Zarándokút IX.

2013.05.30. 10:59

Viharszagú, csendes nap volt, mikor Erion ege alól egy térmágikus szökkenéssel Ifinbe érkeztünk. Az aszisz székesfővárosban Antoh haragja épp tetőfokán dübörgött, de az igazi égiháború lelkemben tombolt. Nem düh vagy rettegés volt az alapja, hanem izgalom- és örömteli várakozás, hogy mire a hónap véget ér, Celeritor válik belőlem, minden bizonnyal. Mesterem vészmadárkodott egy darabot, hogy ne bízzam el magam, meg hogy a megpróbáltatások legnehezebbike maradt a végére. Ugyan számtalan kérdés merült fel bennem az utolsó stációval kapcsolatban, újabb és újabb formákat öltve, de nem érdekeltek a válaszok: a bizonyosság, hogy sosem voltam még ennyire összeszedett, lélekben és testben egyaránt erős, fáradhatatlan és elszánt, szükségtelenné tette a faggatózást. Minden részemben éreztem, készen állok, és jöhet bármi, szembe fogok nézni vele, uram nagyobb dicsőségére.

Az élmény és az elfogadás csak a jelölttől függ. Ennél többet, ha akartam volna, sem tudok kihúzni mesteremből, aki utolsó tanácsával arra intett, igyekezzem önmagam maradni akkor is, ha még a halál fensége is értelmét veszti. Persze, hogy így lesz, röhögtem hangosan, elvégre, ha már nem vagyok magam, miért akarnám a Holtak Urát szolgálni?  

Lóháton terveztük megtenni az utolsó mérföldeket Rowonig, a lovagrend északi központjáig, hogy a lélegzetelállító Délszaki Főtemplomban kerülhessen sor a legutolsó próbatételre zarándokutamon. Megérkezve ezúttal nem volt rá lehetőségem, hogy megismerkedjem a várossal, azonnal a rítus helyszínére tértünk, ahol megtisztító és felkészítő imádságok több napos sora várt rám, újra végigjárva a szakrális lépcsőfokokat, immáron egészen az Örvény-kör Szentélyéig.

Nem ismerhettem a szertartás pontos menetét, mégis, annyit sejdítettem a lovagjelöltektől elcsípett szóbeszédből, hogy utam nehéz lesz, mert urunkkal nem lehet csak úgy egy kocsmában összetalálkozni, és néhány útszéli tréfa árán megvásárolni a beavatást. Aki Darton kezéből szeretne ítéletet életbéli sorsával kapcsolatban, annak szemtől szemben kell találkoznia a Lelkek Bírájával. Ez viszont csak akkor lehető, ha maga mögött hagyja az anyagi lét terhét, és kétségek nélkül öleli magához a halált.  

Ami a beavatási szertartás lényegi részét illeti, eltörpül mellette minden előkészület és formális rituálé. A titkos, földmélyi szentély megismerése, az envéremmel megkent homlok, tüdő és az ágyék, az elborító fekete kegyelem már megszokott érzése, majd a komtúr kezével lesújtó villanásnyi halál, mind-mind semmiség volt a továbbiakhoz képest, jelentéktelen apróság csupán.

Az érkezés átmenet nélkül történik. A gyomrom kavarog, ereimben lüktet a vér – élek tehát, bár hogy miképpen, nem érthetem meg. A környezet aszerint változik, amerre a tekintetemet kapom, de nem úgy, mintha egy szobában volnék, hanem mintha egy koremlékeket őrző múzeum termei váltakoznának iszonyatos sebességgel. A Nekropolisz romos sírsorai, atyám shadoni sasfészke, az első szerelemtelen, szerelmes éjszaka nyoszolyája, Pyarron sörbűzös kocsmái, majd egy ködülte folyópart és sorban mind megannyi helyszín, ahol már jártam, mind megannyi vigyorgó-vicsorgó arccal, akiket ismerni véltem valaha.

Tétován álldogálok valami homályos tisztáson és mintha egy vaddisznó röfögését hallanám a hátam mögül. Lassanként arrafelé fordulok, kezemben a semmiből terem ott felszentelt kardom, alakomat dartonita teljes vértezet védelmezi óvón. Szélesen vigyorogva lép elém egy megtermett, tömzsi alak, fejjel alacsonyabb nálam, sertéspofáján kaján mosoly trónol. Kezében óriási kétkezes kardot tart, amit a feje fölé emel, úgy köpi felém: Mi van Ködlyány, halálimádó lettél?

Acél vágódik acélnak, ahogy a fejemre sújt, minden pengeváltást ártányröfögés kísér. Régen látott bátyám hihetetlen sebességgel táncoltatja nehéz pallosát, alig tudom hárítani a záporozó csapásokat. Maradtál volna a könnyes poémáidnál! Kölyök vagy te a kardhoz, anyja után rívó csecsszopó poronty! Mindig tudtam, hogy kiváló kardforgató, aranykoszorús bajnok, most mégsem képes fölém kerekedni: egy balforduló után kardom nyakmagasságban, vízszintesen hasítja a levegőt, majd elválasztja rusnya fejét a testétől, mely szörcsögve gurul odább, a semmibe.

