Zarándokút IV.
2013.03.30. 21:14
Mesterem csendes megelégedettséggel vette tudomásul, hogy magam mögött hagytam a világi élvezetek hajkurászását, és megmaradtam választott utamon, urunk szolgálatában. A harmadik stáció kicsapongásai után nem lett volna értelme semmiféle pihenésnek, ezért rögtön megkezdtem az erő szentségének stációját. Még a megelőző hónap kihívásaihoz képest is egyszerűnek tűnt a stáció teljesítése, hiszen egy teljes hónap igyekezett elfeledtetni velem, hogy voltaképp lovag volnék, aki fegyverrel munkálkodik Darton evilági birodalmának eljövetelén, így örömmel nyugtáztam, hogy újra kedves kétkezes kardom súlya húzza karomat.
A Kaptárba betelepült dzsad kurafiak aztán igazán tudják, hogyan forgassák a szót, de engem jobban érdekelt, vajon villogó dzsambiáikkal is képesek-e sebeket osztani? Már-már törzsvendégnek számítottam egy-két lepusztultabb késdobálóban, noha eleddig inkább a csendes, jól fizető vendéget ismerhették meg bennem. Felidéztem magamban a lar-dori egyetemen töltött éveket, és azt, hogyan kell mindenre kapható ivócimborákat, avagy bajt keresni.
Mértékkel töltöttem az olcsó lőrékből, és sosem esett nehezemre úgy fordítani a szót, hogy a prédát lássák bennem, a balekot, akit egy-két hangosabb szóval meg lehet regulázni, majd elhallgattatni. Nem volt kérdéses, hogy teológiai tudás és hitbéli meggyőződés kapcsán magasan felettük állok, de eme stáció amúgy sem a cifra szavak idejét hozta el.
A meghallott valós sértések szép lassan tolódtak el a véltek irányába, és fokozatosan letettem róla, hogy bármit is kérdezzek, vagy visszakérdezzek. Inkább ütöttem. Először csak ököllel, de amint acél csillanását láttam, felragadtam az asztalnak támasztott irdatlan kardomat, és többé nem igazán néztem, hány végtagot szelek le. A Kaptár tökéletes gyakorlóterep volt, lévén kötekedő alakok mindig akadtak, és minthogy a betelepült népelemek csak megtűrtnek számítottak errefelé, így ezek a kisebb csetepaték sosem terjedtek túl a szerájokat és mákonyméréseket rejtő vásznakon.
Unalmasnak induló koradéli óra lehetett, mikor az egyik labdaházi ficsúrral futottam össze az egyik kevésbé népszerű vívóteremben. Nyilvánvalóan nehezményezte a korábban tőlem pedimben elszenvedett vereséget, és ugyan csak fogai között szűrte kisszerű szitkait, de azt, hogy kibaszott takonyvarjúnak nevezzen, már nem nézhettem tétlenül. Előkelőbb polgárok fiai és kisebb nemesek által látogatott helyszínen voltunk, ahol nem lett volna célszerű feltűnést kelteni, de a stáció parancsa alól nem szabadulhattam. Nem kellett sok hozzá, hogy elégtételt követelve párbajra kényszerítsem a langaléta kölyköt, aki fölényének teljes tudatában jóváhagyta a saját fegyver használatát is.
Másnap hajnalban egy külvárosi terecskén adtunk egymásnak találkát, vele idősödő ágyaspajtása, velem patrónusom tartott, hogy segédkezzen a párbaj lebonyolításában. Nem tudtam nem hangosan felröhögni, mikor elővonta alig egy láb hosszú tőrkardját – fogpiszkálót is láttam már veszedelmesebbet. Kétkézre kaptam a magam acélját, és gondoltam, egy gyors mozdulat, és miután megvolt az első – ami esetében valószínűleg az utolsó – vér is, valami vaskos reggelit fogok elkölteni egy derék fogadóban. Csak annyit vettem észre, hogy a keskeny rapír arasznyi mélyen szalad a bal vállamba. Döbbenten léptem hátra kettőt, és már emeltem a pallost, mikor patrónusom közbelépett, és kihirdette a győztest, megakadályozva ezzel, hogy felindultságomban háromfelé vágjam a pimaszul bazsalygó nemesifjút.
