Thaur komtúr emlékirata a Kilencedik Stációról

 

 A nappalt lelkem megtisztításával töltöttem, cellám magányában igyekeztem megszabadulni kételyeimtől. Könnyebben ment volna, azt hiszem, ha ismertem volna a szertartást, és nem gyötört volna a bizonytalanság. Órák teltek el, amíg végre sikerült elérnem a megfelelő tudatállapotot: ekkor már nem zavart semmi. Készen álltam.

Értem jöttek. Valahol mellékesen érzékeltem, ahogy végighaladunk a folyosókon, és az ablakokon alkonyi fény hatol be az épületbe. Vezetőim a valódi szentélyhez vittek; a kapu szélesre tárult előttem.

  A teremben félhomály uralkodott, csupán az oltár környékén lobogott pár fáklya, fényükben moccanni látszottak az oszlopokat díszítő különös faragványok. Az oltárt kéttucatnyi férfi vette körül, az összes beavatott lovag megjelent.

  Az oltárhoz léptem, melynek közepén vastálban szent tűz lobogott. Kísérőim egyike tőrt nyújtott felém. Elfogadtam, mire mindketten visszahúzódtak a többiek közé.

  Fennhangon szavalni kezdtem a szent igéket, az Uramhoz intézett fohász szavait, miközben lassan szabaddá tettem bal csuklómat. Felemeltem a fegyvert, és a megfelelő pillanatban döftem.

  Egy másodpercre végigvágott rajtam a kín ostora, de erőt merítettem a szavakból, melyeket nem akadályozott a fájdalom, feltartóztathatatlanul ömlöttek ajkamról. A tőrt az oltárra helyeztem, majd balomhoz emeltem a borral félig telt kelyhet, és véremet abba irányítottam. Mit sem törődve tovább vérző bal csuklómmal, a kelyhet a magasba emeltem, és az ima utolsó szavánál a tűzre öntöttem tartalmát. Az a magasba csapott, megvilágítva egy pillanatra a szentély mennyezetét. A fájdalom bal kezemben megszűnt, s tudtam, hogy a seb heg nélkül bezárult. Uram elfogadta áldozatomat.

  Csak idáig ismertem a szertartást, de társaim nem hagytak időt a hezitálásra. Körös-körül halk kántálás kezdődött, majd ketten mögém léptek, és derékig lemeztelenítettek. Ahogy visszahúzódtak, másik két lovag lépett elő, és ujjukat egy-egy fekete festékkel teli tálkába mártva, rúnákat rajzoltak fedetlen mellkasomra. A kántálás erősödött, miközben lassan végigfektettek az oltáron. Kívülállóként figyeltem, ahogy a komtúr kezébe veszi a véremtől még vöröslő tőrt, és a magasba emeli. A kántálás tovább erősödött, míg el nem érte csúcspontját. A komtúr lesújtott.

  Leírhatatlan volt a fájdalmam. Vakító fény volt, hang, mely megsüketít; több mint, amit a lélek elviselni képes. Aztán elmúlt, és mély, áthatolhatatlan sötétség vett körül.

  Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit, mégis tudtam, hogy úton vagyok valami távoli cél felé. Egy örökkévalóságig tartott az utazásom, míg végül – bár semmi sem változott – megint csak tudtam, hogy megérkeztem.


  Vártam. Nem tudom, meddig, míg végül egy hang hallatszott az elmémben. Különös hang volt, mély zengzetekkel telt. Hatalma volt.

  Készülj, bűnös lélek. Hamarosan eljön az idő, és Urunk ítél feletted. Emlékezz!

  A hang magamra hagyott. Megfogadtam volna parancsát, de nem jutott rá időm. Éreztem, hogy valami óriási hatalom színe elé kerültem. Éreztem, tudtam, hogy csak porszem vagyok hozzá képest, és félelem kerített hatalmába, hogy e hatalom mégis figyelmet fordít rám.

  És emlékeztem. Végignéztem eddigi életemen. Nem egyes kiemelt pillanatokat, mozaikokat láttam, hanem a dolgok és események összességét – mégis pontosan érzékeltem mindent, tudtam, melyek voltak azon tetteim, amelyeket nem szabadott volna elkövetnem, és melyek azok, melyeket meg kellett volna tennem. Még sosem éreztem át ennyire önnön gyarlóságomat.

  Újabb hang hallatszott. Félelmetes hang volt, iszonytató hatalmat sugárzott. Mindenütt ott volt. Kemény volt és szigorú, félelmetes és rettenetes, valahol mégis jó és kegyes – ha nem így lett volna, bizonyára megsemmisülök a Hangban.

  Tehát itt vagy, aki késznek gondoltad magad, hogy lovagjaim közé lépj. Ha méltó vagy rá, az lehetsz; ha nem, örök kín az osztályrészed vakmerőségedért! Mondd hát, méltó vagy? Felelj!

  Nem hazudhattam.

  Méltatlan vagyok, Uram…

 Csend és sötétség vett körül. Vártam az elkerülhetetlent, a kínokat, a véget. Egyfajta belenyugvás vett rajtam erőt.

  És akkor a Hang felnevetett.

  Jól van. Tudatában vagy gyarlóságodnak, tökéletlenségednek, s ez az első lépes a tökéletesség felé. Kapsz még egy esélyt: élj vele bölcsen. Elfogadlak. Térj hát vissza a testbe, amelyből kiszakíttattál.

  Zuhantam.

  Kinyitottam a szemem, de azonnal le is zártam. A sötétség után fájdalmas volt a gyenge fáklyafény. Mormogássá szelídült kántálás vett körül. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, és felültem. A templomban voltam, az oltáron, s a paplovagok ott álltak körülöttem. Köztük a komtúr is, kezében a még véres tőrrel. Kezem a mellkasomon, a szívem alatt behegedt sebhelyet tapintott ki.

-         Igen – felelt a főpap ki nem mondott kérdésemre. – Meghaltál, és Ő visszaküldött. Ez a seb örökké megmarad – jelképe annak, ami vagy. Urunk felszentelt paplovagja.

  Hozzám léptek, fekete reverendát borítottak a vállamra, Urunk szent jelvényét akasztották a nyakamba. Sorban átöleltek, szertartásosan, mégis melegen.  

-         Most már egy vagy közülünk, testvér.

Vállam görcsösen rázkódott, szemem nedvessé vált. Sírtam.

  - De hát méltatlan voltam...

  - Urunk méltónak ítélt, így hát az vagy. Mi is, mindannyian méltatlannak hittük magunkat Őelőtte, és Ő mégis méltónak ítélt minket. Fogadd hát el az Ő akaratát.
  Térdre hullottam az oltár előtt, és hangosan dicsőítettem Őt, a Halottak Istenét, az Lelkek Bíráját, az Éjszakában Járót, Uramat, Dartont, akinek ezennel lovagjává váltam.
  Társaim követték példámat, és közös imánk felerősödve szárnyalt a magasba.

  És Darton mosolygott.

 

Forrás: Internet a 90-es évek végén, a szerzője gyaníthatóan Thaur, köszönet érte!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.