Zarándokút III.

2013.03.28. 15:03

Hallottam már arról rebesgetni, hogy Darton lovagjai igazán tudják élvezni az életet – talán pont azért, mert életük legnagyobb részében a halállal vannak elfoglalva. Nem egy tivornyán és kocsmapusztításon vettem már részt magam is, de arra nem lehettem felkészülve, ami a rítusrend szerint a harmadik stációban várt rám.

A kötelező egész napos imádság letudása után, mint egy kriptaszökevény estem be az első utamba kerülő szálláshely ajtaján. Előre fizettem, és kikötöttem, hogy ne háborgassanak. Gyakorlatilag két napot aludtam át egyhuzamban, és egyet zabáltam végig, hogy újra erőre kapjak a zarándoklat gyötrelmei után. Mesterem már korábban a városba érkezett, és három nap pihenőt elegendőnek ítélve üzent értem, hogy folytatódhassék a beavatás. A Tölgyfa nevű vendégfogadóba hívott, ahol közölte, hogy ebben a hónapban ezen műintézmény lesz az állomáshelyem.

Nehéz pontosan visszaadni azt a vonzerőt, amelyet a Tölgyfa sugárzott. Mint amikor az ember hazatér, vagy oda érkezik vissza, ahová mindig is vágyott. Mindenből épp elegendőt, és jobbat, mint ami elvárható – ez volt a fogadó alapvető elképzelése, függetlenül attól, hogy válogatott italokról és ételekről, barátságos berendezésről és marasztaló légkörről, forróvizes fürdőszolgáltatásról, avagy a személyzet mindenre kiterjedő készségességéről volt-e éppen szó.

A délelőttök többnyire álmos-másnapos készülődéssel teltek, a nappal második felére és az éjszakára. A hónap végére joggal érezhettem azt, hogy a hit városának megannyi csodája közül majd' az összeset láttam. Az ebédünk és vacsoránk minden nap más és más fogadó konyhájáról került ki, és a Vászonváros rakparti tengerészkocsmáinak kiváló halételei éppúgy szerepeltek az étlapunkon, mint a Pyarron legbefolyásosabb emberei által is látogatott főnemesi étkezdék fogásai. Italra sosem volt gondunk, és nem épp sok forrásvíz fogyott ténykedésünk alatt, viszont olyan népek és kultúrák nedűihez volt szerencsém, amelyeknek addig létezéséről sem tudtam.

A kikapcsolódás legaljasabb formáitól indultunk a patrónusom szerinti magasabb műélvezetek felé, így mulatoztunk a Kaptár ótvar csehóiban és olyan lebujokban, ahol az egyszerre böfögő, szellentő és vizelő bugrisok sem tudták kedvét szegni a jónépnek, és ahol a legolcsóbb ringyók riszálták vénséges, keléses farukat az asztalok között. Mesterem ragaszkodott hozzá, hogy próbát tegyek a kikötőnegyedben szaktekintélynek mondott, ősöreg szajhával, az Anyacsászárnéval, aki köztudomásúlag már legalább ötven éve űzi az ipart, és oszlopnyi combjai között olyan titkokat őriz, amit máshol nem találhat meg a férfiember. Ódzkodtam a dologtól erősen, és bár nem látogatnám a fent nevezett asszonyságot naponta, de el kellett ismernem, hogy nem véletlenül büszkélkedhet terjedelmes rajongótáborral.

Gyorsan peregtek a napok, míg időnket egyedül az evilági élvezetek hajhászása töltötte ki. A békésebbnek látszó napokon, mikor nem a vödörbe kapaszkodtam az éjszakai tanulás leckéinek visszamondása után, hosszú sétákat tettünk a gyönyörű vadakkal teli Arel ligetben, és a Predoc egykori grófja által alapított Corbey-kertben is többször megfordultunk, ahol igazi, ritkaságszámba menő növényféléket csodálhattunk végenincs hitértelmező beszélgetéseink során. Egészen újszerű élmény volt ez az esztelen dorbézolás, a kötelességek és feladatok, mindennemű regulák teljes hiánya. Patrónusom intelmei között az is szerepelt, hogy urunk templomainak a közelébe se menjek, lévén ez az élet kiismerésének periódusa, ezegyszer ne foglalkozzam a másik világgal.  

Egyre újabb és újabb élvezeteket tapasztalhattam meg, és akadt köztük jócskán az úri kedvtelésekből is: mikor a séta túlzottan megerőltetőnek tűnt, kikocsiztunk a városba és a nemesifjak küzdelmeit csodáltuk a Labdatéren, vagy a város peremére vitettük magunkat, ahol a vándorarénákban az errefelé ínyencségnek számító állatviadalokat bámultuk. Sem a Lebegő piacon, sem a Gyönyörök kertjében nem volt könnyű ellenállni a csábításnak, így az előbbi helyen vásárolt foncsorozott ezüsttükör, rövid úton, az utóbbi helyen megismert karcsú kéjnő tulajdonába vándorolt. Patrónusom eltökélte, hogy megismertet a tudós fők körében népszerű Nagyvilág Bibliotékával, hol ritka értekezéseket böngésztünk a régiek haláleszményéről, és jártunk a Művészetek Hét Tornyában is, amely a Della nevű szerencsétlen tisztelőinek utolsó említésre méltó kegyhelye.

