airun_al_marem_by_nergalart.jpg

Forrás: a kép Nagy Gergely (Nergal-Art) engedélyével került fel az oldalra

Az erioni csibész

2014.03.26. 21:09

Atyám, a templom csak zord jégverem,

Nekem jószagú kocsma a kedves helyem;

Dicsérni kell-e szó? ölembe hull a jó;

Ilyet nem kap a sok egekben lakó.

 

De volna csak templomban nagy trakta sörrel,

Pattogó tűzzel, efféle víg gyönyörrel!

Imára éneket fújnánk, jó isteneset,

Templomban bent csücsülnénk, amíg lehet.

 

Imába szomjazván vedelne papunk,

Varjúként repesve szárnyalna hadunk,

Sűrű Anyónak örök-sóvár képe,

Elvert érmére nem, csak borra nézne.

 

Viháncos kedvünkre bólintana

Darton felettünk, mint jó apa;

Szegény ördögre sem szólnánk dörmögve,

Etetnénk, itatnánk, bujtatnánk köntösbe.

 

(William Blake után szabadon)

Útonülés (II.)

2014.03.10. 10:37

Mikorra a szárított kecskehús utolsó rágós mócsingja is eltűnt örökéhes gyomromban, kezdtem letenni róla, hogy a csizmaszáramban rejtegetett késsel szakasszam végét szíves vendéglátóm életének. Nem kellett hozzá túl sok ész, hogy rájöjjek, valamiféle vándorló pappal hozott össze a sors, aki nem átallott a lovagi tudományokba is belekontárkodni. Míg az éjjeli hideg ellen feltett bor forrt a tűz fölé akasztott bográcsban, volt időm jobban megszemlélni könyörületes étekadómat.

A negyvenes évei közepén járó férfi arcát sűrű, fekete szakáll keretezte, hosszú hajának tincsei ki–kiszabadultak a bőrdarabbal rögzített szoros varkocsából. Termetre sokkal inkább tűnt veterán zsoldosnak vagy lovagnak, mint Darton papjának, ahogy azt magáról állította, ezt a képet egyedül a szűnni nem akaró locsogás árnyalta kissé. A halál nagyszerűségéről áradozott nekem, de viselkedéséből és gesztusaiból inkább az élet élvezetének imádata sütött, az úrnélküliség tisztelete, valamiféle holnaptagadással erősen fűszerezve.

Gyanakvással vegyes csodálkozásom akkor hágott tetőfokára, mikor a lovag alig kéttenyérnyi mandolinfélét varázsolt elő, és a húrokba csapva barbár nyikorgásra késztette a hatalmas markában elveszni látszó hangszert. A satuba fogott varjúnak lehet ilyen hangja.

Úton–útfélen, tikkasztó napon,
Bármerre térek, téged talállak.
Jöhet szembe idegen, és rég látott rokon,
Hozzád térek meg az élet végére.

Sötét órán mellettem állasz,
Harc, ha kerül, te leszel vigaszom,
Minden kérdésre te vagy a válasz,
Én jó uram, legyen hát vigalom!

A lelkedet eladtad, az eszed megállt,
De még egy pohár bor, biztosan nem árt!


– Hát ebben, mi a kórságot tiszteljek? Életbölcsesség? Sírfelirat netán? – vettetem fel, miután elült a károgás.

– Egyszerű útszéli dal! Mi lenne más? Azt vallom, csak az unalom kerüljön el, mert abba tényleg bele lehet dögleni! Az effajta halált pedig még az ellenségeimnek sem kívánom! – válaszolta újdonsült cimborám.

Ezzel nem tudtam volna vitatkozni, ha akarok, akkor sem, de a karcos dal maradéka belülről még mindig a koponyámat karistolta. Persze, hisz ez is csak egy újabb botcsinálta igric, a szépség gyilkosa, a harmónia megrontója, aki önfeledtségében nem foglalkozik vele, hogy csodás művészetét hallván még a kövek fülét is elfutják a könnyek. Dalolni éppen tudtam volna magam is, szebbet és szebben, de rég elmúltak már azok az idők, amikor torkomban selyemvirágok nyíltak és ujjaim még alkalmasak voltak a finom mívű húrok pengetésére.

