Zarándokút VIII.

2013.05.14. 21:22

A laikus ember végtelen csendet várna és nyugalmat, a beavatást kereső jól tudja, hogy egyikre sem számíthat a gigászi sírkertben, sem éjjel, sem nappal. A múlt havi járvány a szokottnál is több feladatot rótt a szolgálatot teljesítő testvérekre: nem csak újabb sírok kerültek a régiek fölé, de az eddig használaton kívül álló, bedőlt falú krematórium, a hatvan láb magasban égre nyíló Sárkányszáj is újra szürke füstöt pöfékelt, megállás nélkül.

A kutató szem még képes felfedezni a terepen az egykorvolt Kyria nagyjainak terveit, még ideig-óráig képes rekonstruálni az utcákat és kriptatömböket, de nem könnyű sokáig fenntartani ezt a képet. A pusztulás és elhagyatottság nyomai látszanak mindenütt, a rendőrzők is csupán néhány kisebb, ritkás folton tudják fenntartani hatalmukat, ahol a szent rajzolatok töretlenül vigyázzák a holtak nyugalmát.

Mesterem utasítása alapján első feladatom pont egy ilyen szent folt, az állomáshelyem fellelése volt, amit a Nekropolisz déli falától északkeletnek, mintegy hatmérföldnyi távolságban kellett megtalálnom, homályosan megadott útjelzők alapján tájékozódva. A sírok és szobrok zöme annyira tönkrement az elmúlt időszakban – mióta mesteremnek kellett ezt az utat végigjárnia –, hogy igazán bajos feladat volt elérnem a három oldalról holtligetek által kerített templomig. Hogy a miazmás köd miféle praktikák segedelmével rejthette a kegyhelyet, nem tudhattam, de az biztos, hogy háborítatlanságában komoly szerepet játszott.

A templom inkább volt romtemplom, de erős szakrális mágiát sugározott, és látványát valamivel kellemesebbé tette az a sötét vizű tó, melynek partjára épült.  Úgy véltem, az épület eredetileg nem Darton fenségét volt hivatva hirdetni, valószínűbb, hogy még korokkal korábban emelték, valamely azóta elfeledett istenség tiszteletére. A dartonita építészetre jellemző jegyeket így hiába is kerestem, a főszentélybe három kisebb termen át lehetett bejutni, de ezek mind borzasztó állapotban voltak, egyedül a felszentelt belső terem mutatott rendezett képet. A termek oldalából további kisebb oltárfülkék és szentélyfélék nyíltak, de ezek zöme is elhagyatottan állt, a csatlakozó szolgaszállásokon és az ácsműhelyben lehetett leginkább felfedezni a nyomokat, hogy itt egy kisebb, kolostori közösség él és tevékenykedik.

Miután jelentkeztem kijelölt elöljárómnál, tutor Ghatattornál, megkaptam szálláshelyem kulcsait is, majd az öreg pap a refektóriumba szalajtott, hogy némi élelmet és fontos értesüléseket szerezhessek be az itteni életről és halálról. Az étkezőben csupán néhányan lézengtek, inkább véltem őket közönséges őröknek, mint beavatottaknak, de ez nem akadályozott abban, hogy beszédbe elegyedjem velük, és tájékozódjam a környék furcsaságairól. Megtudtam, hogy az utóbbi években a Hamvadó Lelkek Tavát egyre többen választják utolsó nyughelyükül, lévén a rőzsével és olajos csöbrökkel tömött ladikra fektetett porhüvely egyként nyer hamvasztást és temetést is, miután a partról lángoló nyílvessző kilövésével biztosítják a búcsúztató rituálé lezárását. Igaz, ezt csak a rangosabbak és vagyonosabbak engedhetik meg maguknak, de a hamis holtként való visszatéréstől való félelem többeket is a súlyos aranyak megfizetésére buzdított. A hamvasztó temetés és a gyászszertartás persze nem kerülne pénzbe, de a Nekropoliszban más szabályok érvényesek, és nincs az a vagyon, amit ne lehetne a védművek folytonos karbantartására és a gyalogoltárok fenntartására elkölteni.