Mesterem segített levonni a megfelelő tanulságot, és én is megtaláltam a magam mentségét. Másnap a legjobb hírű kovácsmestert kerestem fel a városnegyedben, és megbíztam, hogy készítsen alkatomnak és habitusomnak megfelelő, gyorsabb, fürgébb kardot, ami kevésbé lomha régi jó fegyveremnél, de méreteiből fakadóan nem kevésbé halálos. Bő két hét telt még el a stáció hónapjából, mire kezembe vehettem az igazán csinos és könnyű fattyúkardot. Az árat csökkentendő a mesternél hagytam régi, családi fegyveremet, mely kiválóságát a megrendelés óta is több ízben bizonyította kezemben, ahogy az az alábbiakból is kitűnik.
A thangakarei síkon fekvő szentélyt valami rontás érte. Ennél többet mesterem sem tudott, de vagy nagyon is megbízott bennem és képességeimben, vagy egyáltalán nem ítélte komolynak a fenyegetést. A jelölt fegyverrel köteles megvédelmezni urának hitét, idézte patrónusom, és ennél nem volt hajlandó többet elárulni. Elég annyi hozzá, hogy aznap délutón már újonnan vásárolt lovam nyergében ültem, és teljes fegyverzetben vágtattam egy a rendünket támogató ortodox pap megsegítésére, akiről csak annyit tudtam, nem kell félteni. Mégis arra gondoltam, ha nem tudta ellátni a feladatát és megvédeni a szentélyt, nagyon is van miért félteni őkelmét.
A valahai harcmező közepén fekete monolitként emelkedő templom már messziről látszott, és az is, hogy mellőle több főzőtűz füstje száll az ég felé. Közelebb érve, látni ugyan még mindig nem láttam, de már érzetem a táborozó orkfajzatok jellegzetes bűzét. Látótávolságból már első ránézésre is biztos volt, hogy legalább ötvenen vannak. Mi a magas hajnali eget tehetek ellenük egymagamban? Ha nekik rontok, bizonyára nem egyet sikerül a nemlétbe taszítanom ugyan, de idővel a túlerő lenyom, és akkor hiába volt minden.
Minél többet morfondíroztam az esélyeken, annál inkább beláttam, hogy nincs mit tenni. Lekászálódtam hát a lovam nyergéből, hogy uramhoz imádkozzam, mielőtt beteljesítem rendelését. Sikerült újfent meglelnem azt a belső csendet, amit még zarándokutam legelején fedeztem fel a lelkemben, ami azért sem volt könnyű, mert már a közelgő összecsapás gondoltára is jobban kezdett zubogni ereimben a vér. Imám végeztével apróra szemügyre vettem a felszerelésemet és megigazítottam a páncélzatom darabjait is. Hatalmas kardom, az apámtól rám maradt Vihargyalázó markolata biztosan simult a tenyerembe, tőröm tokjában az övemben pihent.
Varjak! Varjak, jó étvágyat! – idéztem fel a nagymester swanuli lovasroham után elhíresült üvöltését, miközben lovam nyergében lefelé dübörögtem az estülte síkra, fekete förgetegként rontva az éjszakai nyugováshoz készülő orkokra. Mire a tábor elejére értem, már négy őrnek állított farkasfattyútól szabadítottam meg a világot, de tudtam, az egyetlen esélyem a lendületemben van. Lovam nyergéből hol jobbra, hol balra kihajolva osztogattam a csapásokat – a legtöbbet szükségtelen lett volna megismételnem. Lassan ocsúdtak ugyan a szörnyszülöttek, és tudtam, hogy a fegyelem számukra semmi, így váratlan íven keletnek fordulva rontottam ki a táborból, nem hagyva esélyt nekik az összerendeződésre.
Mire a szentélyt megkerülve újra előbukkantam az éjből, az orkok rettenetesen üvöltöttek, és fegyvereiket rázták. Nyilván nem készültek fel az ostoba barmai, hogy egy magányos lovas ront majd rájuk. Páncélom több esetben óvott meg az eltévedt fegyvereiktől, így komoly sérülést nem szenvedtem az első nekiiramodás alatt. Míg újabb rohamhoz készülődtem, szomorúan kellett belátnom, hogy alig több mint egy tucat nyomorulttal sikerült csak végeznem, és az ébredező megmaradottak immár harcra készen várják visszatértem.
