanainak igazát, és fölös szócséplés helyett az acél dalával magyarázni az általa vallott hittételeket. A Hallgatag Úr trónusa elé térdelő megtévelyedetteket ezen stáció ideje alatt megilleti az Atya Kedvében Járók szertartása, melyet – ha a körülmények megengedik – a jelöltet patronáló idősebb testvér celebrál.

A hónap kihívása egyfajta bemelegítő fegyveres gyakorlat, ami konkrét feladatot nem ad, csak egy hozzáállást ír elő, mindennemű konfliktusok kezelésének módjáról. A jelölt temperamentumától függetlenül köteles fegyvereinek erejére támaszkodni, és a nyers erő, a puszta fegyveres fölény segedelmével érvényre juttatnia akaratát.

A hetedkor jelenében ritka az olyan eseménytelen hónap, hogy egy lovagjelölt ne kényszerülne rá, hogy fegyvert vonjon ellenlábasaira, az áskálódókra vagy a szemtelen tréfálkozó népségre. Más körülmények között maga választhatná meg, hogy miként rendezi vitás ügyleteit, de a stáció ideje alatt kénytelen mindig a fegyveres harcot választani, akár kifejezetten kiprovokálva az összecsapást. A fegyveres harc nem kizárólagosan jelenti a Dartonnak tetsző nehézfegyverek alkalmazását, az aljas megoldásokra építő pusztakezes cselek, a kocsmai verekedés, birkózás mind megfelelő válaszok a felmerülő kihívások rendezésére. A lényeg csak annyi, hogy ne vitával és érvekkel, alakoskodással és befolyásolással, ranggal vagy hatalmi szóval oldja meg a nehéz helyzeteket, hanem bizonyítsa be, hogy Darton fegyveres rendje nem azonos a kevésmosolyú ortodox idehirdetők közösségével, és a személyes sértések vagy a Hallgatag Úr gyalázása azonnali és könyörtelen megtorlást von maga után.

A stáció ugyanakkor soha nem telhet békés tétlenségben, mert ha a patrónusok azt tapasztalják, hogy a jelölt kifejezetten kerüli az összecsapásra okot adó helyzeteket, netán óvatosan meghúzza magát, akkor is találnak rá módot, hogy a stáció ne múlhasson el eseménytelenül. Ebben az esetben a patrónusok a helyi rendházhoz fordulnak segítségért, és minthogy megoldandó feladat mindig akad, ilyenkor külön küldetésekben kell helytállnia a beavatást keresőnek. Gyakran az ilyes kihívások jócskán több veszélyt rejtenek magukban, mint a mindennapos, már-már barátságos kötekedés valamely nagyváros ivóiban vagy társas eseményein.

Az ötödik stáció: a sikolyok fensége

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Sikolyok Urának hatalmát megízlelni. A Sikolyok Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg a halál fájdalmát, félelmét és kétségbeesését, az élet végén kitörő keserűséget. Ő az, aki megízleli a haldoklók kínjait, és velük szenved a halál küszöbén. Ő az, aki nem hagy magányosan meghalni, mert mindig társul szegődik a legutolsó fájdalomban. A jelölt egy holdhónapon át viseli lelkén a Sikolyok Urának szent bélyegét, amely minden Dartonnak ajánlott lélek távoztakor annak halálsikolyát a jelöltre származtatja. A jelölt megismeri az utolsó sikoly fájdalmát, félelmét és keserűségét, ezáltal a kárpit szövetének legkiválóbb ismerői közé lép. A stáció holdhónapja alatt a jelölt köteles legalább kilenc lelket ajánlani Darton kegyelmébe.

Ebben a stációban a jelölt megkezdi az ismerkedést Darton magasabb misztériumaival. A próba hónapja alatt egy titkos rituálé segítségével az általa Dartonhoz küldött lelkek utolsó sikolyai a jelöltre származnak át, így az kénytelen megtapasztalni a halálüvöltés félelmét és kínját. A rituálét mindig a patrónus hajtja végre, ami Darton titkos misztériumaihoz tartozik, ezért csak a paplovagok képesek a használatukra.

Amikor a lovagjelölt Darton elé segít valakit, annak utolsó sikolya teljesen hangtalan lesz, míg a jelölt a mágikus pecsét hatására minden szempontból ugyanúgy sikolt-üvölt majd fel, ahogy áldozata tette volna. Az utolsó sikoly nem csupán hangból áll, de komplex érzetek kötődnek hozzá, így a végső fájdalom, a kétségbeesés, az elhagyatottság érzése, és főként a félelem is megjelenik benne, amiket mind megtapasztal a bélyeg viselője. A fájdalmat is átéli ugyan, de nem fizikai valójában, inkább egy gyötrő, de nagyon határozott emlékkép formájában telepszik rá, és mind a félelem, mind a fájdalom legyőzéséhez komoly akaraterőre és állóképességre van szükség. Amennyiben a lovagjelölt nem képes úrrá lenni a megrázó élményeken, könnyen lehet, hogy egy időre megbénul, megdermed.

A szent bélyeg jóvoltából a jelölt nagyon pontos képet alkothat arról, milyen is az eltávozás utolsó pillanata, amit még a földi létben tapasztal meg a Dartonhoz térő. Tisztában lesz az érzésekkel, és utolsó félelemteli gondolatokkal és gyötrő kérdésekkel egyaránt, amennyiben az áldozat szakrális-lelki értelemben nem készült fel az elsődleges anyagi síkról való távozásra. Ennek a stációnak a tapasztalatai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a későbbi celeritorok kifejezetten behatóan ismerik a halált, és annak legprofánabb aspektusait is. A korábbi és későbbi stációk egy része is ezeknek az ismereteknek a felhalmozásáról szól, és arra biztosít lehetőséget, hogy aki Darton lovagjaként kíván szolgálni, az tisztában legyen a halál fenségének pontos mibenlétével, filozófiai-teológiai értelemben éppúgy, mint fiziológiai vagy szakrális síkelméleti vonatkozások tekintetében.

