Zarándokút VII.

2013.04.24. 13:18

Hagymázas őrültként kacagtam a kör közepén, kacagtam egyre, míg mind több szájtáti gyűlt oda, megcsodálni a nem is oly ritka látványosságot. Szakadt gúnyámon kívül egyetlen vagyontárgyat tudhattam magaménak, a remekmívű tőrt, amit mesterem a Fekete Torony arzenáljából utalt ki számomra, amellyel komoly ellenfele lehettem bármely lágyszárú hangafélének. Ebbe kapaszkodtam most is, ádázul vigyorogva ellenfeleimre, akiknek a tőröm nem, csupán az életem kellett. Mindezt tudtam előre, ezért egyedül keserű elégtételt éreztem, amikor ócska fegyveremet a rám rontó nagydarab barom oldalába törtem.

Ezelőtt bő három hétig sikerült meghúznom magamat a szegénynegyedet keresztező apró folyócska mellett, melynek vize sokkal inkább emlékeztetett szennyvízcsatornára, mintsem tiszta folyóvízre. A felette átívelő rozoga, fedett fahíd alatt apró kunyhót találtam, és nem minden szégyenkezés nélkül küldtem uram elé korábbi birtokosát, akit nyúlszájú Faramondként ismertek a környéken.

Amikor mesterem végrehajtotta rajtam a soron következő szertartást, tudtomra adta, hogy ha elbukom a próbán, legalább vigyorogva járulhatok urunk színe elé. A Kacajok Urának hatalmát kellett megismernem, felfedezve, hogy minden helyzetben lehet találni valami szórakoztatót, ha épp felemelőt nem is. Sokat hallottam már Darton tréfás kedvéről, amely lovagjainak zömét is jellemzi, de sosem értettem igazán, miféle humor juthat azoknak, akik napról-napra, páriákként tengetik életüket.

Erion szegénynegyede sosem örvendett jó hírnek, de bíztam magamban annyira, hogy ne ijedjek meg némi nélkülözéstől és kihívástól. Abban biztos voltam, hogy itt egyedül és pénz nélkül semmire sem megyek, ezért már az első nap elkezdtem ismerkedni a környékkel és lakóival. A szegény ember is szereti a mulatságot és a mámort, ezért egy sarki italmérés ponyváját dobtam magam mögé először. A korcsmárosnak nem volt újdonság, hogy nincstelen senki vagyok, ezt rögtön láthatta maga is, de arra nem számított, hogy teli torokból röhögve, félkézzel hajítom vállamra az ötvenfontos árpászsákot, amiből a szomszédban a sert főzik. Napi három tál híg zabkásáért elszerződtem hát rakodónak, de jótevőm odáig már nem ment, hogy fedelet is adjon újdonsült, félkegyelmű védencének.

A kispiacnak nevezett szűkebb környéken egyre többen megismerték állandóan vigyorgó ábrázatomat, és tudták, mindenkihez van egy jó szavam – még ha az a Fátyol túloldalának szépségeiről szól is –, elkezdték tisztelni bennem a kacagva vigaszt hozó sehonnait. Rájöttem, hogy úgy értek szót velük legkönnyebben, ha árnyalni tudom nekik reménytelen helyzetük mivoltát, és rámutatok, hogy az irigyelt nemesurak is csak büdöset szarnak, a koporsó nekik sem kényelmesebb, és végül Darton Úr előtt mindenki megkapja, amit kiérdemelt.

Amikor épp nem zsákokat pakoltam a sermester raktárában, sokat bóklásztam a negyedben. Puha bőrcsizmához szokott meztelen talpam feltört, majd keményre kérgesedett, de nem volt miért panaszkodnom, nem egy olyan koldusnak ecseteltem Darton birodalmának csábító mivoltát, akinek lába sem volt.