Könnyen szót értettem a templomban és környékén szolgáló fegyveresekkel, akik Nekropoliszbéli első napjaimban istápoltak. Sokat meséltek a kósza rémekről és a testtelen lidércekről, és az általuk felügyelt terület bejárása során eleget beszélgettünk az óvatlanokra leső egyéb veszedelmekről, az élő és élettelen halálcsapdákról, melyek mindenfelé megtalálhatók a főbb útvonalakon kívül. Nappal a temetőtótól kiindulva csillagszerűen derítettük fel a környéket, és nem egy alkalommal mutatták felém a veszély egyezményes jelét, amiből már tudtam, hogy jobb, ha a jelzett területet messzire elkerülöm. A helyenként letarolt kősírok és márvány csonttárak régmúlt varázspárbajok által támasztott orzóviharokról regéltek, a parlagon hagyott területek pedig sötét paktumok és rituálék helyszíneinek utolsó mementóiként terpeszkedtek folyondárdíszes urnafalaktól és ravatali kápolnáktól közrefogva.

Körös-körül halottnak tűnik minden, az elmúlás fensége mégis kételyeket ébreszt a szemlélőben. Az életen túli béke nyugalma, a tudottan beteljesült ítélet bizonyossága valahogy hiányzik, a befejezettség érzése nem talál utat a Nekropoliszt járó emlékező lelkéhez. A sírkert növényzete ugyanakkor nagyon is élő, az elmúlás televényéből gazda flóra sarjadt, az elfeketült füvek és fás szárú kórók dúsan tenyésznek az utca- és sírkövek repedéseiben, és a várakozva ásító gödrök fölé szomorúan nyúlnak be a kocsányos fűzek és keserű bükkök.

A Nekropoliszt bárki teljesen néptelennek és elhagyatottnak gondolná, és mégis, nem csupán dolgukra siető Darton-papok és temetőszolgák vagy a halottaskocsikat kísérő rakodók, de ostobán vakmerő látogatók is szép számmal akadnak, főként a nappali órákban. Bár tilos, mégis természetes, ha valamely polgár eltávozott szerettét keresi fel, hogy sírján mécsest gyújtva tisztelegjen az elhunyt emléke előtt, de gyakoribbak az egyéb esetek.  Van, aki balkézi ügyleteinek intézésére lopakodik be valamely sírerőd árnyékába, ahol súlyos aranyak és vérrel szerzett értesülések cserélnek gazdát, de nagy ritkán magányos, karvalyorrú hóhérpoéták is előfordulnak, akik ihletért fohászkodnak a szomorúfűzek alatt, míg alkonyatkor morbid pásztorórákra érkező kurtizánok és kéjéhes ügyfeleik nyögései hallhatók, ha valaki kiismeri már magát a tilalmas kerületben.

Minderre és még többre is volt alkalmam, mire már a második hetemet töltöttem a városóriáson belül meghúzódó másik városban, mely a régi és majdani holtak birodalmát hívta életre az anyagi világ térségein. Mindvégig éreztem ugyan, hogy Darton óvó szeme nyitva van, de ezen a vidéken még az ő hatalma is viszonylagos: a számtalan kultúra és az általuk alkalmazott rítusokkal elbúcsúztatott eltávozottak sokfélesége döbbenetes változatosságot mutat. Fejfák és besüppedt hantok mindenfelé, ódon kripták és sírerődök, bazaltmauzóleumok és ezüstmárvány búcsúztató kegyhelyek, romok és omladék a siratófalak tövében, és áldozati oltárok a kerület minden útja mentén, lépésenként. 

Szokásos őrjáratomat végeztem az aznapra kijelölt útvonalon, és igyekeztem nem gondolni az élőholtakkal, akiket eleddig sikerült elkerülnöm. Utam végeztével egy nemrég feltört kriptát indultam felkeresni, hogy ellenőrizzem a nappalra kirendelt őrség munkáját, majd felváltsam őket a szolgálatból – egyszerű temetőőrök csupán, az éjszaka megpróbáltatásai nem nekik valók. Rendben találtam mindent, és bár a sírboltot teljesen kifosztották ugyan, de még nem szentelték újra, így szükség volt a védelemre, hogy még egyszer sem be, sem ki ne juthasson semmi nemkívánatos.

A vörös holdat épp csak felváltotta a kék, én továbbra is egyenes derékkal strázsálva vigyáztam a kripta bejáratát, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. Olyasféle volt, mintha egy szivarozó macska nyávogna, a rekedt-karcos miákolás egyre közelebb ért. A falikarba tűzött fáklya gyönge fényénél egy blegront méretű vadmacska körvonalai bontakoztak ki az éjből, amelyben a képtelen hang gazdájára ismertem. Nem is a méretei vagy a vernyogása volt igazán nyomasztó, sokkal inkább az, hogy foltokban vedlő, loncsos bundájának elmúlásbűze, a kiszáradt bal szemüreg, és a több helyütt kilátszó koponyacsont egyértelművé tette tisztátalan élőholt mivoltát. Nem sokáig töprenghettem a Dartontól elrugaszkodott kreatúra származásán, mert morogva-kaffogva bámult egy darabig, aztán rámvetette magát. 