A stáció kapcsán gyakran félreértelmezik annak azon utasítását, hogy kilenc lelket kötelező Darton kegyelmébe ajánlani. Ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a lovagjelölt istene nevében kénytelen lenne öldökölni – Darton hite nem emberáldozó vallás. A stáció parancsa arról szól, hogy a lovagjelölt szolgáltassa ki az utolsó szentségeket, celebráljon búcsúztató szertartást a kárpit mögé indulóknak, időseknek, betegeknek – az utolsó hangok ugyanígy a jelöltre származnak át majd. A lovagjelölt feladata az, hogy a csendben és a fájdalmak között távozók utolsó óráiban, perceiben jelen legyen, majd mind szakrális, mind fizikai formában megkönnyítse az útjukat Darton elé.

Ebből következik, hogy a Varjúlovagok tényleg képesek átérezni a gyászolók fájdalmát, és ezen tudás birtokában segíteni nekik, hogy ennek nyomasztó terhét képesek legyenek feldolgozni, majd tevékeny energiákká formálni, amely végül a maremita világlátás teológiai alapjait képes lerakni, megváltoztatva a hátramaradt gyászolók alapvető hozzáállását a halálhoz és a létezéshez.

A hatodik stáció: a csend hatalma

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Csend Urának hatalmát megízlelni. A Csend Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg a halál néma fenségét, az eltávozottak békéjének örök hangtalanságát. A jelölt egy holdhónapon át viseli a Csend Urának szent pecsétjét, melyet a száj összevarrásával szimbolizálnak. A mágikus öltések hatására a jelölt nem képes beszélni, inni, enni, de erre nincs is szüksége a pecsét jóvoltából. A jelölt így teljes némaságban tölti a stáció napjait, ideje legjavát sírkertekben, elmélkedésre fordítva.

A stáció a jelölt szellemi képességeinek és harctéri fegyelmének vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. Önfegyelemre és önuralomra nevelnek a rituálisan lepecsételt ajkak, melyek öltésnyomok nélkül forrnak össze, és aminek semmilyen látható külső jele nincs.

A hónap egyben felkészülési időt is biztosít a későbbi stációkra, ez az utolsó alkalom, amikor a lovagnak mondhatni semmi gondja nincs, egyedüli igazi feladata, hogy némaságban töprengjen Darton birodalmának alapelvein és imáival tisztelegjen a Hallgatag Úr előtt. Az állandó csend megtapasztalása egy újabb lehetőség rá, hogy megértsen valamit a halál nagyszerű fenségéből, hogy átérezze, milyen megfosztatni az egyik legfontosabb eszköztől, amivel az élők akaratukat kifejezésre juttathatják. Természetesen nem a beszéd az egyetlen mód a szándékok közlésére, de a stáció szellemiségéből következően a jelölt más módokon sem kommunikálhat környezetéhez. A lovagok egy jelentős része járatos a jelbeszédben és a szellemnyelvet is képes alkalmazni, de a jelölt ezekhez sem folyamodhat, csakúgy, ahogy nagy otrombaság lenne egy nyakába akasztott palatáblával és íróvesszővel rohangálnia.

A hónap során a beszélni képtelen lovagjelöltet gyakran különféle alantas feladatok elvégzésre osztják be. Ezek mind azt szolgálják, hogy fegyelmet és alázatot tanuljon a jelölt, mert a dartonita lovagsereg harctéri taktikája szigorú utasításokra és parancsokra, a feljebbvalóknak való feltétlen engedelmességre alapoz. A hónap ideje minden teljes jogú lovagtestvér kérhet szolgálatokat a jelölttől, aki kénytelen engedelmeskedni, és végrehajtani a rábízott feladatokat.

A jelölt szolgálati idején kívül kedve szerint szabadon mozoghat, élheti életét, ahogyan akarja. A legtöbben ilyenkor sírkertekben imádkoznak és elmélkednek, kerülik a társas életet, elvégre sem beszélgetésben vagy evés-ivásban nem tudnak részt venni. Amennyiben mégis arra adják a fejüket, hogy népesebb közegben is megforduljanak, könnyen keveredhetnek bajba, mert némaságuk jó alkalom a kötekedőknek némi tréfálkozásra, így gyakran adódhatnak kisebb nézeteltérések. Minthogy a nagyhangú népség viszont nem feljebbvalója vagy rendtársa a zarándokútját járó jelöltnek, akikre tilalmas kezet emelni, így nem egy fenekedő járt már nagyon csúnyán, minthogy a jelöltek az egész hónap megaláztatásait vezették le rajtuk.