– Aztán most már itt az ideje, hogy elregéld, téged mi vitt rá, hogy erdei bitangként tengesd napjaid? – szegezte nekem a kérdést.

 – Nem egy bonyolult történet az. Megcsaltak. Elárultak. Kiraboltak! – feleltem teljes átéléssel. – Tisztes otthonom és nőm volt, és polgári hivatásom. Pyarron gazdag városában magam metszettem kicsiny üzletemben a legszebb zafírokat és rubinokat, de kezemben megfordult nemegyszer alidari szivárványgyémánt, opálfekete sárkánytojás, de egy ízben még kristállyá fagyott angyalkönny is! Ékszermíves voltam valaha, és az Államközösség összes királynőjének és grófnőjének én készítettem a jégezüst foglaltba zárt drágaköves ékszercsodákat! Emlékszem, egyszer magának Domvik legfőbb papnőjének faragtam egy csinos szobrocskát, egy akkora smaragdból, mint a lovad feje…

– Mindent értek már – szakított félbe a lovag –, egyszóval közönséges lator vagy, aki nemhogy drágakövet, de talán aranydukátot sem látott soha, bár a nyelved az forog rendesen, nem mondom!

– Mindenki boldoguljon, ahogy tud! – váltottam komolyabb hangnemre. – Van, akinek a kardforgatás és az útonállás jövedelmez jobban, mint kiderült, félek, ez nem én vagyok, és van, aki szép szavakból és csavaros eszéből igyekszik előnyt kovácsolni... – Gyalázatos kudarcom súlya hirtelen mázsás teherként szakadt lelkemre. – Sajnálatos módon, ez utóbbira alapozva sem a várakozásomnak megfelelően fordult a szerencsém.

 – Szerencse? Badarság! Vezessenek istenek, csillagok és tréfás sugallatok, de a szerencse, az merő ostobaság. Amúgy meg, inkább azt tartom, hogy tedd meg, amit erődből meg tudsz tenni, amit meg nem, nos, Darton mindenkor tárt karokkal várja az elkötelezettek szolgálatát. A magadfajtából persze sosem lesz szolga, de hidd meg, ez olyan út és szolgálat, mely szabaddá tesz! Ha velem tartasz egy darabon, meglátjuk, van-e benned lehetőség, meg aztán addig sem pusztulsz éhen! Mit mondasz te?

 – Sosem volt kenyerem az ájtatoskodás, de a cifra beszédhez és az egyszerű útszéli dalokhoz magam is konyítok egy keveset. Nem értem, miben vehetnéd hasznomat, de amíg az elemózsia és a lőre kitart, örömmel veled tartok, ó Darton kegyelmes-furcsa papkatonája!

Mostanság azt beszélik, hogy Kreig talán az út porának, valamint némi belehányt toroni pálinkának az elegyéből születhetett annak idején, bár az avatottak jól tudják, hogy utóbbi ital túl nemes ahhoz, hogy egy ilyen embernek adjon életet. Ismerői hozzáteszik azt is, hogy az emlegetett lovag amúgy nem volna rossz, vagy gonosz, inkább csak amolyan kallódó, átokverte lélek.