Fújtatva görnyedek letámasztott kardom markolatára, de nincs időm sem pihenni, sem átgondolni, mi is történt, mikor balról a Tetentók – kisebbik bátyám – lép a kéken derengő holdfénybe. Arca ifjabb mása az imént elhullt sertésfejű Azurtisénak, és apró, gonosz szeme sem kevesebb gyilkos vággyal villog. Termetre ő a nagyobb, közönséges buzogányát hol jobb, hol bal markába kapva közelít felém. Gyere te gyáva, szalmaagyú asztagköteg! Azt hitted, ha elfutsz, nem kapsz több verést? – dünnyögi maga elé, már-már barátian. Ahogy nekilendül, hirtelen kezet vált a fegyveren, meglepetésszerű támadásával a pengét célozza, de ismerem már az észjárását, így elkerülöm a lefegyverzést. Mozdulataim érthetetlenül gyorsak, ahogy előrenyomulása ellen védekezem, majd megfelelek neki, és egy gyors guggolás után térdben választom el mindkét lábát, mire némán rogy össze, és egy pillanattal később már sehol sincs.

Mi a varjúszaros rossznyavalya jöhet még? – gondolom magamban, miután eljut tudatomig, hogy épp most végeztem szeretve-gyűlölt bátyáimmal. Aljasul elhagytál bennünket. Elhagytad a családod. Elhagytad atyáid hitét. Egy csengő hangú asszony szavait hallom a hátam mögül. Anyám nem pöröl velem, de vádjai rideg kijelentések, minden hangos szónál fájdalmasabban hasítanak belém. Apró alakja lassan közeledik, összefont kezeit különös, vérszín lángok táncolják körül. Félrevetem magam a csóvában érkező mágia elől, de ekkor egy öles férfinak ütközöm, aki pusztakézzel taszít vissza, pont a lángok sodra elé. A fekete acél állja a sarat, mellvértem szétszórja, elnyeli a perzselő lángokat. Meglepetésként érkezik az irdatlan pofon, régi emlékeket ébresztve bennem, oda sem kell néznem, hogy tudjam, atyám rosszallása itt sokszoros erővel szakad a nyakamba. Kölyökkutya vagy még, nem férfi, harcos pedig sosem lesz belőled! – csendül agyamban Domvik hamis lovagjának zengő basszusa.

Legyen hát! Kardomat a földbe szúrom, karjaimmal rituális megtisztító mozdulatot teszek, és megfeszítem elmém erejét. Néma fohászomba Darton nevét szőve robbanok a boszorkány felé, fantomképem körülfolyja, magába fojtja a törékeny nő testét. A mágia szülte vörös fények lényével együtt enyésznek el, de ekkor apám alakja magasodik fölém, aki második pofonjával a földre taszít. Méltatlanul sáfárkodtál családi örökségeddel, korpa közé keveredtél, és meglásd, szánalmas hitsorsosaid porát hamarost a szél hordja majd szét… Elég volt! – üvölteném szétszakadó torokkal, de nem tudok szólni, és pusztító torokütésem rettegve tisztelt példaképembe is belérekeszti a szakadatlan gyalázkodást.

Ocsúdni sincs időm, ismét a hátam mögül szólít egy karcos bariton. Tényleg ezt akartad, Testvér? Hogy magad légy az ítész és a hóhér, magad légy az elkerülhetetlen halál? – kuzinom ismerős hangja szokatlan gúnnyal hasítja szét a csend szövetét, közelítő alakján hirtelen nem tudom, mi is olyan furcsa. Absolon páncélja igazi mesterremek, fekete acélja a halál maremita motívumaival díszes, nyakában a Varjúszárny szimbólum díszeleg, tüskés vállvasain hatalmas varjú terpeszkedik. Lánghaja egyetlen varkocsba fogva omlik hátára, kétkezes kardját hanyagul a vállának támasztja.   

A halál szolgálatához erő kell. Benned nincs erő, csak félelem és üresség, állandó menekülés egy rettegett világtól, amely nem a barátod. A gyengék mind elbuknak! – az utolsó mondatot már üvölti, ahogy támadásba lendül, válláról felröppen az éjszínű varjú, majd egy közeli fa ágára telepszik, onnan szemléli a harcot. Szikrázva csapnak össze kardjaink, miközben lelkemben újfajta sejtelem szökken szárba. Annyira bíztam magamban, hogy azt is elfogadtam, hogy engedelmes szolga vagyok csupán, gondolattalan, gyilkos eszköz a kérlelhetetlen halál, Darton szent kezében? Tényleg képes vagyok rendelését beteljesíteni bármi áron, nem nézve célt és értelmet, de vak ostobasággal fogadni el akaratát? Tényleg csak azt a rést keresem buzgón, ahol a hideg vasat szeretett kuzinom testébe mélyeszthetem?