Épp annyi időm maradt, hogy elővonjam pengémet, amely immár nem közönséges fegyver volt csupán, Ghattator páter közbenjárásának eredményeképp a Holtak Urának szent áldása tette a hamis holtak számára is félelmetes fegyverré. A macska ugrott, én féltérdre rogytam, és teljes erőből vágtam a kardot a szügyébe – a dög gyakorlatilag felnyársalta magát a lábnyi acélra, de csak hörgött és egyre tovább vonszolta magát felém. Fegyverem a testében ragadt, és fektemben már majdnem elért kieresztett karmaival, mire elharapódzó rémületemben mindkét térdemet a mellkasomig húztam, majd vasalt csizmáim pusztító erővel vágtam a koponyájának, teljesen bezúzva azt – ettől másodjára is kiszenvedett. Levegőért kapkodva tápászkodtam fel, és undorral húztam ki belőle a fattyúkardot, majd a lábammal odábbhengerítettem, hogy reggel a kolostor tutorai megvizsgálhassák. Az apát másnap egyszerűen annyit mondott, megszokott dolog, és ezzel gátat is vetett további kíváncsiságomnak.

Három nappal később, alkonyodott már, mikor egy újabb bejárás alkalmával két röhögő alakra lettem figyelmes, akik tőlem alig egy kőhajtásnyira telepedtek le a nedves fűbe, saras ásóikat maguk mellé lökve a földre. Sírásók voltak és kapatosak is erősen, de hogy mi a retkes mételyt kerestek pont errefelé, ahol leginkább állóurnák akadnak és sírhantok alig, azt nem tudtam kitalálni. Amikor közelebb értem, láttam meg, hogy csak úgy ücsörögnek, heherésznek és egy katakomba zárókövén kockáznak, mintha csak egy ápolt közparkban lennének. Kardot vonva léptem oda hozzájuk, és parancsoló hangon rivalltam rájuk.

Gyorsan rájöttek, hogy a Hallgatag Úr lovagjával állnak szemben, hát, ha döcögve is, de engedelmesen megfeleltek kérdéseimre. Meséjük szerint egy bő órát kutyagoltak már az urnasor mentén, mert nekik azt mondták, fennszóval, hogy ne zavarogjanak, és máshol végezzék a dolgukat. A parancsot egy hollóhajú nő adta, aki népes lovagi kísérettel érkezett az egyik nyitott oltárhoz, melynek szomszédságában épp elkezdtek volna dolgozni.

Erőst gyanúsnak tűnt, hogy valami hölgyemény egész lovagi kompániával jelenjen meg a kertben az est leszálltával, hát kaptam magam és arrafelé lódultam, amerre a sírásók mutattak. Rögtön arra gondoltam, hogy valami sötét dologban mesterkednek, és igyekeztem kilépni, miközben némi világosságért fohászkodtam Uramhoz. Legnagyobb meglepetésemre a semmiből egy halovány, kék fénnyel derengő gömb tűnt fel kardom markolatán, amelyben azonnal Darton Szent Fényére ismertem. Sokszor hallottam már erről a praktikáról lovagtársaimtól, de magamnak eleddig sosem sikerült megidéznem. Darton kegyének eme egyértelmű megnyilatkozása megerősített hitemben és vállalásomban, így már némi világosságot bírva törtettem tovább célom felé.  

A fény hamarost kihunyt ugyan, de akadt más irányfény, ami tájékozódásomban segített. A kerület egyik legelhagyatottabb sarkában jártam, ahol őrbálványok és mállott sírdíszek tanúskodtak egy idegen kultúra jelenlétéről. Tucatnyi fáklya fényét szűrték felém egy távoli tisztás búskomor fái, így nem volt nehéz rátalálnom a sírásókat elzavaró társaságra. Egy ódon obeliszk tövébe húzódva kémleltem a tisztást, melynek közepén kopott oltárféle magasodott, körötte álltak a fekete vértes lovagok bő tucatnyian, és előtte a papnő – tíz tavaszt, ha láthatott gyereklány –, aki egyértelműen valamiféle idézőrítust készült végrehajtani. Az oltáron némán fekvő kisded és a hollóhajú leányka övéről logó díszes áldozótőr nem hagytak kétséget afelől, mi is készül. Elmém hatalmához folyamodtam, és kiélesítettem érzékszerveimet, így már nem volt nehéz kiszúrnom a nyakában teljesen nyíltan hordott átkozott szimbólumot, a tekergő kígyókkal.