Minden városok öregapjában, Erionban látta meg a napvilágot, egy gorviki örömlány egyetlen, törvénytelen és persze utolsó gyermekeként. Nyolc éves volt, mikor egy rivális tündérke maró löttyöt locsolt anyuka arcába, elvéve ezzel az amúgy sem éppen gazdag, csonka család egyetlen megélhetését. Bár teste még mindig vonzó volt, többé egyetlen férfi sem volt képes viszolygás nélkül az arcába nézni, zsákkal a fején pedig nem adhatja el magát rendesen az ember lánya, így a kuncsaftok száma igen nagyon megcsappant. Akik mégis visszajártak, azok sem fizettek sokat „a feszes csöcsű zaurakért”. Aztán egy napon a kedves mama, mielőtt utolsó, tetvekkel közös lakából is kipenderítették volna süldő porontyával együtt, kölcsönvett egy remek szekercét a szomszéd asztalosműhelyből, és a nyílt utcán felaprította vele elcsúfítóját, meg az azt futtató stricit is, biztos, ami biztos. A városi őrség véleménye szerint ez roppantul udvariatlan cselekedetnek minősült, így a hajdani szépséget egy órával később már a bitón himbálta a szél. Fejére fekete szőrzsákot húztak akasztás előtt, ami érdekes események láncolatát indította el.

A kis Kreig, aki akkor még csupán ezt a nevét ismerte, viszont már remekül tudott káromkodni mind közös nyelven, mind pedig a shadoni nyelv szentföldi dialektusában, végignézte mindezt. A tér szélén kuporgott, egy hordó tetején, ami egy sajtkészítőhöz tartozott, akinek nem volt szíve elkergetni a frissen elanyátlanodott, könnyekben ázó pulyát. Valami tréfás kedvű helybéli, anyjának és a másik nőnek is kuncsaftja lehetett, a vesztett nap okozóját, a szekercét is odanyomta a kisfiú kezébe. Ott üldögélt hát estig, mikor is arra lett figyelmes, hogy a végtelenül piszkos, vén talicskás, Pöce bácsi, aki egyébként is sokszor riogatta a környék lányait undorító, fogatlan cuppogásával, odaténfereg ócska taligájával a bitó alá. Az öreg, aki rendesen két rezet kapott az elfuvarozott hullákért, levágta a néhai örömlány testét a kötélről, aztán vad cuppogások közepette a taligájára dobta, és a Nekropolisz felé indult vele. Kreig utána indult, biztos távolságból persze, hisz Pöce bácsi szaga legendás volt, olyannyira, hogy az őt keresőknek elég volt beleszagolniuk az amúgy sem rózsaillatú erioni szellőkbe, és rögtön tudták, hogy járt-e ma már arra. A Nekropolisztól nem messze aztán Pöce bácsi szépen befordult egy apró sikátorba, kibontotta a kedves anyuka holttestét a ruháiból, és szörcsögve, cuppogva nekiállt mérhetetlen élvezettel magáévá tenni. A hullagyalázáson felháborodott csemete erejét megsokszorozta a fájdalom és a düh, Pöce bácsi a gerincébe kapta a szekercét. És azon mód rá is hanyatlott vágya tárgyára, félreérthetetlen pozitúrában dermedve vele a taligán.

A temető kapujára ügyelő nekropolita lovagok, Darton isten felkentjei a nyikorgásra neszeltek fel. Ismerték már jól, hisz Pöce bácsi rendes szállítójuk volt, naponta többször is tiszteletét tette náluk. Kitérvén a strázsa ajtaján azonban földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. Pöce bácsi talicskáján ott volt a tulajdonos, hímtag tájékon beleakadva egy nyilvánvalóan felfüggesztés következtében elhalt, de amúgy formás testű nőbe, hátában szekercével, mögöttük pedig egy kisírt szemű, fogait csikorgató, sötét hajú pulya birkózik veszettül a taliga szarvával. Dartonnak tetsző, humorba fordulóan tragikus látvány volt. Több se kellett hát a veszett hírű halállovagoknak, kiknek szemében a hullagyalázás ilyen formája kimerítette az ordas istentelenség fogalmát: átvették a terhet a fiútól, olyan temetést celebráltak az akasztott anyának, amilyenre nemesembereknek futja csak, a vén Pöce bácsit pedig egy rituálé keretében úgy kiátkozták az örök körfogásból, hogy legközelebb talán ezredévek múltán születhet majd újra Ynev földjére, és akkor is csupán holmi laposféreg formájában.