Eddig is csak a zsigeri védekezési ösztön vitt rá, hogy józan akaratomon kívül szegezzem szembe fegyveremet egész családommal, kiket bő évtizede nem láttam már, és acéllal védekezzem becsmérlő szavaik és támadásaik ellen, mert a tehetetlen düh közönséges ösztönlénnyé silányított. Szolgálok Darton, szolgállak téged, de nem esztelenül! Parancsold, amit érdeked követel, és engedelmeskedem hívásodnak, de nem primitív végrehajtóként. Nem azért akarok lovagjaid közé lépni, hogy élet és halál ura lehessek, az én tisztem csupán hatalmad közvetítése – tégely vagyok, mely kész befogadni esszenciád lényegét, de tagadom, hogy a parancs megkérdőjelezhetetlen! Ha agyatlan barmokkal akarnád őrizteti eljövendő birodalmad, mi végre mérettetnéd meg a téged szolgáló lovagokat? Elég legyen hát ebből a megalázó színjátékból!

Kardomat tisztelgésre emelem Solon felé, majd a földre dobom. Kardja sebesen száguld fedetlen fejem felé, nem hagyva kétséget afelől, hogy valamit hibásan gondoltam végig. Mikor elérne a penge, furcsa dolog történik: a valóság megfagy, a lesújtó karok megdermednek, egyedül a varjú károg egy rövidet. Absolon jégszoborként markolja kardját, ellépek előle és a felém röppenő varjúra koncentrálok. A pillanat tört része alatt ölti magára patrónusom alakját, majd arcvonásai és egész megjelenése átrendeződik újra, de hiába az egyszerű, sötétszürke utazóruha és a bölcsességet sugárzó, borotvált arc, többé nem kérdéses, kivel állok szemben. 

Senki nem mondta neked, hogy a beavatás elnyerése nem csupán megmérettetés, de életre szóló tréfa is egyben? – mosolyog a kortalan férfi, és körbemutat a téren, ahol köröttünk atyám, anyám és bátyáim várakoznak, szemeikből elismerés süt, Solon pedig megbocsátón dugja hüvelyébe kardját, majd az egész jelenés délibábként enyészik el. Emlékezz erre mindig, ha az én nevemben vonsz fegyvert, lovag! Szívedben halál honol, de értéke éltet. Szolgálj eme szellemben, és méltó leszel a sorsra, amit neked szánok.      

Darton kacaja visszhangzik fülemben, amint egy fekete örvény közepén zuhanok vissza testembe, egyszerre az avatási oltáron találva magamat. Köröttem lovagtársaim és a komtúr, patrónusom fekete, ezüsttel hímzett brokátköpenyt borít vállaimra, majd szertartásosan megszorítja az alkarom. Celeritor vagy. Darton felszentelt lovagja, pap, aki fegyverrel őrzi a Hallgatag Úr birodalmát. Ami odaát történt, egyedül rád tartozik, erről egyikünk sem beszél. Senkinek nem kell tudnia róla, és egyedül tőled függ most már, mihez kezdesz urunk ajándékával. Ne feledd viszont: csupán zarándokutad ért végét e napon, szolgálatod csak most kezdődik el! 

Büszkén tekintek körül a fáklyafényben fürdő termen, a körben állók arcán szintúgy elismerés és öröm nyomait vélem felfedezni. Röpke hálaimát mormolok Dartonhoz, végleg elfogadva rendelését, mert bár szívemben halál honol, értéke éltet.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Achors dah Vendemol 2013.06.03. 20:55:22

A korábban olvasotthoz hasonlót vártam a beavatást/felavatást illetően, így kicsit meglepőek voltak a történések, de ennek ellenére tetszett.
Sőt, talán pont azért, hogy így jobban látható, hogy mindenkinek más élményben van része amikor elnyeri Darton kegyét.
Szóval újabb remek kis olvasmány volt.
Kíváncsian várom a továbbiakat ;)

Airas Thanator 2013.06.04. 09:54:13

@Achors dah Vendemol: Nos, igen. A lényeg pontosan az egyediség, és az árnyalása annak a képnek, ami a legelső posztok között olvasható, és nagyon leegyszerűsíti a beavatást. Örülök, ha azért tetszett!

A továbbiakban hamarosan összeáll a zarándoklat elméleti háttere, ugyanis eddig csak a feladatok "regulabéli" szövegezése készült el - ez volt talán a legelső írás - meg most az árnyaló novellafüzér, úgyhogy ennek az összefoglalója érkezik hamarosan!