A sörfőzdei napszám egyik nagy előnye volt, hogy minden nap, jutányos áron – tehát ingyen – juthattam az aranyló nedű fölös, szűretlen változatához. A kiszolgált borostömlőt még a rakodónak felfogadó kocsmáros raktárából csaptam meg, és miután dolgom végeztével telitöltöttem az orrfacsaró itallal, végigjártam embereimet, akiknek immár nem csupán vigaszt és fekete derűt, de némi táplálékfélét is juttathattam a sűrű, állott ital képében.   

Kedvencem, a hímes öreg patkány – matrózforma vénség –, aki rettenetes köhögés közepette adta tudtomra, hogy hálás nekem, amiért vagy szavaim, vagy a majd’ ihatatlan lőre előbb-utóbb Dartonhoz segíti, sokféle hírrel szolgált a kerület hatalmasságainak viselt dolgairól. Uzsorások és áfiumkereskedők, kiugrott papok és kiégett szajhákból lett kuplerájosnők életébe engedett bepillantást, és ezen a vidéken járva mindig hasznos volt tudnom, kivel nem érdemes tengelyt akasztani, vagy kit célszerű jó messzire elkerülni.

Tőle hallottam a rettegett Rozsdabáróról is, és hogy ezt a régiót ő tartja a markában. Figyelő szemek persze mindenütt akadtak, és nem mindenkinek volt kedvérevaló, hogy egyre jobban berendezkedtem a szegénynegyedben. Végül is, találtam elfoglaltságot, amivel szert tettem a napi betevőre, volt hol aludnom és akadtak néhányan, akik bizonyára cimboraként tekintettek rám. Akinek támogatói vannak, annak előbb-utóbb ellenségei is lesznek, és nem egy ágrólszakadt helybélit köteleztem már le szónoklataimmal és a vacak sörmaradékkal.

Az üres borostömlőt a főzdében hagytam, és kunyhóm felé vettem az irányt, amikor azok hatan követni kezdtek. Ittlétem alatt volt már dolgom néhány kötekedő alakkal, de erőmből mit sem vesztettem, így sosem okozott gondot, hogy egy-két pofonnal elvegyem kedvüket a további próbálkozástól. Koszlott bérkaszárnyák között vezetett az utam, sikátorokon át, ahol az utca közepén szennyes csatornalé folydogál, és a magasból mindig bámészkodik egy-két nyomorult. Nem tudom, miért vártak vele, amíg elérem a kis terecskét a kúttal, de csak akkor zártak félkörbe, mikor hátamat már a kávának vetettem.

A vezetőjüknek tűnő nagydarab állat a Rozsdabáró üzenetét tolmácsolta, miszerint, ha lőrével akarok kereskedni a területén, akkor fizessem meg a neki járó sápot, tömlőnként 2 rézpiasztert. Természetesen, ha tudtam volna, sem fizetek, de minthogy nem volt választásom, felkészültem az ilyenkor szokásos nem szóbeli jókívánságok átvételére is. Szócséplés helyett inkább a pofájukba röhögtem egy kiadósat, majd saját szánalmasságom tudatában elővontam félelmetes fegyveremet. Darton, nekivágok hát! – futott át elmémen, ahogy a szószóló felé lendültem.

Komoly kárt nem tettem benne a hitvány pengével, de csúf sebe lefoglalta, így ezután legalább eggyel kevesebb ellenféllel kellett számolnom. Darton lovagjánál természetesen mindig van fegyver – ahogy mesterem tanította – ezért mély alapállást vettem fel, megropogtattam az ujjaimat, aztán vigyorogva intettem feléjük, jöjjenek csak. Az elsőt iszonyatos erejű parasztlengő érte a halántékán, rongybabaként csuklott össze helyben. Balra léptem, hogy több helyem legyen, majd váratlan rohamra indultam, mint valami hibbant faltörőkos, miközben karjaimmal vadul csalapáltam mindenfelé. Egy-két ütés be is talált, de még mindig négyen voltak ellenem, ráadásul tőrök és görbe kések meredtek felém.