Mikor frissebbnek mutatkoztam ébredés után, volt, hogy felkerestük a vívótermeket, de kipróbálhattam magam öklözésben is a helyi keménylegényekkel szemben, de igazán izzasztónak egyedül a Labdaház felkeresése bizonyult. Jártunk kocsiversenyen és regattán, kilovagoltunk a közeli vadasparkba solymászni is, és az éjszakák során gyakran elhúzódó kártyacsatába bonyolódtunk, ha épp nem Ellana gyönyörtemplomában ásítoztunk a papnők pajkos prédikációi hallatán.   

Nem számítottam rá, hogy a hónap végének beállta előtt ilyen súllyal zuhan rám a felismerés: mindenből lehet unalom. A patakokban ömlő bor, és a nagyszerű ételek, az újféle testmozgás, és a mindig másként ölelő karok kezdtek félelmetesen elfásítani. Egyre többet és többet imádkoztam, és már alig vártam, hogy akár az ortodoxia vezetése alatt is, de újfent istentiszteleti szertartást hallgathassak az Örvény-kör Szentélyben.

A hónap végének elközeledtével patrónusom is érzékelte a lelkemben szárba szökkenő csömört, ezért csökkenteni kezdte a rám nehezedő nyomást, így inkább zenés darabokat hallgattunk Alborne kőszínházában, filozófiai értekezéseket a kráni kultúráról a Nagyuniverzitáson, vagy kardtáncosok kecsességét lestük a Táncszínház egy félreeső páholyából. Az utolsó előtti nap estéjén mesterem egy kancsó vörössel és egy dúskeblű tűzvörössel keresett fel Tölgyfabéli lakosztályomban, kaján vigyorából egyértelmű volt, hogy ezek a hónap utolsó ajándékai számomra.

Másnap reggel még elkísért a Kegyes Araita Temetőhöz kapcsolódó legkisebb templomba, ahol a szolgálattevők nem berzenkednek annyira a próféta tanaitól. A Hullámsír Szentély sarkába húzódva pörgettem a stáció eseményeit, de a belépő gyászolók könnyes arcára tekintve, és látva szemükben a mély fájdalmon is átderengő végtelen tiszteletet a Holtak Ura iránt, fokozatosan értettem meg, miért nagyszerűbb a halál az életnél. A látogatók könyörgéseinek hosszú sorából láttam meg, miként koronázza ez az egyetlen esemény az élet értelmetlenségét értelmessé, így újult erővel ragyogott fel előttem szent vállalásom, hogy életemet a Hallgatag Úr szolgálatának akarom szentelni.   

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ullu 2013.03.28. 21:07:39

Az Anyacsászárné előnyei: garantáltan harapásmentes ajkak, remegő kéz és száj, mákos bejgli.

Mortimer 2013.03.29. 19:17:38

@Ullu: Aztán olyan "érzékeny" betgségeket szed össze az ember, hogy a papok a "halálos betegség"-hez használt imát mondják az ifjú paplovag feje fölött.

Gulandro 2013.03.29. 20:48:56

Tetszik Új-Pyarron Las Vegasos leírása. Így, hogy már tudom, hogy mikorra tehetőek ezek a zarándoklatok más szemmel nézem. Más ismertebb helyszínek is feltűnnek majd?

Airas Thanator 2013.03.29. 21:42:25

@Gulandro: Magam is úgy vélem, eléggé útikönyvszerű lett a dolog, de ez talán nem is baj. Igen, a dátum mindenképp 3700 utáni. Erion biztosan előkerül még, a többi még alakul.

Airas Thanator 2013.04.02. 10:58:12

@Mortimer: Az Anyacsászárné nem egy rettenetes, 80 éves, útszéli ribanc, hanem egy megtermett, éltes dáma, aki valóban 50 éve van már az iparban, de küllemén ez nem, vagy csak alig hagyott nyomot, így jónéhány harmincéves pályatársa is megirigyelhetné azt, ahogy tartja magát. Tény, hogy bizonyos mágikus praktikák ismerője, így szakértelmében a szakmában eltöltött idő a mérvadó, és nem a tényleges kora, (ami a vélhetőnél is magasabb amúgy). Ráadásul a rend szolgálatában ténykedik már jó ideje, és nem egy újonc fordult meg a... karjai között.

Ami a higiéniát illeti - ez Yneven amúgy is jóval magasabb szinten áll, mint a földi középkorban, ehhez adj még némi profán mágiát is, így valójában betegségek elkapásáról szó sem lehet, persze ezt a beavatást kereső lovag nem biztos, hogy tudja... és amúgy is épp elég kihívás egy ifjúnak legyőzni ezt a kéjéhes hegyet...

Mortimer 2013.04.02. 20:03:48

Természetesen csak vicceltem, bár azt azért nem gondltam volna, hogy ennyire jól tartja magát.