A Rettenet Asszonyának híveit minden embertisztelő kultúra megveti, gyűlöli és tűzzel-vassal irtja, mégsem tudtam, mit tegyek szorult helyzetemben. Patrónusom azzal bocsátott el utamra, hogy a legvégső esetre megtanította a Segélykérés titkos diszciplínáját, mely az elme erejét koncentráló sikolyként messzire visszhangzik a titkos síkokon, melyre Darton hű követői bizonnyal felfigyelnek. Azt is szigorúan kikötötte, ne használjam ezt a tudást, mert a tényleges helyzettől függetlenül, egy egész osztagnyi lovagtestvér siet lóhalálában a helyszínre, és ha indokolatlan volt a hívás, felelőtlenségemért rendkívüli megtorlásban lesz részem, és a stáció teljesítése bizonnyal elbukottnak tekinthető. Nem tudtam pontosan, mit látok, de Orwella szukafattya kétségtelenül valami förtelmet készült a világra szabadítani, és ezt nem hagyhattam. Szabadjára engedtem hát hatalmamat, majd vereségembe beletörődve vártam a segítségemre érkező paplovagokat. 

Alig egy órát várakoztam, egyre fokozódó aggodalommal szemlélve az eseményeket, amikor elmémben patrónusom hangja csendült, akinek parancsára lassú visszavonulásba kezdtem. Kilencen érkeztek a testvérek, közülük Ramano és Tradrianus kivételével senkit sem ismertem. Mesterem elmondta, hogy már körbekémlelték a helyszínt, ezért amikor mindenki elfoglalta helyét, jöhet a varjúkacaj, és utána szétkapjuk a mocskos disznait. Jobbfelől sorakoztunk fel kivont fegyvereinkkel, de mielőtt még a károgás felharsanhatott volna, nem várt dolog történt: a túlnan sötétjéből a gyermeklány mellkasába méretes hajítóbárd csapódott, ami kétlábnyi távolságra repítette, nekivágva csenevész testét az oltár bazalttömbjének. 

A velünk szemközti gazzal felvert imakövek közül csuklyás-sarus árnyak rontottak elő, volt akinél lovagi kardot, másoknál jókora buzogányokat fedeztem fel. Nem teketóriáztak sokat, egyenesen megrohanták az őrt álló Kard-lovagokat, amire válaszként mi is urunk nevét harsogva zártuk be a csapdát. Túlerőben voltunk ugyan, de a kígyóimádó bitangokat se sárból tapasztották, így rendesen megszenvedtünk, mire levágtuk őket. A csuklyás alakokban hamarost felismertük az apátot és embereit, mint kiderült, valójában mind Urunk felkent szolgái voltak. Miután az ellenfél kivérzett, néma csöndben nézett farkasszemet a két oldal, az ősi hagyományt ápoló fegyveres papok, és az új tanítások mellett elkötelezett paplovagok. Azonos isten, hasonló elvek és mégis különböző világnézet, a holdfényben megcsillanó varjúszárnyas szimbólumok egymás tükörképei.

Az oltár mellől szörcsögő hangok hallatszottak, mire mindenki a lassan feltápászkodó gyermeklányra bámult. A súlyos hajítóbárd épp a szegycsontjából meredt elő, de ez nem akadályozta meg benne, hogy hörögve ősi igéket mormoljon, majd bal tenyeréről felröppenő zöld lángokkal perzselje tisztára az utat maga előtt. Akiket a széleken elért ­– két lovag és két buzogányos-pajzsos pap – rettentő üvöltésben törve ki görnyedtek össze a smaragd-tűz csapásai alatt. A lovagok, köztük magam is, egy emberként rontottak a megébredt démonfajzatra, a súlyos acélpengék egyszerre sújtottak a törékeny lányforma feje felé. Négy pengének állta útját a magasba kapott görcsös kis kar: a csont recsegett és ropogott, de a védekezésre emelt végtag kitartott, a testet pokolbéli erő hatotta át és egy másik világ hatalmassága uralta immár.     