Egyszerre támadtak, és csak egyikük ellen tudtam érdemben védekezni, egy döfés az oldalamat érte, egy vágás a bal vállamat, egy másik az alkaromat szántotta végig. Éreztem, így sokáig már nem húzom, ezért megpróbáltam kibontakozni a harcból, de a körülálló nézősereglet miatt sem igazán volt hova visszavonulnom. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a tőrét felém emelő vámszedők mozdulata elakad félúton, megtorpannak, és hárman erős acélvesszőtől átjárt torokkal hanyatlanak el. Az utolsó alak, akinek a nyíl a vállából meredt elő, már nem rám figyelt, hanem a megnyíló kör felé bámult.

A kút mögül csuklyás kámzsát viselő vénség botorkált felém, az áporodott illatú levegőn át is utat talált orromig a belőle áradó tömény halszag. Vacak dohánytól és olcsó sörmaradéktól karcos hangon szólalt meg, de senki sem volt a téren, aki ne parancsként értelmezte volna szavait. Nyugtot követelt a halálpapnak, majd elég volt néhány szót szólnia és a döglődő bitangra mutatnia ahhoz, hogy tudassa, miféle sors vár azokra, akik az ő nevében fenyegetik alattvalóit. Álmomban nem sejtettem volna, hogy a hímes öreg patkány személyében olyan pártfogót lelek, akinek szava a törvénynél is többet nyom a latban ebben a városrészben.   

A hónap hátralévő napjaiban a Rozsdabáró vendégszeretetét élveztem, akivel sokszor hosszasan eltársalogtunk Darton hatalmáról és tanításairól. Elmondta, hogy a Holtak Urának hitében nevelkedett ugyan, de jó ideje nem követte rítusait, miután családját kisemmizték és tőle is elfordultak a kevés mosolyú papok. Mint kiderült, általam a Hallgatag Úr új arcát ismerte meg, minthogy sosem látott még a halálról vigyorogva-röhögve magyarázó felkentet. Az csak ráadás volt számára, hogy odaadó leereszkedésemben saját sörének állott maradékával traktáltam minden nap alkonyán.

A stáció végeztével a Fekete Toronyba tértem meg, hogy az ottani főtemplomban imádkozzam végig az utolsó napot. A Fejfa szentélyben is ütődött módjára bazsalyogtam végig, nem volt könnyű megállnom, hogy fel ne röhögjek a varázs hatalmából kifolyólag. Minden útvonalat végigjártam gondolatban, amerre a nyomornegyedben megfordultam, és magam elé képzeltem a számtalan arcot, amelyek ugyan ritkán mosolyognak, de nekem mégis sikerült felderítenem őket rövid ottlétem alatt. Darton tréfáin töprengve értettem meg, hogy ha élce kevésbé szellemes, akkor már minden bizonnyal asztala mellett ülve vigyorognék tovább.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mortimer 2013.04.24. 16:38:45

Az egyik legjobb írás, szinte látom magam előtt, hogy a megkeseredett szegénységben mennyire abszurd lehetett egy a vigyorgás.

Nyúlszájú Faramondot a Katedrális ihlette?:)

Airas Thanator 2013.04.24. 20:27:01

@Mortimer: Köszönöm!

Eltaláltad! Jó tíz éve már annak, de akkor a kedvenc regényem volt, gondoltam egy laza mozdulattal lenyúlom a vágottszájú Faramond alakját. Nem gondoltam volna, hogy valaki kiszúrja...

Gulandro 2013.04.25. 20:45:15

@Airas: Vannak ám ...

Nem volt rossz, jó képet fest a nyomornegyedről. A legutóbbi amit olvastam róla silány darab volt.

Cyrgaan.hun 2013.05.06. 10:35:44

Egyre jobban megy ez neked, Testvér! :D

Airas Thanator 2013.05.06. 10:38:05

@Cyrgaan.hun: Köszönet, Mester! Aztán egyszer kerüljön valami vacak serital is, de izibe'!
süti beállítások módosítása