Már jönnek is kifelé. A lépcsősor tetején félreállok, hadd férjenek el, a legtöbben úgyis szeretik mielőbb letudni a kötelességüket istenük felé, és visszatérni a napfényre, visszatérni megszokott életükhöz. Főleg férfiakat látok, de van néhány asszony, sőt gyermek is. Két-három család. A legtöbbjüket ismerem, kimérten biccentek feléjük. Ő is itt van. Azóta, az egész família együtt látogatja a pihenőnapi istentiszteletet a Varjúszárny Szentélyében, pedig korábban még a templomba sem léptek be soha. Nem tudok abban hinni, hogy ez a javamra szolgál majd, mikor Darton trónja elé térdelek.

Elindulok befelé, de nem időzöm hosszasan az első termekben, persze a tiszteletet minden esetben megadom. Már nincsenek sokan idebent. A legtöbben a közös szertartásra jöttek el, a templom szinte kiürülni látszik. Már csak egyetlen lépcsősort kell megmásznom – a lábaim már nem bírják úgy a megterhelést, mint régen – és Gyertyaoltó Szent Drezodar kulisszái között a Varjúszárny Nagyszentélybe érkezem.

Sehol egy lélek, magam vagyok a hatalmas szentélyben, egyedül a négy szent szobra kínál társaságot. Jobb is így. Odaát sem lesz könnyű. Ketten leszünk ott is mindössze, maga Darton és én. Végigjáratom tekintetemet a falakon, a reggeli fény némi meghittséget kölcsönöz a komor teremnek, persze az én lelkembe többé semmilyen fény nem süthet be. Egész életemben hittem hatalmában, olvastam tanításait és eszerint éltem. Mégis, hogy lehettem ennyire ostoba! Grengo-t és Zirkaan-t többé már nem láthatom viszont. Két gyönyörű, erős fiam! Már egyedül Darton kegyelmében bízom, ők legalább kiérdemelték. Én? Nem. Azt nem. Soha.

Amikor a Könyörületes elé térdelek imádkozni, mindig hinni próbálok valami reményféleségben. Darton kegyes! Valahogy mégsem ezt látom. Hinni hiszem, persze, így tanultam, de aki az ő hitében nevelkedett, tudnia kell, mire számítson a kárpit túlfelén. Imádkozom tovább, imádkozom minden nap, de magamért kár esedeznem. Azelőtt kellett volna józan belátással élni, mikor a városszéli kunyhó ajtaján kopogtattam. Mindig mondták a görnyedt hátú Sűrű Anyóról, hogy nem jó cimborálni vele. Nekem persze segített, és azt a három hízott kappant nem tartottam magas árnak a kotyvalékért.

Darton, végtelen bölcsességedben nézz le a kegyelmedért imádkozó ostobára, ki rettegi hatalmad és tiszteli neved, kérve kér, adj nyugtot a harcokban odaveszett két fiának! Fogd a kezüket, és vezesd őket a te igaz ösvényedre! Hadd pihenjenek meg félelmes, fekete csöndedben! Nem katonák voltak, csupán vargainasok! Nem is valami kétbalkezes kutyaütők! Persze neki nem voltak elég jók. Egyikük sem. A céh befogadta volna őket, de az öreg mester szigorú szemének egyik bekecs sem bizonyult elég jó mesterremeknek. Erősek voltak és ügyesek is szerfelett, bezzeg az a sebhelyes képű toborzótiszt az elsők között választotta ki őket! De neki ez a dolga, a vén cserző meg… Lehetetlen, hogy nem volt elég jó egyik darab sem. Nem elég jó. Így mondta. Kétszer is. Legyek átkozott, amiért még mindig Garlo-t okolom! Hát nem volt elég az értelmetlen bosszú? Hiszen megöltem őt!  

Az iszákomból újabb három fehér gyertyát veszek elő, és ahogy eddig is tettem, az utolsó szent, Imádságtevő Beleon szobrának talapzatára állítom őket. Grengonak bort adj uram, az sem baj, ha savanyú, csak sok legyen! Zirkaan pedig hadd száguldjon végtelen mezőkön, egy remek mén nyergében, ó, mennyire imádta a lovaglást! Te pedig, Garlo Kull, nyugodj békében, és bocsáss meg szörnyű tettemért, amiért elvakultságomban siettettem utadat a Hallgatag Úrhoz! Amíg még élek, minden nap megkövetlek, minden percemben átkozom magam őrületemért!

Mielőtt hazafelé indulnék, megállok a gyönyörű főoltár előtt, szívemre tett kézzel, némán citálom a Mi Őrünk sorait. Mikor az utolsó mondathoz érek, lassan, kétkedve, tagadólag ingatom a fejemet, és még akkor sem hagyom abba, mikor kilépek a főkapun.