A hetedik stáció: a kacajok fensége

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles a Kacajok Urának hatalmát megízlelni. A Kacajok Ura Darton állandó kísérője, ő testesíti meg az eltávozottak arcán szétterülő utolsó mosolyt, az örömteli belenyugvást az utolsó ítéletbe, a reménytelenségben is reményteljes felszabadultság érzést. Ő ébreszt rá a csupán a halállal beteljesedett, elmúlt élet szépségére. Ő tanít meg élvezni az életet akkor is, amikor semmi ok sincs rá, és a kilátástalanság palástja már teljesen beborít. A jelölt egy holdhónapon át viseli a Kacajok Urának fakó mosolyát, amely a mindig kacajra görbülő ajakívekből is felismerhető. A jelöltet minden tulajdonától megfosztva, valamely város szegénynegyedébe küldik, ahol a nincstelenek között köteles eltölteni a stáció napjait, és túlélni bárhogyan is. A helyzetet bonyolítja, hogy a fakó mosoly viselője minden nap, egy előre nem látható időpontban őrült, tébolyult kacajra fakad, melyet percekig képtelen abbahagyni.  

A stáció az egyik legnehezebb kihívás elé állítja a jelölteket. A feladat alapvetően nem más, mint a túlélés egy hónapon át, de ezt a hónapot minden vagyonától és felszerelésétől megfosztva kell eltölteni valamely nagyváros szegénynegyedében. A lovag úgy boldogul, ahogy tud, semmiféle megkötés nem érvényes rá, azon kívül, hogy nem hagyhatja el a patrónus által kijelölt területet.

Az esetek zömében a víg bolond szerepében kell tetszelegnie a beavatást keresőnek, amiről a Kacajok Urának pecsétje gondoskodik. A titkos rituálé elvégzése alig egy fertályórát igényel, és hatására a jelölt állandó kényszert érez majd a vigyorgásra, és napjában legalább egyszer hosszantartó, hangos, önfeledt röhögésben tör ki, helytől, időtől függetlenül.

A szegénynegyed, legyen a világ bármely részén is, sosem derűs hely, ahol legalábbis furcsán néznek a túlzóan jókedvű, koldusszegény idegenre. Ebből kifolyólag a jelölt biztosan számíthat rá, hogy adódik majd nem egy konfliktusa a helybéliekkel, és örülhet, ha sikerül anélkül kikerülnie szorult helyzetéből, hogy valamely kisebb-nagyobb hatalmasság figyelmét felkeltené.

Minthogy a jelölt minden vagyona egyedül egyszerű ruházata, netán, valamely apró fegyver – egy ócska kés vagy tőr – magának kell gondoskodnia élelemről vagy nyugvóhelyről, ahol meghúzhatja magát. A szegénynegyedben persze ugyanúgy van pénzforgalom, mint bárhol máshol, de a csereügyletek is gyakoriak. A lovagjelölt maga dönti el, hogy megpróbál, valamiféle munkát vállalni – persze egy ismeretlen idegent senki nem foglalkoztat csak úgy – vagy orozva tesz szert némi javakra, kockáztatva ezzel, hogy azonnal ellenlábasokra tesz szert.

Gyakran megesik, hogy a lovagjelölt ugyan minden feltűnés nélkül, de a szegények életmódját teljesen átvéve rejtőzik a stáció hónapja alatt a kerületben, és napról-napra él, amitől viszont garantáltan legyengül, nem ritka, hogy még épp életben, de erőtlenül, lesoványodva, betegségektől gyötörve kerül elő a stáció végén.

A próba hitbéli vetületét a Tréfák Urának aspektusa adja, bebizonyítva, hogy nincs teljes kilátástalanság, és még a legszorultabb helyzetből is akadhat kiút. Darton felkentjei jól tudják ezt, hiszen ők nem félik a halált, a Dartonhoz megtérés számukra érték. Erre próbálnak nevelni akkor is, amikor vigyorogva magyarázzák a legszegényebbeknek a túlvilág szépségeit és igyekeznek derűsen komor világnézetükből átadni egy szeletet azoknak, akiknek életében a mosoly a kielégítő napi étkezésnél is ritkább vendég.

A nyolcadik stáció: a csontok szentsége

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles egy teljes holdhónapot az erioni Nekropoliszban eltölteni, a maremita rendház vendégeként. Az élőholtak jelenléte, és természetesen az anyagi világ zavaró vonatkozásai mellett, a külső síkok lényeivel való kellemetlen találkozásokra is sor kerülhet. Ennek következménye, hogy a hónap során inkább nyílik alkalom a létbizonytalanság megtapasztalására, az állandó rettegéséé fokozódó félelem leküzdésére, valamint az éberség és túlélőösztön fejlesztésére, mintsem a meditációra és szakrális elmélyülésre.

Az utolsó előtti próbatétel nehézsége arányos a stációk sorában elfoglalt helyével: itt már olyan kihívásokkal kell szembenéznie a jelöltnek, amelyek gyakorta egy már beavatott lovagnak is fejtörést okozhatnának. A stáció parancsa értelmében az erioni Nekropoliszt kell felkeresni, és ott egy hónapot eltölteni, ismerkedve a temetőnegyed borzalmaival és csodáival, és csakúgy, mint a megelőző hónapban, túlélni bármi áron.

A beavatott lovagok közül is csak kevesen tudják, hogy a stáció ideje alatt az erioni maremita főrendház, a Fekete Torony elöljárói titokban együttműködnek az ortodox dartonita egyház legrégebbi, Nekropolita felekezetével, akik már a Pyarron szerinti második század óta a negyedben szállásolnak. A jelöltet többnyire egy ilyen, rejtett kegyhely felkeresésre küldik, amely az állomáshelye lesz a stáció alatt. Ezek a Nekropolisz-béli templomromok és erődítések Dartonnak szentelt helyek ugyan, de sosem a hagyományos irányvonalat követik, sem szokásiakban, sem építészetükben. Kiszabott feladatuk a temetőkert békéjének fenntartása – olyan küzdelem ez, amely a győzelmet nem, csupán a vereség elodázását ismeri.

