Forrás: az alábbi anyag Wayne Chapman engedélyével került ki az oldalra

Helyénvaló megemlékeznünk a pyarroni panteonnak arról az istenségéről, mely az elsők közt  jelent meg a Quiron-tenger déli partvidékén, és Szent Remiah hitvallása óta kitüntetett figyelemmel kíséri nem csak vérei, de egész fajtája sorsát.
Darton kultuszát a kívülállók sokáig monolitikusnak hitték, és legrégebbi, mindmáig legnagyobb létszámú felekezete, az ó-pyarroni alapján ítélték meg. Az utóbbira támaszkodó egyházszervezet azonban csak látszatra volt rendíthetetlen. Azzal, hogy kivonta magát a P. sz. III. évezred Államközösségének frakcióharcaiból, mindkét tábor rokonszenvét eljátszotta, és a IV. hajnalára lényegében megszűnt politikai tényezőnek lenni. Nagyjai dogmák mögé rejtőztek az önvizsgálat elől, mind merevebb szertartásrenddel próbálták leplezni az érdemi mondandó hiányát. “Darton a Változás kapujának kulcsát bízta rátok” – írja dovori kiáltványában  a sötét próféta. “Azt képzeltétek, elég  lenyelnetek, s marad minden a régiben?”
A választ mindannyian ismerjük. Kevésbé köztudott, hogy az ó-pyarroni vagy kánoni irányzat által szentségtörőnek bélyegzett maremita mellett léteznek más, az istenség tanításait sajátosan értelmező felekezetek is. Darton küldötte hagyományuk legelőremutatóbb elemeit ötvözte vitézlő rendjében, mely újszerűen, meghökkentően, de összességében igen hatékonyan küzd a kultusz becsületének helyreállításáért és az embernem ügyéért.
Alább a maremita eretnekség előképei, a godorai és az északföldi Darton-felekezetek mutatkoznak be.

Nekropolita felekezet

A Darton-kultusz első, a hetedkor nagyobb részében egyetlen militáns irányzata. Az erioni temetőnegyed felvigyázóinak második újhitű nemzedékével jelent meg a P. sz. 2. században, és mindmáig godorai sajátságnak számít; az északföldi nagyvárosok közül csak Ifinben tudott gyökeret verni.
A tilalmak, melyekkel a Szent Város hatóságai Krad és Dreina követőinek erőszakmonopóliumát utóbb körülbástyázták, a hajnalkorban még nem léteztek: Darton hívei Godorában is, másutt is önállóan dönthettek arról, milyen eszközöket alkalmaznak a nekropolisz lakóinak falakon belül tartására, ami akkoriban sokkal komolyabb kihívást jelentett, mint manapság.
Nehéz páncélzatú, kis csoportokban viszonylag fürgén mozgó, kézitusában egymást fedező egységeik minden lényeges szempontból a maremita csapásmérő raj és áthatoló ék előképei. Godorából ered az az “eretnek” gyakorlat is, hogy Dartonért nem csak az foghat fegyvert, aki erre született, hanem bárki, aki szolgálni akar, és akit elöljárói arra alkalmasnak ítélnek. A nekropoliták hivatalosan nem képeznek fegyverforgatókat, papjaik kétharmada azonban világi erőszakszervezeteknél kezdi pályafutását, altiszti vagy tiszti rangban veszi magára a varjú jelét... és az egész környék számára nyilvánvaló, mire tanítja hitsorsosait “gyakorlati katekizmus” címén.
A temetőnegyedben kialakult harcmodort két fontos tényező, a kifinomultság és ló hiánya különbözteti meg a lovagitól. A paplovagihoz hasonlóan kombinálja a szálfegyveres harcot a mágiahasználattal, felkentjei azonban jellemzően vagy az egyikhez, vagy a másikhoz értenek; szabályt erősítő kivételnek számít az, aki a kettőt egyszerre is hatékonyan tudja alkalmazni.
A nekropoliták katekizmusa szerint Darton azért húzta a határvonalat élet és halál között, hogy azt büntetlenül senki ne léphesse át. Ők maguk a két világ mezsgyéjén élnek-halnak, de otthont és békét nem lelnek egyikben sem. Ami voltaképp természetes, hisz a Változásnak ugyanazt az aspektusát – az örök ármenetiséget – képviselik, ami ellenfeleikben, a kóborló holtakban megtestesül.
Ezt a kettősséget tükrözi Darton szent jelképének nekropolita változata, az eredetivel ellentétben  szimmetrikus szárnymotívum is, mely címerükben hamufekete mázon, ezüstben vagy éji vasban jelenik meg.

Szangvinita felekezet

A Darton-kultusz északföldi ágának első hajtása – napjainkra masszív gyökere – a P. sz. 4. században jelent meg a dél-quironai Ceadonban, mely kongregátusának máig otthont ad.
A helyi hagyományoknak megfelelően az istenség gondoskodó-szolgáltató aspektusát  helyezi előtérbe. Papjai a köznapi emberek életét élik, a legalantasabb munkáktól a legkomolyabb kihívásokig bármire kaphatók, és szent küldetés helyett is csak cél jutott nekik: könnyíteni a létezés és az elmúlás kínjain. A Quiron-tenger mellékén a shavanti vándorok kései utódait, a végzet ösvényeinek zarándokait látják bennük – Airun Al Marem is ezen a tájon kapta a legendáriumában máig szereplő “sötét zarándok” nevet.
A szangviniták mindazonáltal nem szentek, akik az első pofon után készséggel odafordítják a másik arcukat is. Rövidpenge és vándorbot mindig akad náluk, de ha Darton szent dühe elhatalmasodik rajtuk, a marharépától a fejőszéken át az aprójószágig bármit képesek fegyverként használni. A felekezet hőskorában a démonok elleni küzdelemből is kivették a részüket, és máig ádáz ellenfelei minden fajzatnak, mely nem tartja tiszteletben a létezés Darton szabta korlátait.
Szellemiségükről sokat elárul a felirat, mely három évezrede díszlik caedoni imaházuk bejárata felett: "Elesettnek támasza, elvetemültnek veszte, elhaltnak mosdatója s temetője te légy – s derűd a balzsam, mi malaszttal hatja át a létnek nagy körét.”
A szangvinita címer pajzsmezeje középen osztott, rőt és ezüstkék mázú, akár a kánoni irányzaté. Közepén szárnymotívum helyett szárnyát táró varjú éji vasban – a homállyal járó változás hírnöke.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.