Sosem hittem volna, hogy a kis Dorlin is elkapja. Először apa, aztán Jaklim bátyám, most pedig a kis Dorlin. Azt mondták, sosem érnek ide a fertőző járványokkal prédáló ragálybírák. De megjöttek. Sokszor tízezer farkasfattyú, egy rettenetes reguláris ármádia, majd az éj leple alatt, titokban érkező szabad vadászok, és most a legsötétebb praktikák emberalatti gyakorlói. Sokáig azt reméltük, ide a peremvidékre nem ér el a Kosfejű szolgáinak keze, de tévedtünk.

Jó két holdhónapja már, hogy nem egyedül járok a Halottak Istenének házába. A város külső falán kívül áll a jókora temetőkert, közepén a fekete templommal. Eleinte csak magam mentem, hogy anyám emléke előtt tisztelegjek, aki akkor távozott ebből a világból, mikor a kis Dorlinnak adott életet. Sosem hittem volna, hogy az ő útja volt a könnyebb.

Apám becsülettel szolgált a városi őrségben, és mire az első ősz szálak megjelentek a hajában, már strázsamesteri rangra emelkedett. Az ő feladata volt, hogy járőrcsapatot vezessen a város tágabb szomszédságában, híreket hozzon a környező falvakból és rendet tartson a vidéken. Biztos akkor ragadt rá a kórság, amikor bő egy hétig is elmaradt a szolgálat miatt, és mikor visszatért, többet nem láttuk mosolyogni. Először csak egyre rosszabbul hallott, gondoltam, a korral jár. Aztán meglassúhodtak a léptei, mintha teljesen elhagyta volna az ereje. Egyik este vacsora közben véres turhacsomót köhögött a tenyerébe, ekkor már a felcser sem tudott rajta segíteni.     

Meg-megállok a sírok között, a jobb oldalon több a frissen ácsolt fejfa. Balra az apai rokonság tagjai nyugszanak, négy nemzedékig visszamenően. Egyedül Roselin néni sírjánál állok meg egy rövidebb időre, a fejfa elé friss, leveles ágat helyezek, és megyek is tovább a templom felé. Ahogy a lépcsősor tetején megállok, már látom, hogy ma is sokan keresik fel a Hallgatag Úr otthonát. Már a Nyitott Kapu Szentélyben is kisebb csődület fogad, alig jut időm keresztezni a karjaimat, máris nyomnak befelé. A jobb oldali szószékre kapom a tekintetem, Soltran páter biztató szavakkal buzdítja a híveket a Varjúszárny Nagyszentélyben celebrálásra kerülő alkonyati szertartás látogatására. Nem hiszem, hogy kevés résztvevő lenne, mióta kitört a járvány. A szkriptor írópultja előtt kisebb sor torlódott össze, mindenki szeretteinek mielőbbi temetését szeretné biztosítani. Véle egyelőre nincs dolgom.

Jaklim mindig is nagy tivornyázó volt, nem hiába intette anya elégszer, vigyázz, mert Darton lesújt rád! Biztosan nem így gondolta. Mikor apa nem volt szolgálatban, még együtt mentek ki az erdőre, hogy szálfákat nézzenek a csűr megerősítéséhez. Jaklim jókedvvel tért vissza, majd indult is volna a korcsmába, hogy legkedvesebb cimboráival töltse az estét, és rossz szokása szerint úgy berúgjon, mint a lakodalmas disznó. Apa intette, hogy éjközépre megjöjjön azért, de mintha meg sem hallotta volna. Másnap reggel az ököritató vályúból kellett kihalásznunk, ami nem is lett volna meglepő, de ezúttal nem a hányásában, hanem egy nagy tócsa vérben fetrengett. Alig egy héttel követte apát.

Miközben felbaktatok a lépcsőkön, Kapuőriző Szent Dinanza arcán mélységes bánatot látok, mikor kulisszái között átlépek a Nyitott Tenyér Szentélyébe. A csípős füst azonnal megszűnik, a fény is tisztábbnak tűnik a kegyelem termében. Jobb kezem ujjait széttárva kapom szívem elé, és enyhén meghajolok a szemben álló szentképek felé. Passithale, a Könyörületes képmásai rendíthetetlenül őrzik a következő szentély bejáratát. Úgy terveztem, szót váltok Alther diakónnal is, ki oly gyakran szolgált számomra felvilágosítással és tanáccsal a hit dolgait és az élet értelmét illetően is, de látom, hogy minden szerpap az oldalfülkékbe húzódott. Sokan áhítják vigaszt nyújtó bölcsességüket ezekben a vészterhes napokban.

A jobboldali mellékoltár elé térdelek, és rövid fohászt mondok Dartonhoz mindazokért, akik a járvány könyörtelensége miatt kényszerültek megtérni őhozzá. A Mi őrünk, Dartonnal folytatom, és utána enyhet kérek kínok között eltávozott apám és bátyám részére. Gyönyörű kishúgom, Dorlin, eközben otthon nyomja az ágyat, mert már járni is alig tud, én mégsem gyors és könnyű halálért, hanem kegyelemért és irgalomért könyörgök a Hallgatag Úrhoz. Darton szokása szerint nem válaszol, de a három apró mécsest azért meggyújtom, és az oltárra helyezem. Felállok és újra körbenézek, hátha valamelyik diakónnak volna rám ideje, de minthogy senkit sem találok, a bal oldali mellékoltárhoz megyek, hogy szívemre tett kézzel citálhassam elő a Könyörgés és kegyelet litániáját, melyet még nagyapám tanított meg nekem.  

Imám végeztével megismétlem a rituális mozdulatot Alther diakón fali fülkéjének irányában, de nem látom, hogy észrevett volna. A növekvő tömegben lassan lépkedve indulok el kifelé, a nagy ablakokon át kegyelmes fény ömlik a komor szentélyekbe. Ahogy a nagykapu felé haladok, az emberek furcsán néznek rám, egyik-másik mintha szólna is hozzám, de nem hallom, mit mondanak. A dartonita rendház irdatlan öregtornya körül kavargó varjakra szegezem tekintetem, így persze nem láthatom a nyomomban siető Alther diakónt, ki egyre hangosabban kiabálja utánam nevemet.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.