A lovagjelölt egy ilyen közösség mindennapjaiba nyerhet bepillantást, és vállalhat részt a harcban, amely korántsem veszélytelen. A temető leromlott állapotából következik, hogy lépten-nyomon előfordulhatnak kóborló élőholtak, de a számtalan csapda, és az ősi mágiák máig pulzáló maradványai sokhelyütt még kockázatosabbá teszik a kijelölt és ápolt útvonalakról való letérést, noha ez gyakran elkerülhetetlen.

Szinte bizonyos, hogy a jelöltnek lesz módja ismereteket szerezni az élőholtak anatómiájának és működésének témaköréből is, és ennek semmi köze a könyvekbe rótt jegyzeteknek. Az egyik állandó feladat az őrködés és őrjáratozás, amely – különösen az éjszakai órákban –számtalan meglepetést tartogat. A Nekropolita felekezet felkent papjai többnyire nagyon is járatosak az előholtak elleni küzdelem mikéntjeiben, és ráadásul nem csak a szükség alakította gyakorlatban, de legtöbbször a dorani szarvtorony beavatottjaival vetekedő elméleti tudással is rendelkeznek. Amennyiben a jelölt érdeklődést mutat ebben az irányban, a stáció hónapja alatt alapszintű elméleti képzésben részesülhet a nekromancia és az ellene való védekezés tudományából.

A kilencedik stáció: a halál fenségének elfogadása

Aki a Halál Útját Járók közé lép, és Darton lovagjaként a Hallgatag Úr szolgálatának szenteli életét, köteles elzarándokolni abba a rendházba, melyet anyaintézményül választ, és mely útra elkíséri patrónusa is. A rendházban a szükséges pihenő után egy teljes napot tölt elmélyült imádkozással, hogy megtisztítsa lelkét a halál fenségének elfogadásához. Az éjszaka közepén veszi kezdetét a szertartás, melyről előre csak annyit tudhat, élete első áldozásával kezdődik majd el, melyből kiderül, sikerül-e magára vonnia Darton figyelmét a folytatáshoz. A szertartás végeztével – amennyiben a jelölt méltónak találtatott a Hallgatag Úr által – a lovagrend teljes jogú tagjává, Darton felkent papjává válik.    

A stáció többnyire egy hosszú utazással kezdődik, hogy a jelölt eljuthasson addig a rendházig, amit anyaintézményül választ. A döntés elvileg teljesen szabadon történik, de gyakran komoly befolyással bír a már megismert templomok és rendházak köre, és a mester anyarendháza is gyakran kitüntetett figyelmet élvez. Ettől még előfordulhat, hogy valamely jelölt egy kifejezetten híres, messzi földön álló rendházba vágyik, ahol még sosem járt korábban.

A stáció a lezárása a teljes zarándokútnak, és egyben, az utolsó napján, maga a beavatás is. A hónap zöme utazással telik, majd a megérkezés után hitbéli elmélyüléssel folytatódik. Ennek sincsenek kőbe vésett szabályai, de gyakori, hogy a jelölt minden egyes szentélyben imádkozik, ha nem is teljes napokon át, de szellemiekben újra végigjárja a fejlődés és felemelkedés útvonalát, végül a beavatás kapujába, az Örvény-kör szentélybe érkezve el. A hónap imádságai és fohászai után a jelölt készen áll a végső megmérettetésre, melyről hallomásból vagy józan következtetésből tudhatja, hogy részeként Darton színe elé kell járulnia.

Maga a szakrális szertartás a templom központi szentélye alatti titkos kavernában történik, amelyre gyakran hivatkoznak a beavatottak szentélyeként vagy titkos szentélyként is. Ez méretében teljesen megegyezik a templomban fölötte található Örvény-kör szentéllyel, de ide csak a felkentek és a kilencedik stációt járók léphetnek be. A terem közepén álló oltárra fektetik a lovagjelöltet, miután a testvérek és a komtúr előkészítették a síkváltásra.

A rítus során a rendház vezetője egy felszentelt tőrrel szíven szúrja a jelöltet, aki rituális halált hal, majd épen és egészségesen a Shandin egy zárványára kerül, ahol szembe kell néznie az utolsó feladattal. A stáció shandini eseményei és próbái minden egyes jelölt esetében teljesen másként festenek, kizárólag a jelölt lelkivilágától, a stációk alatt átélt érzelmeitől és gondolataitól, Darton-képétől és elhivatottság-tudatától függenek. Van, akiknek harcban kell helytállnia a próbán, idegen vagy nagyon is ismerős ellenfelek ellen, van, akinek teológiai vagy merőben profán szópárbajt kell vívnia egy félelmes entitással, de lehet, hogy valaki csupán egy fekete örvényben kavarog, számára órákig tartó időtartamig, és az elméjére nehezedő mágikus nyomást kell elviselnie.

A próbák teljesítésének fő feltétele valójában csak a hitbéli elkötelezettség és a vágy, hogy Dartont szolgálhassák, de sem a fizikai, sem a szellemi képességek nem lehetnek akadályai a teljesítésének. Amennyiben a jelölt hite erős, azt fogja átélni, hogy épp elkerülte a – maga által vélt – biztos kudarcot. Az élmény mindenképpen egyedi, és a próba teljesítése után Darton valamilyen alakban megjelenik a beavatást kereső lovagoknak, és személyesen vált szót és ad útravaló tanácsot a jelöltnek.