A lovagok pecsétes papírt adtak az ifjú Kreignek, aki aztán nyolc esztendeig gyűjtötte be, és kísérte utolsó előtti útjukra az Erion városában elhalt szegényeket és bitón bokázókat. A lovagok rangidőse, Morrow dar Barriod volt az, aki utóbb magához fogadta, Darton hitére, olvasásra, betűvetésre, majd a számok ismeretére is megtanította a talicskázásban, hullaszállításban kiizmosodott fiút. Tizenhat telet látott, mikor Barriod lovag ajánlással küldte a városi őrséghez, ahová azonmód fel is vették. Itt nyomolvasást, kardforgatást tanult, szálfegyverekkel ismerkedett, de leginkább fogadott atyjának választott fegyverét, a kétkezes csatabárdot favorizálta. Az őrségben szerzett tapasztalatai hasznára voltak, és egy napon, egy sikeres nyomozást követően a lovag úr komoly beszélgetésre hívta egy kétes hírű csapszékbe.

Kreig ekkor kapta meg a Kreighor dar Barriod nevet, okmányt is erről magának a Sötét Prófétának a pecsétjével, és mellé a lehetőséget a próbatételre, hogy laikus hívőből a felkent maremita lovagok közé léphessen. Kötelmes zarándoklata messzi vidékekre vitte. Bejárta észak és dél nagyobb városait, porfészkeit. Erdőket és romokat, titkos szentélyeket, füstben úszó kedélybarlangokat. Végül megtalálta a Hallgatag Úr igazságát magában, és jótevőjét már Darton teljes jogú papjaként temethette el. A Próféta mellett harcolt Sagrahas mezején, és a toroni Vihargárdától szedett trófeákkal tüntette ki magát a viadalban.

A Lobogók tizennegyedik fellángolásának utolsó éve már aszisz földön találta. Harmadmagával Toranik tartományban terjesztette az igét, mikor is belekeveredett az ott uralkodó dul Hossadok és a Valeroinok csúf, ám igencsak fű alatt vívott csetepatéjába. Ténykedésüket, bár nagy nehézségek árán, de siker koronázta. A Valeroin-család szövetségeseit vesztvén, sebeit nyalogatva vonult vissza hegyi kastélyába, de nem úszták meg ennyivel. Lothar dul Hossad pálcát tört felettük és az őt megsegítő lovagok atyafiságából hívott eszközt bosszúja beteljesítésére. A komoly adományokkal nyomatékosított, baráti felkérésre tömött sorokban érkező maremita lovagság a bosszantó Valeroinoknak még az emlékét is eltörölte.

Kreig pályája felfelé ívelt, tanítványt vett maga mellé, és Ifinbe ment. Hogy ott mi történt vele, rejtély. Vérben áztak akkor az alsóváros utcái, valami megnevezhetetlen rettenet uralta a köznép éjszakáit. A lovag magányosan, tanítványa meglékelt, kiszáradt fejével társalogva tért meg erioni hittestvérei közé. Évekbe telt, mire újra szolgálatba állhatott, de már csak árnyéka volt hajdani önmagának. Értelmetlen küldetésekbe feledkezett; elvesztette, majd újra visszakapta istene kegyét. Ölt, temetett, ivott, és ha végzett újabb helyet keresett, ahol folytathatta. Egy khótorr nyughatatlanságával rótta az utakat, gyakorta azt sem tudván, melyik vidéken jár. Vannak helyek, ahová folyton visszatér, olykor mesél is a kalandjairól, de Ifinről csak nagy ritkán ejt szót. Olyankor elmélyül az üresség a szemében, hangjába fájdalmas, maró gúny vegyül. Rutinos nagyivónak számít, a nagyobb délvidéki utak minden fogadójában, korcsmájában néven szólítják.

 

Egy Kreig életéről szóló novella itt olvasható.

Útonülés (I.)