Darton emelj fel! – őszinte fohászom az éjben feloldódó üvöltésként harsant a zöld füvű síkságon. Újra vágtába ugrattam lovamat, hogy testbe csapódó acélvesszőként vágjak át az orkok szedett-vedett hadrendjén. A végletekig fokoztam a sebességet, a nehéz harci mén dübörgése jó előre figyelmeztette az ellent, maga a halál vágtat feléjük. Mielőtt elértem volna az ügyefogyottan összezáró sorfalat, rettenetes üvöltésembe több torokból felcsapva kapcsolódott Darton nevének hatalma. Az ütközés előtt csak annyit láttam, hogy jobbfelől néhány fős csapat kapja oldalba az ork hadrendet, az élen veszettül vigyorgó patrónusommal.
A Varjak megérkeztek! A csata innen már néhány perc alatt eldőlt: mesterem és lovagtársai elképesztő hatékonysággal vágtak rendet az orkok sorai között. A szentély pincéjében megtaláltuk a gúzsba kötött Fra Dianza-t is, aki aztán feljegyezte, hogy a Zsigerszaggatók törzsének ötvenhét harcosa veszett oda a küzdelemben, míg Darton lovagjai jelentékeny sérülés nélkül kerültek ki az összecsapásból.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Mortimer 2013.03.30. 22:17:22
Gulandro 2013.03.31. 14:12:34
Apropó, a Varjak között, mécsvilágnál mikor kerül fel? A nyílt esten már volt szó róla és azóta igen sok hó leesett már ...
Airas Thanator 2013.03.31. 18:15:06
Eszembe sem jut a modern párbajtőrhöz hasonlítani egy rapírt, viszont Airas nézőpontjából kb. semmirevaló. Volt. Tűnt. Eddig.
A Mécsvilágot Cyrgaan írja, és mára kisregénnyé terebélyesedett, úgyhogy nagyban a készülés stációjában van, további részletekért keresd őt magát!
Mortimer 2013.04.01. 21:46:52
Gulandro 2013.04.01. 23:01:32
ez nem az én elméletem, ahogy említettem. Lényegében arról van szó, hogy a tőrkardok nagyon nagy utat tettek meg a lovagkori pengéktől addig a sporteszközig, aminek ma ismerjük. A földi analógia önmagában is igen széles skálán mozog (több vércsatornás pengétől, nyársszerű bökőig), hogy egy fegyverek terén jártas, intelligens személy (paplovag) ne fogpiszkálózhassa le.
en.wikipedia.org/wiki/File:Different_Rapiers.jpg
A "Tőrkard-elmélet", ha már kérdezitek arról szólt, hogy az eltérő világtájakon eltérő küllemű tőrkardokat kovácsolnak. A lovagságból lassan kinövő shadonban elterjedő bajvívók fegyvere nem lehet annyival vékonyabb, mint mondjuk már a Három Testőr kardja, akik azt is már csak kiegészítő fegyverként használták (az elterjedő muskéta mellé).
Az akkori karakterem egy aszisz bajvívó volt, akinek kardja a hagyományostól éppen a fentiek miatt egy tengerparti kultúra eszköztáráshoz hasonulva egy szélesebb pengéjű, enyhén ívelt darab volt, a tengerészeti szablyákból kialakult munka. Csak a példa kedvéért.
Akkori kalandmesteremmel osztottam azt a nézetet, hogy nem minden fegyvernek KELL ugyanúgy kinéznie, mint az az egy kép (na jó, kettő), amivel illusztrálták akkoriban. De más idők voltak ... nem várom el, vagy kötöm ki kinek a karaktere miről, mit gondoljon.
Ahogy a dartonitákról sem írom le, híresztelem a magam elképzelését és véleményét mert lám, van nálam ebben a témában egy nálamnál sokkal lelkesebb és termékenyebb csapat is a non-profit piacon.
Ezt a példát csak azért hoztam fel, mert annakelőtte terveztünk egy részletes, Ynev fegyvereire koncentráló kiegészítőt megfogalmazni még az INOMI időkben, pont a fent is vázolt okokból. Arról nem is beszélve, hogy egy fantasy világ "eszközfejlődése" mennyivel fantasysabb lehet/kell, hogy az legyen, mint a miénké.
(lásd még Genesis rapírját a Final Fantasy sorozatból: gallery1.anivide.com/_full/481_1246254640.jpg)
Mortimer 2013.04.02. 11:20:54