Amikor a jelölt visszakerül a testébe, már beavatott paplovagként ébred fel az oltáron, minden részében érzi Darton hatalmát, azt a szakrális kapcsolatot, melyre bizton számíthat, ha erejének megfelelő segítségért fohászkodik urához. A testén ott lesz a behegedt seb a szív fölött, amely a szertartáshoz használt tőr nyoma. A beavatási rituálé és az egész zarándoklat ekként biztosítja azt a személyes tapasztalatot és ismeretanyagot, ami ahhoz szükséges, hogy a beavatottak valóban a kárpit szövetének legkiválóbb ismerőiként szolgálhassák Dartont.

A beavatás után

A lovagrendben ezután a celeritor (paplovag) megnevezés illeti meg a felszentelt lovagtestvéreket, noha a pyarroni kánonjog szerint teljesértékű papnak minősülnek. A rendház vezetőjétől megkapják szent szimbólumukat, amelyet kedvük szerinti formában viselhetnek, láncra fűzve a nyakukban, nyíltan vagy a ruházat alatt, esetleg a páncélzathoz vagy a fő fegyverhez kovácsolva. A celeritor jogosult rá, hogy anyarendházától fegyvereket, páncélzatot és hátast igényeljen, melyek minősége a legtöbb esetben nem haladja meg az átlagos szintet.

A celeritor állandó szálláshelyet is kap a rendházhoz tartozó lovagi szállások valamelyikén, esetleg a szomszédos településen, a lovagrend birtokában álló ingatlanokon. Ettől függetlenül ideje nagy részét a rendházban és a csatlakozó templomban tölti majd a kezdeti években, kivéve persze, ha épp háborús időszak van, mert ekkor kötelességének megfelelően azonnal kivezénylik valamely csapattesthez.

A lovagtestvérek a beavatás után néhány évig az anyaintézményükben teljesítenek szolgálatot, ami ugyanakkor nem jelent röghöz kötést. Mindennapos hitéleti tevékenységükön túl, küldetéseik sokfelé szólíthatják a frissen felszentelt lovagokat, akik néhány hónap után gyakran maguk jelentkeznek, hogy bejárhassák a régió maremita erősségeit, híreket hozzanak-vigyenek, és tovább bővíthessék világlátásukat.

A beavatást követő öt-tíz év elteltével, de csak akkor, ha a lovagnak a háborús-politikai helyzet függvényében volt módja ütközetben is kipróbálni és kitüntetni magát, hadnagyi rangra emelkedhet, amely már vezetői feladatokkal is együtt jár. A celeritorok egy része többnyire ilyenkor dönt úgy, hogy nem akarja lekötni magát valamely seregtest vagy rendház mellé, és ahelyett, hogy hadnaggyá lépne elő, inkább tanítványt vállal, és egyszerű lovagtestvérként, de egyben már patrónusként szolgálja tovább a Hallgatag Urat.  

A sötét tréfák urának minden halott lelkénél kedvesebbek azok, akik kitüntették magukat hitének legnagyobb ütközeteiben. Ezen hívének biztos helye lehet mellette, személyes síkján vagy holta után angyalaként szolgálni tovább magas rangú papjai és paplovagjai hívására válaszul. Ezért azok, akik ilyen csatában vettek már részt, arra igyekeznek felhívni hittársaik figyelmét találkozásaik során.

Ez nem jelent rangban való eltérést feltétlenül, de az biztos, hogy összeverődött kompániákban magától értetődően ragadják magukhoz azok a lovagok a hangot és a vezetést, akik bírnak egy vagy több ilyen Sötét Trófeával. Ezeket ugyan nem kapják kitüntetésként a maremiták, hanem magukat ékesítik fel velük, de senki sem merészelne jog nélkül bírni egy ilyen jelvényt.

Ritka az, hogy valaki kettőnél többet bírjon ezek közül, az pedig, hogy esetleg mindet, az pedig lehetetlen. Ezért is van, hogy már egy-egy ilyen trófea kiemelkedést biztosít a dartonita lovagok körében. Ez azonban folyamatos feszültséget is kelthet közöttük, és aki így áll egy csapat élére, az számíthat rá, hogy párviadalra hívják hittársai. Kevés nagyobb dicsősége lehet egy fiatal maremitának, minthogy elmondhassa magáról, jobbnak bizonyult egy sötét trófeát viselőnél.

Az egyik legismertebb ilyen trófea a Dúlás veteránjai közül kikerülő dartonitáké. Ők Ó-Pyarron pusztulása után öncsonkítás révén tettek szert arra a „mosolyra”, amiről sokan felismerik őket. Az Államszövetség felszabadulásáig nyílt sebként viselték, csak azután varrhatták be, ápolhatták. Bár sebük évek alatt begyógyul, de a heg mindörökre hirdeti elhivatottságukat Krán bérenceivel szemben. Kegyetlen arcsebüket maguk és a világ is úgy ismerte meg, mint Darton mosolyát.

A második kitüntetés a sorból a 14. Zászlóháború alkalmával a Vinali-csata túlélőinek a sajátja, akik a Sötét Próféta oldalán változtatták meg a csata kimenetelét, és egyszer s mindenkorra tették le a voksukat az Északi Szövetség mellett a Toroni Birodalommal szemben. Azok a lovagok, akik büszkén emlékeznek meg erről, mellvértjükre egy Fehér Nap szimbólumot festettek fel. Az ilyen dartonitákat még a nyakas dwoonok is szívesen látják otthonukban.