2014.03.05. 12:19

Keserű hónapok szöktek tova, míg egy bokorban kuporogtam. Igazából számtalan bokorban. Vártam a sült poszátát, hogy arra repüljön, amerre én rejtőzködöm. Ha egy utazó előbb kiszúrt, mint én őt, még azt is hihette, épp szarok. Pedig dehogy. Éberen figyeltem. Na nem mindig, és ez lett útonülésem vége, és egyben valami új kezdete is.

Visszagondolva nem teljesen értem, hogyan képzelhettem, hogy majd egy csorbára törött fattyúkarddal méltó ellenfele leszek a talpig jóféle vasba öltözött alaknak, akiből igazán csak nemes vérből való paripája érdekelt, mikor megpillantottam. Valami eszement ötlet volt üvöltve rontani rá, de hát, az éhség hülyeséget szül, a hülyeség meg halált.

Mikor később megszemléltem a fekete vértes lovagot, már nem csodálkoztam rajta, mily könnyedén, a nyeregből kihajolva, két irdatlan pofonnal vette el harci kedvemet. Rettenetes ereje volt a fickónak, és a méretes páncél súlya egyáltalán nem zavarta. Engem már nem érdekelt, meddig nyeldeklem még envéremet az út porában fetrengve, gondoltam, az éhség így is tovatűnik majd, az ostobaság pedig elnyeri méltó büntetését.

Mikor a vértes látta, hogy némileg magamhoz térek, bortól karcos hangon röffent le rám.

– Barátom, nem vagy te egy kicsit hülye? Dartont szolgálni sokféleképp lehet, de azzal, hogy megöleted magad, sem ennek, sem a túlnan terpeszkedő világnak nem leszel hasznára!

Kellően megilletődve bámulhattam vissza, kénytelen voltam egyetérteni vele.

– Aztán, mit tudsz te erről a világról? – sandítottam rá, lekanyarintva a vért szájam szegletéből. – Könnyen pofázik az, akinek ló van a segge alatt, meg úrnak született! Ismerem a fajtádat, te tányérnyaló fattyú! Na rajta, mire vársz? Adj hát halált, nekem már úgyis csak ez maradt! – Igyekeztem kellő meggyőzőerővel játszani az életunt senkiházi szerepét, hátha tényleg életben hagy.

A fejemet lehajtva vártam a lovag válaszát, érkezzen bármily szárnyon is. Arra nem számítottam, hogy egy méretes fekete varjú huppan mellém az út porába, pedig hát így esett. Mikor jobban szemügyre vettem a rusnya jószágot, akkor láttam meg, hogy nem madár az, hanem egy fekete tollakkal ékített, formátlan borostömlő. Biztatás nem kellett, és miként öregem szavai elmémbe ötlöttek – szomjan sose haljak! – felragadtam a rút jószágot, és fogaim közé kaptam rézveretes csőrét.

– Annyit mindenképp megtanultam már erről a világról, hogy a jóféle vörös nem csak a fehércselédek orcáját színesíti meg, de a megveszekedettek világlátását is! – vigyorgott a jövevény, majd lekászálódott a nyeregből. – Még mindig halni akarsz, komám? Mert ha igen, Darton Mosolya örömmel villantja rád tépőfogait!

Rettenetes kétkezes kardot akasztott le a nyeregkápa mellől, melynek egyenes pengéje gazdagon fogazott volt. A halálisten tréfáit valahogy sosem szerettem.

– Amíg ez a kis ital kitart, maradnék még! Köszönet érette – mormogtam, miközben sajgó halántékom dörzsölgetve felálltam valahogy. – De ha már ilyen könyörületes kegyelmed, nem akadna valami harapnivaló is abban az iszákban? – néztem mélán a nyeregre erősített készségre.

