Zarándokút I.
2013.03.26. 15:48
A Hallgatag Úr beavatott lovagjai ugyancsak tréfás kedvükben lehettek, mikor kitalálták a Szent Zarándoklat Első Stációját. Ezt nevezem én sötét humornak! Egy teljes hónapig gunnyadj egy hideg padlatú, koromsötét cellában, és próbáld még életedben megtapasztalni a halált, és az Atyához mindinkább hasonlatossá válni! Föl nem érem ésszel, milyen zarándoklat az, ahol szinte nem is mozoghatsz, sőt az élet is a halálba olvadni látszik!
Mesterem komor biccentés kíséretében zárta rám cellám ajtaját, persze nem kulcsra, csak úgy jelképesen. Ez is egyfajta próbatétel, kihívás. Elmehetnék. Abbahagyhatnám. Sosem hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni a varjútestvérek kacaja, a közös áhítat percei, vagy a gyászkórus monoton zsolozsmázása. Darton egyházának – különösen a lovagi közösségeknek – mindennapjai, meglehetősen mozgalmasak. Egy dologban teljesen biztos vagyok. Közéjük akarok tartozni, és vágyom rá, hogy engem is celeritornak szólítsanak.
Úgyhogy maradok. Maradnak a szövevényes gondolatok, a hosszú-hosszú, néma litániák és imák, és az elgyötörtség végső peremén, az egyre rövidülő fohászok. Darton vigyáz rám. Érzem. A templom oromzatán gubbasztó hatalmas varjúszobor jut eszembe. Bizonyára én is akképp festhetek most. Micsoda baromság! Hiszen az csak puszta kő, míg magam a Hallgatag Úr katonája vagyok! És amíg hiszek uramban és gondolkodom, addig létezem. De létezőbb-e a magányban és csendben a halál nagyszerűségén elmélkedő lovagjelölt a szent varjú megszólalásig élethű szobránál?
Gondolataim ezer irányba csaponganak, mégsem tartom helyénvalónak, hogy elmém erejét hívjam segítségül e színes kavalkád megrendszabályozásához. Inkább maradjon a kalandozás, mint a végletekig tudatos tevékenység. Elvégre célom az, hogy az Atya lényegét megismerjem.
Napról napra új dolgok ötlenek eszembe. Egyre csak imádkozom uramhoz és gondolkodom, míg rájövök, talán ezt sem kellene tennem. Hogyan lehet nem élni akkor, ha mégis élek? Kötelességem a Kárpit ezen oldalán maradni, ezért rendszeresen fogyasztok kevés vizet, de más tevékenységre nincs gondom. Menekülnöm sem szabad a feladatom elől, ezért igyekszem keveset aludni. Ehhez tényleg szükségem van az elmém erejére. Enélkül biztosan napokat aludnék át. A szent szövegek citálása valahogy elűzi a rám-rámtelepedő ólmos fáradtságot, a gondolataim varjakként szárnyalnak elmém körül.
A halál nem csak mozdulatlan, a halál néma és végtelen, fenséges csend és létezés-nélküliség. Némaság. Majdnem felkiáltok: hiszen egy szót sem szóltam három álló hete immár! De nemcsak kifelé, ez még kevés. Meg kell találnom belső csendemet is, de nem azt a fajtát, amit a mentalista tutor magyarázott. Ez a csend a hitemből kell fakadjon, elvégre, aki őt kívánja szolgálni, a legnémább csendet, a legvégtelenebb némaságot kell megismerje.
Elengedem minden tudatos gondolatomat, és mégis teljes éberségemben egyetlen dologra fókuszálok. Ez nem a felé irányuló szeretet, imádat, rajongás vagy öntudatlan önfeladás, hanem egy kötelék érzése, amely biztosabb a halálnál is, hiszen annak egyértelműségéből táplálkozik. Nem is érzés igazán, hanem egy végtelen mély meggyőződés, egy rátalálás egy olyan alaprétegre, mely mindenkiben megvan, de csak kevesek számára felfedezhető és értékelhető. Egy szilánk belőle, a végtelenből, bennem, a végesben. Amint rájövök arra, hogy ezt a szilánkot kerestem zarándokutam igenis mozgalmas, első stációja alatt mindvégig, feloldódom ebben a halál-közeli létállapotban. Nem a lelkemben érzem és nem az eszemmel tudom, mégis egyértelművé válik számomra, hogy a Sötét Atya Halk Ölelésének bizonyossága az, amely végül elvezet a Létezés fenségének tagadásáig.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Mortimer 2013.03.26. 21:12:25
Airas Thanator 2013.03.27. 16:00:29