A következő már Darton szent földjéért ontott vérrel kiérdemelhető: Rowon városállamának védelmében, majd felszabadításában való részvételért jár. A környező mocsarat a sajátjuknak valló folyami kalóztestvériség zargatta nyughatatlanul a Próféta híveit és az őslakókat, ameddig néhány tucat lovag fel nem vette velük a harcot, és egészen a Quiron-tengerig pusztította a szervezetet. Innen ered, hogy ezen lovagok vértjükre kötözték a Cápák Kendőjét. Az eredetik a harcokban megölt kalózok fejkendőjéből lett trófeák.

A maremiták ezután minden nagyobb konfliktusból kivették a részüket, gyakorta kalandozóként is. Így jutottak el a Manifesztációs Háborúba is, annak második felében Isidor de Sedierta legendás Légiójával. A hadjárat végére több veterán is feltetováltatta a szemüket körbevevő Fogyó Kék Hold szimbólumát. Nem tisztázott, hogy ellenségeiktől vették ezt át vagy a készséges bennszülöttek szokása terjedt el ilyen formán. Mindannyian a jobb szemük köré készíttették el ezt a tetoválást.

A Sötét Próféta utazásainak egyik legfontosabb állomása volt a Déli-Városállamokban Darton szent tárgyának, az Első Varjúereklyének a megtalálása. Azok a lovagok, akik a küldetésében magára maradt Prófétát segítették ebben, és egy hittársuk várát védelmezték (a legenda szerint egy ideig Airun ellenében is), azok vértjükre a Varjúcsőr motívumát kovácsoltatták, amelybe beilleszthető Szent Szimbólumuk. Mondják, hogy ezt a praktikus megoldást, amely alkalmas a szimbólum vérthez rögzítésére, más pyar nehézvértes paplovagok is előszeretettel alkalmazzák, persze a rendjükre jellemző motívum kialakításával.

Airun Al Marem vadászata a második varjúereklyére kis híján balul végződött Kránban. Leghűségesebb hívei azonban sereggé szerveződtek és megcselekedték a lehetetlent: betörtek a Fekete Határ mögötti Birodalomba urukért. Fehér orkok és sötét vértes lovagok vállt-vállnak vetve mérték össze erejüket a kráni csatamágusokkal és szabados seregekkel. Erről a hősi helytállásról emlékeznek meg vértjeiken fehér alapon fekete Törött Szarvú Kos festésével. A trófea elterjedése után több kráni fejvadászrend fogadott bosszút mindezen lovagok és fehérorkok megölésére. Utóbbiak vagy bundájukba vágatták a mintát, vagy savval maratták a bőrükbe.

A Sötét Trófeák persze csak kiegészítői azoknak a legendáknak, amik Darton híveit övezik. Más küzdelmeiknek is ismeretesek trófeái Erionban is. Fentebb csak a leghíresebb kitüntetéseiket említettük meg. A Nekropolisz békéjének fenntartásáért éppúgy érdemelnek ki hasonlóakat, mint a Kard Testvériséggel szembeni harcaikért. Tetteiket hírnevükön kívül a kalandozók között híres krónikások és neves bárdok is szívesen feljegyzik és járnak nyomukban, mert abban biztosak lehetnek, hogy érdemes történeteket ismerhetnek meg ezáltal.

Forrás: a cikk Gulandro tollából származik, amelyet ezúton is köszön Airas, az írás szerkesztője

Viharszagú, csendes nap volt, mikor Erion ege alól egy térmágikus szökkenéssel Ifinbe érkeztünk. Az aszisz székesfővárosban Antoh haragja épp tetőfokán dübörgött, de az igazi égiháború lelkemben tombolt. Nem düh vagy rettegés volt az alapja, hanem izgalom- és örömteli várakozás, hogy mire a hónap véget ér, Celeritor válik belőlem, minden bizonnyal. Mesterem vészmadárkodott egy darabot, hogy ne bízzam el magam, meg hogy a megpróbáltatások legnehezebbike maradt a végére. Ugyan számtalan kérdés merült fel bennem az utolsó stációval kapcsolatban, újabb és újabb formákat öltve, de nem érdekeltek a válaszok: a bizonyosság, hogy sosem voltam még ennyire összeszedett, lélekben és testben egyaránt erős, fáradhatatlan és elszánt, szükségtelenné tette a faggatózást. Minden részemben éreztem, készen állok, és jöhet bármi, szembe fogok nézni vele, uram nagyobb dicsőségére.

Az élmény és az elfogadás csak a jelölttől függ. Ennél többet, ha akartam volna, sem tudok kihúzni mesteremből, aki utolsó tanácsával arra intett, igyekezzem önmagam maradni akkor is, ha még a halál fensége is értelmét veszti. Persze, hogy így lesz, röhögtem hangosan, elvégre, ha már nem vagyok magam, miért akarnám a Holtak Urát szolgálni?  

Lóháton terveztük megtenni az utolsó mérföldeket Rowonig, a lovagrend északi központjáig, hogy a lélegzetelállító Délszaki Főtemplomban kerülhessen sor a legutolsó próbatételre zarándokutamon. Megérkezve ezúttal nem volt rá lehetőségem, hogy megismerkedjem a várossal, azonnal a rítus helyszínére tértünk, ahol megtisztító és felkészítő imádságok több napos sora várt rám, újra végigjárva a szakrális lépcsőfokokat, immáron egészen az Örvény-kör Szentélyéig.