Eseménynapló 1. hét

2014.02.25. 15:21

‡ Városunk szeretett polgára, Timon Jorges, a fegyverkovács céh rangelső atyamestere hosszú betegség után elhunyt. Ravatalát a Szent Remiah nevét viselő templomban készíti elő Avder diakón, a búcsúszertartást a hét utolsó napján Berges páter celebrálja a Varjúszárny Nagyszentélyben, majd a temetésre a Kegyes Dirhaen Temető déli fertályának Vénakácos parcelláján kerül sor. A torra gyülekező gyászolókat az elhunyt otthonába várják, a vacsorát követő vigasságra a Taknyos Varnyú Vendégfogadóban kerül sor.

‡ A Taknyos Varnyú környékén az utóbbi időben több rablóportyáról érkezett híradás, aki szívesen csatlakozna a latrok megzabolázásához, keresse Airast vagy Rilkent az ivóban.

‡ A Varnyú kínálatában a mai naptól különleges dohánykeverékek is elérhetők, méltányos áron, Umber a sank mögött készséggel szolgál felvilágosítással a frissen érkezett fajtákról.

‡ A Taknyos Varnyú teret kíván nyújtani a szerencsejátékok kedvelőinek is, így a magukat egyaránt alkalmasnak és szerencsésnek gondoló atyafiak jelentkezését várjuk a Játékmesteri poszt betöltésére. Az eredményes pályázó ismeri észak és dél legelterjedtebb kártya-, kocka- és szerencsejátékait, képes a játéktér felügyeletére, a csalók kiszűrésére és eltávolítására. Feladata a játékok szervezése és bonyolítása, a közönség megismertetése az erionban divatos újfajta hóbortokkal.

‡ A Varnyú legfeljebb szellemiségében szakrális tér, így örömmel fogadjuk a vándorkobzosok előadásait, költői és dalestek formájában egyaránt, a kontraktus, bizonyos feltételek teljesülése esetén állandó megbízatásra is szólhat. A fogadóban fellépő művészeket koszt és kvártély illeti meg, további bérezés megállapodás alapján. 

‡ Magiszterek, tutorok és tudósok előadásainak szervezését és lebonyolítását is vállaljuk, az előre egyeztetett tematika és időrend szerint. 

A Taknyos Varjú Vendégfogadóról kevesen tudják, pontosan merre is található, mégis sokan megfordulnak itt. Talán épp akkor érkezel meg, amikor a legkevésbé sem várnád. Egyszer csak itt vagy.


A Varnyúban szívesen látunk, a vörös sör és a fekete kenyér, a friss kecskesajt és a fűszeres sült nem fog csalódást okozni. Ehetsz, ihatsz és duhajkodhatsz kedvedre, de tudd, ehelyt maga Darton figyel téged…


Amott a sarokban súlyos kardok sorakoznak, gazdáik épp szilaj kockajátékba feledkeznek. Tehetik, megszolgálták az estéli nyugalmat az izzasztó déli nap alatt: egyetlen elhunyt városbéli sem maradt temetetlenül a tikkasztó hőségben.


Lovagok és papok, kalmárok és utazók, kalandorok és deáknépség egyaránt megfordul a Varnyúban. Ha sírkőnyi súly nyomja a lelkedet, itt levetheted bátran, bizonnyal találsz olyan cimborát, aki örömest eliszogat a társaságodban, meghallgatja búd és bajod, és talán még vigasszal is szolgál számodra.  


Sok cifra dolgot láttál a nagyvilágban? Mesélj hát, hallgatóság és kritikusok, érdeklődők és kétkedők hada fogad majd. Itt mindenki szívesen meghallgat egy történetet, és cserébe elmeséli a sajátját. A kandallóban emberes tűz ropog, az ital gyorsan fogy, a kedv könnyen kerekedik.


Talán senkit sem ismersz, téged mégis ismerősként fogadnak: kívülről jöttél, magad is bizonnyal vándor vagy ezen az úton. Errefelé úgy tartják, célunk egy, utunk különböző, de ezen az állomáshelyen pihenésben, számvetésben, feloldozásban vagy vezeklésben egyaránt részed lehet.