Amerre a kislány karjaival csapkodott, acélollóval nyírt bádoglemezként nyíltak meg a feketére edzett teljes vértek, és az újra felcsapó lángok további három celeritort égettek össze. Szerencsére a papok sem tétlenkedtek közben: Ghattator őrei gyűrűbe fogták az őszülő apátot, és folytonos kántálás közepette biztosították az időt és teret, hogy a vén pap iszonytató erejű bűvigékkel támadhasson a ránk szabadult démonra. Csak elképzelni tudtam, hogy miféle rettentő erőért fohászkodik az öreg – minden bizonnyal Darton közvetlen ítéletét kérte a nekivadult bestiára. Míg ajkáról peregtek a szavak, mi többször is a lánynak támadtunk, de nem volt esélyünk a külső síkról iderángatott entitás ellen, pengéink és vértjeink épp hogy csak visszatartani tudták.  A segedelemért fohászkodó pap végül elhallgatott, kilépett őrei közül, a lány felé fordult és nyitott tenyerével röviden maga elé ütött a levegőbe, miközben hangosan elkiáltott egy nevet. A taszító mozdulat hatására a gyermek testén remegés futott végig, majd hang nélkül összecsuklott.

A túlélő lovagok és papok egyaránt kimerülten roskadtak a földre, néhányan az elesetteket vizsgálták meg, de a kislány-démon elleni harc nem ismert sebesülteket, csak holtakat. Mi lovagok öten maradtunk életben, a tejfelszőke Tradrianus és karvalyorrú mestere, a gorviki Ramano is odavesztek az összecsapásban, és Ghattator paptársai is csak hárman maradtak meg. Ellenségeskedésről többé szó sem lehetett, és mintha cinkos összepillantást véltem volna felfedezni patrónusom és a kolostorrom apátja között.  

A stáció végnapjaiban kizárólag az ismerős utakat jártam végig, és Ghattator páterrel folytattam hosszas eszmecserét, akiről kiderült, hogy a nekromancia és démonológia titkainak avatott ismerője. Ha épp nem kellett őrséget adnom, esténként gyakorta együtt lapozgattuk kincsszámba menő másolatát a hírhedett Al Sahred Necrografiájának. Az apátúr megosztotta vélekedéseit a közösen átélt iszonyat mibenlétéről is, miszerint nagy valószínűséggel, a gyereklány testében egy hatalomért ácsingózó, ősöreg orwellánus papnő társbérletben küszködött egy szeráfi alku eredményeként beköltözött démonfattyúval, aki végül átvette az irányítást, és a szentségtelen rituáléval épp egy rokonlátogatást akart kieszközölni, valamely korosabb felmenőjével. Ezt sikerült közbelépésünkkel megakadályozni.      

Az öreg Ghattator az ortodoxia felkentje volt ugyan, de mint a hónapot lezáró egész napos imádság után megtudtam, minimális elméletbéli eltéréseket fedezett fel a maremita irányzat lovagjainak elképzeléseihez képest, ami persze utólag nem volt meglepő, hiszen a Nekropolisz papjai legalább olyan harcedzettek, mint bármely leendő lovagtársam. Megosztotta kételyeit urunk egyházának jövőjét illetően is, és így személyében az első olyan embert ismerhettem meg, aki a túlélés zálogát nem az elidegenedésben, hanem a különböző eszmék közös fegyverré kovácsolásában vélte felfedezni. Mikor holmimat összeszedtem, hogy visszatérjek Erion napfényesebb oldalára, búcsúzóul egy patrónusomnak szóló írást nyomott a kezembe, melyről elárulta, hogy ajánlólevélnek szánja. 

Visszatérésem után, a Fekete Torony legnagyobb tárgyalójában patrónusom a Nekropoliszban esett rajtaütés részleteit jelentette magának a komtúrnak, aki háromtagú tanácsban tárgyalta ügyemet egy rögtönzött kiskoncílium keretében, melyen az összes beavatott részt vett. A komtúr feltörte Ghattator lepecsételt levelét, és annak tényeinek figyelembevétele mellett határozott úgy, hogy a lovagjelölt méltónak bizonyult a celeritori rang elnyerésére, és folytathatja zarándoklatát a kedve szerint megválasztott rendházba, ahol útját bevégezvén sor kerülhet a beavatásra.    

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mortimer 2013.05.16. 16:23:07

Nagyon vártam ezt a részt. Nem csalódtam.

Airas Thanator 2013.05.22. 10:41:27

@Mortimer: @Achors dah Vendemol: Köszi a méltatást, bár nem eresztettétek bő lére, és persze minden kritika érdekel!