Nem ismerhettem a szertartás pontos menetét, mégis, annyit sejdítettem a lovagjelöltektől elcsípett szóbeszédből, hogy utam nehéz lesz, mert urunkkal nem lehet csak úgy egy kocsmában összetalálkozni, és néhány útszéli tréfa árán megvásárolni a beavatást. Aki Darton kezéből szeretne ítéletet életbéli sorsával kapcsolatban, annak szemtől szemben kell találkoznia a Lelkek Bírájával. Ez viszont csak akkor lehető, ha maga mögött hagyja az anyagi lét terhét, és kétségek nélkül öleli magához a halált.  

Ami a beavatási szertartás lényegi részét illeti, eltörpül mellette minden előkészület és formális rituálé. A titkos, földmélyi szentély megismerése, az envéremmel megkent homlok, tüdő és az ágyék, az elborító fekete kegyelem már megszokott érzése, majd a komtúr kezével lesújtó villanásnyi halál, mind-mind semmiség volt a továbbiakhoz képest, jelentéktelen apróság csupán.

Az érkezés átmenet nélkül történik. A gyomrom kavarog, ereimben lüktet a vér – élek tehát, bár hogy miképpen, nem érthetem meg. A környezet aszerint változik, amerre a tekintetemet kapom, de nem úgy, mintha egy szobában volnék, hanem mintha egy koremlékeket őrző múzeum termei váltakoznának iszonyatos sebességgel. A Nekropolisz romos sírsorai, atyám shadoni sasfészke, az első szerelemtelen, szerelmes éjszaka nyoszolyája, Pyarron sörbűzös kocsmái, majd egy ködülte folyópart és sorban mind megannyi helyszín, ahol már jártam, mind megannyi vigyorgó-vicsorgó arccal, akiket ismerni véltem valaha.

Tétován álldogálok valami homályos tisztáson és mintha egy vaddisznó röfögését hallanám a hátam mögül. Lassanként arrafelé fordulok, kezemben a semmiből terem ott felszentelt kardom, alakomat dartonita teljes vértezet védelmezi óvón. Szélesen vigyorogva lép elém egy megtermett, tömzsi alak, fejjel alacsonyabb nálam, sertéspofáján kaján mosoly trónol. Kezében óriási kétkezes kardot tart, amit a feje fölé emel, úgy köpi felém: Mi van Ködlyány, halálimádó lettél?

Acél vágódik acélnak, ahogy a fejemre sújt, minden pengeváltást ártányröfögés kísér. Régen látott bátyám hihetetlen sebességgel táncoltatja nehéz pallosát, alig tudom hárítani a záporozó csapásokat. Maradtál volna a könnyes poémáidnál! Kölyök vagy te a kardhoz, anyja után rívó csecsszopó poronty! Mindig tudtam, hogy kiváló kardforgató, aranykoszorús bajnok, most mégsem képes fölém kerekedni: egy balforduló után kardom nyakmagasságban, vízszintesen hasítja a levegőt, majd elválasztja rusnya fejét a testétől, mely szörcsögve gurul odább, a semmibe.

Fújtatva görnyedek letámasztott kardom markolatára, de nincs időm sem pihenni, sem átgondolni, mi is történt, mikor balról a Tetentók – kisebbik bátyám – lép a kéken derengő holdfénybe. Arca ifjabb mása az imént elhullt sertésfejű Azurtisénak, és apró, gonosz szeme sem kevesebb gyilkos vággyal villog. Termetre ő a nagyobb, közönséges buzogányát hol jobb, hol bal markába kapva közelít felém. Gyere te gyáva, szalmaagyú asztagköteg! Azt hitted, ha elfutsz, nem kapsz több verést? – dünnyögi maga elé, már-már barátian. Ahogy nekilendül, hirtelen kezet vált a fegyveren, meglepetésszerű támadásával a pengét célozza, de ismerem már az észjárását, így elkerülöm a lefegyverzést. Mozdulataim érthetetlenül gyorsak, ahogy előrenyomulása ellen védekezem, majd megfelelek neki, és egy gyors guggolás után térdben választom el mindkét lábát, mire némán rogy össze, és egy pillanattal később már sehol sincs.

Mi a varjúszaros rossznyavalya jöhet még? – gondolom magamban, miután eljut tudatomig, hogy épp most végeztem szeretve-gyűlölt bátyáimmal. Aljasul elhagytál bennünket. Elhagytad a családod. Elhagytad atyáid hitét. Egy csengő hangú asszony szavait hallom a hátam mögül. Anyám nem pöröl velem, de vádjai rideg kijelentések, minden hangos szónál fájdalmasabban hasítanak belém. Apró alakja lassan közeledik, összefont kezeit különös, vérszín lángok táncolják körül. Félrevetem magam a csóvában érkező mágia elől, de ekkor egy öles férfinak ütközöm, aki pusztakézzel taszít vissza, pont a lángok sodra elé. A fekete acél állja a sarat, mellvértem szétszórja, elnyeli a perzselő lángokat. Meglepetésként érkezik az irdatlan pofon, régi emlékeket ébresztve bennem, oda sem kell néznem, hogy tudjam, atyám rosszallása itt sokszoros erővel szakad a nyakamba. Kölyökkutya vagy még, nem férfi, harcos pedig sosem lesz belőled! – csendül agyamban Domvik hamis lovagjának zengő basszusa.