Telepedj hát közénk és ne habozz megosztani, mi jár a fejedben!

Szerző: Airas Thanator

16 komment

Címkék: varnyú

Egy új kor hajnala

2014.02.17. 15:36

Lovagtestvérek Darton Szolgálatában!

A három éves múltra visszatekintő Maremita Egyházközösség blog oldal beszünteti működését.

Na, nem marad utód nélkül: az oldal helyén megkezdi működését a Taknyos Varnyú Vendégfogadó, melynek kimondott célja, hogy közösséget építsen a m.a.g.u.s. világát és a dartonita kultuszt kedvelő olvasókból és szerepjátékosokból.

Továbbra is kerülnek ki cikkek, kiegészítők, versek és novellák a dartonita-maremita kultúrkörhöz, de a Varnyú szélesebb közönséget fogad be, mint az egyházközösség: szívesen meghallgatunk bárkit, bármilyen ynevi témáról.

A Varnyúban a kommenteléshez egy fontos kérés társul: szeretnénk, hogy aki idelátogat, az készítsen magának egy ynevi névvel rendelkező avatárt, és az ő nevében szóljon hozzá az olvasottakhoz, szigorúan IC-ben (in character). Szeretnénk némiképp olyan felületként működni, mint egy fórum alapú szerepjáték. A Varnyúban biztosan mindig találsz valakit, aki örömmel eliszogat és eltársalog veled.

A Varnyúból egyenes út vezet a Shandinra (lásd a linket az oldaldobozban), ahol a Dartonita Lovagok csoportjához bárki csatlakozhat, és ezen a népszerű platformon már bármilyen formában megoszthatja véleményét, gondolatait bármely témáról, vagy megteheti javaslatait az oldallal, a tárgyalandó tematikával kapcsolatban. Örömmel vesszük, ha valaki szeretné a munkáját az oldalon publikálni, amennyiben az a világhoz tartozó kiegészítő, vers, novella, IC előtörténet, grafika, és nem játéktechnikával foglalkozó írás.

A Varnyú ráadásul nemcsak virtuális formában kíván működni: a megfelelő helyen minden héten közzétesszük majd, hogy az adott hét melyik napján, hány órától lehet a blog szerzőit, törzstagjait fellelni valamelyik budapesti kocsmában, egy kis élő eszmecserére, baráti iddogálásra. Reméljük, hamarosan sokakkal találkozunk!

 

[Természetesen az oldalon továbbra is fellelhetőek a korábbi anyagok, és hamarosan ezeknek egy egységesre szerkesztett változata is elérhető lesz.]

Ősi dartonita imaszövegek

2014.02.13. 10:10

Mi Őrünk, Darton,
Ki az éjben a sírok békéjét vigyázod,
Őrzöd az eltávozottak nyugalmát,
És a csendet,
Ki kacagva öleled magadhoz, ki hozzád menekül,
És némává békíted a megszentelt holtakat,
Pillants reánk a Kárpit Homályából,
És óvó tekinteted kísérjen utunkon.

Vigyázd lépteinket, és segélj, ha felbukánk,
Hisz mindünk útja egy, melynek végeztén
Boldogan térdelünk sötét trónod elé.

Hatalmad védelmező árnyéka boruljon fölibénk,
Kik megkacagjuk mindenik tréfádat,
És utolsó sikolyunkkal is előtted tisztelgünk,
Magasságos Ura a halálnak és csendnek,
Királya a végzetes végtelennek,
Lelkünkhöz örökkön kegyes úr,
Ó Darton,
Fogadd be gyarló lelkeinket!

***

Lelkek Bírája, rettegett nagyúr,
Holtak védelmezője, sötét fejedelem,
Hallgatag Úr, ki ítélsz majd felettünk,
Titkoknak tudója, hatalmas Őrző,
Tréfáknak mestere, félelmes atya,
Csak halk mosolyodat add!

Öledben megnyugszunk,
A pihenés elér,
Kezdődik az új kör,
És birodalmad eljő,
A lelkek armadáját tenyereden hordod,
Ezért szolgálunk téged,
És szent nevedben ölünk,
Szent nevedben halunk.

Koporsónk fedele robajjal csapódik,
De te őrized álmunkat,
Mert itt leszünk újra,
Hogy szolgáljunk újra,
Mert halálunk ajándék,
És az élet a jutalom.

***

Jöjj hozzám immár nagyszerű halál,
Ölelésed nyugtalan vággyal fogadom,
Nem félek, ha érintésed pőrén is talál,
Mert tudom tiéd a végtelen hatalom.

Elveszem az áldást, mit suttogásod ígér,
Nem rettent a mélység, az örök feketeség,
Mert a halál kútjában az igazság lakozik,
De csak az ismerheti, ki ugrani nem fél.

***

Országod kapuja magasodik fölém,
álmodom álmodat.
Nyitott tenyered alkut ajánl nékem,
kinyújtom kezemet.
Hullámok fodrozzák éjsötét tengered,
úszom az árral.
Varjúszárny rebben, károgás riaszt,
figyelek szavára.
Fehéren izzó máglya tüze lobog,
megtisztulok benne.
Lesújt az ököl, gyöngeséget büntet,
fogadom csapását.
Fejfa int óvón, emléket állít,
tisztelgek előtte.
Végső igazságod jogara felfénylik,
vállalom végzését.
Örök örvényed nagy köre fordul,
felébredek újra.

 

Az ásót válaszd!

2014.02.10. 15:28

Amíg az ásót sem tudod rendesen forgatni, ne végy kardot a kezedbe. Kardra ne is gondolj. Más dolog egy böllérkéssel vagy nyárssal hadonászni unaloműzésből és más tisztességgel megásni egy két láb mély sírt. Erő kell hozzá. Becsületes erő. Gyere csak! Megfogod az ásólapátot, megköpöd a tenyered, mint a napszámban görnyedő pórok, és végzed a dolgod. Derék munka ez. Nem havat fogsz lapátolni vagy homokot. Ásol. Nyomonként törsz lefelé. Ha egy szinttel elkészültél, jöhet a következő. Módszeresen dolgozz. Nagyobb területen kezdd, mert nem lesz helyed a munkához. Gondod legyen rá, hová szórod a kitermelt göröngyöt. Nyilván nem akarod kétszer kiásni a vermet. Egy jó óra múlva, már érzed az ásó súlyát.

Megállhatsz, de le ne ülj! Ottragadnál. De nem kell rohanni sehová. Ő már ráér, te meg ne fecséreld az erőd oktalan sietséggel. Meglátod, minél lejjebb érsz, annál nehezebb lesz. Hogy magadat temeted el? Nem, ennyire nem vagy ügyetlen. Bár egyedül nem könnyű, igaz? Tudom, a törmelék. Persze, az is, meg a kövek. Jó volna egy csákány, mi? De az nincs. Ezért tanuld meg rendesen forgatni az ásót. A nyél erős, magam faragtam. A pofája ekevas. Több gödörben járt már ez a szerszám, mint ahány nőben a tied valaha fog. Odavágsz rendesen. A mészkő az gyönge, elviszi az ásó. Reménykedj, hogy gránit vagy bazalt nem akad.

Kimásztál, ügyes. Jöhet a test. Faraghatnál koporsót, de nem értesz hozzá. Marad, ami van. Beleereszted, lassan. Fölibe jön a föld, lassan. Először a finomabbja, aztán a kövek, majd megint föld. Eligazítod az ásóval. Hantot csinálsz. Tedd rendbe a környéket. Rendezett legyen a nyughelye.

Most imádkozzunk.

Akarsz még kardforgatást tanulni? No, akkor ragadd csak fel azt a pengét, lássuk, mit ér a fattyúkardod az én ásóm ellen?