Legyen hát! Kardomat a földbe szúrom, karjaimmal rituális megtisztító mozdulatot teszek, és megfeszítem elmém erejét. Néma fohászomba Darton nevét szőve robbanok a boszorkány felé, fantomképem körülfolyja, magába fojtja a törékeny nő testét. A mágia szülte vörös fények lényével együtt enyésznek el, de ekkor apám alakja magasodik fölém, aki második pofonjával a földre taszít. Méltatlanul sáfárkodtál családi örökségeddel, korpa közé keveredtél, és meglásd, szánalmas hitsorsosaid porát hamarost a szél hordja majd szét… Elég volt! – üvölteném szétszakadó torokkal, de nem tudok szólni, és pusztító torokütésem rettegve tisztelt példaképembe is belérekeszti a szakadatlan gyalázkodást.

Ocsúdni sincs időm, ismét a hátam mögül szólít egy karcos bariton. Tényleg ezt akartad, Testvér? Hogy magad légy az ítész és a hóhér, magad légy az elkerülhetetlen halál? – kuzinom ismerős hangja szokatlan gúnnyal hasítja szét a csend szövetét, közelítő alakján hirtelen nem tudom, mi is olyan furcsa. Absolon páncélja igazi mesterremek, fekete acélja a halál maremita motívumaival díszes, nyakában a Varjúszárny szimbólum díszeleg, tüskés vállvasain hatalmas varjú terpeszkedik. Lánghaja egyetlen varkocsba fogva omlik hátára, kétkezes kardját hanyagul a vállának támasztja.   

A halál szolgálatához erő kell. Benned nincs erő, csak félelem és üresség, állandó menekülés egy rettegett világtól, amely nem a barátod. A gyengék mind elbuknak! – az utolsó mondatot már üvölti, ahogy támadásba lendül, válláról felröppen az éjszínű varjú, majd egy közeli fa ágára telepszik, onnan szemléli a harcot. Szikrázva csapnak össze kardjaink, miközben lelkemben újfajta sejtelem szökken szárba. Annyira bíztam magamban, hogy azt is elfogadtam, hogy engedelmes szolga vagyok csupán, gondolattalan, gyilkos eszköz a kérlelhetetlen halál, Darton szent kezében? Tényleg képes vagyok rendelését beteljesíteni bármi áron, nem nézve célt és értelmet, de vak ostobasággal fogadni el akaratát? Tényleg csak azt a rést keresem buzgón, ahol a hideg vasat szeretett kuzinom testébe mélyeszthetem?

Eddig is csak a zsigeri védekezési ösztön vitt rá, hogy józan akaratomon kívül szegezzem szembe fegyveremet egész családommal, kiket bő évtizede nem láttam már, és acéllal védekezzem becsmérlő szavaik és támadásaik ellen, mert a tehetetlen düh közönséges ösztönlénnyé silányított. Szolgálok Darton, szolgállak téged, de nem esztelenül! Parancsold, amit érdeked követel, és engedelmeskedem hívásodnak, de nem primitív végrehajtóként. Nem azért akarok lovagjaid közé lépni, hogy élet és halál ura lehessek, az én tisztem csupán hatalmad közvetítése – tégely vagyok, mely kész befogadni esszenciád lényegét, de tagadom, hogy a parancs megkérdőjelezhetetlen! Ha agyatlan barmokkal akarnád őrizteti eljövendő birodalmad, mi végre mérettetnéd meg a téged szolgáló lovagokat? Elég legyen hát ebből a megalázó színjátékból!

Kardomat tisztelgésre emelem Solon felé, majd a földre dobom. Kardja sebesen száguld fedetlen fejem felé, nem hagyva kétséget afelől, hogy valamit hibásan gondoltam végig. Mikor elérne a penge, furcsa dolog történik: a valóság megfagy, a lesújtó karok megdermednek, egyedül a varjú károg egy rövidet. Absolon jégszoborként markolja kardját, ellépek előle és a felém röppenő varjúra koncentrálok. A pillanat tört része alatt ölti magára patrónusom alakját, majd arcvonásai és egész megjelenése átrendeződik újra, de hiába az egyszerű, sötétszürke utazóruha és a bölcsességet sugárzó, borotvált arc, többé nem kérdéses, kivel állok szemben. 

Senki nem mondta neked, hogy a beavatás elnyerése nem csupán megmérettetés, de életre szóló tréfa is egyben? – mosolyog a kortalan férfi, és körbemutat a téren, ahol köröttünk atyám, anyám és bátyáim várakoznak, szemeikből elismerés süt, Solon pedig megbocsátón dugja hüvelyébe kardját, majd az egész jelenés délibábként enyészik el. Emlékezz erre mindig, ha az én nevemben vonsz fegyvert, lovag! Szívedben halál honol, de értéke éltet. Szolgálj eme szellemben, és méltó leszel a sorsra, amit neked szánok.      

Darton kacaja visszhangzik fülemben, amint egy fekete örvény közepén zuhanok vissza testembe, egyszerre az avatási oltáron találva magamat. Köröttem lovagtársaim és a komtúr, patrónusom fekete, ezüsttel hímzett brokátköpenyt borít vállaimra, majd szertartásosan megszorítja az alkarom. Celeritor vagy. Darton felszentelt lovagja, pap, aki fegyverrel őrzi a Hallgatag Úr birodalmát. Ami odaát történt, egyedül rád tartozik, erről egyikünk sem beszél. Senkinek nem kell tudnia róla, és egyedül tőled függ most már, mihez kezdesz urunk ajándékával. Ne feledd viszont: csupán zarándokutad ért végét e napon, szolgálatod csak most kezdődik el! 

Büszkén tekintek körül a fáklyafényben fürdő termen, a körben állók arcán szintúgy elismerés és öröm nyomait vélem felfedezni. Röpke hálaimát mormolok Dartonhoz, végleg elfogadva rendelését, mert bár szívemben halál honol, értéke éltet.